Annales historico-naturales Musei Nationalis Hungarici

/

!

tl

/.

■M ANNALES

(ff

HISTORICONATURALES

MUSEI NATIONALE HUNG ARICI,

vol.. XV. 1917.

A MAGYAR NEMZETI MUZEUM
TERMÉSZETRAJZI OSZTÁLYAINAK FOLYÓIRATA.

XV. KÖTET. 1917.

A MAGYAR

TÍZ TABLAVAL.

KIADJA

NEMZETI MUZE

SZERKESZTI

HORVÁTH GÉZA.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÀRSOLAT NYOMDÁJA.

CONSPECTUS MATERIARUM. — TARTALOMJEGYZÉK.

Becker Theodor,

Fejérváry-Lángh A. M. v.,
Fényes Dezső Dr.,

Györffy Fug.,

Horváth G. Dr.,

« « «

« « «

Kieffer J. J.,

« « «

Lendl Adolf Dr.,
Soós Lajos,

Spaeth Franz Dr.,

Pag.

Nachtrag zu meinem Aufsatze: Bei¬
träge zur Kenntnis einiger Gattun¬
gen der Bombyliiden. _ _ _ L. 382
Baronin, Beiträge zur Herpetologie
Nord-Ungarns. (Tafel X.) Il X „„ 283
Pedigree-öröklés. (Öt rajzzal). — Pe¬
digree Inheritance. (With 5 figures.) 383
Analecta ad cognitionem Apionina-
rum. I. (Cum figuris quatuor.) _ 276
Species generis Corizus Fall. -(The¬
ra plia Am. Sérv.) „„ _ 166

Heteroptera palaearctica nova vel mi¬
nus cognita. I — _ 365

Description d’une nouvelle Cigale
d’Égypte. „„ „„ „„ -L „„ 445

Chironomides d’Australie conservés
au Musée National Hongrois de
Budapest. (Avec 18 figures dans le
texte.) „„ „„ „„ „„ „„ 175

Chironomides d’Amérique conservés
au Musée National Hongrois de Bu¬
dapest. (Avec 48 figures dans le
texte.) „„ _ „„ _ „„ % 292

Die Muskelfasern der Arachniden. I.

(Tafel I -IX.) _ „„ _ „„ 229

Vizsgálatok a magyarországi Pulmo-
náták rendszertani anatómiája kö¬
réből. (109 szövegrajzzal.) — Zur
systematischen Anatomie der un¬
garischen Pulmonaten. (Mit 109

Textfiguren.) _ „„ „„ 1

Neuer Beitrag zur Kenntnis der ost-
und zentralafrikanischen Cassidi-
nen. (Mit 2 Textfiguren.) _ §| „„ 422

Pars prima (pag. 1 — 272 cum tab. I — IX.) edita die 15. Septembris 1917.
Pars secunda (pag. 273 — 447 cum tab. X.) edita die 31. Decembris 1917.

A MAGYAR NEMZETI MUZEUM
TERMÉSZETRAJZI OSZTÁLYAINAK FOLYÓIRATA.

SZERKESZTI

HORVÁTH GÉZA.

BUDAPEST

KIADJA

A MAGYAR NEMZETI MUZEUM.

.

\ N Á . ■

Editum die 1 5. Septem, bris 1917 . Megjelent 1917 . szeptember 15-én.

ANNALES

HISTORICO-NATUEALES

MUSEI NATIONALE) HUNGARICI

VOL. XV. 1917. — PARS PRIMA.

1917

CONSPECTUS MATERIARUM. — TARTALOMJEGYZÉK.

Pag.

Soós Lajos, Vizsgálatok a magyarországi Pulmonáták rendszer¬

tani anatómiája köréből. (109 szövegrajzzal.) —

Zur systematischen Anatomie der ungarischen

Pulmonaten. (Mit 109 Textfiguren.) . . _ 1

Dr. G. Horváth, Species generis Corizus Fall. (Therapha Am. Sérv.) 166
J. J. Kieffer, Chironomides d’Australie conservés an Musée Na¬
tional de Budapest. _ „„ ^ ^ „„ 175

Dr. Adolf Lendl, Die Muskelfasern der Arachniden. I. (Tafel I — IX.) 229

XV. ANNALES MUSEI NATIONALE? HUNGARICI.

1917.

VIZSGÁLATOK A MAGYARORSZÁGI PÜLMONÁTÁK
RENDSZERTANI ANATÓMIÁJA KÖRÉBŐL.

(109 szövegrajzzal).

Irta Soós Lajos.

ZUR SYSTEMATISCHEN ANATOMIE DER UNGARISCHEN

PÜLMONATEN.

Yon L. Soós.

A Molluscákról való ismereteink gyarapo dtával mindinkább nyilván¬
valóvá lett az az igazság, hogy a fajok és a többi, nagyobb rendkzertaíii
egységek biztos elhatárolására nem elégséges a szervezet külső' alaktani

bélyegeinek ismerete, s különösképen nem elégséges ismerni a héjat, a mely

régebben szinte kizárólagos alapjául szolgált a Molluscák rendszerének.

Mert bár egészen kétségtelen, hogy a héj és a szervezet többi részei közt
lévő kölcsönös viszony csodálatosan szoros, úgyannyira, hogy sokszor való¬

ban meglepően aprólékos anatómiai eltérésnek a héjon szintén eltérés felel

meg, másrészt azonban kiderült az is, hogy anatómiailag nagyon eltérő
fajoknak héja szinte a megkülönböztethetetlenségig hasonló lehet, tehát
hasonló, vagy épen azonos héj nagyon eltérő szervezetet rejthet magában.
Legyen elég a Fruticicola sericea Drap, és a Monacha rubiginosa A. Schm.
példájára hivatkoznom, melyeknek héját a szakértő is csak a legnagyobb
nehézséggel tudja megkülönböztetni — ha ugyan egyáltalában meg tudja —
s íme boncztani viszonyaik pontosabb megismerésével kiderült, hogy még
csak nem is ugyanabba a nembe tartoznak. Idők jártán még több ilyen
eset vált ismeretessé — se dolgozat során magam is ismertetek egy ilyen
példát — a mi lehetőleg az összes fajok anatómiájának megvizsgálását, az
összegyűlt anyag viszont a rendszertannak anatómiai alapokra való fek¬
tetését tette szükségessé. A haladás ezen a téren örvendetesen gyors, úgy
hogy immár nincs messze az az idő, a midőn legalább az európai fajok¬
nak legfontosabbjai rendszertani anatómiai tekintetben is ismeretesek

lesznek.

Annales Musei Rationalis Hungarici. XV.

t

2 s'oós iiAJOs y

Ebből a munkából óhajtom kivenni részemet, midőn az alábbiakban
a nálunk előforduló tüdőscsigák — Pulmonáták — nagyobb sorozata ana¬
tómiájának legfontosabb vonásait megismertetem. A munkának nem
alkalomszerűen vágtam neki, mert ez szerves alkotórésze készülő magyar
Mollusca-faunámnak. Az itt közölt eredmények eredetileg ebbe a munkába
voltak szánva, azonban arra való tekintettel, hogy e munkám csak évek
múlva láthat napvilágot, az eredmények közlését nem halaszthattam
akkorra, mert hiszen külföldi búvárok mind nagyobb és nagyobb számmal
vetik magukat a kevésbbé ismert keletibb faunák tanulmányozására s ily
körülmények közt kötelességemnek tartom, hogy az elsőbbséget megóvjam
nem a magam, hanem a magyar tudomány számára. Ez a szempont eléggé
súlyosnak tűnik fel előttem, akár a speciálisan magyar fajokat tekintem,
a melyeket megismertetni elsősorban a mi kötelességünk, akár azokat,
melyek általánosabban elterjedt európai vagy épen az egész palæarktikus
régióban élő fajok. Mert az alább megismertetendő fajok tekintélyes része
e két csoportba tartozik s úgy vélem, hogy a magyar tudományra csak
haszon származhatik belőle, ha ezekkel kapcsolatban is magyar kutató
neve szerepel az irodalomban.

A dolog természetéből folyik, hogy munkám mozaikmunka, melyet
magasabb egységekbe összefűzni ez alkalommal csak helyenként kíséreltem
meg, ott, a hol a mozaikszernek önmagukban is alkalmasoknak és elég¬
ségeseknek bizonyultak ilyen magasabb egység megalkotására ; a többiek
csak az ismert vagy a még megismerendő adatokkal egyetemben foglal¬
hatók hasonló módon össze, ez azonban jelen dolgozatom keretén kívül
esik. Tarka változatossággal követik itt egymást olyan fajok, melyek
anatómiai tekintetben eddig teljesen ismeretlenek voltak, azután olyanok,
a melyekre vonatkozó adatok kiegészítésére avagy javításra szorulnak.
Minderről külön- külön, az illető helyen emlékszem meg. Igen tekintélyes
számmal szerepelnek az apró fajok, a Molluscák minutiái, melyeknek
ismeíete természetszerűleg a leghiányosabb, vizsgálatuk nem csekély
nehézségei miatt. Főképen ezek között vannak olyan messze elterjedt
fajok, melyekre föntebb czéloztam (Vitrea- fajok, apró Planorbis- ok stb.).
De olyan nagyobb fajok is akadnak köztük, melyeknek vizsgálata semmiféle
különösebb nehézséggel sem jár (pl. Physa), s a melyek anatómiai ismereté¬
nek forrása még ma is Lehmann 44 éves hiányos adatai és nagyon is váz¬
latos rajzai.

Mint dolgozatom czíme is utal rá, az anatómiai viszonyokat első¬
sorban a rendszertan szempontjából vizsgáltam s így fő figyelmemet a rend¬
szertani szempontból fontos szervekre fordítottam. Régóta ismeretes, hogy
ebből a szempontból főképen a rágókészülék és — különösen a Pulmonátákat
illetőleg — az ivarkészülék a legfontosabb része a szervezetnek. De figye-

MAGYARORSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

3

lemmel voltam, bár esetenként nagyon különböző mértékben, egyéb szer¬
vekre, jelesen a köpenyszeryek csoportjára, a bélcsatornára és az ideg-
rendszerre is, mely szervek már eddigi tudásunk szerint is, alkalomadtán
nem kevéssé fontosak rendszertani szempontból. Ez esetekre különös figye¬
lemmel voltam, azonban nem tartózkodtam esetleg oly adatok közlésétől
sem, melyek legalább mai tudásunk szerint a nevezett szempontból ke-
vésbbé jelentősek. Mert lehetséges, hogy ez nem egyéb ismereteink hiányos¬
sága keltette látszatnál, azért az ily adatok gyűjtését sem szabad elha¬
nyagolnunk. Ez okból közlöm pl. több Stylommatophora központi ideg-
rendszerére vonatkozó megfigyeléseimet, mert ha az idegrendszer sajátos¬
ságai nem is használhatók fel a fajok elhatárolására, esetleg igen fontosak
lehetnek a magasabb rendszertani kategóriák megállapítására.

A szöveget illusztráló rajzok kivétel nélkül rajzolókészülékkel készül¬
tek, tehát minden vázlatosságuk ellenére is teljesen hűek. E rajzok bár¬
mennyire igénytelenek legyenek is művészi szempontból, a czélnak bizonyára
megfelelnek.

Meg kell jegyeznem azt is, hogy a szervek leírásában nem használtam
absolut mértéket, vagyis a különböző méreteket nem fejeztem ki milli¬
méterekben, mint némely szerző teszi. Kerültem pedig ezt egyrészt azért,
mert a szervek egyes alkotórészei gyakran sokszorosan csavarodottak s így
a pontos mérés úgyis lehetetlen, másrészt pedig a mérték úgyis csak viszony¬
lagos értékű, mert hiszen a fajok különböző egyénei nagyon különböző
nagyságúak s ennek megfelelően változnak szerveik méretei is. Absolut
méretek helyett czélszerűbbnek tartom a relativ, más szervekhez viszonyí¬
tott méretek megadását, mert hiszen rendszertani szempontból ez a fontos,
és voltaképen a milliméterekben kifejezett méretek is csak ezt a czélt
szolgálják — fölöslegesen komplikált alakban.

*

Mielőtt az egyes fajok anatómiai viszonyainak ismertetésébe kezdenék,
szükségesnek tartom, hogy előzetes tájékozást nyújtsak az itt tárgyalt
szervek, illetőleg szervrendszerek általános morphologiai viszonyairól. Erre
az áttekintésre szükség van már csak a pontos terminologia kedvéért is,
mely nélkül a legegyszerűbb viszonyokat sem lehet kellőképen megértetni.

A rendszertani szempontból különösen fontos szervrendszerek a kö¬
vetkezők: 1. a köpenyszervek csoportja ; 2. a bélcsatorna ; 3. az ivar készülék
és 4. a központi idegrendszer. Ezeket kell mindenekelőtt főbb vonásaikban
megismertetnem.

1. Köpenyszervek. A test hátoldalán, bizonyos távolságban
a fej mögött, majdnem minden csigán egy tágas üreget találunk, mely vagy
széles, az egész hát szélességén áthúzódó réssel, vagy pedig kisebb, kerek

1*

4

SOÓS LAJOS

nyílással nyílik a szabadba. Ezt az üreget köpeny- vagy lélekzőüregnek
nevezzük, mivel ebben vannak elhelyezve a kopoltyúk, illetőleg kopoltyúk
hiányában ennek a felülete a lélekzőfelület. A tüdőscsigák lélekzőüregének
nyílása mindig kerek s lélekzőnyí lásnak (pneumostoma) nevezzük. El-
helyeződését illetőleg tudnunk kell, hogy a jobbra csavarodott csigákon
a test jobboldalán, a balra csavarodottakon pedig megfelelően annak bal¬
oldalán keresendő.1 Ebben az üregben vannak elhelyezve a köpenyszervek
néven összefoglalt szervek, jelesen a vese, a szív, a kopoltyiik és az osphradium
néven ismert érzékszerv. Ez utóbbi a tüdőscsigákban csak többé-kevésbbé
dégénérait állapotban van meg, avagy teljességgel hiányzik, azért ez al¬
kalommal ismertetését mellőzhetem, épen úgy, mint a kopoltyúét is, mert a
tüdőscsigáknak valódi kopoltyújuk tudvalevőleg soha sincs. A köpeny¬
szervekhez számíthatjuk bizonyos fokig a végbelet is, bár tulajdonképen
nem fekszik a lélekzőüregben, hanem csak annak a fala mentén fut végig
s nyílása közvetetlenül a lélekzőnyílás mögött van. A Pulmonáták meglévő
és tágabb értelemben vett köpenyszervei úgy helyezkednek el, hogy —
jobbra csavarodott formát véve alapul — a köpenyüreg jobb zuga mentén
fut végig a végbél, ettől balra, nem nagy távolságra foglal helyet a vese,
s viszont ettől balra, közvetetlenül mellette, sőt részben a vese megfelelő
íves beöblösödésébe benyomódva található a szívburok s benne a fej felé
eső részen a szívpitvar, mögötte a szívkamra. Balra csavarodott fajokon
a szervek sorrendje megfelelően fordított. Meg kell azonban jegyeznem,
hogy ez csak schema — bár a legtöbb esetre érvényes schema — mert a kö¬
penyszervek elhelyeződésében különböző körülmények eltolódásokat idéz¬
hetnek elő.

A köpenyüreg viszonylagos nagysága nagyon különböző s általá¬
ban véve a test és a héj alakjától függ. Oly fajoknak, melyeknek a zsiger-
zacskója s ennek megfelelően héja kevés számú, de tágas kanyarulatból áll,
a mivel együtt szokott járni az utolsó kanyarulat öblös volta, nem mély,
de nagyon széles, tágas lélekzőürege szokott lenni ; oly fajoknak viszont,
melyeknek zsigerzacskója és héja igen sok kanyarulatból áll, azoknak
köpeny ürege keskeny, de nagyon mély, szinte lapos csőalakú. A köpeny¬
üreg mélysége hatással van a vese alakjára is, mert a mély lélekzőüreggel
bíró fajoknak rendesen hosszú, keskeny, néha szinte szalagalakú, ellenben
a rövid, széles lélekzőüreggel ellátott fajoknak sokkal zömökebb veséje van.

A jobbra csavarodott csigák veséje — mint említettem — a végbéltől
mindjárt balra, tehát a lélekzőüreg jobboldalán, annak a boltozatán és

1 A csavarodás irányát nagyon könnyű megállapítani, mert a nézővel szembe és
csúcsával fölfelé fordított héj nyílása baloldalon fekszik, ha balra csavarodott a héj, és
jobboldalon, ha jobbra csavarodott.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

5

egészen a mélyén foglal helyet s szélesebb végével, vagyis alapjával a köpeny¬
üreg alapjára támaszkodik, míg ellenkező vége, vagyis a csúcsa a fej irá¬
nyába fordult. Nagy általánosságban megnyúlt háromszögalakú test, mely
hosszabb tengelyével párhuzamosan fut a végbéllel. Hátul, alapjánál a leg¬
szélesebb s előre, a csúcsa felé lassan megvékonyodik. A vese a héj
eltávolítása után rögtön szembetűnik, mert színével élesen elüt a kör¬
nyezetétől. • .

A vese szerkezete tekintetében a Pulmonáták két csoportja, a Basom-
matophorák és Stylommatophorák között meglehetősen éles különbség van.
A Basommat o phorák veséje egyszerű zacskó, melynek külsőleg is élesen el¬
határolódott vezetéke (húgyvezeték, ureter) nincsen s váladéka a vese csúcsán
lévő nyíláson át távozik el. Szövettanilag azonban a vese tulaj dónké peni
kiválasztó része meglehetősen élesen elhatárolódik a pusztán kivezetésre
szolgáló résztől. Más szerkezetű a Stylommatophorák nagyobb részének
veséje, mert annak külön vezetéke, uretere is van, mely köz vet et lenül a
vese csúcsánál kezdődik. A vezeték nem egyenes folytatása a vesének, mert
nem egyenesen előre irányul, hanem sajátságosképen hátrafelé s a vese
mentén, ahhoz szorosan hozzánőve egészen a vese alapjáig halad, a hol
elválva tőle, erős ívben hirtelenül áthajlik a végbél oldalára s annak a
mentén halad tovább a végbélnyílás tájékáig, a hol végződik. A járatnak
elülső, a veséhez nőtt része, az ú. n. elsődleges húgyvezeték széles és lapos,
mely azonban a vese alapja felé fokozatosan megvékonyodik s végül hen¬
geres csővé válik. A vezeték második, a végbél mentén haladó részét másod¬
lagos húgyvezetéknek nevezzük. Míg az elsődleges húgyvezeték egész
lefutásában zárt járat, addig a másodlagos húgyvezeték részben vagy
egészben nyitott lehet, a mi azt jelenti, hogy egy részét csillangós sejtekkel
kibélelt csatorna helyettesítheti. Abban a tekintetben, hogy a másodlagos
húgyvezetéknek mekkora része zárt és mekkora nyitott, a változatosság
rendkívül nagy s a mint látszik, egyáltalában nem alkalmazkodik az egyéb
sajátságok alapján megállapított systematikai sorrendhez. Vannak u. i.
fajok, melyeknek egész másodlagos húgyvezetéke nyitott s így tulajdon-
képeni húgyvezeték-nyílásuk mindjárt a vese alapjánál keresendő, míg
más fajokban a vezeték harmada, fele stb. zárt, ill. nyitott, minek követ¬
keztében a tulaj dónké peni nyílás a vese alapja és a végbélnyílás közé eső
távolság valamelyik pontján foglal helyet. A legtökéletesebben fejlett
fajoknak, a legmagasabbrendű Helicidáknak egész hosszában zárt másod¬
lagos húgyvezetékük van.

A másodlagos húgyvezetéknek itt ismertetett viszonyairól egyébként
csak a teljesség kedvéért emlékszem meg, mert vizsgálataim során e viszo¬
nyokra csak alárendelt mértékben voltam tekintettel, egyrészt azért, mert
a kisebb rendszertani egységek elhatárolására alig remélhettem tőle fon-

6 SOÓS- LAJOS

tosabb útbaigazításokat, másrészt pedig azért, mert Behme 1 vizsgálatai
révén e tekintetben gazdag adatokkal rendelkezünk.

Érdekes és fontos körülmény az, hogy a St ylo rumato phorák között
is vannak olyan alakok (Bulimmus- és Pwpa-félék s alkalmasint a Vallonia
is)? melyeknek veséje a Basommatophorákéval egyezik meg. E tény fon¬
tossága még növekszik, ha tudjuk, hogy vele együtt járnak egyéb szer¬
veiknek, jelesen ivarkészüléküknek és idegrendszerüknek bizonyos ősi
sajátságai is, a mi támogatva még a geológiai soron való megjelenésük
korai időpontja által is, mindenesetre arra utal, hogy e formákban nagyon
ősi Stylo rumato phorákat kell látnunk.

A szív, a mint láttuk, a vese mellett, részben annak íves be öblö-
södésében foglal helyet. Fejlődéstanilag e két szerv, t. i. a szív és a vese, a
legszorosabban összefügg s az összefüggés nyoma későbben is megmarad,
mert a vese és a szívburok egy járat, az ú. n. reno peri cardialis járat köz¬
vetítésével későbben is összefügg egymással. A két szerv szoros összefüggésé¬
nek folyománya, hogy abban az esetben, a midőn a vese valami ok folytán
eltolódik eredeti helyzetéből, a szív is minidig vele együtt változtatja a
helyét. A szív egyébként a szívburokban elhelyezett pitvarból és kamrá¬
ból áll. Az utóbbinak a nagysága mindig az előbbiétől függ, illetőleg
megfordítva. A szívburoknak a veséhez viszonyított nagysága nagyon
változékony s esetleg rendszertani jelentősége is van. Egyszer eléri, sőt
túl is haladja a vese felehosszát, máskor ellenben jóval rövidebb annál.
A szívpitvar és szívkamra elhelyeződését illetőleg a Prosobranchiákéval
egyezik meg, a mennyiben a pitvar a kamra előtt fekszik, vagyis közelebb
a fejhez.

2. Bélcsatorna. A bélcsatorna hosszú, különböző részei szerint
nagyon különböző vastagságú cső, mely a szájnyílással kezdődik és a végbél¬
nyílással végződik. Jellemző vonása a csigák bélcsatornájának, hogy a
száj- és végbélnyílás — egyes, másodlagosan módosult formákat leszá¬
mítva — egy irányba esik, a csigák szervezetét jellemző 180°-os csavarodás
eredményeként. A bélcsatornának általában véve 3 részét különböztet¬
hetjük meg, ú. m. az elő-, a közép- és az utóbelet. A középbél entodermalis,
a másik két rész pedig ektodermalis eredetű. Az előbél részei a következők :
a száj üreg, a garat (pharynx) és a nyelőcső (oesophagus). A középbél
részei a gyomor és a vékonybél, mely után a harmadik rész, az utó- vagy
végbél következik.

A bélcsatorna hatalmas, izmos, változóalakú, de nagyjából tojásdad-
vagy inkább csonka kúpalakú duzzanattal kezdődik, melyet buccalis massza

1 Behme, Th., Beiträge zur Anatomie und Entwicklungsgeschichte des Harnappara¬
tes der Lungenschnecken. (Arch. f. Naturgesch., 55. Jg., 1889).

MAGYARORSZÁGI JP.GLMOXÁtÁK ANATÓMIÁJA.

•7

'néven szoktak, emlegetni s.a üielyet legegyszerűbben., talán buccalis duzza¬
natnak nevezhetünk. Kezdőrészén van a szájnyílás. A duzzanat belsejében
lévő üreget az állkapocs két részre osztja, az elülső, nagyon kicsiny üreg a
száj üreg, a hátsó, nagyobb üreg pedig a bucçalis üreg vagy garat.
Meg kell jegyeznem, hogy a legtöbb szerző egyszerűség, illetőleg könnyebb
kifejezhetőség kedvéért röviden az egész képződményt, vagyis az egész
buccalis tömeget pharynxnak nevezi.

A buccalis üregben foglal helyet a rágószerv, mely két főrészből áll,
jelesen az állkapocsból és a Molluscákra rendkívül jellemző reszelőbői vagy
radulából. A két szerv morphologiailag egyébként teljesen független egy¬
mástól.

Az állkapocs a buccalis, üreg boltozatán, tehát a dorsalis oldalon,
haránt irányban elhelyezkedő, egy vagy több részből álló szilárd lemez,
mely azonban egyes esetekben teljesen hiányozhatik is. Anyagát illetőleg
conchyolinból, bizonyos chitinszerű anyagból áll. Az állkapocscsal bíró
Stylo mmatophoráknak egyetlen állkapcsuk van,. míg a Basommatophoráké
eredetileg 3 részből áll, egy középső, nagyobb, főrészből, melyhez kétoldalról
egy-egy kisebb lemez járul. A járulékos lemezek gyakran összeforranak a
főlemezzel, az ilyén Basommatophoráknak tehát szintén csak egy áll¬
kapcsuk van. Az állkapocs nagyon jellemző a csigák egyes csoportjaira,
azért sok szerző, különösen régebben, ezt a szervet használta föl elsősorban
a Stylommatophorák rendszertani taglalására. Az állkapocs felülete u. i.
egyszer egészen síma, széle pedig egyenes vonalú (oxygnath állkapocs),
máskor ellenben felülete harántul finoman barázdált, minek megfelelően
széle csipkézett (aulacognath állkapocs), ismét máskor pedig felülete erősen
bordázott, széle meg fogazott (odontognath állkapocs). Ezek azonban csak
a főbb typusokat képviselik, melyeken kívül az állkapocsnak még több
változata is van.

A rágókészülék másik része, a radula, a buccalis üreg ventralis oldalán,
egy nyelvszerű, hátra felé lelapuló és a pharynx falába lassanként beolvadó,
elül ellenben erős ívben előre ugró. izmos, saját izmokkal mozgatható szerven,
az ú. n. nyelven ül, melynek támasztékát erős, porczszerű szövet alkotja.
A radula a «nyelv» felületét vonja be s hátrafelé belé nyúlik az ú. n. radula-
zacskóba, mely egyszersmind a radula képződésének helye is. Tudnivaló
u. i., hogy a radula elülső része használat következtében állandóan kopik
s az elkoptatott részek helyett a radulazacskóban állandóan újak képződ¬
nek. A radulazacskó nem más, mint a pharynx vakbélszerű, eredeti helyzeté¬
ben annak ventralis oldalán helyet foglaló kitüremlése, függeléke. Nagysága
nagyon különböző, mert míg egyszer hosszabb magánál a buccalis duzzanat¬
nál is, máskor csak apró, félgömbszerű kitüremlés annak a falán. A radula
maga lapos lemez, mely, mint az imént említettem, a «nyelv» felületét vonja

8 SOÓS LAJOS

be s így alakja annak a felületének alakjától függ. Leggyakoribb alakjáról
talán úgy adhatok legkönnyebben megérthető képet, ha kurtaszárú, hajlott
szopókájú pipához hasonlítom. Ha az ilyen pipát nyílásával lefelé fordítva
képzeljük, nagyon megközelítő képet kapunk a Stylo mmatophorák radu-
lájának alakjáról, a mennyiben a pipa maga ebben a helyzetben a
radula elülső, a szájnyílás felé eső, erősebben ventralis irányban hajlott
részének, szára a «nyelv» hátoldalát fedő s rézsutosan hátra és lefelé haladó,
ívesen fölfelé hajló szopókája pedig a radulazacskóban lévő s ennek alakjá¬
nak megfelelően ívesen fölfelé hajló részének felel meg. A radula szélei ezen
kívül a «nyelv» jobb- és baloldalának megfelelően kétoldalt lefelé türem-
lettek.

A radula anyagát szintén a rendkívül szívós conchyolin alkotja.
Finomabb szerkezetét illetőleg két részt különböztethetünk meg rajta jelesen
a «nyelvet» bevonó alap- vagy radulahártyát és az azon szabályos hosszanti
és harántsorokban elhelyezkedő fogakat. A fogak maguk az alaphártyán
ülő alaplemezből és a tulaj dónké peni fogból állanak, melyek az alaplemez¬
nek egyenes, horogszerűen hátrafelé hajló folytatásai s egy vagy több éles
hegyben végződnek. A Pulmonáták sorában nagyon gyakori a háromhegyű
fog, azért a fogak leírása alkalmával ebből indulunk ki. A három hegy közül
a középső, a mesoconus a legnagyobb és legerősebb, míg a mellette jobbról-
balról lévők, a mellékhegyek, kisebbek. A mellékhegyek közül a középvonal
felé erőt endoconusnak, a radula széle felé esőt pedig ectoconusnak nevezzük.

Miként említettem, a fogak szabályos hosszanti és harántsorokban
helyezkednek el. Bgy-egy harántsor fogainak száma egyenlő, azért a radula
jellemzésére teljesen elégséges egyetlen harántsor fogainak ismerete, sót
még az sem szükséges, mert a radula symmetrikus volta miatt elegendő
egy félsor ismerete, mivel a fogak a középvonaltól jobbra és balra teljesen
egyenlően, symmetrikusan vannak kifejlődve. A középvonal, vagyis az
ú.n. rhachis mentén fekvő fog rendesen sajátos, a többitől elütő, symmetrikus
szerkezetű, ezt a fogat középsőfognak (rhachis- vagy centrális fog) nevezzük.
A középsőfogak alkotta symmetria vonalt ól jobbra és balra rendesen két-két
pásztát lehet megkülönböztetni, egy-egy belsőt s egy-egy külsőt. Az egy
pásztába tartozó fogak többé-kevésbbé megegyeznek egymással, ellenben
eltérnek a szomszédos pászták fogaitól, úgy hogy a radula öt hosszanti
pásztára oszlik. A középvonal, illetőleg középső pászta mellett fekvőkét
adradialis vagy pleuralis, a radula két szélét elfoglaló pásztákat pedig
uncinalis pásztáknak nevezzük. A pleuralis pásztán lévő fogakat mellék¬
fogaknak (pleurae), az uncinalis pásztán lévőket pedig peremfogaknak
(uncini) hívjuk. Az egyes pásztákon lévő fogak száma és alakja, esetleg
valamelyik pászta fogainak teljes hiánya rendkívül jellemző a Molluscák
bizonyos csoportjaira, minek következtében rendkívül alkalmas egyes

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

9

rendszertani csoportok elhatárolására. Ez a tétel elsősorban az ősibb csi¬
gákra, a Streptoneurákra érvényes, mert azoknak a raduláján az említett
pászták, illetőleg fogféleségek mindig élesen elhatárolódnak. E szabályosság
következtében a radulát könnyen áttekinthető mathematikai formulával
lehet jellemezni, oly módon, hogy a középső-, mellék- és peremfogak számát
egyszerűen egymás mellé írjuk s a számokat ponttal vagy kereszttel elvá¬
lasztjuk egymástól, azonban ez a formula a radula symmetrikus volta miatt
még egyszerűsíthető is, a mennyiben elégséges a középsőfogat és egy félsor
fogainak számát jelezni. Előfordul, hogy a szélső pászta fogainak száma
rendkívül nagy, esetleg apró és tömött voltuk miatt meg sem számolhatók ;
ebben az esetben a pontos szám helyett a mathematikai «végtelen» ér¬
tékjelét, a fekvő oo-t alkalmazzuk.

További rendszertani taglalás czéljaira kevésbbé alkalmas a Pul-
monáták radulája, mivel azonban fajonként változik, mint faji bélyegnek
ismerete elsőrendű fontosságú. Eadulájuknak formulába való szorítása is
nehezebb, mert pásztáik nem határolódnak el olyan élesen, mint a föntebb
ismertetett esetben, hanem a fogak a középsőfogtól kiindulva egészen lassan
és fokozatosan alakulnak át, vagyis a mellék- és peremfogak határa el¬
mosódott. Azért ez esetben aprólékosabb sajátságokat, mint a fogak alakját,
nagyságát, hegyeik számát és alakját stb. használjuk fel az elkülönítésre
s ilyen módon, természetesen kevesebb határozottsággal, szintén megkülön¬
böztethetjük a fogak három fajtáját, lerajzolásuknál pedig szokásos meg¬
jelölni a sorszámukat. Az említett okból a Pulmonáták radula formuláját
nem lehet megszerkeszteni a föntebb említett egyszerű módon s a külön¬
böző szerzők meglehetősen eltérő formulákat használnak. Egyik igen gyak¬
ran alkalmazott formula az, a mely törtszám alakjában fejezi ki az egyes
fogféleségek és a foghegyek számát, mely esetben a tört számlálója a fogak,
a nevezője pedig a foghegyek számát jelöli. Az alábbiakban én is ezt a jelölés¬
módot használom.

A buccalis üreg hátoldalán ered a nyelőcső, mely egyszer hosszabb,
másszor rövidebb, egyszer vastagabb, máskor vékonyabb hengeres cső,
s vagy egyenletes átmérőjű egész hosszában, vagy pedig valamelyik része
begygyé tágul ki, hátrafelé pedig éles határ nélkül megy át a gyomorba.
A pharynx és a nyelőcső határán nyílnak a nyálmirigyek vezetékei. A nyál¬
mirigyek száma mindig kettő, melyek többnyire a garatideggyűrű mögött,
ritkábban azonban az előtt fekszenek, de az az eset is előfordul, hogy a
garatideggyűrű a nyálmirigyek fölött halad át. Állományuk, alakjuk, nagy¬
ságuk nagyon különböző, egyszer nagyon kicsinyek, máskor nagyon ter¬
jedelmesek, egyszer lemezalakúak és több lebenyre tagolódtak, melyek
egészen körülveszik a nyelőcsövet, máskor hengeresek, egyszer meglehetősen
tömörek, máskor nagyon laza állományúak. Vezetékük nagyon vékony,

10

. ; \SQÓS. LAJOS .

hosszabb vagy rövidé bb s midőn a nyálmirigyek a gara tide ggy űr ű mögött
fekszenek, ez alatt haladnak át.; , .. vj. .

A gyomor többnyire egyszerű, kisebb-nagyobb tágulata a bé.lcsatorná-
nak, mely vagy egységes, vagy pedig, mint pl. a Basommotophorák nagyobb
részének esetében, több részre különül el. Erről az illető helyen külön meg-
emlékszem. A gyomorba vagy a gyomor után következő középbél kezdő¬
részébe egy vagy több vezetékkel egy nagy mirigy nyílik, a közönségesen
májnak, vagy helyesebben indifferens névvel középbélmirigynek neve¬
zett szerv.

A gyomor után következő középbél egyenletes átmérőjű cső, melynek
hosszúsága nagyon különböző. Legrövidebb, mint más állatok esetében is,
a húsevőké, hosszabb a növényevőké s leghosszabb az ú. n. homokevőké,
vagyis azoké, melyek szerves törmelékből, Diatomeákból stb. élnek s a
táplálékkal ballasztként nagymennyiségű homokot is vesznek fel. Ha rövid
a bélcsatorna, akkor egyszerűen U-alakúan hajlott cső, ha azonban hosszabb,
több, állandó és esetenként nagyon jellemző kanyarulatot ír le. A gyomor
és a közé pbél rendesen be van ágyazva a középbélmirigy anyagába.

A középbél folytatása a végbél; ennek lefutásáról már a köpeny¬
szervek kapcsán szóltam s legföljebb még azt jegyezhetem meg róla, hogy
egyszer vastagabb, máskor ellenben vékonyabb a középbélnél. Hossza a
köpeny üreg mélységétől függ.

8. Ivarkészülék. A Pulmonáták rendszertani anatómiájában
egészen különleges hely illeti meg az ivarkészüléket, mert ez a rendkívül
bonyolult szerv tapasztalat szerint fajonként változik, azért a radula mellett
ennek van legnagyobb szerepe a fajok határának megvonásában. Vizsgála¬
taim czéljának megfelelően én is erre vetettem a fősúlyt s az alább tárgyalt
fajok között mindössze egy van, a melynek ivarkészülékéről nem szólok s
ezét is csak azért mellőzöm, mert kellőképen ismeretes. Kétszeresen fontos
tehát, hogy e szervrendszer morphologiai viszonyait ismerjük s ép oly fontos,
hogy a megértés lehetősége és a jellemzés lehető rövidsége kedvéért pontos
terminologia álljon rendelkezésünkre. A pontos terminologia egyes esetek¬
ben, sajnos, nem egyéb ugyan jámbor óhajnál a készülék egyes elemeinek
tökéletlen differentiálódása miatt s azért ez esetekben mégis csak a körül¬
íráshoz kell folyamodnunk, azonban iparkodtam, hogy az utóbbi esetet
lehetőleg elkerüljem.

Az ivarkészülék morphologiájának és terminológiájának megismer¬
tetésében kiinduló pontnak, mint ismertebbeket, a Stylommatophorákat,
ezek közül is a legmagasabb fejlettségű Helicidákat vehetjük, mert ezeknek
az ivarkészüléke a legbonyolultabb, a legtöbb alkotóelemből áll, melyeket
megismerve, az egyszerűbb összetételű ivarkészülék ismerete önmagától
megadódik.

MAGYAROBSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA. '11

Az általánosan ismert tény, hogy a Pulmonáták kivétel nélkül hím¬
nősek s ivarkészülékük bonyolult szerkezetű hímnős készülék, melynek
hím és női alkotórészei szoros egységgé forrtak össze. A készülék a máj,
ill. középbélmirigy legfelső részébe beágyazott hímnősmirigygyel
(glandula hermaphroditica) kezdődik (1. pl. a 105-ik rajzot), mely csőalakú
mirigycsövekből, acinusokból áll. A mirigycsövek vagy többé-kevésbbé
egységes, gömbded tömeget alkotnak, vagy pedig több, közös vezetékük
mentén sorjában, egysorosán elhelyezett, egymástól élesen elhatárolódott
s tekintélyes távolságban elhelyeződött bojtokban csoportosulnak, mint pl. a
OZaímZia/civarmirígyének acinusai. A hímn ősmirigy vezetéke a nagyon külön¬
böző hosszúságú hímnős vezeték (ductus herma phro di ticus), mely¬
nek vagy csak egy része, vagy az egész nagyon erősen kanyargós ; vastagsága
szintén nagyon különböző, de rendesen nagyon vékony. A hímnősvezeték
a pete-ondó vezetékben (s permovi ductus) folytatódik, melynek
kezdőrészébe egy hatalmas mirigy, a fehérjemirigy (glandula
albuminifera) vezetéke ömlik be. A hímnősvezeték végső része behatol
a fehérjemirigy anyagába, azért minden további praeparálás nélkül nem
iátható. A behatolás táján egy kicsiny, magános, vagy esetleg páros, vakbél¬
szerű kitüremlés ül rajta, mely némelykor könnyen látható, mert a fehérje-
mirigy felületén helyezkedik el, máskor azonban többé-kevésbbé el van
rejtve a fehérjemirigy anyagában. Ezt a kis függeléket a régebbi szerzők
ondóhólyagnak (vesicula seminalis) szokták nevezni, azonban helytelenül,
mert e néven azt a szervet szokás nevezni, a melyben az illető állat saját
spermája halmozódik fel. Már pedig a szóban lévő függelék nem az ilyen
sperma összegyűjtésére szolgál, hanem a párzás actusában résztvevő másik
egyén spermájának befogadására való. Ez a sperma eredetileg, mint mindjárt
szó lesz róla, a készülék más részébe kerül ugyan, onnan azonban csakhamar
a szóban lévő szervbe jut s ebben termékenyíti meg a hímnősvezetéken át
lejutó petéket. Épen azért ezt a szervet megtenné ke nyitó' zacskó-
n a k vagy ondótáskának (receptaculum seminis) nevezzük. Az
előbb említett magyar kifejezés nehézkessége miatt, bár az általánosan
elfogadott megjelölésnek az felel meg, az utóbbi elnevezés használata
ajánlatosabb.

A pete-ondó vezeté k, mely mint említettem, egyenes folyta¬
tása a hímnősvezetéknek, két egymáshoz forradt félcsőből áll, üregük tehát
összefügg. Vékonyabbik része az ondó vezeték (spermiductus), jóval
tágasabb és rendesen erősen redőzött része apötevezeték vagy anya¬
méh (uterus) ; az ondóvezetéket, mivel fala erősen mirigyes, rendesen
prostatának szokták nevezni. A két vezeték kívülről is jól megkülön¬
böztethető már eltérő színéről is s különösen könnyű a megkülönböztetés
akkor, mikor a vezeték spirálisan csavarodott, mert ilyenkor a prostata

12

SOÓS LAJOS

mintegy a tengelyt alkotja, mely körül az uterus spirálisan körülcsavarodik.
A hím és női rész bizonyos távolságban, mely fajok szerint nagyon eltérő,
elválik egymástól és önállóvá lesz. Az ondóvezeték folytatása a rendesen
nagyon bosszú, de nagyon vékony ondócsatorna (vas deferens),
mely a párzószervbe, a penisbe vezet. A penis többé-kevésbbé hengeres,
az ondócsatornánál rendesen sokkal vastagabb cső, a melyen nagyon sok¬
szor két részt lehet megkülönböztetni, az alsót, az ivarnyíláshoz közelebb
esőt s az ennek egyenes folytatását alkotó felső részt. Az előbbi vastagabb,
az utóbbinál s ettől egy határozottabb vagy gyengébb duzzanat választja
el. Az alsó rész a szokásos elnevezés szerint a tulaj dónké peni penis, a felső
az e pi phallus. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a közönségesen
penisnek nevezett szervet helyesen peniszacskónak kellene nevezni, mert a
valódi penis ezen belül van s nem más, mint a peniszacskó üregébe benyúló,
aránylag nagyon kicsiny, hengeres szerv s így a penis és a peniszacskó
körülbelül úgy viszonyúk egymáshoz, mint az emlősök penisének makkja
a præputiumhoz. Azonban rövidség kedvéért az alsó részt a szokásos módon
penisnek nevezem.

Az e pi phallus tulajdonképen nem más, mint az ondócsatora végső,
megvastagodott része, melytől nagyon sok esetben rendkívül nehéz, sőt
sokszor teljességgel lehetetlen elhatárolni, máskor azonban a határt ponto¬
san megszabja az o s t o r nak (flagellum) nevezett, rövidebb vagy hosszabb,
csőalakú függeléke a párzószervnek. Az epiphallus az ú. n. spermatokok
(spermatophorok) képzésére való szerv. Ugyanis sok faj spermáját közösülés
alkalmával nem «szabadon» viszi át a megtermékenyítendő egyénbe, hanem
szilárd burkú tokokban, a s perniato phorokban, melyeknek fala csak későb¬
ben oldódik fel s csak akkor válik a bennük lévő sperma szabaddá. Az itt
elmondottakból következik, hogy a fajok egy részének van epiphallusa, a
másiknak ellenben nincs. Azonban mivel ebbeli ismereteink még meglehető¬
sen hiányosak, sohasem lehetünk biztosak, hogy ama fajokban, a melyek¬
nek külsőleg is differenti álódott epiphallusuk nincs, az ondócsatorna alsó
része nem szerepel-e epiphallus ként, vagyis valójában mégis nincs-e epi¬
phallusuk? Itt rejlik a terminológiának egyik bökkenője, melyre föntebb
czéloztam.

A penisnek majdnem mindig van külön visszahúzóizma
(musculus retractor penis), melynek egyik vége a penishez vagy az epi¬
phallus hoz, a másik pedig ritkábban az oszlopizomhoz, rendesen ellenben a
diaphragmához, vagyis a lélekzőüreget a testüregtől elválasztó hártyához
tapad.

A penisen nem ritkán egy néha nagyon jelentéktelen, máskor azon¬
ban, mint pl. a Buliminus- ok esetében, hatalmas függelék ül, melyet appen¬
dixnek nevezünk.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

13

Á széles, lapos, tágas uterus folytatását önállóvá válta után többé¬
ke vésbbé hengeres cső alkotja, mely az ivarnyílás előtt egyesül a penisszel.
Tehát a Stylo mmato phorák ivarkészülékére jellemző, hogy hím és női ivar¬
vezetékük kezdetben egységes, azután szétválnak s végül ismét egyesülnek
egymással, következésképen egyetlen ivarnyílásuk van.

A női vezeték önálló részét ismét két részre kell osztanunk, a felső
rész az ú.n. szabad petevezeték (vagy némely német szerző szerint uterus-
nyak), a melyet én a hím vezeték megfelelő részének terminológiájával való
párhuzam kedvéért petecsatornának nevezek ; alsó határát a párzó¬
táska (1. alább) beömlésének helye jelöli meg, míg e pont alá eső rész ahü-
V e ly (vagina). A két rész pontos megjelölése azért szükséges, mert kölcsö¬
nös viszonyuk, hosszúságuk, alakjuk stb. az egyes fajok szerint változó
s így jellemző.

A női vezetékkel esetleg több járulékos szerv függ össze, jelesen a
párzótáska, a nyálkamirigyek, a nyiltok s az ú. n. appendi culák.

A párzótáskát (bursa copulatrix), rendesen receptaculum se-,
minisnek szokták nevezni, azonban, mint Brüel kifejtette, az elnevezés
nem felel meg a physiologiai viszonyoknak, mert a párzás alkalmával beléje
juttatott sperma, illetőleg spermát ophorok csak rövid ideig maradnak
benne s innen csakhamar tovább vándorolnak a föntebb ismertetett és
helyesen receptaculum semmisnek nevezett szervbe. Sok szerző, bár elis¬
meri ennek a terminológiának helyeslés jogos voltát, a burs át mégis re¬
ceptaculum semmisnek nevezi, azon a iCZÍmen, hogy az irodalomban ál¬
talánosan ez az elnevezés használatos s a helyes elnevezés alkalmazásával
félreértésektől tart. Úgy vélem azonban, hogy ez. a szempont nem lehet
irányadó, mert végtére is sokkal fontosabb a valódi physiologiai viszonyok¬
nak megfelelő elnevezés, melyhez nem kapcsolódik téves fogalom, s a mi
ma szokatlan, holnap megszokottá válik, ha pedig pontosan megjelöljük,
hogy melyik szervet mily néven nevezünk s az elnevezést következetesen
használjuk, félreértés sem támadhat.

A párzótáska legegyszerűbb alakjában egyszerű cső; tökéletesebb
akkor, mikor vége megduzzadva tartály lyá öblösödik ki. A tartály
egyszer élesen elhatárolódik a n y é 1 nek nevezett csőszerű résztől, máskor
azonban az átmenet a két rész közt fokozatos, tehát pontos határuk sem
vonható meg. A terminologia ebben az esetben ép oly határozatlan, mint
pl. az e pi phallus említett esetében. A párzótáska nyelén igen gyakran
vékonyabb vagy vastagabb, rövidebb vagy hosszabb, néha rendkívül
hosszú, a nyélnél sokkal hosszabb, csőalakú függelék (diverticulum)
ül, mely egyszer közelebb, máskor távolabb esik a nyél beömlésének a he¬
lyétől. A diverticulum által ketté osztott nyél két részének viszonylagos
hossza nagyon különböző és jellemző lévén, rövid kifejezhetőség kedvéért

SOOS LAJ OS '

m

szükséges a két résznek pontos névvel való megjelölése. Az alsó, vagyis a
beömlés helye és a függelék közé eső részt szár nak, a függelék és a tar¬
tály közé eső részt pedig k o c s á n y nak nevezhetjük.

A női vezetéknek másik járulékos szervei a nyálkamirigyek
(glandulae mucos æ), melyek a párzótáska beömlésének helye alatt nyílnak a
vezetékbe, attól kisebb vagy nagyobb távolságra. Számuk, alakjuk, elhelyez¬
kedésük nagyon különböző, egyszer örvösen helyezkednek el a vezeték kerü¬
lete mentén, máskor symmetrikusan annak kétoldalán, ritkábban lemez,
de rendesen osőalakúak, egyszerűek vagy elágazók, számuk egyszer csak
egy pár, máskor ellenben sokkal több.

A harmadik járulékos szerv a n y i 1 1 o k (bursa telæ amoris), mely
rendesen tojásdadalakú s belsejében nagyon változó alakú és szerkezetű
mészképződmény található, a szere lemnyil (tela amoris). A nyil-
tokok vagy mindjárt a nyálkamirigyek alatt találhatók, vagy pedig jóval
alább foglalnak helyet a hüvely falán. Számuk 1—4 között változik, azon¬
ban, ha számuk nagy, mindegyikban nem szokott nyil lenni.

Végül a női vezeték negyedik függelékes szervei, azappendiculák
hengeres képződmények, számuk változó. Ezekről való ismereteink még
meglehetősen fogyatékosak s még azt sem tudjuk biztosan, de valószínű,
hogy ez elnevezés alatt különböző morphologiai értékű képződmények
lappanganak.

Az ivarvezeték végső, páratlan részét, mely a hím és női vezeték
egyesülésének helye és az ivarnyílás közé esik, p i t v a rnak (antrum ge¬
nitale) nevezzük. Csőalakú, rendesen nagyon rövid és csak kivételesen ér
el nagyobb hosszúságot.

Ezek a részek fordulhatnak elő a legbonyolultabb, legtökéletesebb
fejlettségű ivarkészüléken. Azonban nem minden Stylo mmatophora ivar¬
készüléke ilyen bonyolult, mert tetemes, sőt nagyobb részüké jóval egy¬
szerűbb, a mennyiben hiányozhatik róla a női ivarvezeték járulékos részei
közül a nyíltok és a nyálkamirigyek, a párzótáskáról pedig a nyél függeléke,
sőt ritka esetekben a párzótáska mindenestől is hiányozhatik s igen gyak¬
ran hiányzik az ostor, ritkábban pedig a penis visszahúzóizma is.

A Basommatophorák ivarkészüléke alapjában véve ugyané szerint
az alapterv szerint épült föl, azonban egy igen fontos vonásban eltér tőle,
jelesen abban, hogy az ivarvezeték mindjárt a fehérjemirigy beömlésének
a helye körül két, hím és női részre válik szét s a két rész többé nem is egyesül
egymással, következésképen külön hím és külön női ivarnyílásuk van.
A hím ivarnyílás közvetetlenül a tapogató mögött található, míg a női ivar¬
nyílás hátrább, a Planorbis- okon például kevéssel a hím nyílás mögött, a
Limnaeák- on ellenben jóval hátrább keresendő. A hím járaton nagyjában
ugyanazokat a részeket lehet megkülönböztetni, mint a Stylo mmatophorá-

MAGYARORSZÁGI RULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

15

kén, azonban részben más elhelyezkedésben. A vezeték felső része az o n dó¬
ve z et é k, az alsó mirigyes rész a prostata, mely azután a nagyon
vékony ondócsatornában folytatódik. A hím és női vezeték eredeti
helyzetében szorosan egymáshoz tapad s különösen az apróbb fajokét csak
megfelelő, nagy óvatossággal lehet elválasztani egymástól. A vezeték mirigyes
része, vagyis a prostata, rendesen jóval a noi ivarnyílás mögött végződik
s a folytatását alkotó ondócsatorna a női vezeték lefutását követi egészen
női ivarnyílásig, a hol a Limnaeák és Physák esetében sajátságos módon
mélyen behatol a test szövetei közé s ott halad egészen a hím ivarnyílás
tájáig, a hol kiszabadul s most már a penis mentén fut végig egészen annak
a distalis végéig. A Planorbis- ok ondócsatornája gyakran végig szabad, leg¬
följebb kevés rostból álló szövedék fekszik fölötte. Penisük két részből áll. A
Limnaeák penisének két része élesen elkülönül egymástól, mert az ivarnyílás¬
hoz közelebb eső rész sokkal hatalmasabb, vastagabb és hosszabb, mint a
felső rész, mely oly vékony, hogy első pillanatra az ondócsatorna részé¬
nek látszik s csak közelebbi megtekintéssel látható, hogy attól egy duzzanat
elválasztja. A Physák penisének két része közt sokkal kisebb az átmérő¬
beli különbség s még kisebb a Planorbis-oké közt, azonban a határuk majd¬
nem mindig eléggé éles. Erről az illető helyen lesz szó. A penis két részének,
mint általában véve a sokkal kevésbbé tanulmányozott Basommatophorák
egész ivarkészülékének terminológiája nagyon bizonytalan. így például a
Limnaeák párzószervének két részét egyszerűen «kis cső» és «nagy cső» néven
emlegetik, a Planorbis- ok penisének proximalis (vagyis az ivarnyílással ha¬
táros részét) Buchner præputiumnak, a másikat pedig penisnek nevezi.
Ez utóbbi rész elnevezése helyes abban az értelemben, a hogyan a Stylom-
matophorák párzószervének megfelelő részét is ezzel a névvel jelölik, de
csak annyiban, mert a szóban levő rész külső burka nevezhető inkább præ¬
putiumnak, melynek belsejébe glans módjára nyúlik be a tulaj dónké peni
penis. E részt rövidség kedvéért én is penisnek nevezem, az alsót (a «nagy
csövet») ellenben, mely tehát nem præputium, az indifferens penishüvely
névvel illetem. A penisnek, illetőleg penishüvelynek egy vagy több vissza¬
húzóizma van, ezekről az illető helyen külön szólok.

A vezeték női része nagyon eltérő az egyes nemek szerint s azért azt
nemek szerint külön terminológiával kell jelölni, melyről a maga helyén
szólok. Azonban általánosan jellemző a receptaculum seminis hiánya és
az, hogy járulékos szervei közül csak a párzótáska van meg s hogy ennek a
nyelének soha sincs függeléke.

4. Idegrendszer. A csigák központi idegrendszere nagy álta¬
lánosságban öt pár idegdúczból és az őket összekötő idegfonatokból áll.
A Pulmonáták idegdúczai mind a nyelőcső körül csoportosultak és zárt
garatideggyűrűt alkotnak, ellenben az alsóbbrendű csigák egyes dúczai

16

SOÓS LAJOS

hátrább tolódtak, minek következtében az őket összekötő idegfonatok is
hosszabbak azoknál, a melyek a Pnlmonáták megfelelő dúczait kötik össze,
egymással. . ,

A dúczok gömbalakúak vagy tojás da dalakúan megnyúltak, esetleg
szabálytalanul sokszögletesek s egymáshoz viszonyított nagyságuk nagyon
különböző. Az öt dúczpár közül kettő mindjárt a garat fölött vagy a mögött,
de a bélcsatorna dorsalis oldalán foglal helyet, a dúczokat a bélcsatorna
fölött áthúzódó rövidebb vagy hosszabb idegfonat köti össze egymással.
E dúczok az agydúczok (ganglion cerebrale), #z őket összekötő idegfonat
az agy pánt (commissura cerebralis). Az agydúczok rendesen az ideg-
rendszer legnagyobb dúczai, melyek gyakran több karéjra, lobusra tagolód¬
tak. Az agydúczoknak megfelelően a bélcsatorna ventralis oldalán, mind¬
járt a láb belső felszínén egy másik dúczpár található, a lábdúczok
(ganglion pedale), melyek a középvonal mentén oly szorosan egymáshoz
simulnak, hogy az őket összekötő idegfonat (commissura pedalis) alig észre¬
vehető. Helyzetüket illetőleg vagy egy magasságban fekszenek az agydú-
czokkal, vagy gyakran jóval azok előtt, esetleg náluk hátrább helyezked¬
nek el. Az agydúczokat a lábdúczokkal összekötő idegfonatot cerebro-
pedalis connectivu m-nak nevezzük. Az agy- és lábdúczok között,
de a cerebro-pedalis connectivum mögött, kisebb-nagyobb távolságra egy
kicsiny idegdúczot találunk, a pleuralis dúczot (ganglion pleurale),
melyet az agydúczczal a cerebro-pleuralis, a lábdúczczal pedig ^
pleuro-pedalis connectivum köt össze. A pleuralis dúcz
mögött, a bélcsatorna oldala mentén, de jobban a , ventralis oldal felé to¬
lódva találjuk a parietalis dúczot. Míg az előbb említett dúczpár
két egyenlő dúczból áll, addig a parietalis dúczpár mindig asymmetrikus,
mert egyik dúcz, a jobb vagy a bal, mindig jobban fejlett a másiknál, a sze¬
rint, hogy az illető egyén jobbra vagy balra csavarodott-e? Végül a parietalis
dúcz mögött, a bélcsatorna alatt, de a középvonalból mindig félretolódva
találjuk a visceralis vagy zsiger dúczot, mely páratlan ugyan,
azonban theoretikus alapon két dúcz összeolvadásából keletkezettnek kell
képzelnünk. A központi idegrendszer dúczpárainak a száma eképen tehát
valóban öt. A zsigerdúczot a pleuralis dúczczal összekötő, morphologiailag
rendkívül fontos idegfonatot, melyben benne fekszik a parietalis dúcz is,
pleuro-visceralis connectivu m-nak nevezzük. Esetleg szük¬
ségünk lehet arra is, hogy ennek két részét, melyek egyike a parietalis dú¬
czot a zsigerdúczczal, a másika pedig a pleuralis dúczczal köti össze, külön
is megjelöljük. Ezt a két részt pleuro-parietalis, illetőleg v i s-
cero-parietalis connectivu m-nak nevezzük.

Ezen az öt fő dúczpáron kívül még egy nevezetes dúczpárja van a
csigáknak, a melyet némely szerző szintén a központi idegrendszerhez szá-

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

17

mit. Ez az ú. n. buccalis dúczpár, mely az agyduczpár előtt, közve-
tetlenül a nyelőcső kezdetén s annak a ventralis oldalán foglal helyet. Ezt
a dúczpárt az agydúczczal a buccalis connectivum köti össze.

*

Ezzel megismertettem a rendszertani szempontból elsősorban fontos
szervrendszerek legfőbb vonásait annyira, a mennyire a következők megér¬
tésére okvetetlenül szükséges s így áttérhetek az egyes fajok, illetőleg nemek
rendszertani anatómiájának tárgyalására.

A) BASOMMATOPHORA.

I. Limnaea Brug.

A Limnaeak anatómiájára vonatkozó ismereteink fölötte hiányosak,
jóllehet legnagyobb és mindenütt előforduló fajukat, a L. stagnalis- 1 már az
anatómiai tudományok első fellendülésének korában vizsgálták (Lister és
Swammerdam), Cuvier 1 pedig az állat egész anatómiájáról eléggé rész¬
letes ismertetést adott, azonban mint tulaj dónké peni úttörő, a hibákat
nem kerülhette el. Az állat ivarkészülékéről később Paasch 2 adott majdnem
hibátlan leírást s meglepően szép rajzot. Ugyanerről még tökéletesebb le¬
írást és rajzot adott Baudelot,1 2 3 a kinek a rajza azután beléj ütött a tan-
és kézikönyvekbe is, jóllehet egy tekintetben hiányos és hibás, mert
a női ivarvezeték kezdőrészének szerkezetét hibásan tünteti fel. Ezt a
hibát kijavítva látom Taylor4 5 rajzán, így tehát most már elmondhatjuk,
hogy legalább a L. stagnalis ivar készülékét tökéletesen ismerjük. A többi
fajnak az ismerete ezzel szemben nagyon hiányos lévén, jónak láttam,
hogy legalább azokat a fajokat ismertessem meg, a melyekből sikerült meg¬
felelő anyagot szereznem. Mint legfontosabbra, az ivarkészülék viszonyai¬
nak kiderítésére vetettem a fősúlyt,6 azonban nem hanyagoltam el, a mennyi-

1 Cuvier, G., Mémoirs pour servir à l’histoire et à l’anatomie des Mollusques. Paris,

1817.

2 Paasch, A., Über das Geschlechts system und über die Harn bereit er. den Organe
einiger Zwitterschnecken. (Arch. f. Naturg., 9. Jg., 1843, p. 90).

3 Baudelot, Recherches sur l’appareil générateur des Mollusques Gastéropodes.
(Ann. Sc. Nat., (4) vol. 19, 1863, p. 190).

4 Taylor, John W., Mon. of the land and freshwater Mollusca of the British Isles.
Leeds, 1894-900, p. 355.

5 Lehmann (Die lebenden Schnecken und Muscheln der Umgegend Stettins und in
Pommern. Cassel, 1873), a ki a Stettin környékén előforduló majdnem valamennyi fajt meg¬
vizsgálta anatómiai szempontból, leírta és lerajzolta az itt ismertetett fajok ivarkészülé-

Annales Musei Rationalis Hungarici. XV. 2

18

SOÓS LAJOS

ben szükségesnek látszott, a többi szerveket sem. Idegrendszerükről nem
kell megemlékeznem, mert az Lacáze-Duthiers vizsgálatai óta kellőképen
ismeretes. Bélcsatornájukat illetőleg a L. ovatá- ra utalok, melynek e szervét
megvizsgáltam s tapasztalatom szerint a rajta megállapított viszonyok
érvényesek a többi fajra is. Radulájuknak, mint kellőképen ismert szerv¬
nek tárgyalását szintén mellőztem.

Miként említettem, figyelmemet elsősorban az ivarkészülék megisme¬
résére fordítottam. Alább a nálunk előforduló hat faj közül háromnak az
ivarkészülékét ismertetem meg, megjegyezve, hogy e három ivarkészülék
csak három typust jelöl, melylyel egy-egy faj ivarkészülé kének anatómiája
még egyáltalában nincs tökéletesen megismertetve, mert a Limnaeák cso¬
dálatos változékonysága miatt okvetetlenül szükséges, hogy oly formák
is megvizsgáltassanak anatómiailag, melyeket a héj alapján egyik vagy
másik faj változatának szoktak tartani. Az itt tárgyalt három faj a L.
auricularia L., L. ovata Drap, és L. palustris Müll. A L. stagndlis L.-t,
melynek anatómiáját szintén feldolgoztam, a föntebb ismertetett oknál
fogva mellőzhetem, a L. peregra MüLL.-ből egyelőre nem sikerült alkalmas
anyagot szereznem, a mi végül a 6-ik fajunkat, a L. truncatula Müll.4
illeti, egyelőre mellőzni vagyok kénytelen, jóllehet megvizsgáltam, azonban
anatómiájának egyik pontját még nem tudtam tisztázni s a hiány pót¬
lására ez idő szerint nincs anyagom.

Mielőtt azonban az említett fajok tárgyalására áttérnék, külön meg
kell emlékeznem a Limnaeák ivarkészülékének, kivált képen női részének
és a penis visszahúzó-izomrendszerének szerkezetéről, a mennyiben az
eltér a föntebb megismertetett általános typustól.

A: Limnaeák hímnős vezetéke majdnem egyenes lefutású cső, melynek
falán, eltérően a Stylommatophoráktól, valamint a Planorbis-okt6\, hengeres,
ujjszérü, avagy gömbalakú függelékek ülnek; számuk eltérő, egyszer rend¬
kívül sok s a vezeték egész falát ellepik, máskor kevesebb, de hiányozni
sohasem hiányzanak. Ezeket a függelékeket ondóhólyagoknak (vesiculae
seminales) értelmezik.

Női ivar vezetékük terminológiája nagyon ingadozó s egyes részeit ahány
szerző, annyiképen ne vezi, a legtöbb pedig egyszerűen körülírással jelöli meg
az egyes elemeit. Abból a ezélból, hogy a leírás alkalmával lehetőleg rövid
lehessek, a következőképen jelöltem a járat egyes szakaszait (v. ö. pl. az 1.

két is, azonban leírásaiban annyi a tévedés és raj zái annyira vázlatosak, hogy egyedül az
ő adataira támaszkodni nem lehet, azok mind rè visièra, javításra és kiegészítésre szorulnak.
Ezzel egyáltalában nem akarom Lehmann nagy érdemeit kisebbíteni, mert a mi művében
hibás és hiányos, az elsősorban nem rajta, hanem nyilván hiányos műszerein múlt. Azt sem
szabad elfelednünk, hogy sok fajnak az anatómiáját ő ismertette meg először s így érde¬
mei, hibái ellenére is, elévülhetetlenek. '

O . . .

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

19

rajzot): A járat három részből áll, melyek a következők : 1. a pe t e ve¬
zeték, 2. az uterus és 8. a hüvely. A petevezeték ismét két részből
áll, a felső rész vékonyabb és erősen kanyargós, az alsó vastagabb, síma falú
és egyenes, illetőleg gyengén hajlott s e szerint az előbbit a petevezeték ka¬
nyargós, a másikat pedig egyenes részének nevezhetjük, mely utóbbi el¬
nevezés nem egészen helyes ugyan, azonban jobb hiányában ezt használom,
mert az ellentét erejénél fogva pontosan megkülönbözteti az első résztől.
A kanyargós rész eredeti helyzetében sűrű gomolylyá, gömbded tömeggé
van összecsavargatva, mely részben belésímul a fehérjemirigynek vele határos
oldalán levo, homorú bemélyedésébe. Ezt a vezetékrészt csak a legnagyobb
óvatossággal és nem csekély nehézséggel lehet szétfejteni s lefutását eképen
megállapítani. BAUDELOT-nak a L. stagnalis- ra vonatkozó, említett leírásá¬
ban itt volt az egyetlen hiba, mert ő e bonyolult rész szerkezetét nem tudta
helyesen megállapítani s azért egyszerű, redős duzzanatnak ábrázolta és
írta le. A petevezeték kanyargós része hirtelenül, átmenet nélkül megy át
a második részbe s így a köztük lévő határ magában véve is eléggé éles,
de még könnyebben felismerhető a határ az által, hogy az egyenes rész leg¬
elején tekintélyes nagyságú, mirigyes duzzanat van, melyet nidjamém
t a li S m i r i gynek neveznek onnan, hogy a föltevés szerint ennek a váladéka
szolgáltatja a petecsomók, a nidusok ragasztó anyagát, melybe az egyes
peték be vannak ágyazva s a mely első táplálékául szolgál a petéből kikelő
fiataloknak. A petevezték alsó vége hirtelenül kitágulva átmegy a hatal¬
mas, terjedelmes uterusba, melyet alakjáról körtealakú testnek is:
szoktak nevezni. Az uterus felül öblösebb, hengeres vagy kissé lapított;
az ivarnyílás felé azonban megvékonyodik, lassanként hengeres csővé
szűkül s ilyen marad a vezeték egészen az ivarnyílásig. A harmadik
rész, a hüvely, nagyon rövid, hengeres, melyet az uterus alsp részéből
egyáltalában nem lehetne elhatárolni, ha a párzótáska beömlésének helye
meg nem jelölné a határt. j ; V :j.,y

A mi a penis visszahúzó-izomrendszerét illeti, az megérdemelné a
közelebbi, részletesebb tanulmányozást. Én, a ki elsősorban a rendszer-
tanilag is értékesíthető anatómiai vonásokra voltam tekintettel, mint e
szempontból alig értékesít hét őt, közelebbről nem vizsgáltam meg, azért
megjegyzéseim meglehetősen általános természetűek lesznek.

A Basommatophorák izomrendszere általában s így az ivarkészülék
visszahúzó-izomrendszere is sokkal ősibb vonásokat visel magán, mint a
Stylommatophoráké, SiMROTH-nak 1 azt az állítását azonban, hogy a Baár
ommatophoráknak a pharynx izmait kivéve a bőrizomt ömlőről lé fűződött
külön izomnyalábjaik nincsenek, határozott túlzásnak kell minősítenünk,

1 Simroth, H., Mollusca, 3. Bd., in : Brónh’s Klassen und Ördnungeh, p. 167.1;

2*

20

SOÓS LAJOS

mert pl. a penisnek fő visszahúzóizma ilyen elkülönült izomnyaláb, melylyel
egyesül a test elülső részének a penistől balra tapadó, nagy, szintén jól
differenti álódott visszahúz óizma is, mint a L. ovatá- n volt alkalmam meg¬
figyelni.

A mi már most a penis visszahúzó-izomrendszerét illeti, arra vonatko¬
zólag nagy általánosságban a következők érvényesek: E szervnek hatal¬
masan fejlett visszahúzóizma van, mely a penishüvely letompított végén
tapad, több kisebb-nagyobb ággal. Ehhez a főizomhoz egy másik csatlako¬
zik, a mely szintén a penishüvelyhez tapad, distalis végétől bizonyos távol¬
ságra, valamint egy másik, vékony izom is, a mely a penist az ondócsator¬
nától elválasztó duzzanathoz tapad. Ez izomcsoport viszonyai meglehetősen
állandóak, tehát e tekintetben bizonyos fokig nyugvópontra jutott fejlő¬
dési folyamattal állunk szemben. Másképen áll a dolog a penishüvely izom-
zatát illetőleg. Ennek mindegyik oldalához tapadnak izmok, azonban szá¬
muk változó, homorú oldalához mindig több izom tapad, melyek azután
beléolvadnak a láb és a jobb testoldal határán futó és a bőrizomt ömlőről
bizonyos fokig lefűződött izomszalagba, melybe olyan módon olvadnak
belé a penishüvely egyes izmai, mint a hogyan egyoldalasán, parabola
módjára beléfutnak valamely nagy vasúti állomáson az egyes mellékvágá¬
nyok a fősínpárba. Ez az izomnyaláb azon a tájon, a hol a zsigerzacskó ki¬
emelkedik a láb szintjéből, egységes izommá egyesül, azonkívül megszapo¬
rodik a testfal és a láb bizonyos fokig szintén lefűződött izomelemeivel s
akkor áthajlik a zsigerzacskónak a columella felé eső oldalára s lassan
beléolvad abba. Ugyanitt van kapcsolata magával a colume llá vai is, két¬
ségtelen tehát, hogy itt tulajdonképen primitiv, még fejlődőben lévő oszlop¬
izommal van dolgunk, mely homolog a Stylommatophorák megfelelő, de
sokkal fejlettebb oszlopizmávah A penis domború oldalán egy vagy több
izom van, melyek a test dorsalis oldalfalába, vagyis a nyakrész falába ol¬
vadnak be. Az előbbi izomzatot retractornak, az utóbbit pedig protractor-
nak szokták tekinteni, vagyis olyannak, a mely a penishüvely kitűrésében
játszik szerepet. Ez kétségtelenül jogos feltevés, azonban mindenesetre
fontos körülmény, hogy az izomrendszer ugyanazon a fajon belül is nagyon
változékony, az izmok száma nagyon változó, nagyon fejletlen lehet, sőt
részben hiányozhatik is, s azért a penis izmainak működése közelebbi
vizsgálatra szorul, mert a penis működése az említett föltevés mellett érthe¬
tetlen abban az esetben, a mikor a föltételezett protractor nincsen meg.
Általában véve a penis izomzatúnak nagy változékonysága arra utal, hogy
itt még teljességgel meg nem állapodott, vagyis kialakulófélben lévő viszo¬
nyokkal állunk szemközt.

Az itt elmondottak után teljesen fölösleges, hogy a penis izomzatá-
ról az egyes fajoknál külön is megemlékezzem. Bővebb felvilágosítást a

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

21

rajzok nyújtanak, azonban az elmondottakból nyilvánvaló, hogy azok az
izomzat tekintetében nem általános érvényű morphologiai viszonyokat,
hanem csak egyéni eseteket tárnak elénk.

1. Limnaea auricularia L.

(L rajz).

Ivarkészülék. Hímnős mirigye a hímnős vezeték két oldalán
meglehetősen szabálytalanul elhelyezett, hengeres-ujjalakú, avagy többé-
kevésbbé gömbded-sokszögletű mirigycsövekből áll, melyek mélyen be
vannak ágyazva a középbélmirigy anyagába, a honnan csak nagy nehéz¬
séggel lehet kiszabadítani őket. Hímnős veze¬
tékének szabad része aránylag nagyon rövid,
kezdetben igen kicsiny darabon síma felületű,
a következő részén ellenben kisebb-nagyobb
hengeres függelékek ülnek, és pedig kis he¬
lyen nagyon sok ilyen függelék ül, úgy hogy
azok szorosan összezsúfolódva szabálytalan
alakú fürtöt alkotnak; a vezeték utolsó része
ismét síma felületű és egyenes lefutású. Fehérje¬
mirigye nagy, a felületét borító finom hár¬
tyába rakódott pigmenttől szürke színű, vese¬
alakú, erősen lapított, homorú oldala mentén
vékonyabb, beljebb egyre vastagodó. A fehérje¬
mirigy feltűnően vastag, de nagyon rövid veze¬
tékkel nyílik a petevezeték legfelső részébe.

A petevezeték felső része hosszú és lapos, finom,
szabályos ránczokba szedett, azon kívül erős
hurkokat alkotó cső, mely a nidamentalis
mirigygyel egyetemben hatalmas, a fehérje¬
mirigy alsó oldalához szorosan odatapadt
tömeget alkot (a rajz a petevezeték hurkait
részben szétfejtve ábrázolja). A petevezeték
alsó része síma felületű, egyenes lefutású, kezdetén foglal helyet a tekin¬
télyes nagyságú, gömbded vagy zacskóalakúan megnyúlt nidamentalis
mirigy> uiely széles alapjával úgy ül a petevezetéken, hogy tulajdon¬
képen annak egyszerű tágulatának tekinthető. Uterusa hatalmas nagy¬
ságú, kissé lapított körtealakú, mely a nyílása felé fokozatosan megvéko¬
nyodik, míg végre csőalakúvá lesz s ilyen marad egészen az ivarnyílásig.
Az uterus duzzadt részének a hím vezetékkel határos oldala hosszant

ivarkészüléke.

22

SÒÓS LAJOS

csatornásán bevágott,, körülbelül olyan módon, mint a kávészem s ebben
,á bemélyedésben fut végig a hím vezeték egy része. Kevéssel a női ivar¬
nyílás mögött nyílik be a nó'i vezetékbe a párzótáska. Ez utóbbi aránylag
hosszú, hengeres nyélből s az ennek a végét elfoglaló tojásdadalakú tartály¬
ból áll. A női vezetéket borító hártyában rendkívül finom szemecskékből
álló pigment van, mely az uterus falában meglehetősen szabályos haránt¬
vonalakba rendeződött, úgy hogy a női vezetéknek ez a része harántul
sávozott.

Hím ivar vezet éke kezdet beji vékonyabb, egyenletes átmérőjű, lapí¬
tott csőalakú járat, mely alább egyenletesen, bunkóalakúan megvastagodva
a prostatát alkotja. Falában tekintélyes mennyiségű pigment rakódott le.
A prostat ának a női vezeték. felé eső oldalán, tehát nem a végén ágazik ki
belőle az ondócsatorna, mely kezdetben nagyon vékony és a női vezeték
mentén halad egészen a női ivarnyílás tájáig, a hol beléhatol a test szövetei
közé s ott halad, míg a hím ivarnyílás tájáig nem ér, a hol ismét kiszabadul
a szövetek kökül ; innen kezdve már jóval vastagabb s több kanyarulatot
írva le a penis mentén fut végig annak distalis végéig. A penis körülbelül
olyan vastag, mint az ondócsfitorna s attól nem is lehetne megkülönböztetni,
ha határukat egy duzzanat nem jelölné. A duzzanat úgy keletkezik, hogy a
penist átlátszó, kötőszöveti elemekből álló burok veszi körül, mely az emlí¬
tett ponton a legvastagabb. A penis hossza meglehetősen változékony egye-
dek szerint, azonban aránylag tekintélyes hosszúságú, néha valamivel
hosszabb a penishüvelynél, máskor ellenben rövidebb nála. A penishüvely
hatalmas nagyságú, izmos íalú, hengeres szerv s distalis végének közepén
nyílik beléje a penis.

Az ivarnyílások heíyéről fönnebb már megemlékeztem, itt csak azt
kell még megjegyeznem, hogy a két ivarnyílás jóval közelebb esik egymás¬
hoz, mint a következő fajop.

Az e fajra vonatkozó irodalmi adatokról a következő faj ismertetése
Során emlékezem meg.

2. Limnaea ovata Drap.

(2 — 3. rajz).

Bél csat orna. Pharynxa hatalmas fejlettségű, általában véve
oldalról lapított körtealakú szerv ; nyelőcsöve közepes hosszúságú s aránylag
nagyon vastag; nyálmirigyei mindjárt a pharynx és a garatideggyűrű
mögött találhatók, nagyon laza állományúak és rövid, lemezalakú lebe¬
nyekké tagolódtak, melyek kötőszöveti elemekkel vannak egymáshoz
fűzve s a nyelőcső körül laza szövésű gomolyt alkotnak. A mirigyek száma
egy pár, a mit az is bizonyít, hogy összesen két nyálmirigy vezetéket

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

23

találunk,1 melyek a garat ideggyűrű alatt áthaladva, a nyelőcső két oldalán
nyílnak a pharynxba. Bár a nyálmirigyek lebenyeinek kialakulása nem
követ szoros szabályt, mégis nagy általánosságban érvényes az a tétel,
hogy mindkét mirigy 3—3 főlebenyből áll, A jobboldali mirigy három
lebenye csillagalakúan ágazik el a mirigy vezeték törzsének végérpl, olyan
módon, hogy a három lebeny és a vezeték egy kereszt 1—1 szárát alkotja,
a mennyiben az egyik lebeny a vezeték irányára merőlegesen jobbra a
hasoldal felé halad, a másik vele szemben ered s vele ellentétesen, a nyelőcső

fölött a baloldali mirigy felé húzódik,
a harmadik pedig hátrafelé való egye¬
nes folytatása a mirigyvezetéknek. A
baloldali mirigy lebenyei nem helyez¬
kednek el ilyen szabályosan s e mirigy
eltér a másiktól abban is, hogy jobban
a hasoldal felé tolódott ; lebenyei nem
csillagalakúan ágaznak ki egy pontból,
hanem egymás mögött ülnek a nyál-

2. rajz. A Limnaea ovata Drap.
ivarkészüléke.

3. rajz. A Limnaea ovata Drap, ivarkészülékének
alsó része eredeti helyzetében.

vezetéken; a legelső lebeny körülbelül a jobboldali mirigy vezeték fele¬
hosszának a magasságában ágazik ki s rézsutosan előre halad, ez a leg¬
kisebb lebeny a három közül; a második lebeny e mögött helyezkedik el
bizonyos távolságra, igen nagy, át hajlik egészen a nyelőcső hasoldalára s
ott szorosan összetapad a jobboldali mirigy hasoldal felé haladó lebe-

1 Baker szerint (The gross anatomy of Limnæa emarginata, Say, var. Mighelsi,
Binney. Bull, of the Chicago Academy of Sciences, vol. II., 1900, p. 199) egyik észak-amerikai
fajnak négy nyálmirigyvezetéke van. Ezt semmiképen sem tartom valószínűnek s Baker
állításában megfigyelésbeli tévedést sejtek.

24

SOÓS LAJOS

nyével; végül a harmadik lebeny jóval hátrább található, kezdetben
jobbra halad, azután majdnem hegyes ívben hirtelenül balra hajolva a
nyelőcső baloldala mentén fut ventralis irányban. E lebeny az említett
kanyarulat mentén összefügg a jobboldali mirigy baloldal felé haladó
lebenyével s az összefüggés oly szoros, hogy a jobb- és baloldali mirigyet
e ponton föltehetőleg nemcsak kötószöveti elemek kapcsolják egymás¬
hoz, hanem maguk a mirigyek függenek össze, úgy hogy a jobb- és
baloldali mirigy voltaképen egységes képződmény s ez annál inkább való¬
színű, mert az összefüggés a hasoldalon is megfelelő' módon benső' a miri¬
gyek ez irányban haladó lebenyei közt. Szóval tulajdonképen nem két,
hanem csak egyetlen mirigygyei van dolgunk, melyek azonban a mi¬
rigyvezetékek tanúsága szerint eredetileg párosak.

A nyeló'csó' folytatása a gyomor, mely három részből áll, ú. m. eló-
gyomorból, izmosgyomorból vagy zúzából és utógyomorból (apogaster,
Gartenauer). Az elógyomor nagyon kicsiny s tulajdonképen nem más,
mint a nyeló'csó tágulata. Annál nagyobb az izmosgyomor vagy zúza,
mely körülbelül széles gyűrűalakú s mint már régen ismeretes, hatalmasan
fejlett izomrétege van. Izomzata különösen jobb- és baloldalán hatalmas
vastagságú, hol két eros, concavo-convex duzzanatot alkot, ellenben a
középvonal mentén jóval gyengébb fejlettségű. Az izmosgyomor mögött
a megnyúlt kúpalakú, nagyon vékony falú utógyomor következik, mely
egyenletesen megvékonyodva a középbélbe megy át, az átmenet helyén
ömlik a bélcsatornába a középbélmirigy hatalmas vezetéke. A középbél
először is egy teljes körívet ír le a gyomor körül, azután pedig egy hatalmas,
a gyomor mögött fekvő hurkot alkot, melynek végei nagyon közel hajlanak
egymáshoz, íve azonban igen tág. A hurok után a rövid végbél következik;
a végbélnyílás a lélekzóüreg nyílásán kívül, a pseudosi phonalis nyúlványtól
jobbra fekszik.

Ivarkészülék (2—8. rajz). Hímnósmirigye a középbélmirigy be
van beágyazva s a hímnós vezeték két oldalán elhelyezett gömbded, tojás-
dadalakú vagy többé-kevésbbé hengeresen megnyúlt acinusokból áll. líím-
nósvezetéke kezdetben vékonyabb és egyenes lefutású, azonban csakhamar
megvastagszik és kissé kanyargóssá válik. Ezen a részen ülnek a szabály¬
talanul elhelyezett, kisebb-nagyobb, gömbded, sokszögletű vagy hengeresen
megnyúlt függelékek. Majd ismét meg vékonyodik, síma falúvá és egyenes
lefutásúvá lesz s ilyen marad egészen kettéágazásának helyéig. Fehérje-
mirigye alak és szerkezet tekintetében a L. auricular iá-év al egyezik meg.
Petevezetékének felsó' része egészen lapos és sűrű gomolyba van össze¬
csavargatva (a rajzon szétfejtve van ábrázolva), mely gomoly szorosan
hozzásímul a fehérjemirigy homorú oldalához, másrészt pedig a nidamentalis
mirigyhez tapad oly szorosan, hogy e három szerv, vagyis a fehérje mirigy,

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

25

a petevezeték felső, része és a ni damentalis, mirigy eredeti helyzetében első
pillanatra egységesnek látszó, gömbded tömeget alkot. A petevezeték alsó
része hengeres és aránylag vékony; a nidamentalis mirigy gömbdedalakú,
felülete haránt ul csíkos, a csíkosság harántsávok mentén nagyobb mennyi¬
ségben fölhalmozódott pigmenttől ered, A mirigy a vezetéken olyan módon
ül, hogy annak egyszerű tágulatának látszik, épen úgy, mint a megelőző
faj estében. Az uterus hatalmasan duzzadt, hengeres és haránt ul szintén
sávozott, az ivarnyílás felé fokozatosan megvékonyodik s végül csőalakúvá
válik. Párzótáskája tojásdadalakú s nyele, mely mindjárt az ivarnyílás
mögött nyílik, rendkívül rövid; maga a tartály üres állapotban kisebb,
azonban midőn a spermát magába fogadja, hatalmasan megduzzad (mint
pl. a lerajzolt példányon).

Hím ivarvezetéke kezdetben lapos cső, mely már itt is meglehetősen
széles, tovább folytatódva pedig hatalmasan, bunkóalakúan megvastagszik.
Ondócsatornája a bunkónak a női vezeték felé eső oldalán ered s aránylag
vastag, egész hosszában egyenletes átmérőjű cső. Az ivarkészüléket két
rajzon mutatom be, az egyiken az egészet olyan módon, hogy elemei lehe¬
tőleg szét vannak praeparálva s pl. az ondócsatorna egészen ki van szaba¬
dítva (2. rajz), a másik pedig eredeti helyzetében tárja elénk annak alsó
részét (B. rajz). Mint ezen az utóbbi rajzon látható, az ondócsatorna a női
ivarnyílástól meglehetősen távol hatol be a test szövetei közé, a honnan
csak a hím ivarnyílás mellett szabadul ki ismét s több kanyarulatot írva le
a penis mentén halad ennek distalis végéig. Az ondócsatorna és a penis
kölcsönös viszonya olyan, mint a L. auriculariá-n. A penis egyszer majdnem
olyan hosszú, mint a penishüvely, máskor ellenben tetemesen rövidebb
nála. A határt a penis és az ondócsatorna közt úgy, mint a megelőző
fajon, kötőszövet alkotta duzzanat jelzi. A penishüvely hatalmas, hengeres,
kissé ívesen hajlott szerv. A hím ivarnyílás mindjárt a széles, lapos tapogató
hátsó fele alatt van.

Az irodalom adatait vizsgálva, minden valószínűség a mellett szól,
hogy — mint arra már Roszkovski 1 is rámutatott — a szerzők egy része
ezt a fajt összetévesztette a L. auriculariá-val. E két faj typusos képviselőit
teljes biztossággal meg lehet különböztetni egymástól, azonban határaik
nem élesek, mert közbülső alakok kapcsolják őket egymáshoz, úgy hogy
Bollinger, mint Roszkowski hivatkozik rá, a Basel környékéről származó
példányok közt az átmenetek hiánytalan sorát tudta összeállítani a héjaik
alapján. Hogy anatómiailag miképen áll a dolog, biztossággal nem tudom
megállapítani, annyi azonban kétségtelen, hogy a héjuk szerint typusos

1 Roszkowski, W., Notes sur les Limnées de la faune profonde du lac Léman. (Zooh

Anz., 40. Bd., 1912).

26

SOGS LAJOS

példányokat anatómiailag is könnyű megkülönböztetni. Ha összehason¬
lítjuk a két faj ivarkészülékéről adott föntebbi rajzokat, több kisebb-
nagyobb különbséget találunk köztük, melyek közül egy különösen éles
és határozott, t. i. a párzótáska szerkezetében megnyilvánuló különbség.
Míg u. i. a L. auriculariá- nak hosszú s tojásdadalakú tartály lyal bíró párzó¬
táskája van, addig a L. ovata párzótáskájának nyele alig megkülönböztet¬
hető módon rövid, úgy hogy a hatalmas tartály majdnem közvetetlenül
a női vezetéken ül. Ez a különbség, mint számos példány felbonczolása
alapján meggyőződtem róla, teljességgel állandó és ugyanerre az eredményre
jutott Boszkowski is, úgy hogy ez teljesen biztos megkülönböztető bélyeg.
Boszkowski azt írja (i. h., p. 377), hogy ő közbülső alakokat is vizsgált
ebből a szempontból s a jelzett anatómiai bélyeget állandónak találta.
Nekem ilyen átmeneti alakokat nem volt alkalmam vizsgálni s így a
kérdéshez egyelőre nem szólhatok hozzá.

Ezek után rátérve az irodalom adataira, meg kell említenem, hogy a
L. auricularia ivar készülékér ól Moqtjin Tandon,1 Eisig,2 3 Lehmann 3 és
Baker,4 * 6 a L. ovatá-é ról pedig Klotz 6 közölt adatokat, illetőleg rajzokat.
Lehmann szerint a L. auricularia és ovata közt anatómiailag nincs különb¬
ség, azért fajilag nem választja el őket; a párzótáskáról mindössze azt
mondja, hogy rövid nyelű, mely határozatlan megjelölése alapján nem
lehet eldönteni, hogy tulajdonképen melyik fajt vizsgálta; vázlatos rajzai
alapján szintén alig lehet eligazodni, azonban valószínű, hogy legalább az
első kettő (Taf. XV, fig. 64, A, B) a L. auricularia ivar készülékét ábrázolja.
Eisig állítása szerint a L. auriculariá- 1 vizsgálta s ivarkészülékéről rajzot
is adott, Klotz viszont a L. ovata ivar készülékéről szólva megjegyzi, hogy az
megegyezik a L. auriculariá-éyeA s azért nem is ad külön rajzot, hanem
egyszerűen átveszi EisiG-ét, de fölemlíti, hogy a L. ovata párzótáskájának
nyele még rövidebb, mint a milyen Eisig rajza szerint a L. auriculariá-é.
Már mostan összevetve Klotz adatait Eisig rajzával, kétségtelen, hogy
Klotz valóban a L. ovatá- 1 vizsgálta, ellenben kétséges, hogy Eisig rajza
melyik fajra vonatkozik? Boszkowski azt véli, hogy Eisig tulajdonképen
szintén a L. ovatá- 1 vizsgálta, melyet azonban héja alapján helytelenül

1 Moqtjin Tandon, A., Hist. nat. Moll. France. Paris, 1855, II., p. 465, pl. XXXIII,
fig. 27.

? Eisig, H., Beiträge zur Anat. und Entwicklungsgesetz der Geschlechtsorgane
von Lymnaea. (Zeitschr. f. wiss. Zool., 19. Bd., 1869).

3~ Lehmann, 1. c., p. 181, t. 15, fig. 64.

4 Baker, F. C., Notes on the genitalia of Lymnaea. (Amer. Natural., vol. 39, 1905.

Csak idézetből ismerem !)

6 Klotz, J., Beitrag zur Entwicklungsgeschichte und Anatomie des Geschlechts¬
apparates von Lymnaeus. (Jen. Zeitschr. Naturw., 23. Bd., 1889).

MAGYARORSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

:27

határozott meg. Azonban a, dologi a valóságban nem ily egyszerű, mert
Eisig rajzáról az. első pillanatra megállapítható ugyan, hogy nem a L. auri¬
cularia ivarkészülékét ábrázolja, viszont azonban, ha csak a párzótáska
nincs helytelenül rajzolva, nem is a typusos ovatá-é t, mert ennek a párzó¬
táskája határozottan rövidebb nyelű, mint azt Klotz helyesen szintén
megjegyzi. Ebből bizonyos joggal arra következtethetünk, hogy az Eisig
által vizsgált példányok a typusos ovata és auricularia közé eső közbülső
alakok közül valók, s hogy tehát nemcsak a héj, hanem az ivarkészülék
szerkezete tekintetében sem éles a határ a szóban lévő két faj között, a
miért RoszKOWSKi-nak az anatómiai bélyegek tökéletesen állandó voltát
illető föntebb említett adatát minden esetre bizonyos fentartással kell
fogadnunk.

3. Limnaea palustris Müll.

(4. rajz);

B é 1 c s a t o r n á j a tekintetében; nem tér el a L. ovatá- tói.

ív a r kész ü 1 é k. Hímnős mirigye a középbélmirigy anyagába van
beágyazva, fölér majdnem a mirigy csúcsáig s a
hímnős vezeték két oldalán szabályosan elhelyezett,
kisebb-nagyobb, gömbded . vagy szabálytalanul
sokszögletű acinusokból áll. Hímnős vezetékének
szabad része nagyon hosszú, a valóságban jóval
hosszabb, mint a hogyan első pillanatra látszik,
vagy a miként a rajzból is következtetni lehetne,,
mert nagyon kanyargós, azonban kanyarulatait a
rajta tömötten ülő függelékek eltakarják. Ez
utóbbiak száma igen nagy s megtalálhatók majdnem
a vezeték egész hosszán át ; a függelékek gömbdedek
vagy kurta hengeralakúak, melyek szabályos sorok¬
ban helyezkednek el, azonban a szabályosság csak
akkor látható, ha a vezeték kanyarulatait a lehető¬
ségig kiegyenesítjük, mert a függelékek eredeti
helyzetükben szabálytalan bibircs óktömegeknek
látszanak ; a rajz ebben az eredeti helyzetben tűn?
teti fel őket. A fehérjemirigy nagy, hosszabb tenge¬
lyével haránt ul fekszik s körülbelül vesealakú.

4. rajz.

A petevezeték felső része a már ismert módon A Limnaea palustris Müll.
lapított, erősen ránczolt, nagy hurkokban össze- ivarkészüléke,
kanyargatott s eredeti helyzetében a fehérjemirigy

alsó oldalához tapadó tömeget alkot ; a petevezeték alsó része hengeres,
kezdőrészén ül a szabálytalanul sokszögletű nidamentalis mirigy. Az uterus

28

SOÓS LAJOS

lényegében nem tér el a megelőző két faj megfelelő szervétől s erre vonat¬
kozólag csak azt kell megjegyeznem, hogy az uterus jóval terjedelmesebb,
mint a hogyan a rajzból következtetni lehetne, mert lapított s a lerajzolt
helyzetben keskenyebbik oldalával fordult a néző felé. Párzótáskája arány¬
lag hosszú, hengeres nyélből s az élesen elhatárolódott, hatalmas, gömbded
tartályból áll ; e tekintetben leginkább a L. stagnalis- szál egyezik meg.

Ondóvezetéke tágas, kissé lapított, bolyhos felületű cső, mely hir-
telenül megy át a hatalmas, lapított gömbalakú prostatába ; ondócsatornája
a prostata végén lévő bemélyedésben ered, meglehetősen vastag és egész
lefutásában egyenletes átmérőjű. Penise rövid, a penishüvely hosszának
körülbelül csak harmada, az ondócsatornánál vastagabb s attól nagyon
élesen elhatárolódik, mert végén lapított, szemecskés felületű, mirigyesnek
látszó s magától a penistől is élesen elhatárolódott képződmény ül sapka
módjára. A penishüvely hengeres cső, mely csak a penis felé eső oldalán
vastagszik meg egy kissé.

A mennyire az irodalmat áttekinthetem, e faj ivarkészülé kéről Paasch
(l. c.) négysoros megjegyzését leszámítva, csak Lehmann adott leírást s
vázlatos és nagyon hiányos rajzot (1. c., t. XVI, fig. 68).

II. Physa Drap.

Faunánkban két Physa- faj szerepel, jelesen a Ph. fontinalis L. és a
Ph . hypnorum L. A két faj héja, jóllehet igen sok vonásban megegyezik egy¬
mással, több más tekintetben viszont lényegesen eltér egymástól. A Ph. fon¬
tinalis köpenyének a peremén ujjalakú függelékek ülnek, melyek ráhajlanak
a héjra s azt részben eltakarják, a Ph. hypnorum-én ellenben ilyen függelékek
nincsenek. A héj és a köpeny eltérő sajátságai alapján némely szerző két
különböző nembe sorolja a két fajt, igen sok pedig legalább eltérő alnemek
képviselőinek tekinti őket. Anatómiájuk mindeddig nem, illetőleg fölötte
hiányosan lévén ismeretes, vajmi kevés alapot nyújtott a rendszertani
elhatárolás fokának a megállapítására, a mi annál meglepőbb, mert mindkét
faj elterjedt Európaszerte, sőt Észak- Amerikában is előfordul s termetük
is akkora, hogy bonczolásuk még a kezdőnek sem okoz különösebb nehéz¬
séget. Arra vonatkozólag, hogy ismeretük mennyire hiányos, csak azt hozom
fel, hogy Simroth (1. c,. p. 503), a ki az irodalom összes adatait feldolgozta
hatalmas összefoglaló munkájában, csak annyit jegyezhetett meg, hogy e
két faj látszólag tetemesen eltér egymástól, mely nézete pusztán Lehmann
adataira van alapítva, ezek lévén az anatómiájukra vonatkozó egyetlen
forrásaink mind a mai napig.

Ez okból különös gonddal hasonlítottam össze a két faj anatómiáját
s, ennek alapján azoknak a táborához kell csatlakoznom, a kik két

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

29

különböző nem képviselőjének tartják őket. Mielőtt azonban rámutatnék
az ivarkészülékük szerkezetében megnyilvánuló különbségekre, annak
általános szerkezetére kell néhány megjegyzést tennem.

Ivarkészülékük nagy általánosságban a Limnaeák-év al egyezik meg,
azonban eltér azokétól az ivarvezetékek bizonyos sajátságai által. Neveze¬
tesen : egyik faj női ivarvezetékén sem különül el a petevezeték oly élesen
az uterustól, mint a Limnaeák esetében, a petevezetéken pedig szintén nem
lehet oly élesen elhatárolódott két részt megkülönböztetni; nidamentalis
mirigye egyik fajnak sincs ; hím ivarvezetékük a Limnaeák-é tói eltérően nem
tágas, prostat áj uk pedig nem hatalmas bunkóalakú test, hanem a hím
ivarvezeték eredetétől kezdve egészen a penisig vékony csatorna, melynek
falán bizonyos darabon helyet foglaló mirigyek Összessége alkotja a prostatát.
A Limnaeák ivar készülékére alkalmazott terminologia, az itt elmondottak¬
nak megfelelő változásokkal egyébként alkalmazható rájuk is.

A mi már most a két faj közt lévő anatómiai különbségeket illeti,
azok a 6. és a 9. rajz pontosabb összevetéséből könnyen megállapíthatók.
Mint a rajzokból látható, nincs az ivarkészüléknek olyan része, melynek
tekintetében teljesen megegyeznének egymással, mégis, mint legfontosabba¬
kat, a következőket kell különösen kiemelnem: 1. a Ph. fontinalis női ivar¬
vezetéke kevésbbé tág és kevésbbé kanyargós s különösen az alsó része, az
uterus egészen síma felületű, hasonlatos a Limnaeák-é hoz, ellenben a másik
fajé több kiöblösödésre tagolódott s körülöleli a mintegy tengelyül szolgáló
hím ivar vezetéket, mely a Ph. fontinalis- on teljesen szabadon fut le a női
ivarvezeték mentén ; 2. a Ph. hymnorum párzótáskája a Limnaeák-élaoz hason¬
latosan kevéssel a női ivarnyílás mellett ömlik be a női vezetékbe, míg a
Ph. fontinalis-é attól nagyon távol, nagyon magasan, úgy hogy az utóbbi faj¬
nak igen hosszú vaginája van ; 3. míg a Ph. fontinalis prostatamirigyei mind¬
járt az ondóvezeték legelején kezdődnek, de viszont nagyon magasan, míg a
párzótáska beömlésének helye fölött végződnek, addig a Ph. hypnorum
ondóvezetékének felső részén alig vannak mirigyek, a tulaj dónké peni
prostata jóval alább kezdődik, de viszont lenyúlik egészen a női ivar¬
nyílásig; 4. míg a Ph. fontinalis párzószerve rövidebb penishüvelyből s nála
mintegy kétszer hosszabb penisből áll, addig a Ph. hypnorum megfelelő
két szerve körülbelül egyenlő hosszúságú. Egyéb szerveik közt lévő eset¬
leges különbségekről semmit sem mondhatok s pl. bélcsatornájukat nem
hasonlíthatom össze, mert mikor e sorokat írom, a Ph. hypnorum- ból nem
áll anyag rendelkezésemre, mivel alkoholba, sajnos, elmulasztottam eltenni
példányokat, úgy gondolkodva, hogy bármikor szerezhetek élőket
is, s azok bizony épen akkor nem szerezhetők meg, a mikor legnagyobb
szükség volna rájuk. Ámde az ivarkészülék felsorolt nagy eltérései maguk-

30

SOÓS LAJOS

ban is elégségesek annak a megállapítására, hogy a szóban lévő' két faj való¬
ban két különböző' nembe sorolandó.

Physa fontinalis L.

(5—8. rajz).

B é 1 c s a t o r n a (5. rajz). Pharynxa tekintélyes nagyságú s körül¬
belül kissé megnyúlt, letompított sarkú koczkához hasonlít, melynek előre¬
felé rövid, hengeres nyujtványa van. Radulazacskója aránylag hosszú,
hengeres, fölfelé kunkorodó. Nyelőcsöve közepes hosszúságú, eléggé tágas
s meglehetősen hirtelenül kitágulva megy át a gyomorba. A gyomor nagy,
erősen hajlott s majdnem teljes kört ír le ; homorú oldalán, a pylorustájhoz
közelebb ujj alakú, vakbélszerű nyujtványa van, míg a domború oldalán,
de közelebb a cardiatájhoz nyílik beléje a középbélmirigy vezetéke, azonban
benyílásának pontosabb körülményeit nem sikerült földerítenem. A gyomron
három, eléggé jól elkülönült részt lehet megkülönböztetni, elő-, közép- és
utógyomrot ; az előgyomrot a középgyomortól egy befűződés választja el,
az utóbbi határát hátrafelé a vakbélszerű függelék jelzi ; az utógyomor
terjedelmes s lassan megvékonyodva megy át a középbélbe. A. három rész
nemcsak anatómiailag, hanem histologiailag is eltér egymástól, mert mig az
elő- és utógyomor nagyon vékony falú, nagyon szakádé kony, kékesfehér
színű, addig a középgyomor fala nagyon vastag, látszólag mirigyes, világos
sárgásfehér színű. A középbél laza S- alakú hurkot ír le s azután átmegy a
végbélbe. A nyálmirigyek hátrafelé kihegy esedő hurkaalakúak, felületük
az egyes mirigycsöveknek megfelelően szemecskézett, vezetékeik rövidek,
messze elül nyílnak a pharynxba, megfelelően a nyelőcső eredési helyének.
A garatideggyűrű a mirigy eket' pántszerűen szorítja a nyelőcsőhöz s e helyen
a két mirigy oly szorosan egymáshoz simul, hogy határuk föl nem ismerhető,
vagyis a nyálmirigy ék a Limmeák-é itól eltérően jórészt a garatideggyűrű
előtt fekszenek. A mirigy külső burkolatában kevés, rendkívül apró szem¬
csékből álló pigment van.

Ivar készülék (6—8. rajz). Hímnősmirigye a középbélmirigybe
van beágyazva, lapított, nagyjából háromszögalakú, melynek felső része
szabályosabban elhelyezett és megnyúlt, alsóbb része pedig nagyobb, szabály¬
talan gömbalakú, illetőleg sokszögletű acinusokból áll. Hímnősveze-
téke majdnem egyenes, csak kevéssé hajlott, egyik oldala végig sí ma, a
másikon ellenben végig félgömbalakú függelékek ülnek; a Vezetéket
borító finom hártyában s különösen a függelékek közeit kitöltő kötőszövet-
bén nagyon sok fekete pigment halmozódott fel. Fehér jeniiri gye szabály¬
talan gumóalakú, síma felületű s rajta épúgy, mint az egész ivarkészülék

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA. 31

5. rajz. A Physa fontinalis L. 6. rajz. A Physa fontinalis L.

bélcsatornája. ivarkészüléke.

32

SOÓS LAJOS.

felületén, tetemes mennyiségű, egyenletesen elosztott, finomszemű pigment
van. A hímnősvezeték a fehérjemirigy alapjánál ágazik ketté, az egyik ág,
a hím vezeték egyenesen az ivarnyílás irányában halad, a másik az ellenkező
irányba fordulva behatol a fehérjemirigybe s itt nyílik beléje ennek a
vezetéke, ez utóbbi vastagabb amannál. A sajátságos elhelyeződésnél
fogva a petevezeték a fehérjemirigyt vezetéke egyenes folytatásának lát¬
szik. A petevezeték hengeres cső, s épen úgy, mint a női vezeték többi
része is, vízben nagyon erősen megduzzadó szövetekből áll; kezdőrésze
vékonyabb s erősen össze van csavargatva, úgy hogy csővolta csak teljes
szétfejtése után látható, e nélkül ellenben egyszerű zacskóalakú tágu-
latnak látszik; a petevezeték következő szakasza síma felületű, nagyon
tág s alább még jobban kitágulva éles határ nélkül megy át az uterusba,
melynek folytatása viszont az ivarnyílás felé lassan, egyenletesen megvéko¬
nyodó hüvely. Párzótáskája, mint már említettem, nagyon magasan nyí¬
lik, nyele nagyon vékony, eléggé élesen elhatárolódó tartálya tojásdad-
alakú.

Hím ivarvezetéke szorosan a női ivarvezeték mentén fut le s egyszerű
vékony cső, melynek falán majdnem a kezdetétől fogva mirigyek ülnek,
úgy hogy a vezetéknek majdnem egész felső része prostatának nevezendő.
A prostata-szakasz körülbelül a párzótáska benyílásának a magasságáig ér.
A vezeték további folytatása, vagyis az ondócsatorna nagyon vékony cső,
mely a női ivarnyílásig a hüvely mentén halad, ott nagyon kicsiny darabon
behatol a test szövetei közé s azok közt halad a hím ivarnyílásig, a hol kiszaba¬
dulva egyenes vonalban fut a penisig. Penise hatalmas, bunkóalakú szerv,
mely distalis végén, vagyis az ondócsatorna beömlésénél a legvastagabb s
innen kezdve egyenletesen vékonyodik egészen a penishüvelyig ; az utóbbi
hengeralakú, a penisnél felényivel rövidebb, attól élesen elhatárolódik, mert
jóval vastagabb annak proximalis végénél. A penishüvelynek a penis felé eső
végéhez közelebb félgömbalakú függelék ül, melynek hogy mi lehet a fel¬
adata, nem volt megállapítható. E duzzanat a 6. rajzon nem látható, mert
a nézőtől elfordult oldalon foglal helyet, ellenben látható a nagyobb nagyí¬
tással készült 7. rajzon. A hím ivarnyílás kevéssel a bal tapogató mögött
fekszik — az állat u. i. balra csavarodott — s mögötte nem nagy távolságra
található a női ivarnyílás. Meg kell jegyeznem, hogy a két nyílás távolsága
jóval nagyobb, mint a 6. rajzból következtetni lehetne. E rajzon a két
nyílás azért esik olyan közel egymáshoz, mert conser válás alkalmával
összehúzódott példányról készült. A helyes viszonyokat a 8. rajz tünteti
fel, melyet teljesen kinyúlt példányról rajzoltam. Az ondócsatornának a
test szövetei közt futó része olyan élesen látható, mint a rajz feltünteti,
mert a fölötte fekvő szövetréteg nagyon vékony és átlátszó. Ez utóbbi
rajzon a penis kitűrt állapotban látható s ennek tanúsága szerint a penis

MAGYARORSZÁGI FULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

33

nyílása oldalt foglal helyet s köralakú duzzanat veszi körül. A penis vissza¬
húzóizma kétágú, az egyik ág a penis proximalis részéhez tapad, a másik
pedig két ággal a penis distalis végén, az ondócsatorna beömlésének helye
mellett tapad.

Idegrendszer. Agydúczai nagyok, erősen megnyúltak, lapított
tojásdad- vagy majdnem hengeralakúak, melyeken több lebeny különül el
többé-kevésbbé élesen ; az agypánt nagyon rövid ; lábdúczai nagyok, tojás-
dadalakúak, a középvonalban érintkeznek egymással, a cerebro- pedalis
connectivum nagyon rövid és vékony; a pleuralis dúczok nagyon aprók,
az agydúcztól rézsutosan le- és hátrafelé foglalnak helyet, a lábdúczok
közelében; a pleuro-pedalis connecti vumok nagyon rövidek és vékonyak,
ellenben a cerebro-pleuralis connectivumok szintén nagyon rövidek ugyan,
de egyben nagyon vastagok, úgyannyira, hogy a pleuralis dúczok az
agydúczoktól külsőleg nagyon kevéssé élesen határolódnak el s az előbbiek
az utóbbiak egyszerű lobusainak látszanak; a parietalis dúczok gömbdedek,
a jobboldali nagyon kicsiny, alig nagyobb az előtte fekvő pleuralis dúcznál,
ellenben a baloldali igen tekintélyes nagyságú s csak kevéssel kisebb a köz-
vetetlenül mellette fekvő, tojásdadalakú visceralis dúcznál; a pleuro-vis-
ceralis connectivum nagyon rövid, tehát a visceralis dúczcsoport dúczai
nagyon közel fekszenek egymáshoz.

III. Aplexa Flem.

A nem jellemző anatómiai bélyegeit lásd a megelőző nemnél.

Aplexa hypnorum L.

(9. rajz).

Ivarkészülék. Hímnősmirigye lazán összefüggő, szabálytalan sok¬
szögletű, gömbded vagy tojásdadalakú acinusok sorozata, melyek közül a
legelsők kisebbek, az utóbb következők nagyobbak. Hímnős vezetéke
egyenes lefutású, közepe táján kisebb-nagyobb, szabálytalan alakú függelékek
ülnek rajta, melyeknek száma meglehetősen kicsiny. Fehérje miri gye rend¬
kívül nagy, négyszögletesbe hajló tojásdadalakú, felülete egyenlőtlen,
rendkívül nagy mirigycsövekből van összetéve. Női ivarvezetéke egész
lefutásában szabálytalanul hengeres, kezdetben szűkebb, majd jobban
kitáguló cső, melyet vízben rendkívül erősen megduzzadó szövetek alkot¬
nak. Petevezetéke erősen fodrozott, nagy ki öblös ödése két alkot, melyek
részben egymáson fekszenek; uterusa nagyon tág és spirális vonalban
csavarodott a mintegy tengelyt alkotó hím ivarvezeték köré ; az uterus

3

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

84

SOÓS LAJOS

alatt hirtelenül megvékonyodik, hengeres csőalakú lesz s ilyen marad
egészen az ivarnyílásig. Párzótáskája kevéssel az ivarnyílás mögött nyílik
a női vezetékbe, nyele nagyon vékony, tartálya élesen elhatárolódik tőle,

nagy, toj ásdad- vagy majdnem
hengeralakú, friss állapotban élénk
vörösszínű.

Ondó vezetéke hengeres cső,
kezdetén apró kis kitüremlések
ülnek rajta; prostatája szintén
vékony, hengeres cső, melynek
falán a hengeres prostatamirigyek
nagyon sűrűn ülnek; a prostata
lenyúlik egészen a női ivarnyílás
tájáig, hol a vezeték, most már
ondócsatorna, eltűnik a test szö¬
vetei közt, a honnan csak a hím
ivarnyílás táján szabadni ki ; az
ondócsatorna végig egyenletes
átmérőjű cső, mely egyenletesen
kitágulva éles határ nélkül megy át a penisbe; a párzószerv az ivarkészü¬
lék nagyságához képest rendkívül kicsiny; peni se hengeres, vége az ondó¬
csatorna felé kihegyese dő, a penishüvelynek az ivarnyílás felé eső
része vékonyabb, ellenben a penis felé tölcsérszerűen kitágul, melynek
nyílásába a penis mintegy belé van dugva. A penis visszahúzóizma a
penishüvely legvastagabb részéhez tapad. A hím ivarnyílás közvetetlenül a
bal tapogató mögött fekszik s jóval mögötte található a női ivarnyílás.

*

A faunákban előforduló és általam vizsgált Basommatophorák utolsó
csoportját a Planorbis- ok alkotják. Talán feltűnő lehet, hogy a Planorbis- ok
csoportjáról és nem a Planorbis- nemről szólok. Erre azonban jó okom van.
A kinek csak egyszer is volt alkalma végignézni valamely conchyliologiai
gyűjtemény Planorbis- ain, ha szeme egyébként be van gyakorolva a rend¬
szertani különbségek meglátására, csakhamar meggyőződhetett róla, hogy
a Planorbis nagyon tág fogalom, melyben nagyon-nagyon eltérő alakok
vannak összezsúfolva s ezeknek csak az a közös vonásuk, hogy héjuk lapos
s hogy valamennyien balra csavarodottak. A héjuk nagy különbségei már
a régi búvárokat is arra ösztönözték, hogy a nemen belül kisebb egysé¬
geket, csoportokat vagy alnemeket különböztessenek meg. Arra vonat¬
kozólag, hogy e kisebb egységek esetleg külön genusok értékével is bírhat-

9. rajz.

Az Aplexa hypnorum L. ivarkészüléke.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

35

nak, csak elvétve találunk egy-egy bátortalan utalást. S ezen nem is csodál¬
kozhatunk, mert a biztos generikus elkülönítés czéljaira oly hiányos és oly
bizonytalan adatok állottak rendelkezésre, hogy azokra szilárdabb épü¬
letet emelni valóban lehetetlen volt. Az európai Planorbis- okát, illetőleg
azoknak egy részét rendszertani-anatómiai tekintetben eddig mindössze
Lehmann (1. c.) vizsgálta meg, de a kinek összes adatai, mint már meg¬
említettem, revisióra szorulnak. A velük foglalkozó legutolsó dolgozat
Büchner1 tollából származik, a kinek valóban sok helyes adatot köszön¬
hetünk, de a kinek a műve más oldalról meglehetősen sok hibás és nagy
általánosságban odavetett adatot tartalmaz, a melyek a legnagyobb óva¬
tosságra intenek. Buchner kiváltképen az annyira fontos ivarkészülékkel
foglalkozott, azonban úgy látom, hogy pontosabban csak a párzószervet
vizsgálta meg, mert a készülék egyéb részeire vonatkozó futólagos és a nagy
általánosságok keretében mozgó megjegyzései arra engednek következtetni,
hogy az ivarkészülék többi részét csak futólag tanulmányozta, illetőleg,
hogy az igen nagy nehézséggel bonczolható apróbb fajok ivarkészülékét
egyáltalában nem sikerült kikészítenie.

így állván a dolog, csak természetes, hogy e csigák anatómiájának
megismerésére egészen különleges gondot fordítottam. Jóakaratom elé
gátat vetett ugyan az a körülmény, hogy a nálunk előforduló 13—14 faj
közül Budapest környékén élő állapotban eddig csak hetet tudtam meg¬
szerezni, azonban a hét faj szerencsére hat különböző csoportba, illetőleg
alnembe tartozik, t. i. olyan alnembe, a melyet a héj alapján különböztet¬
nek meg, úgy hogy csak 1, legföljebb 2 olyan csoport van még hátra, mely¬
nek képviselőjét nem vizsgálhattam. Az anatómiai vizsgálat eredménye
röviden az, hogy a conchyliologiailag megállapított csoportok közt akkora
anatómiai eltérések vannak, hogy azokat véleményem szerint generikus
értékkel bíróknak kell tartanunk, vagyis az illető csoportokat önálló nemeknek
kell tekintenünk. Az a körülmény, hogy — a mennyire eddigi vizsgálataim
tanúságot tehetnek, — az anatómiai határok egybeesnek a conchy liologiaiak-
kal, csak még jobban megerősíti álláspontomat. A Planorbis- ok nemeinek
legfontosabb bélyegeit könnyebb áttekinthetőség kedvéért alább rövid
tabelláris áttekintésben nyújtom.

Mielőtt azonban ezt tenném, röviden összefoglalom a Planorbis- ok,
illetőleg most már a Planorbidae- család közös jellemző bélyegeit.

Bélcsatornájuk jellemző vonásai közül különösen kettőt kell kiemel¬
nem. Az egyik az, hogy nyálmirigyeik, egyetlen kivételt (Pl. corneus) le¬
számítva, hurkaalakúak, hasonlatosan a Physá-é hoz s e mirigyek a garat-

1 Buchner, O., Beiträge zur Kenntnis des Baues der einheimischen Planorbiden.
Inaug. Dissert. Stuttgart, 1890.

3*

36

SOÓS LAJOS

ideggyűrű előtt fekszenek, a miben ismét a Physá-v al egyeznek meg, azon¬
ban eltérnek a Limnaeák- tói, melyeknek e szerve a garatideggyűrű mögött
fekszik.1 Bélcsatornájuk másik jellemző vonása az, hogy gyomruk és közép¬
belük határán, ismét egy kivételt ( Bathyomjphalus contortus ) leszámítva,
vakbélszerű függelék van, melyet röviden pylorus-függeléknek nevezek.
Erről a szervről, mely bizonyára homolog a Physa gyomrának hasonló
függelékével, az irodalomban nem találok említést.

Radulájuk sokkal kevésbbé változékony, semmint egyéb példák
alapján várni lehetne, úgy hogy e szervet rendszertani beosztás alapjául
csak nagyon korlátolt mértékben lehet felhasználni.

Ivarkészülékük legjellemzőbb, közös vonásai a következők: Hímnős-
mirigyüka Limnaeák- tói, a Physá- tói és az Aylexá- tói eltérően nincs be¬
ágyazva a középbélmirigybe, hanem az előtt, a zsigerzacskó legcsúcsában,
vagyis a héj legbelső részében foglal helyet s acinusai nem kétoldalt helyez¬
kednek el a hímnősvezeték mentén, hanem a Stylommatophorákhoz hason¬
latosan egysorosán, annak egyik oldalán. Női ivarvezetékükön a petevezeték
és az uterus nem határolódik el élesen, hanem az előbbi fokozatosan kitágulva
megy át az utóbbiba, azért ismertetése alkalmával röviden női ivarvezeték-
nek fogom nevezni. Párzótáskájuk mindjárt az ivarnyílás mögött nyílik,
tehát vaginájuk, mint a Limnaeák-é és az Aylexá-é, nagyon rövid. Hím
ivarvezetékük tekintetében a Physá-v al és az Aplexá-val egyeznek meg,
mert az vékony cső, melynek egyik része a mirigyes prostata. Párzó¬
szervük két részből áll, mint a Basommatophoráké általában, s egyik
fontos sajátsága következtében két csoportra oszthatók. U. i. az egyik
csoport penisére, t. i. a tulaj donképeni penisre jellemző, hogy végén mész-
ből álló szuronyszerű képződmény van, a mint azt már Picinus2 és
Lehmann megállapította, s a melyet illetőleg különösen Buchner végzett
(1. c.) értékes és beható vizsgálatokat, azért erre a pontra különösebb figyel¬
met nem kellett fordítanom, mert az általam vizsgált fajokat az említett
szerzők ebből a szempontból már megvizsgálták. Az érdeklődő Buchner
dolgozatában megtalálja az idevágó pontosabb útbaigazításokat. A másik
csoport tagjait viszont az jellemzi, hogy penisüknek szuronyszerű függe¬
léke nincs. Lehmann e sajátság alapján a Planorhis- okát két csoportra
osztotta, jelesen az «Inermes» és «Armati» csoportokra, mely két csoportot
én is megtartom.

Az elmondottak után az általam vizsgált Planorhis- féléket a követ-

1 Buchner (1. c., p. 17) hangsúlyozza, hogy a Planorhis- oknak 4, és nem 2 nyálmiri¬
gyük van. Ezt a tévedését annál kevésbbé értem, mert maga, bár hibásan, lerajzolja a
Qyrorhis vortex bélcsatornáját (t. I., fig. 5) s azon csak két nyálmirigyet rajzol.

8 ElCINUS, Der Penis der einheimischen Planorben. (Zeitschr. f. die gesammt. Natur¬
wissenschaften, 30. Bd., 1867).

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

87

kező, röviden jellemzett nemekbe oszthatjuk be, megjegyezve, hogy a héj
sajátságait nem említem, mert az bármely faunistikai munkában meg¬
található.

I. Inermes. Penisüknek tőrszerű függeléke nincs.

1. Penisüknek mirigyfüggeléke nincs.

A ) Nyálmirigye lapos, rövid, lebenyekre osztott ; prostatája zömök,

penishüvelye nagyon rövid, bunkóalakú, peremfogainak külső éle
csipkézett. Planorbis O. F. Müll.

B) Nyálmirigyei hengeresek, kolbászalakúak, prostatamir jgyei a hím
ivarvezeték hosszú részét elfoglalják, penishüvelye hosszú, karcsú.

Tropidiscus Stein.

2. Penisének mirigyes függelékei vannak, penishüvelye sokkal vastagabb a

penisnél, prostatamiri gyeinek száma kevés. Segmentino, Flem.

II. Armati. Penisüknek tőrszerű függeléke van.

1. Pylorus függeléke nincs, mellék- és peremfogainak éle finoman csipkézett.

Bathy omphalus Ag.

2. Pylorusfüggelékük van, mellékfogaik háromhegyűek.

A ) Penise és penishüvelye határán duzzanat van, penise hosszabb a

pen ishüvely énéi, a prostatamirigyek száma nagy, női ivarvezetékének
felső része rendkívül vékony. Gyrorbis Ag.

B) Penise és penishüvelye határán nincs duzzanat, az utóbbi sokkal

vastagabb az előbbinél, a két rész körülbelül egyenlő hosszú, a
prostatamirigyek száma csekély, a női ivarvezeték felső része
nagyon tág. Gyraulus Ag.

IY. Planorbis 0. F. Müll.

Planorbis corneus L.

(10-11. rajz).

E faj ivarkészülékéről nem kell külön megemlékeznem, miután kellő¬
képen ismeretes. Leírta és lerajzolta már Paasch (1. c., p. 87, t. V, fig. 6),
azután Moquin Tandon (1. c., II., p. 448, pl. XXXII, fig. 2), Baudelot
(1. c., p. 197, pl. IV, fig. 2) és Lehmann (1. c.), mely rajzok közül különösen
Baudelot-Ö jó. Bélcsatornáját már Cuvier leírta (1. c.), későbben Moquin
Tandon (1. c., II, p. 447, pl. XXXI, fig. 87), Gartenauer 1 és Buchner
(1. c.) emlékszik meg róla, azért annak az ismertetését is mellőzhetem
s bővebb leírás helyett a Tropidiscus planorbis- ra utalok, mert az ott
adott leírás erre is illik. Hogy pedig mégis külön megemlékszem róla,

1 Gartenauer, H. M., Über den Darmkanal einiger einheimischen Gastro poden.
Inaug. Diss. Strassburg, 1875.

38

SOÓS LAJOS

annak az az oka, hogy e fajnak jól fejlett, hengeres pylorusfüggeléke
van (10. rajz), melyről az idézett szerzők egyike sem emlékezik meg.
Ez annál feltűnőbb és szinte megmagyarázhatatlan tény, mert hiszen
nem valami apró, a megfigyelő szemét könnyen elkerülő, hanem jól fejlett,
könnyen felötlő szervről van szó. A Planorbis- félék pylorusfüggelékére
vonatkozó adatokat egyáltalában nem találok az irodalomban. Simkoth,

a ki az idevágó irodalmi adatokat
rendkívül lelkiismeretesen összeállí¬
totta (1. c.), a Planorbis-íélékrol e
tekintetben egy szóval sem emlé¬
kezik meg. Nem hagyhatom meg¬
említés nélkül azt sem, hogy a PL
corneus nyálmirigyeinek szerkezete
tekintetében eltér a többi Planorbis -
10. rajz. A Planorbis corneus L. gyomra. feletői, mert míg az utóbbiaké vé¬
kony, megnyúlt, hurkaalakú, addig
ezé rövid, lapos, két végén kihegyezett tojásdadalakú s laza állománya
több lebenyre tagolódott.

Radula (11. rajz). Középsőfoga kéthegyű, kisebb a mellékfogaknál ;
mellékfogai háromhegy űek, azonban rendellenességként előfordulhat, hogy

20 28 34 39 41

1 1 10 14 16

11. rajz. A Planorbis corneus L. radulája.

az endoconus két ágra hasad s így a fog négyhegyű lesz ; a 11. rajzon ábrá¬
zolt példányon pl. a középsőfog mellett egyik oldalon szabályos háromhegyű,
a másik oldalon pedig rendellenes négyhegyű mellékfog látható; a 4-ik
mellékfognál, de esetleg csak az 5-iknél vagy 6-iknál a mesoconus és az
ectoconus között egy kis dudor jelenik meg s vele együtt gyakran egy másik
hasonló dudor jelentkezik az ectoconus külső oldalán is, első nyomaként
a szélsőbb fogakra annyira jellemző apró csúcsoknak ; megjegyzendő azon¬
ban, hogy a kis dudor megjelenése nemszabályos, mert beljebb eső fogon

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

89

meglehet, ellenben kijebb esőn hiányozhatik. A belső 13 fog háromhegyű,
a 14-ik körül kezdődik az endoconus szabályszerű kettébasadása, tehát a
peremfogak innen számítandók ; a hasadás a következő fogakon megismét¬
lődik, vagyis az endoconus többszörösen hasad, pl. a 16-ik fog endoconusa
már bárom hegyre hasadt ; még jobban a radula széle felé haladva, az endo¬
conus még több hegyre hasad (az általam megfigyelt legnagyobb szám 9),
hasonlókép többszörösen hasad az ectoconus is s a közte és a mesoconus
közt lévő kis csúcs, a 4-ik fognál kezdődő kis dudor egyértékese, szintén ha¬
sad, ellenben a mesoconus jellemző módon sohasem hasad, azonban kisebb
lesz, úgy hogy végül nagyság tekintetében csak csekély különbség van
közte s a mellékhegyek hasadásából keletkező másodlagos hegyek közt,
azért a szélső peremfogak már fűrészszerűek ; a legszélső fog nagyon
csenevész, csak részben fűrészes élű. Egy-egy félsorban átlag 41 fog van
s az elmondottak alapján a radula képletben a következő módon fejezhető ki :

1 13

2 + 3 ‘ 4 — oo *

A raduláról bővebben meg kellett emlékeznem, mert a rávo¬
natkozó irodalmi adatok nagyon eltérnek egymástól, úgyannyira, hogy
lehetetlen megítélnem, vájjon megfigyelésbeli tévedésekről van-e szó,
avagy arról, hogy e faj radulája tájékok szerint nagyon változó?
Ez utóbbi tény minden esetre lehetséges, de viszont lehetetlennek tar¬
tok akkora változékonyságot, mint a mekkorára az adatokból követ¬
keztetni lehetne, másrészt e faj fogai olyan nagyok s így oly könnyen
vizsgálhatók, hogy ily vastag tévedéseket alig merek föltenni szakember¬
ről, azért ellenőrző vizsgálatok nagyon kívánatosak. Lehmann (1. c.) sze¬
rint a középsőfog háromhegy ű, azonban hogy ez előfordulhatna, semmi¬
képen sem valószínű s az sem helyes adata, hogy a legszélső fogak 5—7 he-
gyűek. Hasonlóképen érthetetlenek előttem Taylor (1. c., p. 270, fig. 541)
adatai is, ki szerint a mellékfogak kéthegyűek, számuk 8, míg a peremfogak

1 8 25

(25) 2—5 hegyűek, vagyis a formula szerinte + — + - — ^ . Ellenben

Zt zi Zi - 0

teljes összhangban vannak az én, budapesti példányokon alapuló adataim
DYBOwsKi-éival,1 a ki litvániai példányokat vizsgált, az eltérés mind¬
össze az, hogy szerinte egy-egy félsorban 46 fog van.

1 Dybowski, W., Studien über die typischen Formen der Zahn platten der lit ha uischen
lungenathmenden Binnenschnecken. (Malakozoolog. Bl., N. F., 8. Bd., 1886, p. 139, t.
VIII, fig. 2).

40

SOÓS LAJOS

Y. Trcrpidiscus Stein.

Tropidiscus planorbis L.

(12 — 15. rajz).

Bélcsatorna. Pharynxa (12. rajz) zömök, oldalról lapított gömb¬
alakú, előrefelé hengeresen kissé megnyúlt. Nyálmirigyei hengeresek, pat ko¬
ala kúan meghajlottak, szárai egymáson fekszenek ; a nyálmirigyeket ilyen
alakúnak egyetlen más Planorbis- félében sem találtam. Sajátságos alakjá¬
nak oka abban keresendő, hogy e faj idegrendszere nagyon elül, közvetetle-
nül a pharynx mögött, a nyálmirigy elülső végének a magasságában fek¬
szik, s mivel a garatideggyűrű alá, a családra jellemző módon csak a mirigy
hátulsó vége nyúlik be, ennek természetesen patkóalakúan meg kellett
hajolnia s így erre a fajra is áll az a tétel, hogy a Planorbis- félék nyálmirigye
a garatideggyűrű előtt fekszik. Nyelőcsöve meglehetősen hosszú és vastag;
gyomra a szokásos módon három részre különült el, elő-, közép- és utó¬
gyomorra (18. rajz). Előgyomra közepes nagyságú s kevéssé élesen határo¬
lódik el a majdnem gömbalakú középgyomortól, a két rész együttvéve
körtealakú; utógyomra hengeres és élesen elkülönül a középgyomortól is,
meg a középbéltől is, mely utóbbitól meglehetősen éles befűződés választja
el. A gyomor és a középbél határán nyílik a pylorus- függelék, valamint a
középbélmirigy hatalmas vezetéke is. A bélcsatorna mindjárt eredési he¬
lyén visszahajlik a szájnyílás irányába s egyenes vonalban, tehát a nélkül,
hogy kanyarulatot írna le, halad a végbélnyílásig ; a közép- és végbél határa
külsőleg meg nem állapítható. A gyomor, valamint a bélcsatorna nagyobb
része teljesen fekete a borító, pigmenttel teljesen impregnált hártyától,
szinte olyan, mintha tentába mártották volna. A gyomortól kiindulva a
száj-, illetőleg a végbélnyílás felé haladva a pigment mennyisége egyre
csökken, a nyelőcső elülső része pedig teljesen pigmenttelen.

Radula (14. rajz). Középsőfoga kéthegyű, valamivel kisebb a
mellékfogaknál, hegyei egyenlő hosszúak ; mellékfogai háromhegyűek,
azonban külső oldalukon, rendesen mára 2-iktól kezdve, apró kis járulékos
hegy jelenik meg ; a fogak végig megtartják háromhegy űségüket, kivéve az
utolsó 5—6 fogat, melyeknek éle csipkézett, míg a kijebb eső fogak éle már alig
fölhajlott, a legszélsők pedig egyszerű lemezalakúak. Egy-egy félsor fogainak

I 22 _ 25

a száma 28—80. A radula képlete körülbelül ez lehetne : — -f - - - 1- 5—6.

Ä ó

E faj raduláját leggondosabban Dybowski 1 tanulmányozta, a kinek

1 Dybowski, W., Studien über die Zahn platten des Planorbis marginatus Drap.
(Sitzungsber. der Naturforscher-Gesellschaft bei der Universität Dorpat, 7. Bd., 1886,
p. 315, t. II., fig. 8).

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

41

az adatai azonban az enyéimtől több tekintetben eltérnek. Először is szerinte
egy-egy félsorban 84 fog van ; a középsőfog akkora, mint a szomszédos mel¬
lékfogak, a mellékfogak közül csak a belsők háromhegyűek, ellenben a kül-

12. rajz. A Tropidiscus planorbis L. bélcsator¬
nájának elülső része a központi idegrendszer¬
rel, baloldalról.

A Tropidiscus planorbis L.
gyomra.

25 24 20 19 11 10 3 2

14. rajz. A Tropidiscus planorbis L. radulája.

15. rajz. A Tropidiscus planorbis L. ivarkészüléke.

sok négyhegy űek, vagyis a járulékos hegy (v. ö. a mellékelt rajzon a 19.
és 20. fogat) épen akkora, mint a másik három hegy, a melyek az én pél¬
dányaimon egészen aprók ; a szélső fogak, melyeknek száma Dybowski
példányain 10, megegyeznek az én példányaiméival. Ezek az eltérések
egyébként nem haladják túl a lehetséges variálás határát. 0

42

SOOS LAJOS

Ivarkészülék (15. rajz). A hímnősmirigy a zsigerzacskó csúcsát
foglalja el s kurta, hengeres acinnsokból áll, melyek szabályos kettős sorban
helyezkednek el s e szabályosság csak a fehérjemirigy felé eső vége közelé¬
ben zavart egy kissé, a hol a mirigy cső vek többé-kevésbbé szabálytalanul
helyezkednek el. A mirigyet borító hártyában nagyon sok a fekete pigment,
s különösen bőséges az acinusok közeit kitöltő kötőszövetben. Hímn ős¬
vezetéke kezdetben nagyon vékony és egyenes, majd fokozatosan megvastag¬
szik s egyben kanyargóssá válik, legvastagabb része kevésbbé kanyargós,
ellenben az ezt követő vékonyabb rész oly sűrűn össze van kanyargatva,
hogy a vezeték gyűrűzöttnek látszik; végső része ismét egyenes. Hímnős-
vezetéke egy kis mirigyes duzzanatba hatol be, mely első pillanatra a pete¬
vezeték részének látszik, a melytől azonban könnyen megkülönböztethető,
mert felülete szemecskés és kissé pigmentes, míg amazé síma és fehérszínű.
A hímnősvezeték ebben a duzzanatban ágazik ketté s ebbe nyílik a fehérje¬
mirigy vezetéke is. Fehérjemirigye zömök, széles, erősen lapított és hosszá¬
ban csatornaszer űen összehajlott, nagy, lazán összefüggő acinusokból áll,
azért állománya nagyon laza. Petevezetéke kezdetben nagyon vékony,
lapított, majd lassan vastagabbá válik, legnagyobb vastagságát a közepe
táján éri el, onnan az ivarnyílás felé ismét egyre vékonyabbá s lassan hen¬
geressé lesz, fala végig síma, illetőleg kissé hullámos. Párzótáskája hen¬
geres cső, melynek vége tojásdadalakú tartály lyá duzzad meg.

Ondóvezetéke kezdetben aránylag vastag, hengeres, síma falú cső s
ilyen marad a petevezeték 2/5-öd részének megfelelő hosszúságban, a hol a
hosszú prostatarészbe megy át, mely a párzótáska distalis végének magas¬
ságáig ér. A prostatarész tulaj dónké peni vezetéke az ondóvezetéknél jóval
vastagabb, a prostatami rigyek hengeresek, számuk több 50-nél ; a prostata
fala pigmentes, különösen a mirigyek közt halmozódott fel nagyobb mennyi¬
ségű pigment, azért a szerv haránt ul sávozott. Az ondócsatorna kezdőrésze
vastagabb, megfelelően a prostatavezeték vastagságának, alább azonban
nagyon vékonynyá válik. Kezdetben a női vezeték lefutását követi, a női
ivarnyíláson túl pedig a test oldalfala mentén fut s majdnem a hím ivar¬
nyílásig halad, ott áthajlik a penisre s annak a fala mentén folytatódik to¬
vább, közben a test szövetei közé tulajdonképen seholsem hatol be, mert
csak kevés kötőszövetrost alkot fölötte rendkívül laza szövedéket. A penis
az ondócsatornától külsőleg nem határolódik el élesen, a mely tekintetben
eltér a többi, általam eddig vizsgált Planorbis- félétől. Penishüvelye nagy¬
jából hengeres, legvastagabb az ivarnyílás táján, a honnan tovább ha¬
ladva, rendkívül lassan meg vékonyodik s fokozatosan megy át a penisbe,
melytől külsőleg az által határolódik el, hogy fala erősen pigmentes. A penis
visszahúzóizma azon a tájon tapad, a hol a penis átmegy az ondó¬
csatornába.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

43

Idegrendszerér ől a 12. rajz ad útbaigazítást, mely a tápláló¬
cső elülső részével egyetemben feltünteti a baloldali dúczokat is. Feltűnő
az agydúcz hatalmas fejlettsége, mely két nagy lebenyből áll, a felsőből
ered a cerebro- pleuralis, az alsóból pedig a cerebro-pedalis connectivum.

VI. Seg mentina Flem.

Segmentina nitida Müll.

(16-17. rajz).

Bélcsatorna (16. rajz). Pharynxa kicsiny, tojásdadalakú ; nyál¬
mirigyei hengeresek, eléggé rövidek, kihegyesedő hátsó részüket a garat-
ideggyűrű a nyelőcsőhöz szorítja. Nyelőcsöve rendkívül hosszú és vékony,
mely hirtelenül kitágulva megy át a feltűnően kicsiny, tojásdadalakú gyo¬
morba ; a gyomrot két gyenge befűződés a rendes három részre osztja.
Az előgyomor kúpos, a középgyomor hordóalakú, az utógyomor hengeres,
pylorus-függeléke hengeres, jól fejlett, vastagabb a középbélnél is, vele
együtt nyílik a középbélmirigy hatalmas vezetéke is. A középbél a gyomor
körül majdnem teljes kört ír le, azután gyenge S-alakú hurkot alkot s éles
határ nélkül megy át a vele egyenlő vastagságú végbélbe.

Badulafogai, mint a Planorbis-ìélékéì a Pl. corneus kivételével ál¬
talában, rendkívül aprók, melyeknek viszonyai csak teljesen kifogástalan
készítmény alapján volnának megállapíthatók, mivel azonban csak egy darab
nem megfelelő módon sikerült készítmény áll rendelkezésemre, a radula
ismertetéséről egyelőre le kell mondanom. Annyit e készítmény alapján is
megjegyezhetek, hogy a szóban lévő faj radulája egyetlen jelentős vonásá¬
ban sem tér el a Planorbis- félékre jellemző typustól.

I V a r k é s z ü 1 é k (17. rajz). Hímnősmirigye a zsigerzacskó csúcsát
foglalja el s hatalmas nagyságú, világos okkersárga, vékonynyelű bunkó¬
vagy inkább palaczkalakú acinusokból áll. Hímnős vezetéke kezdetben egye¬
nes és vékony, azonban alább hirtelenül hatalmasan megvastagodik s kissé
kanyargóssá válik, azután lassan ismét megvékonyodik, még vékonyabbá
válik, mint a milyen a kezdőrésze, egyben egyenes lefutásúvá lesz és ilyen
marad egészen végig. Fehérjemirigye kicsiny és fürtszer űen csoportosuló
mirigy csövekből áll. A hínmősvezeték kettéágazása mintegy 25-szörös na¬
gyítással jól látható, ellenben a fehérjemirigy vezetéke beömlésének körül¬
ményeiről a tárgy kicsisége miatt nem tudtam semmi biztosat sem meg¬
állapítani. A petevezeték felső része vékonyabb, hengeres, össze csavarga¬
tott cső, mely azonban meglehetősen rövid és csakhamar helyet ad a vezeték
második, tágabb, vastagfalú részének, mely körülbelül a közepe táján a

44

SOÓS LAJOS

legvastagabb, a honnan kezdve egyenletesen vékonyodik egészen az ivar¬
nyílásig. Párzótáskája aránylag nagy, jól fejlett, eléggé vastagnyelű, dis¬
talis vége felé egyenletesen, bunkó-
szerűen megvastagodó szerv, mely
kevéssel az ivarnyílás mögött nyílik
a női vezetékbe, minek következté¬
ben a hüvely nagyon rövid.

Hím ivarvezetéke egész hosszában
vékony, hengeres. Legfelső' részének,
az ondóvezetéknek a fala sima ; a pros-
tatára jellemzó', hogy csak kevésszámú
mirigyből áll, melyek föntebb elszór¬
tan, egymástól nagyobb távolságra
foglalnak helyet, alább,, a párzótáska
distalis végének a magasságában el¬
lenben tömörebben sorakoznak egy¬
más mellé; a mirigyek rövid hengere¬
sek vagy félgömbalakúak. A mirigyek
száma változó, változik egyének, s esetleg egyéb körülmények szerint is.
Büchner szerint (1. c., p. 31) számuk szabály szerint csak 12, azonban ez

a szám mindenesetre nagyon alacsony s helytelen a Büchner rajzán
(Taf. 1, fig. 13) feltüntetett elhelyeződés is, mely szerint a mirigyek
,a vezeték egyik oldala mentén a fésű fogai módjára helyezkednek el,

16. rajz. A Segmentino, nitida Müll.
bélcsatornája.

MAGYAROBSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

45

mert ilyen módon legföljebb a felsőbb mirigyek sorakoznak egymás
mellé. Az ondócsatorna nagyon vékony, a női vezeték mentén fut le egé¬
szen a női ivarnyílásig, a hol egészen jelentéktelen kis darabon behatol
a test szövetei közé, azután át hajlik a párzószerv oldalára s ott fut le a
penis distalis végéig, a hol a benyílása van. Penise egyenletes átmérőjű,
hengeres szerv, a penishüvely szintén hengeres, de az ivarnyílás felé kissé
megvékonyodik, sokkal vastagabb a penisnél, egyszer hosszabb, máskor
ellenben rövidebb nála. A rövid, de erős visszahúzóizom a penishüvely
felső harmadán tapad. A penisnek két hosszú, hengeres, mirigyes függeléke
van, melyek az ondócsatorna benyílása mellett nyílnak a penis be ; a két
függelék, melyek közül az egyik valamivel hosszabb a másiknál, szorosan
egymáshoz tapad egész hosszában s végük is oly szorosan csatlakozik egymás¬
hoz, mintha tulajdonképen egyetlen, két egymásra hajló szárból álló kép¬
ződmény volna. E mirigyes függelékek mindig hosszabbak a penisnél.
A hím ivarnyílás kevéssel a bal tapogató mellett található, a női ivarnyílás
pedig kevéssel e mögött. A mellékelt rajz egészen kinyúlt állapotban rög¬
zített példány alapján készült s így a két nyílás távolságát teljesen hűen
tünteti föl.

A S. nitidá- hoz héja tekintetében nagyon hasonlít az a faj, mely a
conehyliologiai irodalomban Hippeutis complanatus L. néven szerepel
s azért annak idején már Flemming közös nembe tartozóknak tekintette
őket, az újabb irodalom azonban egyhangúlag külön csoportba, illetőleg
alnembe sorolja őket, azon a czímen, hogy a S. nitida házának üregét több
zománczszerű, gyűrűalakú duzzanat több szakaszra osztja (innen a Seg-
mentina név), ellenben a másik fajét nem. Ezzel a sajátsággal szemben
áll az, hogy a H. complanatus penisének szintén van függeléke, mint azt már
Ficinus és Lehmann is megállapította, azonban ezé nem hengeres, hanem
rövid, zömök, félgömbalakú. Lehmann az egyedüli, a ki megvizsgálta az állat
egész ivarkészülékét , azonban az ő leírása és rajza nyomán nem lehet pon¬
tosan megállapítani, hogy e faj ivarkészüléke mennyiben egyezik meg a
S. nitidá-év al, annyi azonban a legnagyobb valószínűségként állítható,
hogy a két faj ugyanabba a nembe sorolandó.

VII. Bathy omphalus Ag.

Bathyomphalus contortus L.

(18—20. rajz).

Bélcsatorna (18. rajz). Pharynxa tojásdadalakú, oldalról erő¬
sen lapított ; radulazacskója meglehetősen nagy, fölfelé kunkorodó ; nyál¬
mirigyei nagyon rövidek, kissé lapított hengeralakúak, vezetékeik rendkívül

46

SOÓS LAJOS

vékonyak és rövidek, a mirigyek hátul megvékonyodnak és szorosan össze -
tapadnak. Nyelőcsöve nagyon hosszú s végig egyenletes haj szál vékonyságú.
Gyomra fölötte kicsiny, alig szembeötlően kitágult része a bélcsatornának
s a többi Planorbis- félékétől eltérően nem gömbded, hanem hengeres, azon¬
ban a jellemző három részt ezen is meg lehet különböztetni; előgyomra
megnyúlt, kissé kúpos, középgyomra hengeres, utógyomra nagyon kicsiny,
ez már alak tekintetében is közel áll az említett fajok megfelelő szervéhez.
Pylorus- függeléke nincs s ebben a tekintetben élesen elüt a többi Planorbis-
f élétől. A gyomor mögött következő rövid bélrészlet a bél legtágasabb része,
azonban csakhamar vékonyabbá válik s a bélcsatorna innen kezdve egyen¬
letes vastagságú egészen a végbélnyílásig, a középbél és végbél határa
külsőleg föl nem ismerhető. A középbélmirigy vezetéke a középbél legelülső
részébe nyílik. A bélcsatorna semmiféle kanyarulatot sem ír le, hanem a
gyomor hátsó végénél rögtön előre hajlik s egyenes vonalban halad a vég¬
bélnyílásig.

Eadula (19. rajz). A Pl. corneus- szál egyetemben ez az egyetlen az
általam vizsgált Planorbis- félék közt, melynek radulája eltér a rendes typus-
tól. Fogai rendkívül aprók, melyeknek sajátságai csak a mai mikroszkópok¬
kal elérhető legnagyobb nagyítással ismerhetők fel. Középsőfoga határozat¬
lanul kéthegyű, amennyiben felhajlott élét egy bemélyedés két lekerekített
karéjra osztja. Mellék- és peremfogainak határa meg nem vonható, mert a
fogak az első mellékfogtól kiindulva nagyon lassan alakulnak át a radula
peremét elfoglaló lemezkékké s nincs egyetlen olyan sajátságuk sem, mely¬
nek alapján a határ megjelölése lehetséges volna. A mellékfogak nem
háromhegyűek, mint az összes többi Planorbis- félékéi, hanem finoman
csipkézettek. Egy-egy félsor fogainak a száma átlag 20, ezek közül 17—18-
nak éle csipkés, a 17-ik fog éle, a rajz tanúsága szerint, már nagyon csene-
vész, a két utolsó pedig már csak az alaplemezből áll. A fogak alakja annyi¬
ban változik, hogy míg a beljebb eső fogak magasabbak, mint a milyen szé¬
lesek, addig a szélsők fokozatosan szélesebbekké, de megfelelően nagyon

1 20

alacsonyakká válnak. A radulát körülbelül— -j - képlettel lehetne jelölni.

E faj raduláját tudtommal csak Lehmann vizsgálta. Szerinte a kö¬
zépsőfog kéthegyű, a mellékfogak pedig háromhegyűek, később kéthegyűek ;
rajza szerint (T. XVII., fig. 74) a fogak nagyon karcsúak, több mint kétszer
oly magasak, mint szélesek. Lehmann adatai tehát igen tetemesen eltérnek
az enyéimtől; az eltérésnek okát keresgélni meglehetősen meddő dolog
volna, ha azonban arra a tökéletlen s különösen arányaiban teljességgel
elhibázott rajzra tekintek, melyet Lehmann e faj ivarkészülé kéről ad,
akkor nem tudom hinni, hogy a radula viszonyait helyesen ismerte meg.

Ivarkészülék (20. rajz). Hímnősmirigye a zsigerzacskó legfelső

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

47

csúcsát foglalja el s a héj átmetszetének megfelelően lapított, külső oldala
kissé domború, a belső megfelelően homorú; a mirigy két egymáson
fekvő, nagyon szabályos acinussorból áll, melynek szabályossága csak a
proximalis vége felé zavart egy kissé. Mindkét sor U-alakúan egymásra
hajlott szárú acinusokból áll, azonban a homorú oldal acinusai hosszabbak,
a domború oldaléi ellenben valamivel rövidebbek. Minden egyes U-alakú

18. rajz. À Bathyomphalus contortus L. 20. rajz. A Bathy omphalus contortus L.

bélcsatornája. ivarkészüléke.

20 19 18 17 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1

19. rajz. A Bathyomphalus contortus L. radulája.

mirigycső önállónak látszik s egymással, illetőleg a hímnősvezetékkel való
összefüggésük mikroszkópi vizsgálat nélkül meg nem állapítható. A hím¬
nős vezeték a mirigy mentén csak egy darabig követhető, kezdetben egyenes
lefutású, rendkívül vékony s szabályos gömbalakú tágulattal kezdődik,
majd fokozatosan vastagabbá s egyszersmind nagyon erősen kanyargóssá
válik, végül ismét megvékonyodik, kiegyenesedik s ilyen marad egészen
végig; kettéágazását vékonysága miatt nem figyelhettem meg. Fehérje¬
mirigye aránylag nagy, lapított háromszögalakú, igen sok, apró acinusból áll.

48

SOOS LAJOS

Petevezetékének legfelső része lapított, kezdetben kissé tágasabb,
azután egy hosszú darabon rendkívül vékony, fele hossza táján elkezd széle¬
sedni s kissé meg is vastagszik, úgy hogy átmetszete ezen a tájon ellipsis-
alakú, míg alsó része ismét megvékonyodik s az ivarnyílás felé fokozatosan
hengeressé lesz ; felülete végig egyenletesen síma, lapos része kékes hyalin,
alább sárgásfehér színű. Párzótáskája kicsiny, nyele hengeres, distalis vége
felé egyenletesen kitágul s vége tojásdadalakú tartálylyá duzzad meg,
kevéssel az ivarnyílás mögött nyílik, azért a hüvely nagyon rövid.

Hímivarvezetéke hosszának mintegy % részében oly vékony, hogy még
a «hajszál vékonyságú» megjelölés is túlságosan erős ; vékonysága az oka, hogy
a mellékelt rajzon fel sem lehetett tüntetni, s mivel a hasonlatosképen na¬
gyon vékony petevezetékhez szorosan hozzátapadt, az ivar vezeték felső ré¬
szét egységesnek kellett feltüntetnem, magán a tárgyon azonban a két vezeték
szétválasztása nagy óvatossággal s természetesen megfelelő nagyítás mellett ,
lehetséges, bár oly módon, hogy mindkét vezeték ép maradjon, csak nagyon
ritkán sikerül. A vezeték a prostatatáj felé közeledve kissé vastagabbá
válik; a prostatamirigyek rövid hengeralakúak és fésű módjára ülnek a
vezetéken; a mirigyek száma Buchner szerint 20—30 között változik,
én azonban úgy találtam, hogy a szám 85, sőt több is lehet. A mirigyes rész
a párzótáska distalis végének a magasságáig ér. Ondócsatornája kezdetben
vastagabb, de alább fokozatosan megvékonyodó cső, mely eleinte a női
vezeték mentén halad a női ivarnyílásig s ott a nélkül, hogy a test szövetei
közé behatolna, át hajlik a párzószerv oldalára s annak a mentén halad a
penis distalis végéig, a hol beömlésének a helye van. A penis a distalis vége
felé megvastagodó bunkóalakú, a penishüvely nagyjából szintén ilyen
alakú, azonban vékonyabb és rövidebb, a kettőnek a határát duzzanat
jelzi, a duzzanathoz tapad a visszahúzóizom. A lerajzolt példány penise
rendellenes módon erős, hurokszerű csavarulatot ír le, azért a rajzon a párzó¬
szerv jóval rövidebbnek látszik, mint a mekkora a valóságban. A hím ivar¬
nyílás köz vetetlenül a bal tapogató mögött van s mindjárt e mögött talál¬
ható a női nyílás.

A B. contortus ivar készülékéről Moquin TANDON-nál (1. c., p. 445,
pl. XXXI., fig. 26) és IiEHMANN-nál találunk adatokat. Lehmann rajza,
mint föntebb már említettem, teljesen hibás, Moquin Tandon-ö ellenben,
a mely egyébként csak a készülék alsó részét tünteti fel, kis hibák leszámí¬
tásával helyes.

Idegrendszere tekintetében megegyezik a következő fajjal.

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

49

VIII. Gyrorbis ág.

1. Gyrorbis spirorbis L.

(21 — 24. rajz).

Bélcsatorna (21. rajz). Pharynxa megnyúlt tojásdad-, vagy in¬
kább talán palaczkalakú, oldalról lapított, hátsó végéből csapalakúan nyúlik
ki az aránylag nagy, hengeres radulazacskó, mely az idegrendszer felett s
a nyelőcsőtől balra foglal helyet. Nyálmirigyei nagyon kicsinyek, keskeny
szalagalakúak, felülről nézve hengereseknek látszanak, valójában azonban
hát-hasi irányban erősen lapítottak ; rendkívül vékony és rövid vezetékeik
a nyelőcső mellett jobbra és balra nyílnak s eltérően a többi vizsgált Planorbis-

félétől, teljesen szabadon, az idegrend¬
szer fölött foglalnak helyet. Nyelő¬
csöve nagyon hosszú és vékony, kezdet¬
ben szorosan a pharynx fala mentén
halad ventralis irányban, azután hirtele-
nül hátra hajlik ; gyorsan kitágulva
megy át a nagyon kicsiny, körülbelül
czitromalakú gyomorba, mely a szo¬
kásos három részből áll, a középgyomor
kurta hordóalakú. A bélcsatorna a
gyomor hátulsó végénél rögtön előre

18 17 16 9 8 7 3 2 1

21. rajz. A Gyrorbis spirorbis L. 22. rajz. A Gyrorbis spirorbis L.

bélcsatornája. radulája.

hajolva egyenes vonalban halad a végbélnyílásig. Pylorus-függeléke van,
ennek alsó részébe nyílik be a középbélmirigy hatalmas vezetéke. Közép¬
bele rövid, de a végbelénél vastagabb s így a két rész határa eléggé élesen
megállapítható. A gyomornak, továbbá a nyelőcső vele szomszédos részé¬
nek, valamint az egész középbélnek a falában nagyon sok, rendkívül finom
szemecskékből álló pigment rakódott le, míg a nyelőcső többi részében,
valamint a végbélben csak kevés van.

Radulája (22. rajz) megegyezik a vortex-éve 1 ; egy-egy félsorában
19—20 fog van; középsőfoga kéthegyű, a mellékfogai háromhegyűek, a
jobban a perem felé eső fogakon a három főhegy mellé apró, másodlagos

4

Annales Musei Rationalis Hungarici. XV.

50

SOÓS LAJOS

hegyecskék járulnak épen úgy, mint a G. vortex esetében. Badulaképlete :

1 19 — 20

2 + 3—00 ‘

Ivarkészülék (23. rajz). Hímnősmirigye a zsigerzacskó csúcsát
foglalja el s nagy, tojásdad-palaczkalakú, világos barnássárgás, egysorosán
elhelyezkedő acinusokból áll. Hímnősvezetéke kezdetben nagyon vékony
és egyenes lefutású, azonban egy kis darabon hirtelenül nagyon erősen
megvastagszik, majd ismét megvékonyodik s egyúttal erősen kanyargóssá

válik, végül ismét kiegyenesedik

23. rajz. A Gyrorbis spirorbis L.
ivarkészüléke.

s ilyen marad végig; az utóbbi rész az
egész vezeték legvékonyabb része.
Fehérjemirigye hatalmas nagyságú,
négyszögletesbe hajló ellipsisalakú,
csúcsa felé ellapul és csatornaszerűen
összehajlik. Petevezetéke kezdetben
nagyon vékony és lapított, alább szé¬
lesebbé és jobban hengeressé válik,

24. rajz. A Gyrorbis spirorbis L. bélcsatornájá¬
nak elülső része a központi idegrendszerrel.

míg*jaz ivarnyílás felé ismét megvékonyodik. Felülete végig síma, fehér
vagy kissé sárgás színű. Párzótáskája kicsiny, distalis vége felé kissé
bunkósan megvastagodott szerv, mely kevéssel a női ivarnyílás mögött
nyílik, tehát a hüvely nagyon rövid.

Hím ivarvezetéke kezdetben rendkívül vékony, símafalú cső, mely
szorosan hozzátapad a női vezetékhez. Lefutásának körülbelül felehosszá-
nái kezdődik a prostatarész. Prostatamiri gyei nagyok, hengeresek, a fésű
fogai módjára helyezkednek el a vezeték mentén, határaik élesek, mert a
köztük lévő szövetben eléggé sok pigment rakódott le. A prostatarész a
párzótáska distalis végének a magasságáig ér. Ondócsatornája kezdetben
kissé vastagabb, alább megvékonyodik s már jóval a női ivarnyílás mögött
áthajlik a petevezeték fölött a penis oldalára, a test szövetei közé csak egé¬
szen jelentéktelen kis darabon hatol be. Penise jól fejlett, hengeres, bunkó¬
alakú, penishüvelye hengeres, jóval kisebb a penisnél, á kettőt tekintélyes

MAGYARORSZÁGI PULMOI^ÁtÁK ANATÓMIÁJA.

51

duzzanat választja el, e duzzanaton tapad a visszahúzóizom. A hím ivar¬
nyílás közvetetlenül a bal tapogató mögött található s kevéssel mögötte
fogai helyet a női nyílás.

Idegrendszerére (24. rajz) jellemző, hogy nemcsak a garat¬
alatti dúczcsoport dúczai foglalnak helyet ventralisan, hanem agydúczai
is erősen eltolódtak ebben az irányban, úgy hogy ezek mindjárt a lábdúczok
fölött s a pharynx alsó széle mögött helyezkednek el, minek következtében
a radulazacskó egészen a központi idegrendszer fölé jutott. Az elhelyezkedés
magyarázata az, hogy a nyelőcső kezdőrésze szorosan a pharynx hátsó
oldala mentén erős ívben lehajlik annak egészen a ventralis széléig s az
idegpánt azon a helyen hidalja át a nyelőcsövet. Oldalról nézve az idegrend¬
szert, legnagyobb dúczai egy nagyon széles alapú, de alacsony háromszög
csúcsait foglalják el, vagyis a háromszög alapjának egyik végén a lábdúcz, a
másikon a baloldali perietalis, illetőleg a zsigerdúcz, a csúcsán pedig az agy-
dúcz foglal helyet, míg az így bezárt területen baloldalt a bal pleuralis dúcz,
jobboldalt pedig a jobb pleuralis és parietalis dúcz helyezkedik el. Az agy-
dúczok megnyúlt tojásdadalakúak s rövid, vékony agy pánt köti össze őket
* egymással. A lábdúczok szintén megnyúlt tojásdadalakúak, az agydúczok-
nál nagyobbak, a középvonal mentén érintkeznek egymással, a cerebro-
pedalis connectivumok nagyon rövidek. Mindjárt a lábdúcz mögött s az
agydúcz közepe alatt foglal helyet a pleuralis dúcz és szorosan e mögött a
parietalis és még hátrább a visceralis. A 24. rajz jobboldalról tünteti fel a
központi idegrendszert, melyen látható, hogy a jobb pleuralis és parietalis,
valamint a zsigerdúcz milyen szorosan fekszik egymás mögött, egy sorban.

2. Gyrorbis vortex L.

(25—27. rajz).

Bélcsatornája (25. rajz) általános alakja és beosztása tekinteté¬
ben a hasonlóképen rendkívül szorosan felcsavart héjú B. contortus-év al
egyezik meg s jellemzi nyelőcsövének s közép- és végbelének egészen szo¬
katlan hosszúsága és vékonysága, gyomra is olyan szerkezetű, mint a con-
tortus-é, ellenben lényegesen eltér tőle abban, hogy pylorus- függeléke van.
A középbélmirigy vezetéke a pylorus-függelék mellett nyílik a bélbe.

Radulájának (26. rajz) félsorában 16 fog van. Középsőfoga
symmetrikus, két hegyű, a melyek mellett kívül egy-egy kis hegyszerű szöglet
van ; nagyság tekintetében megegyezik a szomszédos mellékfogakkal ;
mellékfogai fokozatosan alakulnak át a radula széle felé haladva, azért a
mellék- és peremfogak határa élesen meg nem vonható; a mellékfogak
háromhegyűek, kifelé haladva a radula éle egyre keskenyebb, a hegyek
pedig kisebbek lesznek, viszont újabb apró mellékhegyek jelennek meg

4*

52

SOÓS LAJOS

mellettük, minek eredménye képen a legszélsőbb fogak éle már csipkézett.

í 1 6

A radula képlete — -f- — - . LEHMANN-nak e faj radulájára vonatkozó

Ji ö - OO

adatai jórészt tévesek.

Ivarkészülék (27. rajz). Hímn ősmirigye a zsigerzacskó csúcsát
foglalja el; nagy, megnyúlt toj ásdad- vagy bunkóalakú acinusokból áll,
melyek két párhuzamos sorban helyezkednek el. Hímnősvezetéke kezdet¬
ben nagyon vékony és egyenes lefutású, azonban csakhamar megvastagszik
és kanyargóssá válik; e kanyargós részen bibircsókszerű tágulatok ülnek
oly szorosan, hogy első pillanatra úgy látszik, mintha a vezeték ilyen
bibircsókok szabálytalan lánczolata volna s a valódi szerkezet csak akkor
válik láthatóvá, ha a vezetéket széjjelhúzva lehetőleg kiegyenesítjük.
A vezeték harmadik része ismét egyenes lefutású és rendkívül vékony.
Fehérjemirigye nagy, ívesen hajlott s majdnem hengeres, nagy, de igen
lazán összefüggő acinusokból áll, felülete bolyhos. Ivarvezetéke rendkívül
hosszú, hím és női része egymással, valamint a nyelőcsővel szorosan össze¬
tapadva fut le az oszlopizom mentén. E szervek így együttvéve is rendkívül
vékony szalagot alkotnak, egyes elemeik meg valóban csodálatosan vékonyak,
melyeket csak a legnagyobb nehézséggel lehet elválasztani egymástól.
A legkönnyebben sikerül az oszlopizom elválasztása, már jóval nehezebb
a nyelőcsőé és szinte lehetetlen a pete- és ondóvezetéknek egymástól való
elválasztása, azért a mellékelt rajzon is egységesnek vannak feltüntetve.

A petevezeték lapos, szalagalakú s ilyen marad körülbelül hosszának
2/g részében, azután kissé megvastagszik, átmetszete ellipsisalakú lesz,
azonban a párzótáska distalis végének magasságában ismét meg vékonyodik
és hengeressé válik s ilyen marad egészen az ivarnyílásig. Párzótáskája
vékony, rövid nyélből s annak a végén ülő, tekintélyes nagyságú, tojásdad-
alakú tartályból áll; kevéssel a női ivarnyílás mögött szájadzik be, azért a
hüvely nagyon rövid.

Ondó vezetéke, mint az elmondottakból nyilvánvaló, egészen szo¬
katlanul vékony, mely csak azon a tájon kezd kissé megvastagodni, a hol
a női vezeték is vastagabbá válik; itt kezdődik a prostatarész, melynek
mirigyei nagyon vékonyak, hengeresek, nagyon szorosan, a fésű fogai mód¬
jára helyezkednek el, a mirigyek száma 80 körül jár (Buchner szerint
számuk mindössze 20—80). Ondócsatornája kezdetben kissé vastagabb,
azonban csakhamar meg vékonyodik, a női ivarvezeték mentén halad a
női ivarnyílásig s itt a nélkül, hogy a test szövetei közé hatolna, áthajlik a
penis falára s annak mentén halad tova. Penise distalis vége felé meg¬
vastagodó bunkóalakú, penishüvelye hengeres, a penisnél jóval rövidebb,
a két részt duzzanat választja el egymástól. A hím ivarnyílás közvetetlenül
a bal tapogató mögött van, a női nyílás kevéssel mögötte található.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

58

A G. vortex ivar készülékére vonatkozó adatokat és rajzokat Lehmann
és Büchner idézett műveiben találhatunk, azonban többé-kevésbbé mind
az adatok, mind a rajzok hibásak. Lehmann vázlata teljesen rossz,

25. rajz. A Gyrorbis vortex L. bélcsatornája.

mert az egyes részek arányáról teljességgel hamis képet nyújt, a mi
annál különösebb, mert ha szövegének adatait, melyek szokása szerint
mm.-ekben fejezik ki a részek
nagyságát, pontosan összevet¬
jük, a rajzon feltüntetetteknél
sokkal helyesebb, bár korántsem
pontos méreteket kapunk. Az
aprólékos részleteket teljesen
fölösleges fölsorolni, elégséges
össze vetni az itt mellékelt rajzot
IjEHMANN-éval, hogy ennek hi-

1 2 6 7 14 15 16

26. rajz. A Gyrorbis vortex L. radulája. 27. rajz. A Gyrorbis vortex L. ivarkészüléke.

bái és hiányai rögtön szembetűnjenek. Buchner rajza (t. I, fjg. 11)
sokkal jobb, mint honfitársáé, azonban részletei ennek is véges-végig
hibásak s a rajz azt a benyomást kelti, hogy szerzője az állat ivar-

54

SOÓS LAJOS

készülékét nem tudta egészben kikészíteni, hanem több hiányos készít¬
mény alapján állította össze, mert különben teljességgel érthetetlen
volna, hogy a rajz viszonylagos méretei mért esnek oly távol a való¬
ságtól. Mert hogy ezek mennyire hamisak, annak jellemzéséül csak
arra hivatkozom, hogy Buchner rajza szerint a párzótáska hossza
4%-szer van meg a női ivarvezeték hosszában, holott a valóságban 9-szer !
A női vezeték Buchner rajza szerint majdnem egész hosszában meglehetősen
egyenletes átmérőjű, holott, mint láttuk, ebben a tekintetben tetemes
eltérés van a vezeték egyes részei közt. Hibásak a hím vezetékre vonatkozó
adatai, egyik ilyen hibájára már föntebb utaltam, de hibásak ezen kívül
más részei is, melyeknek hosszadalmas felsorolásáról azonban lemondok,
mert az én rajzom és az övé összevetéséből a hibák rögtön kitűnnek.

E faj idegrendszere egyetlen jelentősebb vonásában sem
tér el a G. spirorbis-étól.

' ''Av

IX. Gyraulus Ag.

Gyraulus albus Müll.

(28 — 30. rajz).

Bélcsatorna (28. rajz). Pharynxa meglehetősen nagy, tojásdad-
alakú vagy majdnem hengeres; nyelőcsöve hosszú és aránylag vastag;
nyálmirigyei nagyon rövidek, hurkaalakúak, hátrafelé megvékonyodók,
hátsó részüket a garatideggyűrű szorosan a nyelőcsőhöz szorítja. A nyelőcső
vége kissé kitágulva megy át a zömök hordó-, majdnem gömbalakú gyo¬
morba, melyen a három részt kívülről is igen jól meg lehet különböztetni.
Középgyomra korongalakú, melyhez elül és hátul a félgömbalakú elő-,
illetőleg utógyomor csatlakozik. A középbél, melynek kezdőrészébe nyílik
be a hengeres pylorus-függelék, az utóbbi alaprészébe pedig a középbél-
mirigy hatalmas vezetéke, mindjárt eredése helye körül egy kisebb hurkot
ír le, majd átmegy a második, nagyobb hurokba, a két hurok együttvéve
oly S-alakot formál, melynek két szára nagyon különböző nagyságú ; végbele
egyszer vastagabb a középbélnél, máskor egyenlő vastagságú vele s e szerint
határuk éles vagy elmosódott.

B a d u 1 á j a (29. rajz) velejében nem tér el a Gyrorbis- fajokétól,
azonban fogai jóval nagyobbak. Egy-egy félsorában 19 fog van; a középső
kéthegyű, egyenlő nagyságú a szomszédos mellékfogakkal; a mellékfogak
háromhegyűek, melyek a perem felé haladva fokozatosan csipkézettek
lesznek, mint az idézett fajok megfelelő fogai. A radula képlete azonos
azokéval.

Ivarkészülék (80. rajz). Hímnősmirigye a zsigerzacskó esúcsát

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

55

foglalja el s kevés számú, de nagy, tojás dad vagy hengeres felé hajló, a
hímnős vezeték mentén egysorosán elhelyezett, tiszta fehérszínű acinusok-
ból áll. Hímnősvezetéke kezdetben vékony és egyenes, majd egy rövid
darabon megvastagszik s ez a rész néhány kanyarulatot alkot, azután ismét
megvékonyodik és egyenes lefutásúvá válik, ez a harmadik rész a vezeték
leghosszabb része. Fehérjemirigye kicsiny, szabálytalan alakú, tömör

28. rajz. A Gyraulus albus Müll. 30. rajz. A Gyraulus albus Müll.

bélcsatornája. ivarkészùléke.

29. rajz. A Gyraulus albus Müll, radulája.

állományú, nagy acinusokból áll, melye ktől felülete mintegy bibircsókos.
A fehérjemirigy beömléséről, valamint a hímnősvezeték elágazásának
körülményeiről a tárgy kicsisége miatt semmi biztosat sem tudtam meg¬
állapítani. Petevezetéke majdnem egész hosszában egyenletes vastagságú,
lapított szerv, mely csak az ivarnyílás táján vékonyodik meg egy kissé.
Párzótáskája rövid, feltűnően vékony nyélből és hatalmas nagyságú, toj ásdad,
világossárga színű tartályból áll, mely szorosan beleillik a petevezeték meg¬
felelő homorulatába ; kevéssel a női ivarnyílás mögött nyílik a petevezetékbe,
azért a hüvely rendkívül rövid.

Ondóvezetéke kezdetben vékonyabb, majd kissé megvastagodó cső,
mely szokatlanul rövid, mert csakhamar helyet ad a prostatának. A prostata-

56

SOOS LAJOS

mirigyek hatalmas nagyságúak, számuk azonban csekély. Meg kell jegyez¬
nem, hogy a prostatára vonatkozó adataimat s így rajzomat is csak bizo¬
nyos fentartással lehet helyesnek tekinteni, mert a mirigyek tökéletesen
fehérek lévén, az alapul szolgáló, szintén fehér petevezetéktől nem ütnek
el s így nehezen láthatók, lepræparâlâsuk pedig nagyfokú törékenységük
miatt igen nagy nehézségbe ütközik. Mindamellett azt hiszem, hogy a leírt
és ábrázolt viszonyok nem igen ütnek el a valóságtól. Ondócsatornája
aránylag nagyon vastag, a petevezeték mentén halad a női ivarnyílásig
s ott a nélkül, hogy a test szövetei közé behatolna, át hajlik a penisre s
annak fala mentén fut tovább. Penise meglehetősen rövid, zömök, hen¬
geres, penishüvelye hasonló alakú, azonban vastagabb a penisnél, a két
rész határán nincs duzzanat. A hím ivarnyílás a bal tapogató mögött talál¬
ható, a női elég nagy távolságra mögötte fekszik. A rajzon ábrázolt távolság
teljesen megfelel a való viszonyoknak, mert a rajz teljesen kinyúlt példány¬
ról készült.

A G. albus ivarkészülékére vonatkozó adatokat LEHMANN-nál és
Moquin TANDON-nál (1. c., p. 442, pl. XXXI, fig. 14) találunk. Az előbbi
szerző rajza egészen vázlatos, Moquin Tandon-ó kisebb eltéréseket, illetőleg
tévedéseket leszámítva, helyes. Az ő rajza az enyémtől főképen a penis
és a párzótáska alakja tekintetében tér el, valamint abban, hogy a prostata-
rész szerinte sokkal hosszabb és sokkal több mirigyből áll.

B) STYLOMMATOPHORA.

I. Papa Drap.

Pupa frumentum Drap.

(31—32. rajz).

Radula (81. rajz). Egy-egy félsorában 16 foga van; középsőfoga
kisebb, karcsúbb a szomszédos mellékfogaknál, háromhegyű, mesoconusa
nagy, ellenben ectoconusai nagyon aprók; mellette 7 kéthegyű mellékfog
foglal helyet (ritkábban már a 7-ik fog is háromhegyű, azért a peremfogakhoz
számítandó); peremfogainak száma 9—10, a belsők háromhegyűek, kijebb
a hegyek száma az ectoconus többszörös hasadása következtében meg-

1 6 7 9 10

szaporodik s 6-ig emelkedhetik. A radula képlete : — -j - - - b ö — *-•

o 2 o — o

Ivarkészülék (82. rajz). Hímnősmirigye bojtokba csoportosult
acinusokból áll. Hímnősvezetéke kezdetben vékonyabb és egyenes, alább
vastagabbá és nagyon erősen kanyargóssá válik, felülete erősen pigmentes ;

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

57

ondótáskája hatalmas nagyságú, hengeres, vége kissé bnnkósan megvastago¬
dott s a fehérjemirigy felületén helyezkedik el. Fehérjemirigye nagy, hen¬
geres, fehérszínű. Uterusa tágas, több öblöt alkot, lapított ; petecsatornája
hosszú, hengeres, hüvelye ellenben nagyon rövid; párzótáskájának nyele
kezdetben nagyon vastag, jóval vastagabb a petecsatornánál, azonban
följebb megszűkül s hengeres csővé lesz ; tartálya kicsiny, tojásdadalakú,
eredeti helyzetében a fehérjemirigyhez tapadt ; nyelének függeléke nincs.
Prostatáját hatalmas nagyságú, hengeres, szabad acinusok alkotják;
ondócsatornája nagyon vékony s na¬
gyon magasan ágazik ki. Penise hen¬
geres cső, mely benyílása helyétől
kezdve fokozatosan megvastagszik,
vége pedig hatalmas bunkóvá duzzad
meg ; e bunkószerű duzzanat oldalán
ered az ondócsatorna, mely kezdet¬
ben nagyon vastag s csak fokozato¬
san vékonyodik meg; kétséges, hogy
vastagabb kezdőrésze még néma penis-
hez számítandó-e? A penis említett
duzzanatának egyenes folytatása a

15 12 7 2 1

31. rajz. A Pupa frumentum Drap.
radulája.

32. rajz. A Pupa frumentum Drap.
ivarkészuléke.

karcsú, hengeres, vége felé megvékonyodó függelék, a mely, ha az ondó¬
csatorna kezdő, vastag része valóban a petecsatornához számítandó, az
ostorral bíró fajok ostorának megfelelően helyezkedik el. Makroskopikus
vizsgálattal nem dönthető el biztosan, vájjon ostornak tekintendő-e,
avagy egyéb rokonfajok penisfüggelékével homolog ? Terjedelme minden¬
esetre az utóbbi mellett szól. A penis visszahúzóizma a bunkóalakú duzza¬
nat előtt tapad. A jobb szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a
hüvely közt halad át.

E faj ivarkészülékét már Schmidt Adolf1 leírta és lerajzolta,
azonban nagyon rövid, bár helyes és a legfontosabb vonásokat helyesen

1 Schmidt, A., Der Geschlechtsapparat der Stylommatophoren. Berlin, 1855, p. 72,
t. X, fig. 81.

58

SOÓS LAJOS

kiemelő leírása, valamint vázlatos rajza nem teszi fölöslegessé a bővebb
leírást és pontosabb rajzot.

,

II. Modicella Ad.

Mo dicella avenacea Brug.

(33—34. rajz).

Köpenyszervek. Lélekzőürege mély, 1% kanyarulatot foglal
el. Veséje feltűnően nagy, egy teljes kanyarulatnyi hosszú, hátul vastagabb
és ívesen lekerekített, előrefelé lassan megvékonyodó, világos barnássárga
színű, erősen a baloldalra tolódott, a mi különösen elülső, megvékonyodott
részén feltűnő ; vezetéke egyenes folytatása a vesének, mely egyenletes
szélességű szalagként fut végig a köpenyűre g boltozatán s a lélekzőnyílástól
balra s valamivel a mögött nyílik. Meglehetősen nagy szívburka a köpeny¬
üreg bal zugában s a vese megfelelő beöblösödésében fekszik, a vese alapjá¬
hoz közelebb, mint a csúcsához, körülbelül a vese harmadával egyenlő
hosszú, pitvara kicsiny, kamrája nagy, vastag falú.

Bélcsatorna. Pharynxa nagy, zömök, majdnem gömbded ;
radulazacskója kicsiny, kissé fölfelé kunkorodott. Nyálmirigyei zömökek,
rövidek, a nyelőcsőnek mintegy 1/5— 1/6-ával egyenlő hosszúak, meglehetősen
tömör állományúak, körülbelül egyenlő hosszúak, felül érintkeznek egymás¬
sal, alul nem, elhelyezkedésükben részaránytalanság annyiban nyilvánul
meg, hogy érintkezésük vonala nem a nyelőcső középvonalába esik, hanem
kissé jobbra ; vezetékeik rendkívül vékonyak, de tekintélyes hosszúságúak.
Nyelőcsöve feltűnően vékony és hosszú, mely lassan, egyenletesen kitágulva
megy át a gyomorba ; a középbél a gyomor pylorikus vége előtt ered ;
középbele a Stylommatophorákra jellemző S-alakú, kettős hurkot írja le?,
a hurkok nagyon megnyúltak.

Radula (88. rajz). Fogai karcsúak, szalagalakúak, horogszerűek ;
középsőfoga teljesen olyan, mint a mellékfogai, egyhegyűek, a mellékfogak
száma 18; a 19-ik fognál kezdődik a mesoconus hasadása, a belső perem¬
fogak kéthegyűek, azonban kifelé a fogak három-, majd négyhegyűekké
s, egyszersmind szélesekké, de alacsonyakká válnak. A peremfogak száma 17.

À radula képlete : ~ -j — — — \- - — .

F 1 1 1 T 2—4

Ivarkészülék (84. rajz). Ivarmirigye egyetlen, nagy bojtot
alkotó sok acinusból áll, melynek a külsejét borító hártyába nagyon sok
fekete pigment rakódott le s ugyancsak fekete pigment rakódott le, bár
kisebb mennyiségben, az egyes mirigycsövek között is. Hímnősvezetéke
kezdetben vékonyabb és alig kanyargós, közepe táján igen sűrűn hurkolt,

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

59

vége ismét majdnem egyenes, végig pigmentes, de különösen sok a pigment
a kanyargós részében. A hímnó's vezeték meglehetősen nagy, hengeres ondó-
táskába nyílik, a mely a fehérjemirigy felületén foglal helyet. Fehérje miri gye
nagy, ívesen hajlott, majdnem hengeres szerv, állománya laza, vízben
részint megdnzzadó. Pete-ondóvezetéke eléggé rövid, lapított, uterusa
többé-kevésbbé redőzött, kékes hyalin. Prostatája széles, felülete pigmentes ;
eléggé kicsiny, szorosan egymáshoz zárkózó mirigy csövekből áll, azért felülete
síma. Pete csatornája szintén lapított és nagyon rövid, hüvelye viszont
nagyon hosszú, hengeres, vastagsága vagy végig egyenletes, vagy pedig
felül vastagabb, vége felé kissé megvékonyodó.

Párzótáskája közepes fejlettségű, nyele hen¬
geres, vége kicsiny tartálylyá duzzadt meg.

Penise nagyon hosszú hengeres cső, vastag¬
sága végig meglehetősen egyenletes, 8-as
alakúan csavarodott ; distalis része alkalmasint
epiphallusként szerepel. Ez utóbbi rész hirtele-
nül megvékonyodva megy át a hosszú, vékony,
egyenletes átmérőjű ondócsatornába. A penis
visszahúzóizma nagyon hosszú, mely benyílásá-
tól nem messze tapad. A pitvar aránylag

32

29

22

21

33. rajz. A Modicella avenacea Brug.
radulája.

34. rajz. A Modicella avenacea
Beug, ivarkészüléke.

hosszú. A jobboldali szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a vagina
közt halad át.

Idegrendszerét jellemzi, hogy majdnem valamennyi dúcza
élesen külön áll s tekintélyes hosszúságú connectivumok kötik őket a szom¬
szédos dúczokhoz ; kivétel e tekintetben a jobb parietalis és a zsigerdúcz,
melyek oly szorosan fekszenek egymás mellett, hogy connectivumot nem
lehet látni köztük. Agydúczai nagyok, igen rövid hengeralakúak, hátsó
végük egyenesen levágott, az elülső legömbölyített ; az agy pánt rövid és
nagyon vékony. Lábdúczai nagyok, tojásdadalakúak, a középvonalban
érintkeznek egymással, a cerebro-pedalis connectivum tekintélyes hosszúságú.
Pleuralis dúczai nagyon aprók, a cerebro-pleuralis és a ple uro- pedalis con-

60

SOÓS LAJOS

nectivumok eléggé hosszúak. A jobboldali parietalis dúcz jól fejlett, s mint
már említettem, szorosan a zsigerdúcz mellett fekszik, ellenben a megfelelő
pleuralis dúcztól megfelelő módon messzebb tolódott ; bal parietalis dúcza
sokkal kisebb, nem nagyobb a pleuralisnál, egyenlő távolságra helyezkedik
el ettől és a zsiger dúcztól. A zsigerdúcz tojásdadalakú, valamivel nagyobb
a jobb parietalis dúcznál.

A M. avenacea anatómiáját illető adatokat tudtommal csak Moquin
Tandon művében találunk, a ki a faj ivarkészülé kéről közölt néhány adatot
(1. c., p. 358) s annak alsó részét le is rajzolta (pl. XXVI, fig. 1). Moquin
Tandon szerint a penisnek közepes hosszúságú ostora van, ez azonban

tévedés.

III. Orcula Held.

1. Orcula doliolum Brug.

(35-36. rajz).

Bélcsatorna. Pharynxa nagy, csonkakúp- vagy megnyúlt
gömbalakú, radulazacskója kicsiny, kúpos vagy megnyúlt félgömbalakú
képződmény. Nyálmirigyei megnyúltak, karcsúak, szürke színűek, meg¬
lehetősen tömör állományúak, a nyelőcső fölött és alatt egyaránt érintkez¬
nek, a jobboldali nagyobb a baloldalinál. A bélcsatorna egyéb részei
megegyeznek a megelőző fajokéival.

Badula (35. rajz). Egy-egy félsorában 17 foga van. Középsőfoga
háromhegyű, a szomszédos mellékfogaknál karcsúbb, kisebb, mesoconusa
nagy, ectoconusai kicsinyek; mellékfogainak száma 8, kéthegyűek, a perem¬
fogak száma 9, 3— 5 hegyűek, az utolsó fog csenevész lemez. A radula képlete :

Ivarkészülék (36. rajz). Hímnősmirigye 7, aránylag kicsiny,
de sok acinus alkotta bojtból áll. Hímnős vezetéke, legelejének igen rövid
darabját leszámítva, nagyon vastag és erősen hurkolt, vége felé ismét meg¬
vékonyodik s végül kicsiny, hengeres, a fehérjemirigybe félig beágyazott
ondótáskába nyílik. Fehérjemirigye kicsiny, nagyjából szabálytalan négy¬
szögletű, kissé szürkés színű, laza állományú, bolyhos felületű. Pete-ondó-
vezetéke nagyon erősen lapított, a fehérjemirigyhez közelebb eső része még
vastagabb, azonban alsó része szinte lemezszerű. Uterusa szürkés hyalin,
felülete síma. Prostatája széles, lapos s nagy, hosszú mirigycsövek alkotják.
Petecsatornája nagyon hosszú és vékony s csak legalsó része tágul ki egy
kissé, hüvelye viszont nagyon rövid, hengeres, a petecsatornánál sokszorosan
rövidebb, azonban vastagabb annál. Párzótáskája nagyon jól fejlett, nyelé¬
nek alsó része nagyon vastag, sokkal vastagabb a pete csatornánál, följebb

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

61

megvékonyodik, vége csak jelentéktelenül duzzad meg, függeléke nincs.
Ondócsatornája nagyon hosszú, hajszálvékonyságú cső. Nagyon érdekes
penisének a szerkezete, mely egyik sajátsága tekintetében a Clausilia
cruciata penisével egyezik meg. Penise beömlése közelében vékonyabb,
azután kissé megvastagodó s kissé lapított szerv, mely közepénél hirtelenül
visszahajlik s egész hosszában szorosan ráfekszik a megelőző részre, sőt
belé simul annak vályúszerű bemélyedésébe, olyan módon, mint a kés
pengéje a nyél bevágásába, azonban ebből a bemélyedésből könnyen ki
lehet szabadítani, mivel a vályú aránylag sekély. A penis visszahajlott része
a megelőző részhez hasonlatosan szintén lapított s külső, szabad oldala szin¬
tén csatornás, melybe viszont a penis folytatását
alkotó cső, áz epiphallus illik belé. Ez utóbbinak
eredési helye u.i. a penis visszahajlott részének
csúcsán vain s mindjárt eredési helyénél vissza¬
hajlik a penis második részére1, épen úgy, mint
a penis két. része, az elhelyezkedésben mindössze
az a különbség, hogy míg a penis elülső része a
másodikat csak részben öleli körül, addig a penis
második része teljesen, csőszerűén magába zárja
az epiphallus kezdő részét. A cső szorosan be¬
záródik, sőt a szélei össze is nőnek, azonban

!

16 15 14 13 10 9 8 2 1

35. rajz. Az Orcula doliolum Brtjg. 36. rajz. Az Orcula doliolum

radulája. Brug. ivarkészüléke.

az összenövés helye, melyet egy kis barázda jelöl, igen jól látható. Tehát
a penis és az epiphallus kezdőrésze kettős hurkot alkot, melynek szárai
szorosan egymásra fekszenek. Az epiphallus szabad része nagyon hosszú,
erősen összecsavargatott, hengeres, de nem egyenletes vastagságú, leg¬
nagyobb vastagságát az ondócsatornával szomszédos részénél éri el. A penis-
nek függeléke nincs. Visszahúzóizma a penis visszahajlásának pontján
tapad. A jobb szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a vagina közt
halad át.

A párzószerv részeinek értelmezése nem kis nehézséget okoz és mikro-
skópi vizsgálat nélkül meg sem állapítható, hogy hol végződik a penis és hol
kezdődik az epiphallus, illetőleg hogy az állatnak van-e egyáltalában
epiphallusa? A föntebbi leírásban a párzószerv alsó, lapított részét penis-

62

SOÓS LAJOS

nek, a hengeres részét pedig epiphallusnak — azon kívül, hogy valószínűség
szól e felosztás mellett ! — inkább csak azért neveztem, hogy a bonyolult
viszonyokat érthetőbben leírhassam.

Idegrendszere általában véve a Clausiliák-év al egyezik meg,
azonban még azokénál is ke.vésbbé concentrálódott, a mi connecti vumainak
aránylagos hosszúságában nyilvánul meg. Agydúczai tekintélyes nagy¬
ságúak és hosszú agypánt köti össze őket egymással. Lábdúczai szabály¬
talan sokszögletűek, nagyok, a középvonalban szorosan összetapadnak;
a cerebro-pedalis connectivum nagyon hosszú. Pleuralis dúczai nagyon
aprók s messze a lábdúcz mögött fekszenek,, vagyis a ple uro- pedalis connec¬
tivum nagyon hosszú s tekintélyes hosszúságú a cerebro-pleuralis connec¬
tivum is. A baloldali parietalis dúcz nagyon kicsiny, de a megfelelő pleuralis
dúcznál kisebb, az utóbbitól és a zsigerdúcztól körülbelül egyenlő távol¬
ságban foglal helyet, connecti vumai mindkét irányban jól megkülönböz¬
tethetők. Vele ellentétben a jobboldali parietalis dúcz jól fejlett, nagy dúcz,
mely szorosan hozzásímul a nála még nagyobb, gömbded zsigerdúczhoz.
Buccalis dúczai szintén tekintélyes nagyságúak.

Ennek a fajnak, valamint a következőnek is az anatómiája mindeddig
teljesen ismeretlen volt.

2. Orcula dolium Drap.

(37 — 38. rajz).

B a d uláj a (37. rajz) alig tér el az 0. doliolum-é tói; középsőfoga
háromhegyű, karcsúbb, kisebb a szomszédos mellékfogaknál; mellékfogai
kéthegyűek, számuk 6—8, peremfogai 3—6 hegyűek, számuk 10—12;
egy-egy félsorban 18 fog van, a mellék- és peremfogak száma a szerint vál¬
tozik, hogy a 3-ik hegy hányadik fogon jelenik meg. A radula képlete :
1 6—8 10-12
3 + 2 + 3—6 '

Ivarkészülék (38. rajz). Hímnősmirigyének acinusai 6 bojtba
csoportosultak. Hímnős vezetéke kezdetben nagyon vékony és kevéssé
kanyargós, majd megvastagszik és erősen kanyargóssá lesz. Fehérjemirigye
aránylag kicsiny, nagyjából háromszögalakú. Pete-ondóvezetéke rövid, lapí¬
tott. Uterusa széles, lapos, nem redőzött, hanem síma felületű. Prostatája
szintén széles és lapos, nagyon sűrűn elhelyezett, hosszú mirigycsövekből áll.
Petecsatornája nagyon hosszú, az uterusnál hosszabb, kezdetben szélesebb,
alább vékonyabbá válik; hüvelye nagyon rövid, a petecsatornánál sokkal
vékonyabb és nála sokszorosan rövidebb, hengeres. Párzótáskája jól fejlett,
nyelének alsó része nagyon széles és lapos, szélesebb a petecsatornánál,
följebb vékonyabbá és hengeressé válik, vége, a tartály, csak kevéssé duz-

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

68

zadt meg; függeléke nincsen. Ondócsatornája nagyon hosszú, vékony,
egész lefutásában egyenletes átmérőjű cső. Penise hengeres, benyílása táján
nagyon vékony, azonban csakhamar megvastagszik; epiphallusa hasonló¬
képen hengeres, kezdetben vékonyabb, azután jobban megvastagodó cső,
mely erős kettős hurkot ír le. A penisnek jól fejlett, hengeres függeléke van.
Visszahúzóizma az appendix mellett tapad. A hím és női ivarvezeték
csak közvetetlenül az ivarnyílás mögött egyesül, azért a pitvar egészen
szokatlanul rövid. A jobb szemtartónyél
visszahúzóizma a penis és a vagina közt
halad át.

A párzószerv részeinek értelmezése
épen olyan bajos, mint az 0. doliolum
esetében. A penis és e pi phallus ha¬
tára — a mennyiben a kanyargós rész
valóban epiphallus — az appendix mö¬
gött lévő megvékonyodott rész táján
keresendő.

radulája.

38. rajz. Az Orcula dolium Drap.
ivarkészüléke.

Központi idegrendszere a concentrálódásnak azon a
fokán van, mint a megelőző fajé. Agydúczai gömbalakúak s vékony, aránylag
rövid agypánt köti össze őket egymással. Lábdúczai tojásdadalakúak, a
középvonalban szorosan egymás mellé simulnak, az agydúczok előtt fek¬
szenek, azért a hosszú cerebro-pedalis connectivumok ívesen előre hajlanak.
A pleuralis dúczok aprók, a lábdúcztól jó messzire esnek, a jobboldali
valamivel hátrább fekszik a baloldalinál, a cerebro-pleuralis és pie uro -
psdalis connectivumok hosszúak. A baloldali perietalis dúcz gömbalakú,
tekintélyes nagyságú s mind a pleuralis, mind a visceralis dúczczal jól
látható connectivum kapcsolja össze, azonban a ple uro- parietalis határ
rozottan hosszabb a másiknál; a jobboldali perietalis dúcz közvetetlenül a
pleuralis dúcz mögött fekszik, tojásdadalakú, hosszabbik tengelye a pie uro-
visceralis connectivum irányába esik, a pleuralis dúczczal jól látható connec¬
tivum köti össze, ellenben a nagy visceralis dúczhoz szorosan hpzzásímul.
A buccalis dúczok gömbalakúak, connectivumaik meglehetősen hosszúak-

64

SOÓS LAJOS

IV. Aspasita Westl.

Aspasita triaria Rm.

(39 — 42. rajz).

Ez a faj hazánk faunájának egyik jellemző és fölötte érdekes alakja,
mely csak Erdély délnyugati részében, a Bánsági hegyekben, valamint a
Magas- Tátrában fordul elő, ellenben a közbeeső területen, úgy látszik,
sehol sem él. Legközelebbi rokonai a Balkán északnyugati részében és Kraj-
nában fordulnak elő.1 Héja olyan, mint a typusos Helicidáké s egészen a
legújabb időkig valóban azok közé, a Helicodonta- nembe sorolták be, mígnem
Hesse kimutatta, hogy ivarkészülékének szerkezete alapján nem oda,
hanem a Pupa- vagy a Buliminus- félék közé osztandó be. Erre vonatkozólag
Hesse a következőket írja :2 «Az Acanthinula aculeatá-é hoz hasonló viszo¬
nyokat találtam Helicodonta triaria Euiv.-n is, mely csoport jelzésére
Westerlund az Aspasita nevet ajánlotta. A pontos leírást későbbre hagyom,
csak azt említem meg, hogy ezen is megvan a Buliminus- ra és Pupá- ra
jellemző appendix hosszú flageUummal, valamint a kétágú visszahúzóizom,
melynek egyik ága a penishez, a másik pedig a appendixhez tapad. Ez
eléggé bizonyítja, hogy e csiga nem lehet Helicida, hanem csak a Buliminidák
vagy Pupidák családjába osztható be».

Köpenyszervek. Köpeny ürege az utolsó kanyarulatnak mint¬
egy 3/5-ével egyenlő hosszú; jobb zúga mentén fut le a végbél, balra tőle,
az üreg mélyén foglal helyet a háromszögalakú, hátul széles, előrefelé
egyenletesen, gyorsan megvékonyodó vese. Szerkezetéről pontosabb adato¬
kat nem közölhetek, mert példányaim ebben a tekintetben nem voltak
kifogástalanul conserválva, azonban annyit megjegyezhetek, hogy hosz-
szanti re dókból összetettnek látszik s látszólag a köpenyüreg felehosszáig
ér.3 A lélekzőüreg mélyén, a vese baloldalán foglal helyet a nagy szív¬
burok, mely körülbelül a vese 3/4 hosszával egyenlő. A szívburok a vese
bal pereme lefutásának megfelelően ferdén helyezkedik el, vagyis hátsó
vége egészen baloldalt, a lélekzőüreg alján van, elülső vége ellenben erősen
jobbra hajlott, vagyis ferdén helyezkedik el a lélekzőüregben.

1 V. ö. Sturany, R. und Wagner, A. J., Über schalentragende Landmollus¬
ken aus Albanien und Nachbargebieten. (Denkschr. Akad. Wien, 91. Bd., 1914, p. 67 — 68).

2 Hesse, P., Kritische Pragmente. (Nachrbl. L>. Maiak, Ges., 47. Bd., 1915, p. 58).

3 Wiegmann (Jahrb. D. Malakozool. Ges., XIII. Jg., 1886, p. 90) más tárgy kapcsán
azt jegyzi meg, hogy e faj veséje olyan, mint a Buliminus -, Pupa -, domila- stb. fajoké,
vagyis vezetéke egyenesen előre haladó, tehát ú. n. Basommatophora-vese. Saját megfigye¬
léseim ez adat helyességét valószínűvé teszik, azonban végleges véleményt nem mondhatok
addig, míg a vesét metszeteken nem lesz alkalmam tanulmányozni.

MAGYARORSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

65

Bélcsatorna (89. rajz). Pharynxa nagy, zömök, csonkakúpalakú ;
radulazacskója kicsiny, fölfelé kunkorodó. Nyelőcsöve rövid, hengeres,

39. rajz. Az Aspasita triaria Rm. 42. rajz. Az Aspasita triaria Rm. központi

bélcsatornája. idegrendszere jobboldalról.

egyenletesen megvastagodva megy át a gyomorba. Nyálmirigyei feltűnően
rövidek, kicsinyek, zömökek, a nyelőcső fölött szorosan egymáshoz simul¬
nak, az alatt ellenben csak kis darabon érintkeznek, elül szélesebbek, hátul

Annales Musei National is Hungarici. XV.

5

66

SOÓS LAJOS

kihegyesedettek, a két mirigy együtt széles alapú háromszöghöz hasonlít.
A gyomor kissé ívesen hajlott s lassan megvékonyodva megy át a közép¬
bélbe. A középbél kezdőrésze párhuzamosan fnt a gyomor homorú oldalával,
azután a rendes S-alakú kettős hurkot írva le átmegy a hosszú végbélbe.

Radula (40. rajz). Középsőfoga egyhegyű, némi nyomaival az
ectoconusoknak ; mellékfogainak száma 6, kéthegyűek; a peremfogak
száma 10— 18, a belsők háromhegyűek, kifelé azonban az ectoconus ismételt
hasadása következtében egyre több hegy jelenik meg, úgy hogy a szélsők

már sokhegyűek. A radula képlete : 4- + ~

1 Zi O - o

Állkapcsa erősen, ívesen hajlott, széle éles, hosszant szabálytala¬
nul rovátkolt, szárga színű.

Ivarkészülék (41. rajz). Hímnősmirigye bojtokba rendeződött
acinusokból áll. Hímnősvezetéke kezdetben nagyon vékony és egyenes
vagy hullámos lefutású, később erősen kanyargóssá válik a nélkül, hogy
átmérője megnövekednék, harmadik harmada azonban hirtelenül nagyon
erősen kitágul s kanyargós marad, míg legvégső része ismét nagyon erősen
megvékonyodik. Fehérjemirigye nyelv- vagy háromszögalakú, laza össze¬
tételű, bolyhos felületű. Pete-ondóvezetéke rövid, zömök. Uterusa tág,
redőzött, több kiöblösödésre tagolódott, hyalin, vízben erősen megduzzadó
szövetekből áll; prostatáját hatalmas nagyságú, hengeres, különálló miri¬
gyek alkotják. Petecsatornája kezdetben széles, lapos, alább hengeressé
válik s ilyen a hüvelye is, ez utóbbi rövidebb a petecsatornánál. Párzó¬
táskája kicsiny, nyele vékony, hengeres, melynek vége csak nagyon kevéssé
duzzad meg, nagyon szakádé kony, szorosan a petecsatornához simul, a
melytől csak nagy ügygyel-bajjal lehet elválasztani, épen azért beömlésé-
nek helyét nagyon nehéz pontosan megállapítani, azonban a rajzon fel¬
tüntetett helye minden valószínűség szerint helyes. Penise hengeres, eléggé
vastag s csak az appendix eredésének helye mögött vékonyodik meg, majd
ismét megduzzad egy kissé s ezen a ponton ömlik beléje a nagyon hosszú,
vékony ondócsatorna ; a penis az ondócsatorna beömlésének helyén túl is
folytatódik, mely részt az analogia alapján ostornak kell neveznünk, jól¬
lehet a közönségesen ezen a néven nevezett szervtől eltér, mert ahhoz
képest nagyon vastag. A penisnek hatalmas appendixe van, mely két rész¬
ből áll: tőrésze vastag, hengeres, majd hirtelenül megvékonyodva átmegy
a második hosszabb részbe, melyet ostornak is szoktak nevezni, ez kezdet¬
ben vékonyabb, vége felé azonban fokozatosan megvastagszik. A penis
visszahúzóizma erős, vastag, közepes hosszúságú, két ágú, vastagabb ága
az appendix tőrészéhez, a vékonyabb, nagyon rövid ága pedig a penishez
tapad, szemben az ondócsatorna beömlésének helyével. A jobb szemtartó¬
nyél visszahúzóizma a penis és a vagina közt halad át.

MAGYARORSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

67

Idegrendszer (42. rajz). Agydúczai nagyok, szabálytalan
sokszöglet űek, hosszú agypánt köti össze őket egymással. Lábdúczai még
nagyobbak, megközelítőleg szívalakúak, előrefelé kihegyesedők. Pleuralis
dúczai rendkívül kicsinyek s a jobboldalit megtalálni sem könnyű, mert a
parietalis dúcz részben eltakarja. A baloldali parietalis dúcz hasonlóképen
nagyon kicsiny, nem nagyobb a pleuralis dúcznál s mind ezzel, mind a
zsigerdúczczal eléggé hosszú connectivum köti össze ; a jobboldali parietalis
dúcz viszont nagy, gömbded s mindjárt mögötte fekszik a hasonló képen
gömbalakú zsigerdúcz, mely az egész központi idegrendszer leghatal¬
masabb dúcza.

E faj rendszertani helyét, mint láttuk, Hesse a Buliminus- vagy
Pupa- félék közt jelölte meg, azon a czímen, hogy penisének appendixe
van, épen úgy, mint azoknak, Wagner (1. c.) pedig úgy véli, hogy természetes
helyét héja alapján is a Pupa- félék közt, a Pagodina Stabile és Orcula
Held nemek közelében kell megjelölni. Erre vonatkozólag csak egy meg¬
jegyzésem van, jelesen az, hogy az Aspasita triariá- nak a Helicidák közt
egészen kétségtelenül nincs keresni valója, viszont azonban maga az appendix
sem biztos útmutató a rendszertani hely megállapításában, mert hiszen,
mint láttuk, a Pupa- félék mindegyikének sincs appendixe s a Buliminus-
féléknek is csak egy részén van meg. Általában véve ennek a rendkívül
érdekes és nagyon rejtélyes szervnek szerkezetét, szerepét és morphologiai
értékét összehasonlító alapon, nagy anyag alapján nagyon behatóan kell
tanulmányozni, hogy jelentőségét kellőképen megérteni és értékelni tudjuk.

V. Mastus Kob.

Mastus venerabilis Per.

(43—45. rajz).

Az erdélyi Mastus- formákat anatómiai tekintetben Schmidt Adolf 1
óta, a ki ivar készüléküket ismertette meg főbb vonásaiban, senki sem
vizsgálta, annak ellenére, hogy a vizsgálat eleve is nem mindennapi érde¬
kességünk Ígérkezett abból az okból, hogy köztük jobbra és balra csava¬
rodott alakok fordulnak elő, melyeknek egymáshoz való viszonyát csak
anatómiai vizsgálat dönthette el. Azonban, bár a vizsgálat a tárgy nagysága
miatt egyrészt, s az anyag megszerezhetőségének könnyűsége miatt
másrészt semmi nehézségbe sem ütközött, nem vállalkozott rá senki sem,
hanem e helyett a héj sajátságai alapján igyekeztek megállapítani az egyes
alakok kölcsönös viszonyát. Sőt az állatot magát annyira nem méltatták

1 L. c., p. 39, t. X, fig. 72.

5*

68

SOÓS LAJOS

figyelemre, hogy még ma sem tudunk róla többet, mint a mennyi Bielz
munkájának egy és negyedsoros leírásában olvasható, pedig az már
épen 50 esztendővel ezelőtt jelent meg. Ez bizonyára indokolttá teszi,
hogy alább az állatnak rövid leírását is közlöm.

Vizsgálataim czéljaira egyrészt balra csavarodott példányok (= M.
venerabilis Pfr.) szolgáltak, melyeket magam gyűjtöttem a Keresztény-

1 2 11 20

23 24 25 26 27 28 29

43. rajz. A Mastus venerabilis Pfr. radulája.

havas Euja nevű részén 1650 m. magasságban, másrészt pedig dr.
Jekelius Erich barátom szívességének köszönök, a ki azokat a Bucsecs
Buksoj nevű északi kiágazásán 1750 m. magasságban gyűjtötte. Azonban
vizsgáltam jobbra csavarodott egyedeket is (= M. relictus E. Á. Blz.),

44. rajz. A Mastus relictus E. A. Blz. radulája

melyeket a Keresztényhavas csúcsán, 1800 m. magasságban, szintén magam
gyűjtöttem.

Ezen a helyen mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a balra és jobbra
csavarodott egyének anatómiai tekintetben tökéletesen megegyeznek egy¬
mással s különbség azon kívül, hogy a balra csavarodottakon a baloldali
szemtartónyél visszahúzóizma halad át a penis és a hüvely közt, a jobbra
csavarodottakon pedig a jobboldali, nincsen köztük. Hasonlóképen tel¬
jesen megegyeznek az állatok külsőleg is. Ez a tény megadja a szóban lévő
formák rendszertani megítélésének alapját, melyre biztosan lehet építeni,
azonban ezzel a kérdéssel ez alkalommal nem akarok bővebben foglalkozni.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

69

Az állat meglehetősen karcsú, elül le kerített, hátrafelé egyenletesen,
lándzsaszerűen kihegyesedő, farka erősen tarajos, azonban a taraj annak
hegye felé fokozatosan lelapul. Testének felületét sokszögletű, pikkely¬
szerű szemölcsök fedik, melyeket világos határvonalak, illetőleg bemé¬
lyedések választanak el egymástól, a szemölcsök a hátoldalon durvábbak,
a láb széle és a farok felé ellenben fokozatosan kisebbekké válnak. Szem¬
tartói hosszúak, karcsúak, szemölcsösek, végük erősen bunkós, a fekete
szemek a bunkó hátsó pereme felé tolódtak ; tapogatói kurták, zömökek ;
színe meglehetősen egyenletes barnásszürke, a szín a láb felé fokozatosan
világosabbá válik s világosabb a farok is, talpa világosszürke, erősen duzzadt
gallérja majdnem fehér.

Köpenyszervek. Lélekzőürege nagyon mély, maga a köpeny
fehér, csak a vese mentén pig¬
mentes ; veséje erősen megnyúlt,
szalagszerű, vezetékével egye¬
temben egy teljes kanyarulatnyi
hosszú, sárgás vagy fehéressár¬
gás színű, alapja szélesebb,
egyenesen levágott, előrefelé
egyenletesen megvékonyodó, ve¬
zetéke majdnem a lélekzőüreg
nyílásáig ér. Szívburka a lélekző¬
üreg mélyén, mindjárt a vese
alapjánál foglal helyet.

Bélcsatorna. Pha-
rynxa nagyon zömök csonka-
kúpalakú, radulazacskója nagyon kicsiny, kúpos. Nyelőcsöve hosszú, vé¬
kony, nyálmirigyei aránylag kicsinyek, a nyelőcső harmadával egyenlő
hosszúak vagy még annál is rövidebbek, körülbelül lándzsaalakúak, hátul
hegyesek, elül rézsutosan levágottak, a nyelőcső felett gyakran nem érint¬
keznek, ellenben alatta igen. Gyomra kicsiny, kissé ívesen hajlott. Közép¬
bele a rendes kettős hurkot írja le s azután átmegy a végbélbe.

Radula (48 —44. rajz). A radulát két rajzon mutatom be, melyek
egyike (48. rajz) a balra csavarodott M. venerabilis, a másik (44. rajz)
pedig a jobbra csavarodott M. relictus raduláját ábrázolja. Miként a raÿz
tanúsítja, a két formának radulája közt nincs eltérés, csakhogy az előbbi¬
nek félsorában 29, az utóbbiéban pedig csak 25 fog van, a mi nyilvánvalóan
az állatok eltérő nagyságának folyománya. A középsőfog valamivel kisebb
a szomszédos mellékfogaknál, háromhegyű, a mellékhegyek kicsinyek.
A mellékfogak kéthegyűek, a peremfogak 8— 5 hegyűek, az utóbbiak körül-

45. rajz.

A Mastus relictus E. A. Blz. ivarkészüléke.

70 SOÓS LAJOS

belül a 20-ik fog körül kezelődnek, de határuk a mellékfogak felé nagyon

elmosódott.

Ivarkészülék (45. rajz). Hímnősmirigye bojtokban csoportosult
acinusokból áll. Hímnősvezetéke kezdetben nagyon vékony, majd hirtelenül
kiszélesedik s egyben ellapul ; ezen a lapos részen számos függelék ül, melyek
részben egyszerű vagy elágazó csőalakúak, vagy pedig tenyérszerűen ki¬
szélesedő, lapos képződmények, melyek vékony nyél közvetítésével függe¬
nek össze a hímnősvezetékkel, szabad végük pedig vagy egyszerűen lekerekí¬
tett, vagy pedig kurta, ujjszerű függelékek ülnek rajta. E függelékek ter¬
mészetéről csak mikroszkópi vizsgálat adhatna biztos felvilágosítást, azon¬
ban minden valószínűség szerint az érett sperma összegyűjtésére valók,
tehát ondóhólyagok (vesiculae seminales). A vezeték eme lapos része után
ismét hengeres rész következik, mely kezdetben vékonyabb, későbben
vastagabb, azonban mindkét rész rendkívül sűrűn hurkolt. A hímnős -
vezeték falában nagyon sok pigment halmozódott fel, A vezeték kicsiny,
hengeres, kampószerűen meghajlott ondótáskába nyílik, mely azonban
kívülről nem látszik, mert be van ágyazva a fehérjemirigy anyagába.
Fehérjemirigye kicsiny, szürke színű, szabálytalan tojásdad vagy inkább
gumóalakú, felülete az egyes mirigy csöveknek megfelelően bolyhos. Pete-
ondóvezetéke félhengeralakú. Uterusa széles, lapos, síma felületű. Pros-
tatáját nagyon sok, hosszú mirigy cső alkotja. Pete csatornája meglehetősen
vékony, hengeres, hüvelye szintén hengeres, körülbelül a petecsatorna fele-
hosszával egyenlő. Párzótáskája hatalmas fejlettségű, szára nagyon vastag,
hengeres s ennek a hatalmas, a kocsány és a tartály együttes hosszánál
sokkal hosszabb, kissé megduzzadt végű diverticulum egyenes folytatása,
úgy hogy a vékonyabb kocsányon ülő tartály látszik első pillanatra diver¬
ti culumnak.

Ondócsatornája nagyon hosszú, hajszálvékonyságú, egész hosszában
egyenletes átmérőjű. Párzószerve nagyon hosszú, benyílása közelében na¬
gyon vékony, azután hirtelenül erősen megvastagszik, majd ismét megvé¬
konyodik s innen kezdve egyenletes átmérőjű marad egészen az ondócsa¬
torna benyílásáig ; az utóbb említett hengeres, hosszabb rész alkalmasint
epiphallusnak értelmezendő, míg a másik rész a tulaj dónké peni penis.
Az epiphallusnak a közepénél kicsiny, félgömbalakú függeléke van s rövid,
vastag ostorban végződik. A penis hosszú, erős visszahúzóizma annak vas¬
tagabb részéhez tapad. A szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a
vagina közt halad át.

E faj ivarkészülékét, mint említettem, Schmidt Adolf röviden már
megismertette s leírása nagy általánosságban helyes is, de nagyon hiányos
s még az a hibája is megvan, hogy az egyes részek, különösen a párzótáska,
szerkezetéről megtévesztő képet ad. Az epiphallus függeléke elkerülte a

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

7:1

figyelmét, pedig ez nagyon fontos szerv, mert ez képviseli. első nyomát —
vagy utolsó maradványát? — a Buliminus- ok hatalmasan fejlett appen¬
dixének (erről már a megelőző faj ismertetése során szóltam). Tudnunk kell,
hogy a Mastus- faj okát egészen a legújabb időkig a Buliminus nembe osz¬
tották be, melytől csak legújabban választotta el Sturany és Wagner
(1. c.) s épen Schmidt adatai alapján közös nembe foglalta a Chondrula
tridens- szel, megkülönböztető bélyegéül pedig Schmidt rajzára támaszkodva
épen az appendix hiányát veszi. Az appendixnek azonban, mint láttuk,
megvan a nyoma s ez mindenesetre csökkenti a két nem között lévő különb¬
séget.

Idegrendszer. Központi idegrendszerének összes dúczai külön¬
állók, azonban a garatalatti dúczcsoportnak összes dúczai szorosan egymás¬
hoz zárkóznak. Feltűnő az idegrendszer részarányosságának majdnem töké¬
letes volta, a mi azt jelenti, hogy a zsigerdúcz körülbelül a középvonalban
fekszik s így az ő helyzetéhez alkalmazkodó többi dúczok is részarány osab-
ban helyezkednek el. Ezt azért emelem ki, mert ama csigáknak, melyeknek
dúczai töbhé-kevésbbé határozott connectivumokkal függenek össze,
idegrendszere részaránytalan szokott lenni, mert a zsigerdúcz a csavarodás
szerint vagy jobbra, vagy balra tolódott el a középvonalból, a mi más dúczok
eltolódását s a garatalatti dúczcsoport dúczainak részaránytalan elhelyezke¬
dését vonja maga után. Agy dúczai aránylag kicsinyek, hát-hasi irányban
erősen lapítottak, tojásdadalakúak s széles, lapos, közepes hosszúságú
agy pánt köti össze őket egymással. Lábdúczai nagyok, tojásdadalakúak,
a középvonalban érintkeznek. Pleuralis dúczai nagyon kicsinyek, közve-
tetlenül a lábdúczok mögött s rézsútosan kissé azok fölött helyezkednek
el, minek következtében a cerebro-pedalis és cerebro- ple uralis connec-
tivumok párhuzamosan futnak. A parietalis, dúczok közül a jobb- vagy a
baloldali nagyobb az illető állat csavarodottságának megfelelően; zsiger-
dúcza nagy s mint említettem, körülbelül a középvonalban fekszik. A
buccalis dúczok gömbalakúak, jól szembeötlők, a buccalis connectivum
közepes hosszúságú.

VI. Clausilia Drap.

A Clausiliák új feldolgozása most van folyamatban a Rossmässler-
féle Iconographiában, melyben Wagner1 adja a genus új, anatómiai alapon
való ismertetését, az itt közölt adatok tehát annak mintegy kiegészítéséül
szolgálnak, a mennyiben csak olyan fajokat ismertetek, melyeknek ana¬
tómiájáról sem ott, sem egyebütt vagy egyáltalában nem találunk adato-

1 Wagner, A. J., Die Familie der Clausiliidae. (Rossmässler’s Iconogr., N. F., 21. Bd.)

72

SOÓS LAJOS

kát, vagy legföljebb csak nagyon hiányosakat. A fősúlyt a rendszertanilag
legfontosabb szervek, a radula és az ivarkészülék ismertetésére vetem,
ellenben a többi szervekről, melyeknek szerkezetében sokkal nagyobb az
egyöntetűség, csak helyenként emlékezem meg. Mielőtt azonban az egyes
fajok ismertetésére áttérnék, egy megjegyzést kell tennem. Wagner idézett
munkájában a régi ClausiliarnQmet több nemre, sőt négy alcsaládra osztja !
Ezt az eljárást azonban határozottan a legújabb rendszertani irányzat erős
túlhajtásának kell tartanunk, melynek jogosságát semmiképen sem ismer¬
hetjük el. Mert kétségtelen bár, hogy a Glausiliák egyes csoportjai között
tekintélyes anatómiai eltérések vannak, azonban alig hiszem, hogy sok
malakologus akadna, a ki Wagneré hajlandó volna követni, mert a Clausilia-
nemet annyi rendkívül jellemző, fölötte éles és határozott bélyeg tünteti
ki, hogy generikus egysége jogosan meg nem bontható. Azért a Glausilia-
nemet én is régi értelemben veszem, a melyen belül más malakologusokkal
egyetértve kisebb egységeket, alnemeket vagy csoportokat különböztetek
meg. A zárójelben lévő név ezt jelzi.

Nem tárgyalom ezen a helyen a faunánkra oly rendkívül jellemző
Æopia-alnem fajait, mert azoknak ismertetését külön dolgozatban szán¬
dékozom adni.

1. Clausilia (Clausiliastra) fimbriata Rm.

(46—48. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyürege nagyon mély, két teljes ka
nyarulatnyi hosszú, köpenyében pigmentnek nyoma sincs. Veséje hegyes
háromszögalakú, csúcsa ívesen jobbra hajlott, alapja egyenesen levágott
s oly széles, hogy elfoglalja a köpeny üreg egész szélességét. Feltűnően nagy
szívburka majdnem olyan hosszú, mint a vese.

Bélcsatorna (46. rajz). Pharynxa csonka kúpalakú, radulzacskója
kicsiny, kúpszerű. Nyelőcsöve meglehetősen hosszú, mely az oszlopizom
mentén fut le, azután gyorsan kitágulva megy át a hengeres gyomorba,
mely az ellentétes végén ép oly gyorsan megy át a középbélbe. A középbél
egyenes folytatása a gyomornak s kezdetben azzal párhuzamosan fut,
azután két erős, együttvéve S-alakú hurkot alkot ; a hurok első szára
közelebb esik a szájnyíláshoz, míg a második az első mögött fekszik, az utóbbi
hurok egyenesen átmegy a végbélbe, mely a hosszú köpeny üregnek meg¬
felelően körülbelül két kört ír le a tengely mentén, tehát egyenes vonalban
haladó nyelőcső körül. A gyomor és a középbél jórészt be van ágyazva a
középbélmirigy anyagába. Nyálmirigyei igen nagyok, körülbelül a nyelőcső
fele hosszával egyenlő hosszúak, asymmetrikusak, mert a> baloldali jóval
nagyobb a jobboldalinál. A két mirigy a dorsalis oldalon szorosan egymás-

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

73

hoz tapad, úgyannyira, hogy határuk nem is látható, a hasoldalon azonban
egyáltalában nein, vagy alig érintkeznek. Eészaránytalan voltuk nemcsak
nagyságukban, hanem elhelyezkedésükben is megnyilvánul, a mennyiben
a jobboldali oldalt tolódott s széle a nyelőcső alá hajlott, a baloldali ellen¬
ben oldalt tetemesen kiterült, úgy hogy felülről nézve majdnem egész

fimbriata Rm. bélcsatornája. ivarkészüléke.

47. rajz. A Clausilia (Clausiliastra) fimbriata Rm. radulája.

terjedelmében látható. A nyálmirigyek több lebenyre tagolódtak, hátsó
részük lazább összetételű s itt 8—4 apró lebeny különült el, azon kívül a bal¬
oldali mirigy meglehetősen élesen elválik egy középső és egy oldalsó
lebenyre, míg a jobboldali egységes. Az oldalsó és a hátsó lebenyek lazább
összetételnek, míg a többi rész aránylag tömör.

Radula (47. rajz). Középsőfoga háromhegyű, azonban a két
ectoconus eléggé kicsiny ; a mellékfogak két hegy űek, számuk 8— 9, a perem-

74

SOÓS LAJOS

fogak száma 18— 14, a belsők háromhegyűek, a külsőbbek pedig fokozatosan
esi pkézettekké válnak. A radula képlete : — —•

Ivarké szülék (48. rajz). Hímnőemirigye a 2-ik és 3-ik kanyarulat¬
ban helyezkedik el s 6—7, kevés, de szokatlanul nagy acinusok alkotta
bojtból áll, a bojtok szabad vége erősen pigmentes. Hímnősvezetéke kez¬
detben vékonyabb és egyenes lefutású, azután megvastagszik s egyben
nagyon erősen kanyargóssá válik; az egész vezeték tiszta fehérszínű, síma,
selyemfényű; a fehérjemirigygyel határos része hirtelenül nagyon megvé¬
konyodik, szinte hajszálfinomságú lesz s végül kicsiny ondótáskába nyílik,
mely be van ágyazva a fehérjemirigy anyagába. Fehérjemirigye kicsiny,
kissé szürkésfehér színű, laza összetételű. Pete-ondóvezetéke félhengeralakú.
Uterusa gyengén redőzött, fehérszínű, a prostata vékony, kissé elütő színű,
síma felületű csíkként fut rajta végig. Petecsatornája rövid, erősen lapított,
kezdetben szélesebb, alább sokkal vékonyabb ; hüvelye sokkal vastagabb
nála s csak alsó vége vékonyodik meg, a petecsatornánál mintegy kétszer
hosszabb. Párzótáskája hatalmas fejlettségű, nyele vastag, hengeres, vége
felé kissé kitáguló, azonban határozottan elkülönült tartálya nincs, a
nyél függeléke ennek közepetáján éred, rövid, vastag, vége felé egyen¬
letesen megvékonyodó; a nyelet széles, lapos, hatalmas izom kapcsolja
hozzá az általános visszahúzó-izomrendszerhez. Penise nagy, hengeres, be-
nyílása táján kissé vékonyabb, a valamivel rövidebb és jóval vékonyabb
epiphallustól duzzanat választja el, ez utóbbi szintén hengeres és egyen¬
letesen megvékonyodva megy át a nagyon hosszú, hajszálfinomságú, végig
egyenletes átmérőjű ondócsatornába. A penis visszahúzóizma az epi-
phallushoz tapad s feltűnően rövid és vastag. A jobboldali szemtartónyél
visszahúzóizma a penis és a vagina közt halad át.

Idegrendszer. Dúczai,' mint a Clausiliák-é i általában, mind
külön vannak. Agydúczai harántul megnyúlt tojásdadalakúak, hosszú
agypánt köti össze őket egymással. Lábdúczai sokszögletűek, felülről nézve
körülbelül derékszögű háromszögalakúak, melyek az egyik befogó mentén,
a középvonalban érintkeznek. Jobboldali pleuralis és perietalis dúczai
kicsinyek, egészen a hasoldalra tolódtak s egymás mellett, a megfelelő láb-
dúcz mögött foglalnak helyet. A jobboldali dúczok eltolódásának megfelelően
a garatalatti dúczcsoport többi dúczai is eltolódtak balra ; e dúczok közül
u baloldali pleuralis dúcz nagyon kicsiny, a parietalis és visceralis ellenben
igen nagy, mindegyik szabálytalan sokszögletű. Ez a két utolsó dúcz szoro¬
san egymás mellett foglal helyet.

MAGYARORSZÁGI PÜLMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

.75

2. Clausilia (Clausiliastra) trans sylvanica E. A. Blz.

(49 — 50. rajz).

Radula (49. rajz). E fajnak a radulája tetemesen yàltozékony,
miként a mellékelt rajzok is bizonyítják, melyek közül a felső a Tömösi-
szorosból, az alsó pedig Govasdiáról (Hunyad vm.) származó példány

JR)

raduláját ábrázolja. Az előbbinek a középsőfoga egyhegyű, a mi nagyon
érdekes azért, mert a Clausiliastra alnem fajait háromhegyű középsőfog
jellemzi, az utóbbié ellenben háromhegyű, de
a mellékhegyek nagyon aprók ; a mellék¬
fogak kéthegyűek, számuk az előbbin kisebb,
mint az utóbbin; a peremfogak 3—5 he-
gyűek. A tömösi példányok radulaképlete :

1 10 17

T+'g'+g — g, a go vasdiaiaké ellenben

1 11-13 14—16

3 + 2 + 3—4 *

Ivarkészülék (50. rajz). Hímnős-
mirigye az 5—6. kanyarulatban elhelyezett
6—7 bojtból áll, melyeknek szabad felületén
az egyes mirigyes öve két összefoglaló kötő¬
szövetben pigment rakódott le. Hímnős veze¬
téke kezdetben vékonyabb s egyenes, azután
megvastagszik és kanyargóssá válik. Fehérje¬
mirigye tojásdad- vagy inkább háromoldalú

hasábalakú, laza állományú, bolyhos felületű. A Clausilia^ Clausiliastra) trans-
Pete-ondóvezetéke félhengeres ; uterusa na- sylvanica E. A. Blz. ivarkészüléke.

76

SOÓS LAJOS

gyón terjedelmes, egész hosszában erősen redőzött ; prostatája aránylag
keskeny, nagy, szabálytalan alakú mirigy cső vek alkotják, melyektől fe¬
lülete olyan, mintha apró göröngyökkel volna telehintve. Az uterus szövetei
nagyon lazák, szakadékonyak és vízben erősen megduzzadnak. Petecsator¬
nája meglehetősen vékony, hengeres, hüvelye ugyanilyen, de vastagabb,
a pete csatornánál kissé rövidebb. Párzótáskája nagyon jól fejlett, nyele
vastag, hengeres s vége felé kissé megduzzadt/függeléke szintén hengeres,
a kocsánynál hosszabb, de vékonyabb, a nyél felehosszánál alább ágazik
ki. Penise az ivarnyílás közelében vékonyabb, azonban később kissé
megvastagszik; epiphallusa hengeres, a penisnél hosszabb, de vékonyabb,
vége egyenletesen megvékonyodva megy át a hosszú, vékony, egyenletes
átmérőjű ondócsatornába. A penis meglehetősen hosszú visszahúzóizma
az epi phallus kezdőrészéhez tapad. A szemtartónyél visszahúzóizma a
penis és a vagina közt halad át.

Makroszkopikus vizsgálattal nem tudom eldönteni, vájjon van-e a
penisnek ostora vagy nincs? Lehetséges, hogy van.

8. Clausilia (Clausiliastra) cerata Em. ( =Parreyssi Rm.)

(51 — 52. rajz).

’

Radula (51. rajz). Középsőfoga háromhegy ű, de a mellékhegyek
nagyon aprók, a mellékfogak kéthegyűek, számuk 10; a 11-ik fogtól
kezdődőleg a mesoconus, majd az ectoconus is kezd hasadni, úgy hogy
a szélső peremfogak már csipkézettek, számuk 18. A radula képlete:

3 T 2 ^ 3-00 * '

Ivarkészülék (52. rajz). Hímnős mirigye 5—6 bojtból áll,
melyeknek vége erősen pigmentes ; hímnős vezetéke kezdetben vékony és
egyenes, azután erősen megvastagszik és hurkolttá válik, legvégső része

51. rajz. A Clausilia (Clausiliastra) cerata Rm. radulája.

pedig ismét rendkívül vékonynyá, hajszálfinomságúvá lesz s aránylag ki¬
csiny, a fehérjemirigyből kiálló, pigmentes ondótáskába nyílik. Fehérje¬
mirigye kicsiny, vége kihegyesedő, felülről nézve háromszögletű, a pete-

MAGYARORSZÁGI RULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

77

ondóvezeték felé egyenesen levágott, szürke színű, laza állományú, bolyhos
felületű. Pete-ondóvezetéke félhengeralakú. Uterusa tágas, egész hosszá¬
ban erősen redőzött, vízben erősen megduzzadó szövetekből áll. Prostatája
széles, lapos, a félhenger lapos oldalát
egészen elfoglalja, kissé szintén redős.

Pete csatornája meglehetősen rövid és
vékony, hüvelye szintén hengeres, de
az előbbi résznél sokkal vastagabb, ezzel
megközelítőleg egyenlő hosszúságú.Párzó-
táskája nagyon jól fejlett, nyele hosszú,
szára hengeres, kocsánya rövidé bb a
szárnál, annál jóval öblösebb, vége felé
megkeskenyedő s végül lekerekített,
külön tartály nem alakult ki rajta,
diverticuluma valamivel hosszabb, de
vékonyabb a kocsánynál s fokozatosan
megvékonyodik, vége pedig kihegyese-
dik. Penise rövid, kúpos, benyílása felé
vékonyabb, az ellenkező irányban vas¬
tagabb, majd hirtelenül megvékonyodva
átmegy az epiphallusba, mely a penis-
nél sokkal hosszabb, kezdetben hengeres,
az ondócsatorna felé pedig lapított, az
utóbbi részt egy mély, hosszanti csatorna
két részre osztja, úgy hogy két össze-
forradt csőből összetettnek látszik. Az
e pi phallus egyenletesen megvékonyodva megy át a vékony, hosszú
ondócsatornába. A párzószervnek ostora nincs. A penis visszahúzóizma
az epi phallus közepe táján tapad. A szemtartónyél visszahúzóizma a penis
és a hüvely között halad át.

4. Clausilia (Clausiliastra) orthostoma Mke.

(53—54. rajz).

Köpenyszervek. Lélekzőürege két kanyarulatnyi mélységű,
köpenyében kevés, rendkívül finom szemecs kékből álló pigment van. Veséje
fehér, meglehetősen karcsú, félkanyarulatnyi hosszúságú, hátul egyenesen
levágott, előrefelé kihegyese dő, belsejében hatalmas hosszanti redők fut¬
nak végig, melyeket részben már kívülről is lehet látni. Szívburka nagy,
egészen a lélekzőüreg bal zugában s a vese megfelelő beöblösödéeében fek¬
szik, a vese fele hosszával egyenlő.

52. rajz. A Clausilia (Clausiliastra)
cerata Rm. ivarkészüléke.

78

SOÓS LAJOS

Bélcsatorna. Pharynxa erős, kúpalakú, radulazacskója kissé
felkunkorodott ; nyálmirigyei tömörek, meglehetősen hosszúak, a hátoldalon
gyorsan összetapadnak, ellenben a hasoldalon nem érintkeznek.

23 22 19 15 10 9 2 1

53. rajz. A Clausilia (Clausiliastra) orthostoma Mkb. radulája.

Radula (58. rajz). Középsőfoga háromhegy ű, azonban ectoconusai
eléggé kicsinyek ; mellékfogainak száma 9, kéthegyűek ; peremfogainak száma
16, a belsők háromhegyűek, a kifelé lévők a hegyek hasadása követ¬
keztében többhegyűekké, illetőleg csipkésekké

válnak. A radula képlete : -5- + 5 ^ •

Ivar készülék (54. rajz). Hímnős-
mirigye a 8. és 4. kanyarulatban elhelyezkedő
5—6 bojtból áll, melyeknek szabad felülete
erősen pigmentes ; hímnősvezetéke kezdetben
nagyon vékony s igen kicsiny darabon egye¬
nes, azonban csakhamar erősen kanyargóssá
válik, közepe táján egy kis rész nagyon vas¬
tag, azután ismét megvékonyodik, a hurkokat
összekötő kötőszövetben nagyon sok pigment
rakódott le. A vezeték tekintélyes nagyságú,
tojásdad- vagy inkább bunkóalakú ondótás¬
kába nyílik, mely a fehérjemirigy felületén
helyezkedik el s így nagyon jól látható, annál
is inkább, mert felülete pigmentes. Fehérje¬
mirigye nagy, megnyúlt nyelvalakú, felü¬
letét széles barázdák egyenetlenné teszik, színe
szürke, nagy, meglehetősen laza összeállású
acinusok alkotják, felülete bolyhos. Pete¬
ondó vezetéke lapított félhengeralakú . Uterusa redőzött, vízben megduz¬
zadó szövetekből áll. Pete csatornája kezdetben lapított, alább hengeres,
hüvelye szintén hengeres, de vastagabb a petecsatorna alsó részénél, azon
kívül jóval hosszabb is nála. Párzótáskája jól fejlett, nyele vastag, vége
meg nem duzzadt, diverticuluma jól fejlett, oly hosszú és körülbelül oly
vastag, mint a kocsány. Penise hengeres, egyenletes vastagságú, csak a
benyílása közvetetlen közelében vékonyodik meg egy kissé; epiphallusa

54. rajz.

A Clausilia ( Clausiliastra )
orthostoma Mke. ivarkészüléke.

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

79

szintén hengeres, de valamivel vékonyabb s kissé rövidebb a penisnél, las¬
san megvékonyodva megy át a nagyon hosszú és nagyon vékony, végig
egyenletes vastagságú ondócsatornába. Ostora nincs. A penis rövid vissza¬
húzóizma az epiphallus utolsó harmadán tapad. A szemtartónyél vissza¬
húzóizma a penis és a hüvely közt halad át.

Idegrendszere, a Glausiliák- ra jellemző' idegrendszer, mely
egészen balra tolódott. Agy dúczait nagyon hosszú és vékony agypánt köti
össze egymással. A jobboldali pleuralis dúcz egészen a megfelelő lábdiíczon
fekszik, míg a jobboldali parietalis dúcz, melyet a pleuralisszal aránylag
hosszú connectivum köt össze, a két lábdúcz érintkezési vonalába esik; a
baloldali pleuralis dúcz aránylag nagy, körülbelül félakkora, mint a meg¬
felelő parietalis s teljesen szabadon áll, mert összes connecti vumai eléggé
hosszúak; a baloldali parietalis és a visceralis dúcz egymás közvetetlen
közelében foglal helyet, az utóbbi jóval nagyobb az előbbinél.

5. Clausilia (Delima) ornata Km.

(55 — 56. rajz).

Radula (55. rajz). Középsőfoga egyhegyű; a mellékfogak közül a
belsők szintén egyhegyűek, az 5— 6-ik fognál azonban kezd megjelenni az
ectoconus s így a fogak kéthegyűekké lesznek; a mesoconus a 8. vagy

55. rajz. A Clausilia (Delima) ornata E-m. radulája.

9. fognál kezd hasadni s így a belső peremfogak háromhegvűek, a külsők
ellenben négyhegyűek, mert az ectoConus is hasad. A radula képlete :

1 7—8 ” 16—17.

1 +1— 3-4

lvarkészülék (56. rajz). A hímn ősmirigyről és a hímnős vezeték¬
ről semmit sem mondhatok, mert régebbi készítményeimen nincsen meg,
újabb anyagom pedig ez idő szerint nincs. Ondótáskája kicsiny, tojásdad,
mely nehezen látható, egyrészt, mert be van ágyazva a fehérjemirigy anya¬
gába, másrészt meg azért, mert fala nem pigmentes. Fehérjemirigye közepes
nagyságú, laza állományú, bolyhos felületű. Pete-ondóvezetéke félhenger-

80

SOOS LAJOS

alakú; uterusa sűrűn redőzött, vízben erősen
megduzzadó szövetekből áll; széles, lapos
prostatáját hatalmas nagyságú mirigycsövek
alkotják. Petecsatornája nagyon hosszú, kez¬
detben lapított, alább hengeres, hüvelye a
pete csatornánál jóval rövidebb, de viszont
jóval vastagabb s csak legalsó, a penis be¬
ömlési helyével szomszédos része vékonyodik
meg jobban. Párzótáskája jól fejlett, szára
hosszú, kocsánya rövidebb s vége egyszer
kisebb, máskor tágasabb tartálylyá duzzad
meg ; függeléke hosszabb a kocsány és a
tartály együttes hosszánál. Penise jól fejlett,
hengeres, benyílása közelében kissé véko¬
nyabb, tovább vastagabb s éles határ nélkül
megy át a szintén hengeres e pi phallus ba,
mely viszont lassan megvékonyodva ad he¬
lyet a hosszú, nagyon vékony ondócsatorná¬
nak. A penis nagjmn hosszú visszahúzóizma
a penis és az epiphallus határa táján tapad. A szemtartónyél visszahúzó¬
izma a penis és a hüvely közt halad át.

56. rajz. A Clausilia (Delima)
ornata Rm. ivarkészüléke.

6. Clausilia (Delima) gospiciensis Pfr.

(57-58. rajz).

Köpenyszervek. Lélekzőürege nagyon mély, 2 1/3 kanyarulatnyi
hosszú; köpenye teljesen pigment nélkül való. Veséje karcsú, ívesen jobbra
görbült, hátul egyenesen levágott, elül kihegyesedő, feltűnően rövid, mert

57. rajz. A Clausilia (Delima) gospiciensis Pfr. radulája.

még egy fél kanyarulaton sem fut végig teljesen, egészen a köpenyüreg
jobb zugában foglal helyet, hátul érintkezik a végbéllel, elül ellenben hajlása
következtében tetemesen eltávolodik tőle. Szívpitvara a vese felehosszánál
valamivel hosszabb.

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

81

Radula (57. rajz). Középsőfoga egyhegyű; belső mellékfogai szintén
egyhegyűek, a 7-iktől kezdve apró ectoconus jelenik meg, mire a fogak
kéthegyűek lesznek, a mellékfogak száma 9 ; a 10-ik fognál kezdődik a meso-
conus hasadása, ezek tehát az első peremfogak, melyek kezdetben három-
hegyűek, azonban az ectoconus hasadása következtében később négyhe-
gyűek lesznek, az utolsó 8—4 fog nagyon csenevész, szabálytalanul csipké-

1 9 15

zett szélű lemez. A radula képlete : — + j— .

Ivarkészülék (58. rajz). Hí mnős mirigye 4—5 nagy, sok acinus
alkotta bojtból áll, melyeknek szabad vége kissé pigmentes, a bojtok a
4-ik kanyarulatban helyezked¬
nek el. Hímnősvezetéke kez¬
detben nagyon vékony és alig
kanyargós, majd megvastag¬
szik s egyben erősen kanyar¬
góssá válik, egyáltalában nem
pigmentes, a fehérjemirigy felé
eső része ismét nagyon meg¬
vékonyodik s végül karcsú,
meglehetősen hosszú ondó¬
táskába nyílik, mely részben
a fehérjemirigy anyagába van
ugyan ágyazva, azonban egyik
felülete szabad lévén, jól lát¬
ható, annál is inkább, mert
fala pigmentes. Fehérjemirigye
nagy általánosságban henger¬
alakú, de szabad vége felé

megvékonyodó, külső oldala gyengén domború, a belső lapított, sárgás¬
fehér színű, laza állományú, felülete bolyhos. Pete-ondóvezetéke meg¬
lehetősen vékony, félhengeralakú. Uterusa harántul igen gyengén redő¬
zött, fehér színű; prostatája széles, lapos, sárgásfehér s hosszii. mirigyek¬
ből áll. Pete csatornája feltűnően, egészen szokatlanul vékony, a vele pár¬
huzamosan futó ondócsatornánál nem, vagy alig vastagabb, hengeres, hü¬
velye ellenben nagyon tág, de a petecsatornánál sokkal rövidebb, hát¬
hasi irányban lapított cső. Párzótáskája nagyon jól fejlett, nyelének alsó
része nagyon vastag, a hüvely módjára lapított, a pete csatornánál több¬
szörösen vastagabb, följebb kissé me g vékonyodik, azonban vége bunkó-
szerűen, erősen megvastagodva tartálylyá formálódik, de ez a nyéltől
nem határolódik el élesen ; a nyél függeléke vastag, hengeres, vége
felé egyenletesen megvékonyodó, a kocsány és a tartály együttes hosszánál

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV. 6

58. rajz. A Clausilia (Delima) gospiciensis Pfk.
ivarkészüléke.

82

SOÓS LAJOS

valamivel hosszabb. Penise hengeres, illetőleg orsóalakú, mely benyílása
felé lassabban, az epiphalhis felé ellenben gyorsabban vékonyodik;
epiphallusa szintén orsóalakú, a penisnél rövidebb, a hosszú, vékony ondó¬
csatornába egyenletesen megvékonyodva megy át. A penis visszahúzó¬
izma nagyon hosszú és erős, az epiphallus legelején tapad; a párzótáska
nyele izmok közvetítésével szintén összefügg az általános visszahúzó-izom¬
rendszerrel. A szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a hüvely közt
halad át.

7. Clausilia (Pseudalinda) fallax Rm.

(59 — 60. rajz).

Köpenyszervek. Köpeny ürege két kany arula tnyi mély. Veséje
nagyon rövid, % kanyarulatnál rövidebb, hátul szélesebb, előrefelé meg¬
vékonyodó, vége ívesen lekerekített. Szívburka nagyobb a vese fele¬
hosszánál.

Bélcsatorna. Pharynxa meglehetősen megnyúlt, radulazacskója
kicsiny, kissé fölfelé kunkorodott. Nyálmirigyei tömör állományúak, a nyelő¬
cső fölött egész hosszukban érintkeznek, a nyelőcső alatt azonban csak a

59. rajz. A Clausilia (Pseudalinda) fallax Rm. radulája.

közepük táján, karcsúak, eléggé hosszúak, azonban a nyelőcső fele hosszánál
jóval rövidebbek.

Radula (59. rajz). Belső fogait karcsú, megnyúlt alaplemezük
jellemzi. Középsőfoga egyhegyű, azonban az ectoconusok nyomai is meg¬
vannak kis szögletek alakjában; mellékfogai kéthegyűek, számuk 9; a 10-ik
fognál kezdődik a mesoconus hasadása, a belső peremfogak háromhegyűek,
kifelé haladva a fogak száma nő, a legszélsők már csipkés szélűek, széles

1 9 20

lemezalakúak. A radula képlete — b-^r+ö —

Ivarkészülék (60. rajz). Hímnősmirigye a 8. és 4. kanyarulat¬
ban foglal helyet s 5—6, kevés, de nagy acinus alkotta bojtból áll, a boj¬
tok szabad felülete pigmentes. Hímnős vezetéke a szokásos szerkezetű,
azonban aránylag rövid és közepe tája csak mérsékelten vastagodott meg.

MAGYARORSZÁGI PU^MpNÁTAK ANATÓMIÁJA

88.

Párzótáskája kicsiny, hengeres, a fehérje mirigy felületén fekszik s miként
a hímnősvezeték egy része is, pigmentes, Pehérj ^mirigye meglehetősen nagy,
nyelvalakú, laza állományú, nagy mirigycsövekből áll, felülete bolyhos,
kissé szürke az egyes mirigycsövek közé rakódott pigmenttől. Pete-
ondóvezetéke tágas ; uterusa felül kevésbbé, alább erősebben redőzött,
vízhen mérsékelten megduzzádó szövetekből áll, a falába rakódott pigmenttől
szürke %zíhű, különösén a fehérjemirigytől távolabb -eső' része. Prőstatája
hatalmas f è jíéttségű, felületé rendkívül finoman bolyhos, nagyon 1 finom
bársonyra emlékeztető. Pete csatornája
rövid, kezdetben lapított, alább henge¬
res, hüvelye viszont nagyon hosszú, henge¬
res, az ivarnyílás félé tetemesen megvasta¬
godó. Párzótáskája jól fejlett, nyele nagyon
vastag, vége kissé megduzzad, függeléke
nagyon kicsiny, a nyél tövéhez nagyon
közel ered, benyílása helyén nagyon vé¬
kony, föntebb egyenletesen kitágul, leg¬
nagyobb része kanyargós. Párzószerve
hosszú, hengéres, az ivarnyíláshoz közelebb
eső része orsószer űen megvastagodott, az¬
után kissé meg vékonyodott, majd ismét
tetemesen, egyenletesen megvastagodott,
mely utóbbi meg vastagodás azután hirtele-
nül megszűnvén, helyt ad a vastag, de a
megelőző fajokéhoz képest aránytalanul
rövid ondócsatornának. A penisnek külön
visszahúzó- izma nincsen, hanem egy másik
izom helyettesíti, mely az ivarkészülék
visszahúzó-izomrendszerének nevezhető. Ez

izom egyik ága a párzótáska nyelének a tövéhez, a másik ága pedig a
petecsatorna szomszédos részéhez tapad, míg az ondócsatorna megfelelő
magasságban lévő részéhez erős kötőszövet kapcsolja hozzá. Ez az izom a
baloldali egyetemes visszahúzóizomból ered, melyhez alább a bal szem¬
tart ónyél visszahúzóizma, a párzótáska nyeléhez való csatlakozásának
helyén pedig a láb négy ágból eredő baloldali visszahúzóizma is csatla¬
kozik. A baloldali szemtartónyél visszahúzóizma szabadon fekszik az ivar¬
készülék mellett.

Idegrendszere tekintetében megegyezik a másik két Pseudalinda-
fajjal (1. alább !), azonban agypántja sokkal hosszabb és vékonyabb, mint
azoké.

60. rajz. A Clausiliá. ( (PsQudalinda)
fallax Rm. ivarkészüléke.

6*

84

SOÓS LAJOS

8. Clausilia ( Pseudalinda ) stabilis Pfr.

(61—62. rajz).

Radula (61. rajz). Középsőfoga a megelőző fajétól eltérően határo*
zottan báromhegyű, a szomszédos mellékfogaknál valamivel kisebb ; mellék¬
fogai kéthegyűek, számuk 10; belső peremfogai háromhegyűek, a kijebb

24

esők az ectoconus hasadása következtében 8—6 hegyűek, a legszélsők pedig

csenevész, csipkés szélű lemezkék. A radula képlete : ~ — b ^r+ — —

o 1 o — o

Ivarkészülék (62. rajz). Hímnősmirigye a 4. és 5. kanyarulat¬
ban elhelyezett 6—7, kevés, de nagy mirigycső alkotta bojtból áll, a mirigy-
csövek közt rendesen pigment rakódott le. Hímnősvezetéke kezdetben vé¬
konyabb, alig hullámos, középső része
vastagabb és erősen kanyargós, végső része
pedig ismét vékonyabb. Ondótáskája kí¬
vülről alig látható, mert be van ágyazva
a fehérjemirigy anyagába, mind a hímnős-
vezetéket borító hártyában, mind az ondó¬
táska falában pigment van. Fehérjemirgye
aránylag nagy, vége felé kihegyesedő
háromoldalú hasábhoz hasonlít, laza állo¬
mányú, felülete durván bolyhos. Pete-
ondóvezetéke nagyjából hengeralakú, mely
azonban a prostataoldalon többé-kevésbbé
lapított. Uterusa tágas, erősen redőzött,
hyalin, színe a falába rakódott pigmenttől
kissé szürke, vízben erősen megduzzadó
szövetekből áll. Prostatája széles, sárgás¬
fehér színű, felülete nagyon finoman, a
bársonyra emlékeztető módon bolyhos. Pete¬
csatornája kezdetben szélesebb és lapos,
alább megvékonyodik és hengeressé válik,

62. rajz. A Clausilia (Pseudalinda)
stabilis Pfr. ivarkészüléke.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

85

hüvelye nagyon tág s közepe táján orsóalakúan megvastagodott, körül¬
belül oly hosszú, mint a petecsatorna. Párzótáskája hatalmas fejlettségű,
nyele nagyon vastag és hosszú, vége tartálylyá duzzadt meg; függeléke
benyílása közvetetlen közelében található, kezdetben fölötte vékony,
majd egyenletesen megvastagszik, lekerekített vége már tekintélyes vastag¬
ságú s a végsó' részén több befűződés van. Penise és ondócsatornája egy¬
séges csövet alkot, melyeknek határa kívülről meg nem állapítható. Penise
benyílásánál kissé vékonyabb, majd orsószer űen megvastagszik, azután
ismét megvékonyodik s a megvékonyodott rész után lapos bemélyedés által
két részre osztott duzzanat következik; valószínűleg innen számítandó
az ondócsatorna, mely rövid, de nagyon vastag. Az ivarkészülék visszahúzó¬
izomrendszere olyan, mint a megelőző fajé.

Bélcsatornája és idegrendszere tekintetében a következő fajjal egye¬
zik meg.

9. Clausilia (Pseudalinda) viridana Rm. ( = montana PfbJ

(63—64. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyürege nem egészen két kanyarulainyi
hosszúságú. Veséje háromszögalakú, hátul szélesebb, előrefelé megvéko¬
nyodó, sárgás színű, % kanyarulatnál kissé hosszabb.

Bélcsatorna. Pharynxa rövid, zömök ; nyelőcsöve közepes
hosszúságú, nagyon vékony. Nyálmirigyei tömörek, rövidek, a nyelőcső

1 2 10 12 17 19 20 22 23

? í; j

63. rajz. A Clausilia (Pseudalinda) viridana Rm. radula ja.

felehosszánál rövidebbek, számuk látszólag három, mert látszat szerint
egy középső és két oldalsó mirigye van, hogy azonban valóban csak két
mirigyről van szó, azt a mirigy vezetékek száma bizonyítja. Â mirigyek a
hát- és a hasoldalon egyaránt érintkeznek, kissé jobbra csavarodtak a nyelő¬
cső körül, a mit az bizonyít, hogy a baloldali mirigy vezeték oldalt, a jobb¬
oldali ellenben a bélcsatorna alatt ered.

Radula (63. rajz). Középsőfoga háromhegy ű ; a mellékfogak két-

hegyűek, számuk 11 ; a peremfogak, melyeknek száma 13, kezdetben három-
hegyűek, később a hegyek száma 6-ra szaporodhatik, a legszélsők csene-

vész lemezek. A radula képlete:—-}

1 , 11 . 13

3-6*

86

:TA:.

SÖÓS LAJOS

>tt A"

Í v á f ké s z ûl é k e (64. raj z) a CÌ. (PJ) siabilié-éval egyezik' " még’- ë
azét ól csak két bélyegében tér el, az egyik az, hogy hüvelye nem orsóalakúan
: megvastagodott, hanem hengeralakú,

a másik pedig az, hogy párzószeryén
nincs két orsóalakú duzzanat, hanem
; benyílását ól kezdve az ohdócsatoi-
náig egyenletesen vastagodó cső, a
hol hirt él énül meg vékonyodik, minek
következtében a pehis -ég az ondó-
csátörna határa éles. :

E fáj ivarkészülékéről már
Schmiot A. (1. c., p. 47, T. XII,
fig. 94) közölt adatokat és rajzot,
ázonban mindkettő hiányos és rész¬
ben hibás. ; ^

64. rajz. A Clausilia (Pseudalinda) IdégténdsZére altaíánOS-

víridana Rm. ivarkészüléke. Ságban a Clausiliák jellemző idegrend-

' r v szere ; bal pleuralis dúcza aránylag

nágjy, valámiiit a jobb pleutalis és parietalis is; ágy dúczái d geh nagyok,
hógfezas föjásdád-, illetőleg eljipsisalakúak, melyeket íeltfín óén rövid agy¬
pánt köt össze egymással. :i :?jJ • ^ .

i'-nr^öá ovö: sá;

oeoó.’3Y:ii &

ív ír

■ "Nv -,

10. Clausilia (Vestia) turgida Rm.

r

;i ti

X:.

(65 — 66. rajz).

Vv l v\ a] ) ' j ,

Köpenyszervek. Köpeny ürege - aránylag kicsiny, mert nem

foglal el egészen 1 ^ kanyarulatot -sem ; köpenye nem pigmentes. Veséje
körülbelül x/3 kanyarulatnyi hosszú^ hátul szélesebb) előrefelé gyorsan meg¬
vékonyodó, mindkét oldala ívesen behajlott ; szívpitvara nagy, hátul
egészen a vese ‘ alapjáig ér, annak ü/g-ával; egyenlő hosszú. [

I B é;l csa t o r n a. Pharynxa, aránylag karcsú, hengeres; nyálmirigyei
széles lemezalakúak, a nyelőcsőnek mintegy harmadával egyenlő/hosszúak,
a baloldali sokkal nagyobb a jobboldalinál.

R adui ,a i (65. rajz). Középsőfoga háromhegyű, a szomszédos mellék-
fogakkal egyenlő nagyságú; mellé kfogai kéthegyűek, számuk 6; a perem¬
fogak száma 14, a belsők háromhegy űek, a külsők; az ectoconus hasadása
következtében négyhegyúek; az utolsó csenevész lemez. Á radula képlete :

A + ko. JL- fi 3 ■ -V i V. ' ■ ■ - . XX

3^2 ^3—4’ > t

Ivarkészülék (66. ; rajz). Hímnősmírigye à 8 -ik kanyarulatban

MAGYARORSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

87

elhelyezett 5 bojtból áll, melyeknek vége erősen pigmentes s pigment ra¬
kódott le a miri gyes öve két összekötő kötőszövetben is. Hímnősvezetéke kez¬
detben kis darabon vékony és csak hullámos, majd nagyon erősen kanyar¬
góssá válik a nélkül, hogy megvastagodnék, azután erősen megvastagszik

16 13 7 2 1

65. rajz. A Clausilia (Vestia) turgida Rm. radulája.

.

sa mellett kanyargós marad, vége pedig ismét megvékonyodik és fokozatosan
kiegyenesedik s végül tekintélyes nagyságú, hengeres ondótáskába nyílik;
a hímnősvezetéket borító hártyában, továbbá a párzótáska falában is sok
a pigment s különösen bőséges a veze¬
ték kezdőrészében. Fehérjemirigye igen
nagy, majdnem hengeres, vége felé meg¬
vékonyodó s végül ívesen letompított,
állománya nagyon laza, vízben feltű¬
nően megduzzad, felülete bolyhos. Pete-
ondóvezetéke majdnem hengeres. Ute-
rusa kevéssé tágas, vízben csak jelen¬
téktelenül duzzadó szövetekből áll, felü¬
lete bársonyszerűen, nagyon finoman
bolyhos, majdnem síma; a prostata
keskeny szalagként fut végig az uteru-
son, felülete sí ma s hogy mirigyes, kí¬
vülről^ mi sem árulja el. A pete-ondó-
vezeték a falába rakódott nagyon
finomszemű pigmenttől szürke. Pete¬
csatornája kezdetben széles és kissé
lapított, alább hengeressé válik, de
egyúttal fokozatosan meg is vékonyo¬
dik, falának hátoldalában hosszának
% részén nagyon sok pigment rakódott le, melytől színe szürke ; hüvelye
kezdetben hengeres és vékonyabb — de jóval vastagabb a pete csatorna
alsó részénél — vége felé azonban szabálytalan, gömbszerű képződ-
ménynyé duzzad meg. Párzótáskája jól fejlett, nyelének a beömlés helyével
szomszédos része vékonyabb, azonban csakhamar igen erősen megvastag-

66. rajz. A Clausilia (Vestia ) turgida Rm.
ivarkészüléke.

88

S00$ LAJOS

szik s ilyen marad egész hosszában, vége kissé megduzzadt ; függeléke meg¬
lehetősen kicsiny, alsó része nagyon vékony, vége felé fokozatosan megvastag¬
szik, egész hosszában erősen kanyargós, e szerve tekintetében tehát tete¬
mesen eltér a Gl. (Vestio) elatá- tói, melynek rendkívül hosszú, hengeres diver¬
ti caluma van, s a mely bélyeget Wagner (1. c.), csupán a nevezett faj ana¬
tómiáját ismerve, a Vestiák egyik jellemző sajátságaként jelölt meg. Penise
és ondócsatornája e csoportra jellemző módon nem határolódik el
élesen; penisének a beömléssel határos része vékony, azonban csakhamar
megvastagszik s kettős duzzanattal végződik, hasonlatosan a Pseudalinda
stabilis peniséhez. Ondócsatornája végig nagyon vastag, a penis felé vasta¬
gabb, följebb kissé megvékonyodó, hengeres cső. Pitvara feltűnően hosszú
és vékony, hengeres. A penisnek külön visszahúzóizma nincs; az ivarké¬
szülék visszahúzóizma rendkívül eros és a párzótáska nyeléhez tapad,
a diverticulum benyílása alatt, körülbelül azon a helyen, a hol a rajzon
a hajlása van (a rajz világossága kedvéért elhagyva).

11. Clan siila (Idyia) rugicollis Rm.

(67 — 68. rajz).

Radula (67. rajz). Középsőfoga a szomszédos mellékfogaknál
kissé kisebb, háromhegyű, azonban ectoconusai nagyon jelentéktelenek;
az első három mellékfog ectoconusának csak a nyomai vannak meg, azért
egyhegyűnek vehetők, a 4. és 5. mellékfog ectoconusa ellenben már jelen¬
tékeny; a mes o conus hasadása a 6-ik fognál kezdődik, a hegyek száma

1 2 4 7 12 17

67. rajz. A Clausília (Idyla) rugicollis Rm. radulája.

kifelé növekszik és 5-re emelkedhetik, a legszélső peremfogak csenevész
lemezek. A radula képlete: ~ + t— q +

Ivarkészülék (68. rajz) . Hímnős mirigye a 4. és 5. kanyarulat¬
ban elhelyezett 5—6 bojtból áll, a bojtok teljesen pigment nélkül valók.
Hímnős vezetéke kezdetben vékonyabb és majdnem egyenes, később vas¬
tagabbá és erősen kanyargóssá válik, vége ismét megvékonyodik és ki¬
egyenesedik. Ondótáskája tekintélyes nagyságú, szabadon fekszik a
fehérjemirigy felületén s nemcsak nagyságánál és fekvésénél fogva ötlik

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

89

könnyen szembe, hanem azért is, mert a hímnős vezetéktől eltérően kissé
pigmentes. Fehérjemirigye meglehetősen kicsiny, nagyjából háromszög¬
alakú, laza állományú, bolyhos felületű. Pete-ondóvezetékének felső része
lapított csőalakú, az alsó pedig félhengeres. Uterusa tág, erősen redőzött
s különösen a fehérjemirigy gyei közvetetlenül határos része alkot hatalmas
redőket, a redők alább, a petecsatorna felé egyre kisebbek lesznek. Pros-
tatája széles, lapos, az uterustól végig élesen elválik s különösen éles a
határuk a fehérjemirigy közelében, úgyannyira, hogy ez a rész kettősen
tarajos. Pete csatornájának felső része az
uterushoz hasonlatosan redőzött, lapos, alsó
része hengeres, síma felületű; hüvelye a
petecsatornánál hosszabb, tágasabb, lapí¬
tott, két csőből összetettnek látszik, me¬
lyek egyike mintegy a párzótáskának, a
másik pedig a petecsatornának a folyta¬
tása, a két részt hosszanti bemélyedés vá¬
lasztja el egymástól. Párzótáskája hatal¬
masan fejlett, nyele nagyon hosszú és
vastag, hengeres, vége hatalmas, öblös,
tojásdadalakú tartálylyá duzzadt meg; a
nyél függeléke kicsiny, a betorkolása közelé¬
ben ágazik ki, kezdetben nagyon vékony,
majd fokozatosan megvastagszik; rövid
szárú, de nagyon sűrűn egymás mellé
sorakozó hurkokat alkot, úgy hogy olvasó-
szerűnek látszik; állományát illetőleg a
párzótáska többi részétől elütően sárgás
hyalin. Penise és ondócsatornája a csoportra jellemző módon nem hatá¬
rolódik el élesen, hanem a hengeres penis éles határ nélkül megy át a
szintén vastag, hengeres, rövid ondócsatornába, a kettőnek a határa azon¬
ban nyilvánvalóan a külsőleg egységes csatorna legvékonyabb része táján
keresendő, melytől kiindulva egyrészt a penis, másrészt az ondócsatorna
sokkal vastagabbá válik. Az ondócsatorna a legvastagabb a párzótáska
beömlésének a magasságában, a honnan kezdve a női ivarvezetékkel
való egyesülése tájáig ismét vékonyodik. A penisnek külön visszahúzó¬
izma nincs ; az ivarkészülék az egyetemes visszahúzó-izomrendszerrel
egy kétágú izom közvetítésével függ össze, mely ágak egyike a párzó¬
táska nyeléhez, a másika pedig az ondócsatornához tapad, körülbelül
annak legvastagabb része táján. A szemtartónyél visszahúzóizma szabadon
fekszik az ivarkészülék mellett.

Idegrendszerére jellemző connecti vumainak arány lagos

68. rajz.

A Clausilia (Idyla) rugicollis Rm.
ivarkószüléke.

90

SOÓS BAJOS

hosszúsága, vagyis dúczai tetemes távolságra fekszenek egymástól, kivéve
a bal parietalis és a zsigerdúczot, melyek szorosan egymás mellett helyez¬
kednek el.

12. Clausilia (Idyia) pagana Em.

(69—70. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyürege nagy, 2% kanyarulatnyi mély,
a köpenyben pigment nincs ; veséje megnyúlt, előrefelé egyenletesen he¬
gyesedé', % kanyarulatnyinál valamivel rövidebb; szívburka körülbelül
fele a vese hosszának.

Bélcsatorna. Pharynxa meglehetősen megnyúlt, karcsú ; nyál¬
mirigyei aránylag hosszúak, meglehetősen tömör állományúak, a közép¬
vonalból eltolódtak, mert a baloldali a nyelőcső hât¬
és baloldalán, a jobboldali pedig jobb- és hasoldalán
foglal helyet.

Ea'duía (69. rajz). Középsőfoga valamivel
kisebb 'ég karcsúbb a szomszédos mellékfogaknál,
háromhegyű, azonban ectoconusai nagyon aprók ;
mellékfogainak száma 6, mind kéthegyűek, mert
már az első mellékfognak jól fejlett ectoconusa
van ; a belső peremfogak háromhegyűek, a hegyek
száma kifelé 6-ig emelkedhetik, az utolsó peremfog
már csak jelentéktelen lemez. A radula képlete :

6 13

69. rajz. A Clausilia (Idyla) 'pagana Rm.
radulája.

70. rajz. A Clausilia ( Idyla )
pagana Rm. ivarkészüléke.

Ivar készülék (70. rajz). Hímnősmirigye a 6-ik kanyarulatban
helyezkedik el, mindössze három, pigmentes bojtból áll s azok mindegyikét
is csak kevés mirigy cső alkotja. Hímnős vezetéke a szokásos szerkezetű.
Párzótáskája aránylag nagyon nagy, be van ágyazva a fehérjemirigy anya¬
gába. Fehérjemirigye eléggé nagy, laza állományú, bolyhos felületű. Pete -
ondóvezetéke rövid, az egész vezeték felénél rövidebb, majdnem hengeres.
Uterusa kevéssé tág, kissé redőzött, fehér színű, vízben alig duzzadó szőve-

MAGYARORSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

91

tékbŐÍ áll. Prostatája széléé, lapos, fehér színű, felülete kissé ránczos. Pete-
csatornájának kezdőrésze széles, lapos, azonban nagyobbik része egyen¬
letesen hengeres, hüvelye szintén hengeres, a petecsatornánál rövidebb, de
annak alscr részénél vastagabb, alább v kissé kitágul, de a penisszel való
egyesülése előtt ismét me g vékonyodik, és pedig vékonyabbá válik, mint a
milyen bármely más része. Párzótáskája jól fejlett, nyele vastag, hengeres,
vége kissé megduzzadVa tartálylyá formálódik ; a nyél függeléke a csoport
•többi tagjaihák megfelelő Szervéhez képest nagyon jól fejlett*, a nyél be -
nyílásának helyétől eléggé messze ered, töve nagyon vékony, vége felé lassan
megvastagszik, kevéssé kanyargós; Penise a benyíjása táján vékonyabb,
följebb megvastagszik és éles határ nélkül megy át a vastag, hengeres
öndócsatőrnába. À penisnek külön visszahúzóizmai spines ; az ivarkészülék
visézahűzóizma a párzótáska nyeléhez tapad, szfembéh a diverticulummal.
À szemtartónyél visszahúzóizmá szabadon -fekszik az ivarkészülék mellett.

E faj- ivarkészülékét először Schmidt A. (1. c., p. 47, t. XII, fig. 95)
ismertette meg igen röviden és hiányosan: ^

Gi

18. Clausilia (Pirostomá) cruciata Stud.

(71— *12. rajz).

K ö p e n ys Z e r y e k. Köpeny ürege aránylag kicsiny, mert nincs
egészen másfél kanyarulatnyi hosszúságú sem. Veséje nagyon rövid, zömök,
hátul széles, gyenge ívben ferdén levágott, a lélekzőüreg egész szélességét
elfoglalja, előrefelé hirtelenül megkeskenyedik ; szívburka viszont nagyon

nagy, a vesével egyenlő hosszú, hátul nem ér egészen annak az alapjáig,
elül azonban túlnyúlik a csúcsán.

Bélcsatorna. Pharynxa kurta, zömök, radulazacskója kicsiny,
fölfelé kunkorodó. Nyálmirigyei karcsúak, hosszúak, a nyelőcsőnek mintegy
fele hosszával egyenlőek, tömör állományúak, a jobboldali kissé előbbre
tolódott, azért vezetéke kissé rövidebb, mint a baloldalié, elhelyezkedésük
részarány tálán, a mennyiben a jobboldali kissé a hasoldal felé tolódott.

Radula (71. rajz). Középsőfoga háromhegyű, a szomszédos mellék¬
fogakkal egyenlő nagyságú; mellékfogai kéthegyűek, számuk 8; a perem-

92

SOGS LAJOS

fogak száma 11, kezdetben háromhegyűek, a szélsők az ectoconus ismételt

hasadása következtében csipkések. Áradnia képlete:

+ í

11

3— «

Ivarkészülék (72. rajz). Hímnősmirigye a 8. és 4. kanyarulat¬
ban elhelyezkedő öt, feltűnően és egészen szokatlanul nagy acinusok alkotta
bojtból áll, az acinusok közt lévő kötőszövetben sok a pigment. Hímnős-
vezetéke szintén hatalmas fejlettségű, kezdetben vékony, de csakhamar
erősen megvastagszik és kanyargóssá válik, vége ismét megvékonyodik;

a vezetéket borító hártyában sok a pig¬
ment. Ondótáskája nagy, be van ágyazva
a fehérjemirigy anyagába. Fehérjemirigye
tekintélyes nagyságú, vége felé megvéko¬
nyodó, laza állományú, kissé bolyhos
felületű. Peteondó- vezetéke majdnem hen¬
geralakú. Uterusa tág, felülete kissé redő¬
zött s vízben egyszer alig, máskor ellenben
erősen megduzzadó szövetekből áll. Prosta-
tája nagyjából szintén hengeres és félig
benne fekszik az uterus alkotta csatorná¬
ban. Petecsatornája nagyon rövid, kez¬
detben lapított, végső része kis darabon
hengeres ; hüvelye hosszú, hengeres, a pete-
csatorna hosszát többszörösen fölülmúlja.
Párzótáskája jól fejlett, nyele vastag s
vége terjedelmes, egyszer gömbded, más¬
kor megnyúlt tartálylyá duzzad meg; a
függelék viszont nagyon fejletlen, beömlése táján vékonyabb, távolabb
kissé megvastagodó s kissé hullámos szerv, beömlésének helye a párzó¬
táska tövének közelében van. Egészen sajátságos és a mennyire tudom a
Clausiliák sorában egyedülálló a párzószerv szerkezete. Ondócsatornájának
felső része nagyon vastag, selyemfényű, mely alább, a penis felé tetemesen
megvékonyodik. A penisnek a beömléséhez közelebb eső vége hengeres,
azonban távolabb tőle lapossá, lemezszerűvé válik s ez a lemezszerű rész íve¬
sen hajlott ; a lemezszerű részhez, annak a csúcsa közelében, de nem magán
a csúcson csatlakozik hozzája az ondócsatorna, mely azonban nem annak az
irányában folytatódik, hanem 360° szög alatt visszahajlik rá s szorosan
hozzátapadva és visszafordulva annak irányával épen ellentétes irányban
halad tovább. A penisnek hosszú, vékony, a diaphragmához csatlakozó
visszahúzóizma van, mely másrészt a penis lemezszerű részének homorú
oldalán tapad. De ezen kívül az ivarkészülék összefügg az egyetemes vissza¬
húzó-izomrendszerrel is, melynek jobboldali izma egyébként gyenge ágat

72. rajz. A Clausilia (Pirostoma)
cruciata Stttd. ivarkészüléke.

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

98

bocsát feléje s az a hüvely legfelső részén, a párzőtáska beömlésének helyével
szemben tapad.

:-'ké 'ö;> '.'‘ife:. . . 1 .'V ; i a AaI-: .. •; .’.v>v>. ciS-K

14. Clausilia (Pirostoma) parvula Stud.

(73-74. rajz).

Köpenyszervek. Köpeny ürege nagyon keskeny, de nagyon
mély, mert pontosan két kanyarulatnyi hosszúságú. Veséje megnyúlt
haromszögalakú, hátul egyenesen levágott, előrefelé ki hegyesedé, meg¬
lehetősen rövid, % kanyarulatnyi hosszúságú. Szívburka nagy, körülbelül
a vese 4/5-nyi hosszával egyenlő.

Bélcsatorna. Pharynxa csőn ka kúp- vagy inkább a szájnyílás
felé megnyúlt gömbalakú, radulazacskója kicsiny, ívesen fölfelé kunkorodott.
Nyelőcsöve közepes hosszúságú, hát-hasi irányban kissé lapított cső; nyál¬
mirigyei kicsinyek, a nyelőcső hosszának körülbelül %-é vei egyenlő hosszúak,
eléggé tömör állományúak, mindegyik mirigy egy-egy fő- s egy-egy mellék¬
lebenyből áll, melyek a nyelőcsövet egészen körülölelik. A nyelőcső hirte-
lenül kitágulva megy át a terjedelmes, hengeres gyomorba, mely egy

1 6 8 11 13

73. rajz. A Clausilia (Pirostoma) parvula Stud. radulája.

teljes kanyarulatnyi hosszúságú s annak megfelelően gyűrűalakúan haj¬
lott. A közép- és végbél szerkezete és lefutása tekintetében a rendes typus-
sal egyezik meg.

Radula (78. rajz). Középsőfoga nagyobb és zömökebb a szomszédos
mellékfogaknál, háromhegyű ; mellékfogai kéthegyűek, számuk 5 ; a perem¬
fogak száma 11; a belsők háromhegyűek, a hegyek száma kifelé nő

15 11

és 6-ig emelkedhetik. A radula képlete : ~ö~ + -^r + g 6*

I V a r k é s z ü 1 é k (74. rajz). Hímn ősmirigye a 4-ik kanyarulatban
elhelyezett 4—6, erősen pigmentes bojtból áll. Hímnős vezetéke kezdetben
vékony és kevéssé kanyargós, azután hirtelenül nagyon erősen megvas¬
tagszik s ez a része igen sűrűn hurkolt, míg végül ismét megvékonyodik.
Ondótáskája tojás dadalakú, aránylag rendkívül nagy, jó mélyen be van
ágyazva a fehérjemirigy anyagába, azonban egyik felülete teljesen szabad
lévén, kívülről is igen jól látható. Fehérjemirigye meglehetősen kicsiny,

94

S OOS LAJOS

lapított lándzsaalakú, szürke színű. Pete-ondóvezetéke félhengeres, hím és
női része egyaránt síma felületű. Uterusa felül tágabb, alább lassan meg¬
vékonyodó, a prostata sárgásfehér színével élesen elüt tőle. Pete csatornája

hosszú tölcséralakú, a párzótáska
beömlésének helye felé erősen meg¬
vékonyodó; hüvelye jóval hosz-
szabb a pete csatornánál s annak
alsó részénél jóval vastagabb.
Párzótáskája hatalmas fejlettségű,
nyele vastag s vége hatalmas,
bunkóalakú tartály lyá duzzad meg;
a nyél függeléke a csoportra jel¬
lemző módon nagyon fejletlen, a
nyél tövéhez közel ered, hyalin s
azért nem egykönnyen található
meg, nagyon vékony s csak a vége
duzzad meg egy kissé, különösen
alsó része oly szorosan össze van
kanyargatva,hogy olvasó módjára
szemekből összetettnek látszik, ere¬
deti helyzetében a pete-ondóvezeték
falához tapadt és pedig oly szoro¬
san, hogy szöveteinek lágysága miatt attól ép állapotban alig is lehet
elválasztani. Penise feltűnően kicsiny, kúpos, zömök szerv, mely fölött
a csoportra jellemző erős, patkóalakú haj lás következik, ezután pedig
az ondócsatorna, melynek a penishez közelebb eső része vékonyabb —
néha feltűnően vékony — följebb azonban tekintélyes átmérőjű csővé
vastagszik még. A penis hosszú visszahúzóizma az említett hajláshoz
tapad. A szemtartónyél visszahúzóizma szabadon fekszik az ivarkészü¬
lék mellett.

VII. Vitrifia Drap.

1. Vitrina ( Semilimacella n. sbg.) velebitica n. sp.

(75-76. rajz).

Az itt ismertetendő új faj négy példányát 1916 szeptemberében
Zenggből kaptam Dobiasch Emma kisasszonytól, a ki azokat a Velebit
Metla nevű csúcsán, Ostaria közelében (Carlopago és Goszpics között)
gyűjtötte ugyanabban a hónapban. Bizonyos körülmények következtében,
a melyeket pár szóval mindjárt megemlítek, e fajnak csak kissé hiányos,
illetőleg föltételesen kiegészített leírását adhatom, ebben azonban benn-

74. rajz. A Glausilia (Pirostoma) 'parvula Stud.
ivarkészüléke.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

95

foglaltatnak az összes jellemző bélyegek, úgy hogy a faj leírásának elhalasz¬
tását mi sem indokolná.

Mint említettem, a fajnak négy példánya került a kezembe, és pedig
egy nagyobb, fejlettebb és három fiatalabb. Arra való tekintettel, hogy a
Vitrina- fajok csak őszszel, október táján, a hidegebb időjárás beköszöntével
válnak ivarérettekké, szeptemberben gyűjtött állataimról, még a leg-
nagyobbról is, föltehettem, hogy ivarilag szintén éretlenek, azért különösebb
gondot nem fordítottam rájuk, azt azonban szerencsére mégsem mulasz¬
tottam el, hogy a legnagyobb példány alapján az élő állat leírását el ne
készítsem. Különösebb figyelmet annál kevés bbé
fordítottam rájuk, mert futólagos vizsgálat alap¬
ján azt hittem, hogy vagy a messze elterjedt
Vitrina peZZwcúM-val, vagy a Vele bitben eléggé
gyakori, vagy legalább annak vélt V. Beitterir
vel, avagy esetleg a V. dia'phaná-yoX van dolgom,

80 31 32

34 35 36 37

75. rajz.

A Vitrina (Semilimacella) velebitica Soós
radulája.

76. rajz.

A Vitrina (Semilimacella)
velebitica Soós ivarkészüléke.

tehát valamelyik ismert fajjal. Annál nagyobb volt a meglepetésem, a midőn
a legnagy óbbik példányt felbonczo Iva, ivarszervei alapján rögtön nyilvánva¬
lóvá lett, hogy állatom az említett fajok egyikével sem azonos, de nem azonos
egyik eddig ismert fajjal sem. Ez könnyen volt megállapítható annak el¬
lenére, hogy, mint sejtettem, az állat teljes ivarérettségét még nem érte el,
mert az ivarkészülék női része még nem volt teljesen kifejlődve. A ténynek
késői felismeréséből az a hátrány származott, hogy a felbonczolt legnagyobb
példány héját széttörtem s mivel a többi példányok fiatalok, abban a hely¬
zetben vagyok, hogy az új faj héját nem ismertethetem meg kielégítően.
Azonban a véletlen segítségemre jött. A Metla-csúcson ugyanis 1907-ben
magam is jártam s ez alkalommal elég szép számban gyűjtöttem egy Vitrina-
faj héját is, fiatalabbakat és idősebbeket vegyest. Ezeket a héjakat Wagner,

96

SOÓS LAJOS

a ki néhány éve egész V itrina- anyagunkat elkérte tanulmányozás végett,
Vitrina diajpham-n&k határozta volt meg, de a melyek — mint gondos
összehasonlítás alapján meggyőződtem róla — semmiben sem térnek el a
Yelebit egyéb pontjairól származó példányokkal, a melyeket ugyancsak
Wagner V. Beitteri-nek határozott meg. A Metláról való, Dobiasch kis¬
asszony gyűjtötte fiatalabb példányok megegyeznek az én ott gyűjtött
példányaimmal, tehát nyilván ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, s mivel az
enyéim között teljesen kifejlett héjak is vannak, a leírást ezek alapján
egészíthetem ki. Közbevetőleg csak annyit jegyzek meg, hogy a V. Beitteri-
ből typusos, illetőleg eredeti termőhelyéről vagy annak közeléből származó
példányaim nincsenek, az itt leírt fajt tehát azzal közvetetlenül nem hason¬
líthatom össze, hanem Wagner tekintélyére hivatkozva legföljebb annyit
mondhatok, hogy a Vele bitben él egy Viirina- faj, mely héja alapján alig
különböztethető meg a F. Beitteri- tői, ellenben anatómiai tekintetben
igen nagy különbség választja el tőle

Az új fajt a következőkben ismertetem, megjegyezve, hogy a ház
leírása egyedül az általam a Metlán gyűjtött példányokon alapszik, a közölt
méretek pedig az onnan való legnagyobb példányok méretei.

Háza nagyon vékony héjú, átlátszó vagy kissé zavaros, zöldessárga
szárú színű, síma felületű, növekedési vonalai alig láthatók, három kanyaru¬
latból áll, tekercse nagyon tompa kúpalakú, de határozottan kiemelkedő,
átmérője pontosan a fele az egész ház nagyobbik átmérőjének, nyílása
ferde, megközelítőleg háromnegyed ellipsi salakú, kissé szélesebb, mint a
milyen magas, alsó és felső szára egyaránt íves. Méretei a következők:
Nagyobb átmérője 6—7, kisebb átmérője 5, magassága 8 mm, a nyílás
szélessége 4*2, a magassága 8*8 mm.

Az állat egészen belé húzhat ja magát a házába ; karcsú, megnyúlt,
elül ívesen lekerekített, hátrafelé meg vékonyodó és erősen kihegyesedő,
farkrésze nagyon magas, erősen, ívesen boltozott. A bal «héjlebeny» nagyon
jelentéktelen duzzanat, mely ráfekszik a héj peremére, jobb héjlebenye
(«balancier») hosszú nyelvalakú, a héj csúcsán is túlér, a lélekzőnyílás mögött
foglal helyet ; bal «tarkólebenye» hatalmas nagyságú, mely a mászó állaton
majdnem a szemtartók tövéig ér, jobb tarkólebenye nagyon kicsiny, a lélekző¬
nyílás mögött fekszik, ferde, hegyével előrefelé néző háromszögalakú, míg
alapja a jobb héjlebeny alapjával egyenlő, illetőleg azzal összeesik. Szemtartói
hosszúak, karcsúak, tekintélyes nagyságú bunkóban végződnek, melynek
hátsó peremén foglal helyet a szem; tapogatói kurták, zömökek. Az állat
színe általában véve sötétebb vagy világosabb szennyesszürke, azonban
farkrészének töve, valamint oldalai majdnem fehérek; bal tarkólebenyének
alapszíne világos szennyesszürke, ebben azonban több-kevesebb pigment
rakódott le kisebb-nagyobb foltok alakjában, úgy hogy néha egészben

MAG Y A B OE SZAG I PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

97

véve sötétszürke színű; a többi lebenyekben szintén van kevés pigment,
de a jobboldaliakban csak azoknak a bal széle mentén ; köpenyében szintén
van, néha tetemes mennyiségű, nagyon finom szemcsékből álló és egyen¬
letesen elosztott festékanyag. Talpa három, éles határú pásztára osztott, a
középső pászta szélesebb a szélsőknél, az utóbbiak az élő állaton kissé kékes¬
szürkék, a középső világossárga. Lélekzőnyílása aránylag nagyon elül,
jóval a héjnyílás felső zuga és a jobboldali lebenyek előtt található. Az
állat meglehetősen élénk.

Köpen^szerveinek elhelyezése tekintetében a Vitrina
Kotulae-n észlelhető viszonyoktól (1. a következő fajt) annyiban van eltérés,
hogy azok kevésbbé fekszenek harántul, hanem jobban rézsut osan az
állat főtengelyére, bal hátsó és jobb elülső irányban, továbbá abban, hogy
húgyvezetéke hegyes szög alatt a végbél felé hajlik s nyílása a végbélnyílás
mellett van; veséje megnyúlt ellipsisalakú, két vége tompán lekerekített;
szívburka a vese háromnegyed hosszával egyenlő, szívkamrája feltűnően
nagy és izmos, pitvara ellenben aránylag nagyon kicsiny.

Bélcsatorna. Pharynxa hatalmas nagyságú, csonkakúp- vagy
előrefelé erősen megnyúlt gömbalakú ; radulazacskója nagyon kicsiny,
félgömbalakú duzzanat. Nyelőcsöve kezdetben vékonyabb, azonban csak¬
hamar erősen kitágul s lassan, egyenletesen átmegy a terjedelmes gyomorba.
A nyelőcsőnek és a gyomornak a fala nagyon vékony. Nyálmirigyei nagyon
laza összetételűek, nagyon hátul fekszenek a nyelőcső falán, következés-
képén vezetékeik nagyon hosszúak; a jobboldali mirigy jóval nagyobb a
baloldalinál. A bélcsatorna többi része a következő fajéval egyezik meg.

Radula (75. rajz). Egy-egy félsorában 35—38 fog van. Középső¬
foga valamicskével nagyobb a szomszédos mellékfogaknál, háromhegyű,
mesoconusa hosszú, ectoconusai sokkal kisebbek, de azért eléggé tekintélyes
nagyságúak; mellékfogainak száma 11, szintén háromhegyűek, a belsőbbek
ectoconusai nagyobbak, a kijebb esőké fokozatosan megkisebbednek, a
11-ik fogon pedig már csak a nyoma van meg; a peremfogak száma 24—27
között változik ugyanazon a radulán a szerint, hogy a legkülső, csenevész
fogak közül hány van meg, sokkal karcsúbbak a mellékfogaknál, ectoco-
nusuk sokkal magasabban, közelebb fekszik a mesoconus csúcsához, mint
a mellékfogakon, a belsőbbek nagyobbak, a perem felé esők egyre kisebbekké
válnak, a 31-ik fogtól kezdve az ectoconus és az alaplemez közt járulékos
hegyek jelennek meg, s mivel a nagyságbeli különbségek a járulékos hegyek
és a másik két hegy között csakhamar meglehetősen elmosódnak, a fogak

külső oldala fűrészszerűvé lesz. A radula képlete : — j- ~

o o

24—27
2-7 ’ ,

Állkapcsa nagyon vékony, félholdalak úan hajlott s hosszában
szabálytalanul barázdált, homorú oldalának közepén íves kidudorodás van,

7

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

98

SOÓS LAJOS

domború oldalának szegélye a legnagyobb domborodás táján visszahajlott
s közepe táján ívesen bemélyedt.

Ivar készülék (76. rajz). Azt már föntebb említettem, hogy az
állat gyűjtésének időpontjából már eleve azt lehetett következtetni, hogy
ivarilag nem teljesen érett s a bonczolás valóban azt tanúsította, hogy a
készülék női részei még nem voltak teljesen kifejlődve, ellenben teljesen
fejletteknek bizonyultak a hím részei, elsősorban azok, melyek a pár¬
zásban játszanak szerepet. Ez a tény egyáltalában nem meglepő, mert a
Molluscák sorában nagyon gyakori a herma phro di tismusnak az a neme,
melyet váltakozó herma phroditismusnak nevezünk. Ez a kifejezés azt jelenti,
hogy a kétféle csirasejt nem egyidejűleg, hanem egymás után érik s annak
megfelelően a vezetékek egyik vagy másik része szintén korábban fejlődik ki.
Egyszer a hím elemek érnek meg előbb s azután a nőiek (proterandrikus
hermaphroditismus), vagy megfordítva (proterogyn hermaphroditismus).
A Viirinak herma phroditismusa proterandrikus s így természetes, hogy a
készülék hím részei előbb fejlődnek ki a nőieknél, s így abban sem lehet
kételkedni, hogy a leírás alapjául szolgáló példány a párzásra már
érett volt. Eme nem teljesen kifejlődött készülék leírását a következők¬
ben adom :

Hímnősmirigyéről semmit sem mondhatok, mert azt nem sikerült
kiszabadítanom a középbélmirigy anyagából. Hímnős vezetéke kezdetben
vékonyabb, azután hirtelenül nagyon megvastagszik s egyben erősen
kanyargóssá válik, majd ismét hirtelenül megvékonyodik s egyenessé lesz.
Az ondótáskát nem sikerült megtalálnom. A fehérjemirigy kicsiny, fej¬
letlen, vörösesbarna színű. A pete-ondóvezeték szintén fejletlen, de így is
látható, hogy a teljesen kifejlődött állatnak terjedelmes, öblös, kanyargós
uterusának kell lennie. A prostata, ellenkezőleg a hím vezeték többi részével,
alig észrevehető. Petecsatornája aránylag hosszú, de vékony cső, mely
azután a hatalmas vastagságú, a petecsatornánál valamivel rövidebb
hüvelybe megy át. Párzótáskája jól fejlett ; nyelének alaprésze, mely egyenes
folytatása a hüvelynek, rendkívül vastag, azonban gyorsan megvékonyodik
s egy kis rövid, hengeres résznek ad helyet, melynek végén a tojásdadalakú
tartály ül. A női vezeték járulékos része az egyes Vitrina-ía jók nagyon
jellemző szerve, az ú. n. nyilmirigy (appendicula); az itt leírt új faj nyilmirigye
hatalmas fejlettségű, zömök henger- vagy inkább bunkóalakú szerv. Penise
nagy, közepe táján orsóalakúan megvastagodó, két vége felé kissé meg¬
vékonyodó, a végén nyílik beléje az aránylag vastag, egyenletes átmérőjű
ondócsatorna, mely a penis külső kötőszövetburka alatt halad egészen
annak a benyílása tájáig, a hol áthajlik a női vezeték falára s annak a mentén
halad a prostatáig. A fejlődésnek ebben a stádiumában a petecsatorna alig
vastagabb az ondöcsatornánál. A penis rövid, de vastag visszahúzóizma a

MAGYARORSZÁGI PULMO NÁtÁK ANATÓMIÁJA.

penis végén tapad. A jobb szemtartónyél visszahúzóizina ««ibadon, fekszik
az ivarkészülék mellett.

Idegrendszere tekintetében általában véve a F. Kotulae-v al
egyezik meg, azonban egyes vonásaiban eltér tőle. Szintén összes dúczai
igen szorosan összekapcsolódnak egymással, azonban különösen a baloldali
dúczai élesebben határolódnak el, mint a F. Kotulae megfelelő dúczai s a
bal parietalis és a visceralis dúcz egészen határozottan elhatárolódik egy¬
mástól. A visceralis dúcz erősen jobbra tolódott s közvetetlenül előtte a
pleuralis dúcz foglal helyet, mert a kicsiny jobboldali parietalis dúcz eredeti
helyzetéből balra tolódott s mintegy a garatalatti dúczcsoport alkotta
patkóalakú képződménynek a belső oldalára erősített függelék.

Ez új faj szervei közül különösen hármat kell kiemelnem, mint a
melyeknek sajátságai elsősorban irányadók rendszertani helyének meg¬
állapításában. E szervek a ház, a radula és az ivarkészülék. Az állatnak,
mint láttuk, 3 kanyarulatból álló háza van, melybe egész testét be tudja
húzni ; ivarkészüléke nyiknir így gyei (appendicula) van ellátva, raduláján
meg az a fontos, hogy peremfogai két hegy űek, illetőleg fűrészesek. A közép¬
európai Vitrina- fajokat legutóbb Wagner1 — támaszkodva saját beható
vizsgálatain kívül régebbi szerzők 2 szintén eléggé bőséges adataira —
három nembe osztotta be. Ezeknek kettejére, jelesen a Vitrina s. str. és a
Phenacolimax nemekre jellemző, hogy az állatok héjukba egészen behúzhatják
magukat, ivarkészüléküknek pedig nincs appendiculája, radulájuk tekin¬
tetében azonban eltérnek egymástól, mert míg a Vitrina s. str. peremfogai
mind tövisalakúak (olyanok, mint az alább tárgyalandó fajéi), ellenben a Phe-
nacolimax-é i olyanok, mint az itt leírt új fajéi. A harmadik nemet ( Semilimax )
az jellemzi, hogy háza sokkal fejletlenebb azokénál, legföljebb 2 kanyarulat¬
ból áll s oly kicsiny, hogy az állat egészen nem tudja beléje húzni magát,
ivarkészülékének pedig appendiculája van, míg radulája tekintetében a
Vitriná-Y al egyezik meg. Különböznek a nemek a szemtartónyél visszahúzó-
izmának a helyzete tekintetében is, mert míg a Phenacolimax és Semilimax
szóban lévő izma szabadon fekszik az ivar készülék mellett, addig a Vitriná-é
a penis és a hüvely közt halad át.

Ha már most az itt leírt új fajt a fölsorolt nemek valamelyikébe be
akarjuk sorozni, igen nagy nehézség előtt állunk, mert e fajon egészen
csodálatosan kombinálódnak az egyes nemek bélyegei, miként a következő
összeállítás tanúsítja :

1 Wagner, A. J., Beiträge zur Anatomie der Stylomatophoren aus dem Gebiete
der Monarchie und der angrenzenden Balkanländer. (Denkschr. Akad. Wien, 91. Bd., 1915).

2 V. ö. különösen Wiegmann, Fr., Der sogenannte Liebespfeil der Vitrinen. (Jahrb.
D. Malakozool. Gesellsch., 13. Jg., 1886) és Simroth, H., Beiträge zur Kenntnis der Nackt¬
schnecken. (Nova Acta Leo p. -Car., 54. Bd., 1890).

i 00

SOÓS LAJOS

A Semilimax- szál megegyezik abban, hogy appendiculája van, de
eltér tőle házának és radulájának szerkezete, valamint szemtartónyele
visszahúzóizmának helyzete tekintetében.

A Phenacolimax- szál megegyezik házának és radulájának szerkezeté¬
ben, de eltér tőle appendiculája és visszahúzóizmának helyzete révén.

A Vitrina s. str. nemmel megegyezik házának szerkezete és vissza¬
húzóizmának helyzete tekintetében, de eltér tőle appendiculája és radulája
révén.

Abból a körülményből, hogy a Vitrina velebiticá- ban olyan sajátságos
módon kombinálódnak a Wagner által fölállított nemek bélyegei, min¬
denekelőtt azt a következtetést kell levonnom, hogy fölsorolt bélyegeiket
nem lehet generikus értékűeknek tekinteni, azért a WAGNER-féle nemeket
csak a Vitrinarnem alnemeinek tekintem. Másodszor pedig, mivel a V. vele-
bitica emez alnemek egyikébe sem osztható be, elkerülhetetlenül szükséges,
hogy számára új alnem állíttassák fel. Ez alnem jelölésére a Semilimacella
nevet ajánlom. Az alnem jellemző bélyegei az elmondottak alapján a követ¬
kezők: Az állat házába teljesen behúzhatja magát, ivarkészülékének appen¬
diculája van; peremfogai közül a belsők kéthegyűek, a külsők fűrészesek;
a szemtart ónyél .visszahúzóizma a penis és a hüvely közt halad át.

A Vitrina velebiticá elterjedésének körét egyelőre teljességgel lehetetlen
meghatározni s ez idő szerint csak a Metla-csúcs tájékát tekinthetjük a faj
egészen biztos termőhelyének. Arra már föntebb utaltam, hogy héja tekin¬
tetében — Wagner tekintélye alapján — a Vitrina (Phenacolimax) Beitteri
BTTG.-el egyezik meg, mely faj ivarkészülékének azonban Wagner vizs¬
gálatai szerint (1. c., p. 472, t. XIY, fig. 123) nincs appendiculája. Wagner
anatómiai vizsgálatainak alapjául, mint a tábla magyarázatából látom,
krajnai, Veldesből származó példányok szolgáltak. A kérdés már most az,
hogy vájjon Wagner vizsgált-e anatómiailag horvátországi példányt?
Talán nem alaptalan az a föltevésem, hogy az ő Horvátországra vonatkozó
adatai mind csupán a héj vizsgálatán alapszanak. S hogy ez mennyire nem
elégséges, arra épen a jelen eset szolgáltat példát, mely sok mással egyetem¬
ben azt tanúsítja, hogy egyforma héjú fajok anatómiai tekintetben nagyon
eltérők lehetnek. Azért egyáltalában nem volna meglepetés, ha további
anatómiai vizsgálatokból az derülne ki, hogy a Vele bitben élő s héja alapján
V. Beitteri- nek tartott állatok mind az itt lend fajba tartoznak. Ezzel együtt
tisztázandó volna a V. Beitteri elterjedésének köre is, mely Wagner szerint
a Délkeleti- Alpokra és a Balkán északnyugati részére, tehát Krajna, Horvát¬
ország, Bosznia, Herczegovina, Montenegro, Albánia és Maczedonia terü¬
letére terjed ki, mert egyáltalában nem lehetetlen, hogy a Balkán meg¬
jelölt területén mindenütt a Vitrina velebiticá él.

MAGYARORSZÁGI PULMO NAT AK ANATÓMIÁJA.

101

2. Vitrina ( Semilimax) Kotulae Westl.

(77 — 80. rajz).

.-i. • AtV 'X # ■ - .i/A . ■ .. v: . ... Ï A . ^ /; ; Yi - . •;

Köpenyszervek. Bal héjlebenye kicsiny, körömágyszérűen
ráhajlik a héj szélére, jobb héjlebenye szalagszerű, pontosan a lélekzőnyílás
fölött ered s oly hosszú, hogy a héj csúcsát is teljesen eltakarja ; bal tarkó¬
lebenye hatalmasan fejlett, nagyon vastag, körülbelül félellipsisalakú, mely
a kinyúlt állaton a nyakrész fele hosszáig ér, jobb tarkólebenye kisebb a

77. rajz. A Vitrina (Semilimax) Kotulae Westl. szervezete vázlatosan.

jobb héjlebenynél, a lélekzőnyílás alatt és kissé a mögött ered; nagysága
egyénenként változik.

Már a héja szerkezetéből is látható, hogy zsigerzacskója nagyon
visszafejlődött, hiszen mindössze másfél kanyarulatból áll s nagyobb részét
ennek is a középbélmirigy és a bélcsatornának ebbe ágyazott része, valamint
a hímnősmirigy alkotta tömeg foglalja el, míg a tulaj donképeni köpenytáj
jóval kisebb. A köpenyüregnek és a benne lévő szerveknek az elhelyézése
azt tanúsítja, hogy a köpenyüreg és a köpenyszervek eredeti helyzetükből
tetemesen eltolódtak. A köpeny üreg az állat főtengelyére merőlegesen,
tehát harántul fekvő zacskó rajz), melynek szabad lélekzőfelülete
nagyon kicsiny, mivel boltozatának nagyobb részét a hatalmasan fejlett
vese foglalja el. A vese az állat hossztengelyére szintén harántul álló, nagy,
sárgás színű test, mely a lélekzőüregnek majdnem az egész hosszán végig ér
s alapja egészen baloldalt, a lélekzőüreg falánál foglal helyet, a honnan kezdve
párhuzamosan halad a köpeny elülső peremével, s vagy ellipsisalakú, vagy
pedig előrefelé megvékonyodó és ívesen lekanyarított végű; a másodlagos

102

SOÓS LAJOS

húgyvezeték a lélekzőüreg hátsó zuga mentén halad, a vese csúcsa előtt
ívesen kissé balra hajlik s végül valamivel a lélekzőiireg mögött nyílik.
A szívburok a vese bal elülső' sarka mellett s részben az alatt foglal helyet ;
a szív nagy, pitvara kisebb, kamrája ellenben feltűnően nagy és hatalmas
izomzatú.

P é 1 c s a t o r n a. A mellékelt vázlat (77. rajz) feltünteti — az ivar¬
készülék kivételével — az összes szervek általános elhelyeződését és így a
bélcsatprnáét is. À vázlat rajzolókészülék segélyével készült, azért a bél¬
csatornát eredeti helyzetében, egészen hűen ábrázolja. A pharynx nagy,
körtealakú, a radulazacskó igen kicsiny, apró kis kiemelkedés rajta ; a nyelő¬
cső kezdőrésze nagyon vékony, a mely azonban csakhamar igen tekintélyes
nagyságú, megnyúlt tojás da da lakú, nagyon vékony falú begygyé tágul ki ;
a közvetetlenül a begy mögött következő rész, tág voltából következtetve,
már a gyomorhoz számítandó s kezdetben egyenes lefutású, azonban a

78. rajz. A Vitrina (Semilimax) Kotulae Westl. radulája.

következő része patkóalakúan meghajlott ; a gyomor hajlott része, valamint
a bélnek mögötte fekvő darabja is be van ágyazva a középbélmirigy anyagába
A középbél, mely kezdetben vékonyabb, később azonban kitágul, S-alakú
kettős hurkot ír le, azután átmegy a rövid végbélbe, mely kissé a lélekző-
nyílás mögött nyílik. A nyálmirigyek szélesek, laposak, a begy falán fek¬
szenek, vezetékeik nagyon hosszúak, a jobboldali mirigy jóval nagyobb a
baloldalinál.

Radula (78. rajz). Középsőfoga egyenlő nagyságú a szomszédos
mellékfogakkal, háromhegyű, mesoconusa hosszú, karcsú; mellékfogainak
száma 15, háromhegyűek, asvmmetrikusak, mert az endoconus közelebb esik
a meso conus csúcsához, mint az ectoconus, a 15-ik fog mintegy átmenet a
peremfogakhoz, mert ectoconusa még eléggé tekintélyes, ellenben endoconusa
már nagyon jelentéktelen; a peremfogak végig egyforma ár- vagy tövis -

1 15 20—21

alakúak, számuk 20—21. A radula képlete: — + -tt +- — A - .

O ó 1

I V a r k é s z ü 1 é k (79. rajz). Hímnősmirigye szabálytalan, lemez-
alakúan lapított test, mely nagyon lazán összefüggő, gömbded mirigyek¬
ből áll. Hímnősvezetéke meglehetősen rövid, kezdetben vékonyabb, utóbb
tetemesen megvastagszik, nagyobb része gyengén csavargatott, két vége

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

108

azonban egyenes,. Végső része mélyen be van ágyazva a fehérjemirigy
anyagába; ondótáskának még a nyomát sem sikerült fölfedeznem. Fehérje¬
mirigye mindig nagyon jól fejlett, a lerajzolt példányé pedig épenséggel
szokatlanul nagy, két részre tagolódott, állománya meglehetősen laza.
Pete-ondóvezetékének túlnyomó részét a tágas, tulajdonképen két, kissé
ránczolt, zacskószerű öbölből álló uterus alkotja, melynek fala mentén a
prostata vékony kis szalagként fut végig. Az uterust vízben erősen meg¬
duzzadó szövetek alkotják. Petecsatornájának felső része az uterus meg

nem változott folytatása lévén, szin¬
tén nagyon öblös, alsó része azonban
hirtelenül nagyon erősen megvéko¬
nyodik és hengeressé válik, hüvelye
nagyon rövid, de tág, szintén henge¬
res. Párzótáskája nagyon kurta, zö¬
mök, hengeres, tartálya gömbded vagy
többé-kevésbbé megnyúlt. Penise jól
fejlett, szabálytalan hengeralakú, vége
kissé meghajlott és megvékonyodott

79, rajz. A Vitrina. (Semilimax) Kotulae Westl.
ivarkészüléke.

80. rajz. A Vitrina (Semilimax ) Kotulae
Westl. központi idegrendszere.

s végül lekerekített; ondócsatornája aránylag hosszú, vékony, egyenletes
átmérőjű cső, mely eleinte a penis fala mentén szabadon falad, a hajlása
táján azonban beléhatol annak külső burkoló rétegébe s ott halad tovább
a penis beömlése tájáig, a hol kiszabadul és a női vezeték mentén halad
tova ; a penisnek hosszú, de vékony visszahúzóizma van, mely egyik végével a
penis csúcsához, másik végével pedigaz ivarkészülék felső, a fehérjemirigy gyei
határos részét borító hártyához tapad. Az appendicula hatalmasan fejlett,
hengeres szerv, mely, mint általában, két részből áll: a distalis mirigyes,
bunkós-hengeres részből s a proximalis, a hüvelyhez csatlakozó vastagabb,
hengeres részből, mely tulajdonképen hüvelyét alkotja a mirigyes rész
beléje nyomuló, vele szomszédos részének; az egész nagyon hasonlít a

SOÓS LAJOS

104

V. (Semilimax) elongatus Drap, megfelelő szervéhez, a hogyan Wiegmann*
lerajzolta. A szerv részletesebb szerkezetét és működését illetőleg szintén
Wiegmann idézett dolgozatára utalok. A szemtartónyél visszahúzóizma
a penis és a hüvely közt halad át, a mit külön is kiemelek azért, mert á
Semilimax- fajok izma Wagner (1. c., p. 474) szerint szabadon fekszik az
ivarszervek mellett.

Idegrendszer (80. rajz). Agydúczai tojásdadalakúak, rézsutosan
előre megnyúltak s rövid, széles agypánt köti össze őket egymással, melytől
a dúczok maguk alig különíthetők el. Az agydúczokon három lebenyt
egészen jól meg lehet különböztetni, a melyek maguk is ismét több kisebb,
másodlagos lebenyből állanak. A három főlebeny közül a belsőből ered az
agy pánt, a két külső közül pedig az elülsőből a látóideg, a hátulsóból pedig
a cerébro-pedalis és cerebro- pleuralis connectivum veszi eredetét. A 80. rajz
balról és kissé alulról nézve ábrázolja a központi idegrendszert s
áttekinthetőség kedvéért elhagytam róla a jobb agy- és pleuralis dúczot,
valamint az agyból kiinduló két connectivumot ; az agydúczból a lerajzolt
helyzetben csak a két oldalsó lebeny látható, a belső ellenben nem. A cerebro-
pedalis és a cerebro-pleuralis connectivum nagyon vastag és tekintélyes
hosszúságú, ellenben az összes többi connectivumok rendkívül rövidek,
sőt nem is láthatók, úgy hogy a garatalatti dúczcsoport összes dúczai szoros
egységet alkotnak. A lábdúczok szabálytalan sokszögletűek, tekintélyes
nagyságúak, a középvonalban érintkeznek egymással. A pleuralis dúczok
a lábdúczok hátsó része fölött, de kissé rézsutosan hátratolódva helyezked¬
nek el, szinte azt is mondhatnók, hogy a lábdúczokon ülnek, mert a pleuro-
pedalis connectivum rendkívül rövid, azonban ennek ellenére is jól meg¬
különböztethetők tőlük. A garatalatti dúczcsoport összes dúczai, a lábdúczok
kivételével, tehát a két pleuralis, a két parietalis, valamint a visceralis
dúcz egyetlen patkóalakú képződménynyé forradt össze, a ine ly ben az egyes
elemeket, dúczokat csak nagyon homályosan lehet fölismerni, miként a
vázlaton is látható.

Vili. Vitrea Fitz.

A Vitrea- nem fajai közül, a mennyire az irodalmat áttekinthetem;
anatómiailag eddig mindössze egy fajt, a V. crystallina MüLL.-t vizsgálták
meg, a minek nyilván az állat kicsinységéből eredő vizsgálati nehézségek
az okai. Annál örvendetesebb, hogy ez alkalommal mindjárt három faj
anatómiáját megismertethetem.

1 Wiegmann, Fr., 1. c., p. 76, fig. 4.

MAGYARORSZÁGI RULMONATAK ANATÓMIÁJA.

105

1. Vitrea Jetschini Kim.

(81—82. rajz). ■ ' ' '

Köpenyszervek. Köpenyürege az utolsó kanyarulat fele-
hosszával egyenlő. A köpeny maga fehér, pigment csak a gallér belső oldalán,
továbbá a végbél legvége táján van benne; a gallér pigmentje tekintélyes
mennyiségű. Veséje a lélekzőüreg fele hosszával egyenlő, világossárga, a
köpenyüregnek körülbelül a középvonalában helyezkedik el, karcsú, meg¬
nyúlt, hátul gyenge ívben levágott, elül tetemesen kihegyesedő, csúcsa

l ' \T \ ... . ; . ■ .

erősen jobbra hajlott. Bzívburka a vesének mintegy fele hosszával egyenlő,
pitvara nagyon kicsiny, kamrája hozzá képest igen nagy.

Bélcsatorna (81. rajz). Pharynxa erősen megnyúlt, elül hen¬
geres, hátul tölcsérszerűen kitágult, oldalról erősen lapított ; radulazacskója
kicsiny, kúpalakú. Nyelőcsöve vékony és meglehetősen rövid, mely hirtelenül
kitágulva megy át a feltűnően nagy, ívesen hajlott, hengeres gyomorba;
a gyomor a pylorusvégén szintén egyenletesen, nagyon lassan megvéko¬
nyodva megy át a középbélbe ; a középbél kezdetben párhuzamosan fut a
gyomor homorú oldalával, ez a rész azonban annyira megegyezőnek
látszik a gyomorral, hogy esetleg még ahhoz kell számítanunk s a tulaj don-
képeni középbél csak ott kezdődik, a hol elhajlik a gyomortól, mely rész
külsőleg is könnyen felötlik, mert a bélcsatorna ezen a helyen hirtelenül
megvékonyodik s azután a szokásos kettős hurkot írja le. Nyálmirigyei

106

SOÓS LAJOS :

igen nagyok, megnyúlt négyszögletes lemezalakúak, hátrafelé majdnem a
gyomorig érnek, tömör állományúak, vezetékük eléggé hosszú.

A rad u Iáról semmit sem közölhetek, mert egyetlen megfelelő
példányom lévén, annak egészben kikészített bélcsatornáját nem akartam
feláldozni.

Ivarkészülék (82. rajz). Egyetlen példányom, úgy látszik,
még nem volt ivarérett s azon kívül oly erősen zsugorodott, hogy bon-
czolási czélokra igazán nem volt elsőrendű anyag. Az ivarkészülék egyes
részeinek sajátos elhelyeződése a zsugorodás, illetőleg az állat erős össze¬
húzódásának az eredménye. Alkalmasint az ivaréretlenség volt az oka,
hogy az állat hímnősmirigyét nem sikerült kikészítenem. Hímnős vezetéke
első pillanatra majdnem egyenesnek látszik, melyen csak kisebb kanyarula¬
tok vannak, kezdetben nagyon vékony, azután hirtelenül erősen meg¬
vastagszik s végül ismét megvékonyodik ; a középső vastag rész selyemfényű.
Azonban a valóságban úgy áll a dolog, hogy a középső, külsőleg nagyon
vastag vezetékrész sem vastagabb a vezeték egyéb részeinél s látszólagos
vastagsága csak onnan ered, hogy e rész nagyon erősen burkolt s a burkolt
részletet mindenestől nagyon erős kötőszövet burok veszi körül, tehát a
vastag rész átmérője nem a vezeték, hanem a burkok átmérőjét képviseli.
Ondótáskája egészen szokatlanul nagy, hengeres, vége felé kissé megvasta¬
godott, proximalis része a febérjemirigybe van ágyazva, distalis vége ellen¬
ben szabad. Febérjemirigye tojásdadalakú, síma felületű, tömör állo¬
mányú. Peteondóvezetéke lapított, kissé ívesen hajlott, egész hosszában
meglehetősen egyenletes átmérőjű szerv; egész terjedelmében egyenletes,
világos krémsárga, melyen külsőleg az uterusnak és a prostatának megfelelő
rész meg nem különböztethető, a mi alkalmasint az ivaréretlenség követ¬
kezménye. Párz ótáskájának nyoma sincs, minek következtében az ivar¬
vezeték női részének önálló részlete nem is osztható fel pete csatornára és
hüvelyre ; ez a rész meglehetősen rövid, hengeres, a peteondóvezetéktől
sekély befűződés választja el, a befűződés alatt kissé megduzzad, de csak¬
hamar ismét hengeressé válik. Penise hatalmas nagyságú, benyílása köze¬
lében vékonyabb, a honnan kezdve a distalis vége felé egyenletesen, bunkó-
szerűen megvastagszik; vékony ondócsatornája a penis végén nyílik, kez¬
detben a penis mentén fut, azután áthajlik a hüvely falára, kezdőrésze rend¬
kívül vékony, később valamivel vastagabbá válik. A penis visszahúzóizma
annak a végén, az ondócsatorna beömlése mellett tapad, hosszúságáról
mit sem mondhatok, mert csak a vége van meg. A jobboldali szemtartónyél
visszahúzóizma a penis és a hüvely közt halad át.

Az itt ismertetett Fiírea-fajnak, mint láttuk, nincs párzótáskája s
mint mindjárt megjegyezhetem, a másik, általam vizsgált két fajnak sincs.
A párzótáska hiánya a Btylommatophorák sorában csak kivételes jelenség,

MAGYARORSZÁGI PULMONÁtÁK ANATÓMIÁJA.

107

azonban épen a Vitreá- hoz többé-kevésbbé közel álló nemekben előfordul.
Az, hogy ebben a tekintetben miképen viselkedik a Vitrea- fajok nagyobb
része, egyelőre meg nem állapítható, mert minia bevezetésben utaltam rá,
közülük az itt tárgyaltakon kívül csak a V. crystallina anatómiája
ismeretes. Az erre vonatkozó adatok olyanok, melyek e szerv nagyfokú
változékonyságára vallanak. Lehmann (1. c., p. 69, t. X, fig, 26) szerint,
a ki először vizsgálta meg az állatot anatómiailag, van párz ótáskája, és
Wagner is azt írja (1. c., p. 466. t. XII, fig. 94), hogy e szerve, bár csőké -
vényes állapotban, megvan, Ihering 1 szerint viszont egyszer megvan,
máskor ellenben hiányzik. Az irodalmi adatokat összevetve az én meg¬
figyeléseimmel, mégis az látszik a valószínűbbnek, hogy a Vitreor faj oknak
csak kivételesen van párzótáskája.

2. Yitrea diaphana Stud

(83 — 84. rajz).

'Ebből a fajból szintén mindössze egyetlen példány állott rendelkezé¬
semre s conserválás alkalmával az is megsérült, úgy hogy minden szervét
nem is készíthettem ki s a példány a mellett nem is volt egészen ivarérett.
Mindazonáltal érdemesnek tartom, hogy rávonatkozó megfigyeléseimet
közöljem, hiszen alig tudunk valamit e fajok anatómiájáról.

Köpenyszervek. Köpenyürege az utolsó kanyarulat felével
egyenlő hosszú. Veséje körülbelül a lélekzőüreg hosszának harmadával
egyenlő, nyelvalakú, hátul szélesebb, előrefelé lassan megvékonyodó
s végül ívesen lekerekített, hátulsó része tömörebb és meglehetősen élénk
sárgaszínű, állománya előrefelé mind lazábbá válik, s míg hátul meglehetősen
vastag, elül lemezalakú, a lélekzőüreg boltozatának megfelelően ívelt
s a köpeny mirigyekkel lazán behintett részénél egyébnek alig látszik ;
húgyvezetéke a végbél mentén fut le és a végbélnyílás közelében nyílik.
Szívburka nagyon kicsiny, megnyúlt, vékony, a vese fele hosszát sem éri el,
a vese alapja és a köpenyüreg bal széle közt fekszik, szívpitvara nagyon
kicsiny s nagyon vékony falú, kamrája nagyobb és izmosabb.

R a d u 1 á j a (88. rajz), miként a vázlat is tanúsítja, egyetlen vonásában
sem tér el a nagyobb anyag alapján részletesebben tanulmányozott követ¬
kező fajétól, de nem 9, hanem 10, tövisalakú peremfoga van. A radula kép¬

lete :

4 10

3-2 + 1 *

Ivar készülék (84. rajz). Hímnősmirigye és hímnősvezetékének

1 Ihering, H., Die Gattung Hyalina. (Nacht bl. D. Maiak. Ges., 24. Jg., 1892, p. 138.)

BOÓS LAJOS

108

nagyobb része sérült példányomon nincs meg ; az utóbbinak meglévő végső
része vékony, hengeres, egyenes lefutású; a példány fehérjemirigye nagyon
fejletlen volt. Pete-öndóvezetéke széles, többé-kevésbbé lapított. Uterusa
s ima felületű, felül vastagabb, alább ellaposodó. Prostat ája lapított, miri¬
gyei nagyón aprók, azért felülete síma. Hüvelye nagyon rövid, .közepe táján

orsóalakúan megduzzádt. Párzótás- .
káj a nincs. Penise nagyon j ól fej lett ,
benyílása táján vékonyabb, hengeres,
közepe táján jobban megvastagodott,
distalis vége ismét meg vékonyodott.1
ÖndÓesátórháji a penis, végén nyílik .
be, kezdetben a penis mentén halad,
azután át hajlik a hüvely oldalára,
hyalin, áttetsző s mintha olvas ősze¬
imen igen szorosan egymás niellé fűzött

gömbökből állana, a mi alkalmasint annak a jele. hogy igen szorosan, spirá¬
lisan csavargatott, általában véve szerkezeténél fogva igen élénken emlékez¬
tet egyes Olausiliák diverti culumára. A penisnek a végén tapadó nagyon
erős visszahúzóizma van.

8. Yitrea opinata Cless.

(85 — 86. rajz). ’ i

;i0 / ' ; . ;v , ' ;

Köpenyszervek. Köpenyürege az utolsó kanyarulatnak körül¬
belül a harmadával egyenlő hosszú. Köpenye fehér, de néha elülső részén
s a végbél lefutása mentén hátrább is tekintélyes mennyiségű pigment
halmozódik fel. Veséje a köpenyüreg középvonalában fekszik, de kissé jobbra

1 Wagner említi (l. c., p. 465), hogy Wiegmann egyik rajza szerint (mely tudtommal
nincs publikálva) a V. diaphana penisén félgőmhalakú kitüremlés van. Én ezt a függeléket
az én példányomon nem találtain meg. Azonban Wiegmanïï rendkívül lelkiismeretes búvár,
s így alig hihető, hogy tévedett volna. A dolognak a magyarázatát egyelőre nem tudom

piega dpi. .

MAGYARORSZÁGI PULMO NAT AK ANATÓMIÁJA.

109

hajlott, világos krémsárga, alapja széles, különösen baloldala erősen, ívesen
behajlott, előrefelé egyenletesen, gyorsan megvékonyodik s végül kihegyese-
dik; csúcsa felé lassan elveszíti sárga színét s egyúttal erősen ellapul, kékes
hyalinná válik, elsődleges húgyvezetéke jól látható, ellenben másodlagos
húgyvezetékének viszonyairól makroskopikus vizsgálattal semmit sem
tudtam kideríteni. Szívburka a vese baloldali behajlásában foglal helyet,
nagyon karcsú, a vese felehosszánál rövidebb.

Radula (85. rajz). Középsőfoga a szomszédos mellékfogaknál
karcsúbb; mesoconusa nagyon hosszú, tőrszerű, ectoconusai kicsinyek;
a mellékfogak háromhegyűek, számuk négy, és pedig az első három hatá¬
rozottan háromhegyű, a negyediknek az ectoconusa ellenben rendkívül

A Vitfea opinata Cless. radulája. A 'Vitrea opinata Cless. ivarkészüléke.

kicsiny, néha már nincs is meg; a peremfogak tövisalakúak, számuk

kilencz, azonban az utolsó már csak az alaplemezből áll. A radula

; , , , 1,49

keplete : x+_ + T-.

Ivar készülék (86. rajz). Hímnősmmgye a középbélmirigy
legfelső részében foglal helyet és 4—5, kevés acinus alkotta bojtból áll.
Hímnős vezetéke tekintetében a V. J etschini-ve 1 egyezik meg. Ondótáskája
kicsiny, hengeres, a fehérjemirigy anyagába van beágyazva. Fehérjemirigye
tojás dadalakú, hengeres, tömör állományú, de anyaga vízben erősen meg¬
duzzad és áttetszővé válik, a mikor az ondótáska is jól látható a belsejében.
Pete-ondóvezetéke széles, zömök. Uterusa széles, tágas, síma felületű.
Prostatája széles, nagy mirigy csövek alkotják, melyek azonban fehérségük
miatt nehezen láthatók. Pete csatornájának legfelső része lapított, mely

110

SOOS LAJOS

lapos rész után hengeres vagy gömbded duzzanat következik, majd ismét
megvékonyodik s innen kezdve mint tekintélyes, egyenletes vastagságú
cső folytatódik tovább s ilyen marad egészen végig. Párzótáskája nincsen.
Penise jól fejlett, benyílásához közelebb vastagabb, vége felé kissé megvé¬
konyodó szerv ; meglehetősen rövid, a penis felé vékonyabb, a prostata felé
kissé megvastagodó ondócsatornája a penis végén nyílik s ugyanott tapad
a rövid, de vastag visszahúzóizom is. A jobb szemtartónyél visszahúzóizma
a penis és a hüvely közt halad át.

Idegrendszer. Valamennyi dúcza jól megkülönböztethető,
önálló, azonban a visceralis dúczcsoport connectivumai nagyon rövidek
lévén, e dúczok szorosan egymás mellett fekszenek. Agydúczai nagyok,
háromszögletűek, nagyon rövid és vékony agy pánt köti össze őket egymással.
Az agydúczok mögött két nagy, de azoknál kisebb dúcz fekszik, úgy hogy
az idegrendszer felülről nézve négy nagy dúczból összetettnek látszik,
melyek egy négyszög négy sarkát foglalják el. Ezek közül a baloldali a bal
parietalis, a jobboldali pedig a visceralis dúczczal azonos. A nagyon apró
pleuralis dúczok az agy- és a visceralis-, illetőleg az agy- és bal parietalis
dúcz határát jelző rés fölött foglalnak helyet ; a szintén nagyon kicsiny
jobb parietalis dúcz a megfelelő pleuralis dúcz mögött fekszik, de a visce¬
ralis dúcz egészen eltakarja. A lábdúczok háromszögalakúak, a szomszédos,
vagyis az agy- és pleuralis dúczoktól nagyon messze fekszenek, tehát a
cerebro- pedalis connectivum nagyon hosszú s egészen szokatlanul hosszú
a pleuro- pedalis is, míg a cerebro- pleuralis nagyon rövid, vagyis a központi
idegrendszer két részre tagolódott, az egyik részt a lábdúczok, a másikat
pedig az összes többi dúczok alkotják. Az eddig általam megvizsgált mind¬
egyik Vitrea- faj idegrendszerét jellemzi, hogy a garatalatti dúczcsoport
tagjai, a lábdúczok kivételével, nagyon magasra tolódtak, köz vetetlenül az
agydúczok mögé.

IX. Conwlus Fitz.

Conulus fulvus Müll.

(87. rajz).

E fajnak az anatómiájával eddig tudtommal csak Lehmann (1. c.) ,
Ihering 1 és Schepman 2 foglalkozott, az első kettő ivar készülékét, az utóbbi
pedig raduláját ismertette meg. Lehmann rövid leírása és vázlatos rajza

1 Ihering, H., Ì. c. és Morphologie und Systematik des Genitalapparates yon Helix.
(Zeitschr. f. wiss. Zool., 54. Bd., 1892, p. 417, t. XVIII. fig. 11).

2 Schepman, M. M., Die Zungen der Hyalinen. (Jahrb. D. Maiak. Ges., 19. Jg., 1882).

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

111

nemcsak nagyon hiányos, hanem azon kívül majdnem összes részleteiben
téves is. Ihering rajza és adatai sokkal pontosabbak, de ezek sem hiánytala¬
nok s nem is mentek a tévedéstől, a mi bizonyára kellőképen megindokolja,
hogy e szintén rendkívül kicsiny faj anatómiájával e helyen foglalkozom.

A vizsgált példányok a Budafok alatt fekvő Háros-szigetről valók,
a hol közvetetlenül a víz szélén, a száradó iszapban levő köveken és azok
alatt találtam őket. Példányaim sötét vörösbarna színűek és alsó oldalukon
rendkívül finom spirális vésettel díszítettek voltak. Előfordulásuk körül¬
ményei, színük és skulpturájuk alapján kétségtelenül a faunánkból eddig
még ki nem mutatott var. praticola 0. RHDT.-al azonosak, mely azon kívül
az erdőkben élő törzsfajnál valamivel nagyobb is, és az átmérő, meg a magas¬
ság irányában is eléri a 8— 8*5 mm-nyi nagyságot. Ez a faj egyike a nem kis

nehézséggel bonczolható fajoknak. A bonczolás nehézségei nem annyira
az állat kicsiny voltában gyökereznek, mint inkább abban a körülmény¬
ben, hogy pete-ondó vezet ékét vízben rendkívül erősen megduzzadó, szinte
kocsonyaszerű anyaggá váló, megfogásra majdnem teljesen alkalmatlan,
a tű alól kicsúszó, a mellett a legnagyobb fokban szakadékony szövetek al¬
kotják, a miért is a bonczolás vízben vagy gyenge alkoholban nem végez¬
hető, hanem csak erős alkoholban sikerül, azonban akkor is nagy nehéz¬
séggel kell megküzdenünk, mert az erős alkohol viszont nagyon törékenynyé
teszi a szöveteket.

I varkészülék (87. rajz). A hímnősmirigyről semmi biztosat
sem mondhatok, mert példányaimban nagyon gyengén volt kifejlődve,
■azonban valószínűleg gömbded testté csoportosuló, lazán összefüggő acinu-
sokból áll (Lehmann szerint «sötétszínű, szemecskés»). Hímnősvezetéke
hosszú, majdnem egyenes (és nem kanyargós, mint Lehmann állítja),

112

SOÓS LAJOS

kezdetben nagyon vékony, a fehérjemirigy felé haladva vastagabbá válik
s végül a fehérjemirigy alsó részébe hatol be ; hogy van-e ondótáskája, nem
tudtam megállapítani, mert az alkoholban rendkívül törékenynyé lett
fehérjemirigyből nem tudtam kipræparâlni. Fehérje mi ri gye sárgásfehér
színű, hatalmas nagyságú, kissé hajlott tojásdadalakú, felülete durván
szemecskés, megfelelően az egyes mirigy csöveknek. Pete-ondóvezetéke
tágas, kissé lapított hengeralaku. Uterusa szabálytalanul redőzött, a redők
határai meglehetősen elmosódottak ugyan, de azért eléggé világosan lát¬
hatók. Prostatája hengeres, fala látszólag nem mirigyes s ha ez valóban
így van, akkor a prostata elnevezést meg sem érdemli. Petecsatornája tágas,
lapított, alább hengeres, fala nem mirigyes. Párzótáskája gyengén fejlett,
vékony cső, szorosan ráfekszik a petecsatorna falára, melynek hosszát nem
éri el, vége csak jelentéktelenül tágult ki, benyílásának helye közvetetlenül
a penis benyílása fölött van s így a készüléken külön hüvely meg nem kü¬
lönböztethető. Penise az egész készülék nagyságához képest feltűnően ki¬
csiny, hengeres vagy inkább orsóalakú szerv, mely egyenletesen megvéko¬
nyodva megy át a meglehetősen rövid ondócsatornába. A penisnek tekinté¬
lyes nagyságú, hengeres, kissé ívesen hajlott függeléke (appendix) van,
mely a penisnek az ivarnyílás felé néző oldalán foglal helyet s az utóbbiba
annak töve közvetetten közelében nyílik be. A penis visszahúzóizma
hosszú, lapos, a diaphragmához tapad. A jobboldali szemtartónyél vissza¬
húzóizma az ivarkészülék fölött fekszik, de a penis és a hüvely közt
halad át.

Nem mulaszthatom el, hogy röviden rá ne mutassak azokra az eltéré¬
sekre, a melyek az itt közölt és Ihering vizsgálatainak eredménye közt van.
De mielőtt ezt tenném, hangsúlyoznom kell azt, hogy mivel én a törzsfaj¬
nak egyik változatát, Ihering pedig alkalmasint magát a törzsfajt vizsgálta,
pontosan meg nem állapítható, hogy az eltérések közül melyek Írandók
Ihering tévedésének rovására s melyek alapulnak a törzsfaj és változata
közt esetleg valóban meglévő különbségeken. A következő polemikus sorok
tehát csak feltételes értékűek, de nem hallgathatom el őket, mert nem tar¬
tom valószínűnek, hogy törzsfaj és változata közt ekkora különbség legyen,
ha pedig van, akkor önálló fajnak tekintendő mindegyik.

Ihering szerint a petecsatorna (terminológiája szerint a hüvely) egy
részének fala körös körül, tehát egy teljes öv mentén erősen mirigyes, mely
azon kívül tetemesen meg is duzzadt ; a «hüvely falából», mondja tovább,
«közvetetlenül a mirigyöv alatt egy egészen rövid, vakbélszerű függelék tü-
remlik ki, mely nyilván azonos a receptaculum seminisszel» ( = párzótáska).
Én a Ihering említette mirigyes résznek, a mely nyilvánvalóan a magasabb-,
rendű Stylommatophorák nyálkamirigyei első kezdeményének volna te¬
kintendő s ha megvolna, valóban fontos adalék volna ezek fejlődésének

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

113

ismerete szempontjából, nyomát sem találtam, ellenben aránylag jól fej¬
lett párzótáska jelenlétét sikerült megállapítanom, melynek Ihering
csak a nyomát lelte meg. Az én általam vizsgált valamennyi példány párzó¬
táskája hasonló fejlettségű volt, azonban nem lehetetlen, hogy vannak
egyének, esetleg tájfajták, melyeknek e szerve fejletlenebb, a mi annál
inkább lehetséges, mert a mint látszik, e nemnek vannak olyan fajai is,
melyeknek párzótáskája egyáltalában nincs, Ihering 1 szerint legalább a
brazíliai C. semen Uni- nek nincs. Az én vizsgálataim eredményei a párzótáska
és a hüvely mirigyes részének hiánya tekintetében JACOBi-nak a japán
G. tener-e n végzett vizsgálataival egyeznek meg, mert Jacobi szerint e faj¬
nak hüvelyén szintén nincsenek mirigyes elemek, ellenben eléggé jól fejlett
párzótáskája van.

Ihering szerint az ondócsatorna a penisbe «rövid, zömök, közepén
átfúrt glanson át nyílik be.» Ez a leírás így nehezen érthető', azonban a rajz
útbaigazítást ad, hogy tulajdonképen mit kell érteni Ihering szavain?
A rajz szerint a hengeralakú penis hirtelenül, mintegy le csonkít va végzó'dik
s vége félgömbszer űen benyomódott, a mi módon nem makk, hanem inkább
præputiumszerû képzó'dmény jön létre, s már most ennek a bemélyedésnek a
közepén nyílik Ihering szerint az ondócsatorna. Ihe rin G-ne k ez az adata
kétségtelenül téves, mert mint láttuk a penis egyenletesen megvékonyodva
megy át az ondócsatornába. Bővebb megbeszélésre nem érdemes aprólékos
részleteket figyelmen kívül hagyva még csak azt akarom megemlíteni,
hogy Ihering a penist hosszú, hengeres csőnek rajzolja, mely az egész ké¬
szülék méreteihez képest feltűnően nagy, holott, mint említettem, a penis
aránylagos kicsisége egyik jellemző vonása a szervrendszernek.

Idegrendszer. Agydúczai nagyok, elülső-hátsó irányban erősen
megnyúlt tojásdadalakúak, hátsó végüket rövid, széles agy pánt köti össze ;
lábdúczai tojásdadalakúak, a középvonalban érintkeznek egymással. Pleu¬
ralis dúczai nagyon kicsinyek, a jobboldali gömded, a baloldali körülbelül
háromszögalakú, a előbbi közvetetlenül az agydúcz mögött s kissé az alatt,
az utóbbi pedig mindjárt a cerebro-pedalis connectivum mögött, az agy- és a
lábdúcztól megközelítőleg egyforma távolságra foglal helyet. Mindjárt a jobb¬
oldali pleuralis dúcz mögött egy nagy dúcz foglal helyet, mely a jobboldali
parietalis és a visceralis dúcz összeolvadásából jött létre ; ez a dúcz erősen
jobbra tolódott. Az itt elmondottakból önként következik, hogy a jobboldali
cere bro-ple malis , valamint ple uro- visceralis connectivum nagyon rövid,
ellenben a baloldali ple uro -vis cera lis connectivum tekintélyes hosszúságú
s ennek körülbelül a közepén található a különálló, nagyon kicsiny baloldali
parietalis dúcz.

1 Ihering, H., Die Gattung Hyalina. (L. c., p. 136).

Annales Musei Nationalis H ungarici. XV.

8

114

S OÓS LAJOS

V j a. «' r

X. Pyr amidül a Fitz.

Pyramidula rupestris Drap.

(88 — 89. rajz).

Köpenyszervek. Köpeny ürege nagyon mély, végigfut az utolsó
kanyarulat egész hosszán. Veséje hátul szélesebb, előrefelé megvékonyodó,
kiválasztó része a lélekzőüreg //g-ánál rövidebb, de ^-énél hosszabb; veze¬
téke a vesének egyenes folytatása, a köpenyüreg középvonalában fut végig
s a lélekzőnyílástól kissé balra és valamivel a mögött nyílik. Szívburka nagy,
a veáe kiválasztó részének % részével egyenlő' hosszú, pitvara igen nagy,
vékony falú, kamrája kisebb, zömökebb, de vastagabb falú. Hesse1 Wieg-
mann egyik megjegyzését közli, mely szerint e szerző már felismerte, hogy
à szóban lévő fajnak olyan veséje van, mint a Buliminus-okmûi , a Pupák- nak

1 2 6 7 11 12 14 15 16

88. rajz. A Pyramidula rupestris Drap, radulája.

és a Basommatophoráknak s így nem sorozható a Patula- nembe, a melybe
rendesen be szokták osztani.

Bélcsatorna. Pharynxa megnyúlt, oldalról lapított tojásdad-
alakú; radulazacskója nagy, hengeres, fölfelé kunkorodó. Nyelőcsöve vé¬
kony és hosszú, mely fokozatosan megvastagodva megy át a nagyon kicsiny,
ívesen hajlott gyomorba. Középbele kezdetben vékonyabb, de hamarosan
megvastagszik, a rendes kettős hurkot írja le s azután átmegy a végbélbe.
Nyálmirigyei tömör állományúak, nagyon kicsinyek, a nyelőcsőnek mintegy
Vg-ával egyenlő hosszúak, a hát- és hasoldalon egyaránt összetapadnak;
rendkívül vékony vezetékeik hosszabbak a mirigyeknél.

Radula (88. rajz). Egy-egy félsorában 16 fog van. Középsőfoga
zömök, egyhegyű, annak a csúcsa is lekerekített ; mellékfogai kéthegyűek,
számuk 6— 7, a 7—8. fog táján kezd a mésoconus egyenlő nagyságú lenni
az ectoconusszal, azért a peremfogak innen számíthatók; a peremfogak
kifelé egyre kisebbek és alacsonyabbak lesznek, hegyeik száma pedig az
ectoconus hasadása következtében egyre nő, úgy hogy a szélső fogak már
fésűszerűek, a legkülsőnek már csak az alaplemeze van meg. A radula
1 6—7 9—10

1 + 2

1 Hesse, 1. c., p. 58.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

115

Ivar kés z ü 1 é k (89. rajz). Himnősmirigye kicsiny, csak kevés* de
eléggé nagy mirigy csövek bői áll ; hímnős vezetéke kezdetben majdnem egye¬
nes, majd nagyon kanyargóssá válik s végül ismét egyenessé lesz. A hímnős-
mirigyet és vezetékét borító hártyában igen nagymennyiségű fekete pigment
rakódott le, melytől e szervek egészen feketék. Ondótáskáját nem sikerült
megtalálnom, ha megvan, mélyen be van ágyazva a fehérjemirigy anyagába.
Fehérjemirigye igen nagy, körülbelül szabálytalan négyoldalú hasábalakú,
rendkívül nagy mirigy csövekből áll, melyek felületét egyenetlenné, szinte
bibircsókossá teszik. Pete-ondó vezetéke széles, lapos, melyen női és hím
részt külsőleg nem lehet megkülönböz¬
tetni, mert kívülről csak a vezeték ra-
lán ülő mirigycsöveket lehet látni. Az
állat elevenszülő, mert egyik felbon-
czolt példányom uterusában 1 kanya¬
rulatból álló fiatal embryót találtam,
mely oly nagy volt, hogy az uterús
üregét egészen elfoglalta s épen, ezért,
úgy látszik, az uterusban egyszerre
Csak egy embryo fejlődhetik. E terhes
példány pete-oiidóvezetéke eltér a
nem terhesekétől, mert falán a mirigy¬
csöveknek nyoma sincs, hanem egé¬
szen sírna, szinte úgy látszik, mintha
az egész egyetlen fehérjetömeg volna,
melybe a fejlődő embryo mintegy
belé van ágyazva. Petecsatornája és
hüvelye erősen lapított, körülbelül 89. rajz. A Pyramidula rurestris Drap.
egyenlő hosszúak, falukban tekinté- ivarkészütéke.

lyes mennyiségű pigment van, valamint

kevés pigment található a pete-ondóvezeték falában is, főképen az egyes
mirigycsövek között. Párzótáskája közepes fejlettségű, nyele egyenletes
vastagságú, hengeres, vége bunkószerűen megduzzadt. Penise féltűnően
kicsiny, benyílása közelében vékonyabb, közepetáján orsószerűen megvasta¬
godott, distalis vége visszahajlik és szorosan ráhajlik a proximalísra, majd
hirtelenül megvékonyodva átmegy az Ondócsatornába, melynek a penisszel
határos vége vékonyabb, de csakhamar jobban megvastagszik. A penis
vékony, de meglehetősen hosszú visszahúzóizma annak legvastagabb részé¬
hez tapad. Az ivarnyílás nagyon mélyen lenn, a láb közelében fekszik.

Idegrendszer. Agydúczai nagyok, megnyúlt tojás da dala kúak,
agypántja meglehetősen hosszú. Lábdúczai szintén nagyok, de az agydúczok-
nál kisebbek, gömbdedek vagy hát-hasi irányban kissé megnyúltak, a közép-

8*

116

SOÓS LAJOS

vonalban érintkeznek egymással, a cerebro- pedalis connectivum nagyon
vékony, közepes hosszúságú. Pleuralis dúczai nagyon kicsinyek, az agy-
és lábdúczok között, de azoknál kissé hátrább fekszenek, az utóbbiakhoz
kissé közelebb, tehát a cerebro- pleuralis connectivum kissé hosszabb, mint
a pleuro- pedalis. Baloldali parietalis dúcza nagyon kicsiny, csak akkora,
mint a pleuralis dúcz s jól látható connectivum választja el ettó'l is, meg
a visceralis dúcztól is, melyek között körülbelül a középen fekszik; jobb pa¬
rietalis dúcza nagy, erősen megnyúlt, köz vetetlenül a megfelelő pleuralis
dúcz mögött fekszik, melytyel alig észrevehető connectivum köti össze, s
hasonlóképen rendkívül rövid connectivum kapcsolja össze a vele egyenlő
nagyságú és alakú zsigerdúczczal is ; ez a két utóbbi dúcz szorosan egymás
mellett fekszik, de a zsigerdúcz valamivel mégis hátrább.

XI. Patula Held.

1. Patula ruderata Stud.

(90—93. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyürege az utolsó kanyarulat felével
egyenlő hosszúságú. Veséje világosbarna színű, háromszögalakú, hátul szé¬
lesebb, előrefelé meg vékonyodó, meg¬
lehetősen rövid, a köpeny üreg felehosz-
szánál jóval rövidebb, a középvonaltól
kissé balra foglal helyet, csúcsa erősen
balra hajlott. Szívburka nagyon nagy,
majdnem oly hosszú, mint a vese.

Bélcsatorna (90. rajz). Pha-
rynxa megnyúlt, elül hengeres, hátul
kiszélesedő és oldalról erősen lapított ;
radulazacskója kicsiny, kúpalakú. Nyelő¬
csöve vékony, meglehetősen rövid, egyen¬
letesen kitágulva megy át a hengeres,
eléggé kicsiny, gyengén hajlott gyomorba;
középbele a gyomornak a szájnyílás
felé eső s nem a homorú oldalán, a
gyomor vége előtt ered, úgy hogy a
gyomornak pylori kus részén vakbél¬
szerű zacskó keletkezik; a középbél kezdő¬
része a gyomor elülső oldalán fut végig s a rendes kettős hurkot írja le.
Nyálmirigyei laza összetételűek, meglehetősen kicsinyek, a baloldali sokkal
kisebb a jobboldalinál, az előbbi háromszög-, az utóbbi ellipsisalakú.

90. rajz. A Patula ruderata Stud.
bélcsatornája.

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

117

Radula (91. rajz). Egy-egy félsorában 15 fog van; középsőfoga
háromhegyű, mesoconusa karcsú, hosszú, ectoconusai kicsinyek, zömökek ;
mellékfogai kéthegyűek s a fogak kéthegyűek maradnak egészen végig,
csakhogy a szélsők alacsonyabbak, mint a milyen szélesek; mivel az első
mellékfogtól kiindulva a perem felé a fogak lassan, fokozatosan a la kul¬

ié 13 12 10 9 6 1

91. rajz. A Patula ruderata Stud. radulája.

nak át, a peremfogak a mellékfogaktól el nem határolhatok. A radula
képlete tehát : -i- + .

Ivarkészülék (92. rajz). Hímnősmirigye meglehetősen zömök
mirigycsövekből áll, melyek egymástól kevéssé élesen elválasztott bojtokba

92. rajz.

A Patula ruderata Stud. ivarkészüléke.

csoportosulnak (a mirigynek a közép-
bélmirigy bői való kiszabadítása egy
kis nehézséggel jár, mert pigment nincs
benne s színe egészen olyan, mint' a

93. rajz. A Patula ruderata Stud. központi
idegrendszere, a = bal-, 6 = jobboldalról.

középbélmirigyé). Hímnős vezetéke rendkívül hosszú, kezdetben vékonyabb,
később kissé megvastagszik, kezdő- és végső része teljesen egyenes lefutású,
a középső ellenben kissé hullámos. A vezeték kicsiny, hengeres ondótáskáoa
nyílik. Fehérjemirigye kivételes hosszúságú, mert körülbelül olyan hosszú,
mint az egész ivarvezeték együttvéve, ily szokatlan nagyságú fehérjemirigye

118

SOÓS LAJOS

van az alább ismertetendő másik Patwio-fajnak is ; a mirigy ívesen hajlott,
a pote-ondóvezeték felé eső vége hengeres, azonban homorú oldala fokoza¬
tosan 4a possa válván, előbb félhengeressé, a distalis vége felé pedig egészen
lapossá desz j színe fehér vagy sárgásfehér s meglehetősen nagy acinusokból
áll. Pete-öndóvezetéke kevéssé ; tágas, lapított, egyszer egészen síma,
máskor kissé ránczos ; a prostata keskeny sávként fnt végig az uterus falán.
Petecsatornája és hüvelye egyaránt széles, lapított, megközelítőleg egyforma
vastagságú, az előbbi rövjdebb az utóbbinál. Párzótáskájának nyele nagyon
hosszú és vékony, vége tojásdadalakú tartálylyá duzzadt meg, a nyélnek
nincs függeléke. Penise benyílásához közelebb vékonyabb, vége felé lassan,
bunkószerűen megvastagodó, a vékony, eléggé rövid ondócsatorna a végén
nyílik beléje. A penis hosszú visszahúzóizma a végén, az ondócsatorna be-
ömlésénéi tapad. A jobb szémtaftónyél visszahúzóizma a penis és a hüvely
közt halad át.

E faj anatómiája egészen a legújabb időkig ismeretlen volt s csak két
év előtt közölt Hesse 1 a^ Schmidt Adolf és Wiegmann hagyatékában
talált jegyzetek és rajzok alapján ivarkészülékére vonatkozó adatokat.
Schmidt följegyzése egyetlen sor, ellenben WiEGMANN-é tökéletes leírás.
Adatai az én megfigyeléseimmel, egv pont kitételével, megegyeznek. Wieg¬
mann szerint ugyanis az állatnak «két, hengeres zacskóból» álló ondótáskája
van; ellenben én csak egyet tudtam találni, s nem is hinném, "hogy Wiegmann
adata nem valami tévedésen alapulna dScÜMiDT és Wiegmann adatai közt
az az eltérés, hogy Schmidt szerint a párzótáska nyelének diverti culuma
van, Wiegmann szerint ellenben nincs. Az én megfigyelésem Wiegmann-
évab egyezik, s mint Hesse megjegyzi, nem is valószínű, hogy Patula-ia)
ivarkészülékének diverticuluma légyen.

Idegrendszer (98. rajz). Dúczai mind önállóak és jól megkülön¬
böztethetők. Agydúczai nagyok, tojásdadalakúak, hosszú idegpánt köti
össze őket egymással. Lábdúczai szintén nagyok, háromszögalakúak, a
középvonalban szorosan egymáshoz simulnak, a cerebro- pedalis connecti-
vumok hosszúak, vékonyak. A baloldali pleuralis dúcz nagyon kicsiny és
szorosan egymás mögé és erősen a baloldal felé lévén tolódva, a megfelelő
lábdúcz mögött foglalnak helyet (98. rajz, a), s míg a cerebro-pleuralis con¬
nectivum eléggé hosszú, addig a ple uro -pedalis rendkívül rövid ; a baloldali
parieto- visceralis connectivum nagyon hosszú, a nyelőcső alatt áthúzódik
egészen annak a jobboldalára s ott éri el a hosszú, tojásdadalakú zsigerdúczot,
mely e szerint a nyelőcső jobboldala mellett fekszik; a kicsiny, háromszög¬
alakú jobboldali pleuralis dúcz mindjárt rézsutosan hátra és lefelé az agy-

1 Hesse, P., Zeichnungen aus Adolf Schmidt’s Nachlass. (Nachrbl. D. Maiak. Ges.,
47. Jg., 1915, p. 18).

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

119

dúcz mögött foglal helyet (93. rajz, b), az agydúczczal nagyon rövid, ellen¬
ben a lábdúczczal hosszú connectivum köti össze, mindjárt mögéje sorako¬
zik, szinte connectivum nélkül a nagy jobboldali parietalis dúcz, mely a
zsigerdúczczal párhuzamosan helyezkedik el, de még annál is hátrább ér.

2. Patula solaria Mke.

(94—95. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyürege az utolsó kanyarulat jó 2/3-ával
egyenlő' hosszú; köpenyében pigment egyáltalában nincs. Veséje karcsú,
erősen megnyúlt, előrefelé kihegyesedő, rövidebb a köpeny üreg ^g-ánál,
hátsó fél része barnássárga, előbbre a barnás szín lassan eltűnik és a vese
színtelenné, illetőleg kissé hyalinná változik. A szívburok körülbelül a vese
fele hosszával egyenlő, rendkívül karcsú s nagyon megnyiilt, szintén csőszerű
a pitvar s különösen a nagyon hosszú kamra is.

Radula (94. rajz). Egy-egy félsorában 14 fog van. Középsőfoga
akkora, mint a szomszédos mellékfogak, háromhegyű, mesoeonusa nagyon

94. rajz. A Patula solaria Mke. radulája.

karcsú ; mellékfogai kéthegyűek, számuk 6 ; a 7-ik fogtól kezdve a meso-
conus kettéhasad s ezzel a fog háromhegyűvé válik, a peremfogak innen
számítandók; az ectoconus változatlan marad, azonban némelyik fogon apró
kis járulékos hegyek jelennek meg mellette, de néha az ectoconus eltűnhetik
s á fog ekkor kivételesen kéthegyűvé lesz ; az utolsó fog csenevész lemez.

A radula keplete : — — f- — + — .

2

.

Ivar készülék (95. rajz). Hímnősmirigye szorosan egymás mellé so¬
rakozó mirigy cső vekből áll, melye ken alig lehet fölismerni azt, hogy böjtökbe
akarnának csoportosulni. Hímnős vezetéke meglepői1 hosszúságú, kezdőrésza
vékonyabb, egyenes lefutású s ilyen a végső része is, ellenben közepe sza¬
bályosan hurkolt, azonban a hurkok szárai csak igen kis részben fekszenek
egymáson ; végső része szorosan a fehérjemirigy oldala mentén fitt. le s végül
igen nagy, kurta hengeralakú, ondótáskába nyílik, mely a fehérjemirigy
felületén fekszik s erősen szembeötlő már azért is, mert egyetlen erősen pi g-

120

SOÓS LAJOS

mentes része az ivarkészüléknek. Fehérjemirigye rendkívül nagy, ívesen
hajlott, szabad vége kihegyesedő, a pete-ondóvezeték felé eső vége ellenben
egyenesen levágott, felülete síma. Pete-ondó vezetéke rövid, zömök. Uterusa
lapos és egészen síma felületű, fehérszínű, vízben meg nem duzzadó szöve¬
tekből áll. Prostatája nagyon széles, nagy mirigycsövekből áll, melyektől
felülete olyan, mintha mintegy ki volna kövezve. Petecsatornája fölötte
rövid, lapos, hüvelye sokkal hosszabb, hengeres. Párzótáskájának nyele
nagyon hosszú, de nagyon vékony s különösen vékony benyüásával szom¬
szédos része, tartálya tekintélyes nagyságú, tojásdadalakú, a nyéltől élesen
elhatárolódik. Penisének két vége vékonyabb, közepe orsóalakúan meg¬

vastagodott, egyszer fokozatosan, máskor hirtelenül meg vékonyodva megy
át az ondócsatornába, az utóbbi aránylag vastag, egyenletes átmérőjű cső.
A penis rövid, de vastag visszahúzóizma az oszlopizomhoz csatlakozik.
A jobboldali szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a hüvely között
halad át.

XII. Helicodonta Bisso.

Helicodonta diodonta Fér.

(96—97. rajz).

A Helicodonta diodonta , faunánknak egyik jellemző tagja, anatómiai
tekintetben ismeretlen volt egészen a legújabb időkig, a míg Hesse
Schmidt Adolf hátrahagyott jegyzeteiből az e fajra vonatkozó följegyzé-

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

121

seket nem közölte.1 Schmidt rövid följegyzései szóróbszóra a következők:
«Nyálkamirigye és nyiltokja nincs, párzót ás káj áriak nyelén nincs függelék. ‘
Radulájának középsőfogai épen akkorák, mint a kétoldalt mellette] lévő
fogak. Otolithjei a rendes tojásalakúak. Állkapcsa szabálytalan lemezekkel
fegyverzett.» Hesse a jegyzetekkel együtt előkerült rajz alapján még kiegé¬
szítette az ivarkészülékre vonatkozó adatokat, természetesen csak annyira,
a mennyire a vázlatos rajz alapján lehetséges volt. Az így ismeretessé vált
adatok épenséggel nem oly bőségesek és hiánytalanok, hogy fölöslegessé
tennék az állat anatómiájának kissé részletesebb megismertetését, s
mivel mindeddig az élő állat is i meret len, ennek rövid leírását is előre¬
bocsátom.

Az állat erősen megnyúlt, karcsú, elül tompán lekerekített, hátul
kihegyesedő. Szemtartója hosszú, karcsú, vége hirtelenül tekintélyes nagy¬
ságú gömbbé duzzad meg, melynek hátulsó pereme felé foglal helyet a szem ;
tapogatói aránylag nagyok, zömökek. Hátoldala egy középső, világosabb
sáv kivételével, valamint szemtartói sötétszürkék, majdnem feketék, vilá-

1 2 9 10 16 24

96. rajz. A Helicodonta diodonta Fér. radulája.

gosabb pontokkal tarkázottak ; oldalai és farkrésze világos szennyesszürkék,
talpa hamuszürke, gallérja világos szennyesszürke és sűrűn tele van hintve
fehér pontokkal.

Köpenyszervek. Lélekzőürege nagyon hosszú és keskeny,
majdnem olyan hosszú, mint az utolsó kanyarulat ; a köpeny fehér, pig¬
ment alig van benne. Veséje megnyúlt, hátul egyenesen levágott, előrefelé
megvékonyodó, a köpenyüreg hossza harmadánál valamivel rövidebb.
Szívburka, mely körülbelül a vese fele hosszá vai egyenlő, a lélekzőüreg
keskeny volta miatt egészen annak a bal szélére tolódott, ellenben a végbél¬
től aránylag távol helyezkedik el. A vese vezetékéről metszetek hiányában
semmi biztosat sem mondhatok.

Bélcsatorna. Pharynxa kúpalakú ; radulazacskója nagyon ki¬
csiny. Nyelőcsöve nagyon hosszú és meglehetősen vékony. Nyálmirigyei
vezetékeikkel együtt körülbelül a nyelőcső felehosszáig érnek, a hasoldalon
nem érintkeznek, ellenben a hátoldalon oly szorosan egymáshoz simulnak,

1 L. Hesse legutóbb említett közleményét, p, 20.

122

SOÓS LAJOS

hogy határuk nem látható. Gyomra tágas, ívesem hajlott. Középbelének
kezdőrésze párhuzamosan fut a gyomorral, azután a szokásos kettős hurkot
írja le s átmegy a végbélbe. • '• • *•.

Állkapcsa nagyon erős, barna, mintegy 10 erős, széles lemezzel
f egy vérzett.

Radula (96. rajz). Egy-egy félsorában 25—26 fog van, de a legkülső
már egészen jelentéktelen, csenevész lemez ; középsőfoga háromhegyű,
azonban ectoconusai nagyon aprók s egyik vagy másik hiányozhatok is ;
mehékfogai kéthegyűek, számuk 8—9, a 9-ik vagy 10-ik fognál kezdődik a

mesoconus hasadása, a perem-
fogak tehát innen számítandók,
számuk 17—18; a perenifogak
rendesen háromhegyűek, azon¬
ban néha az eçtoconus is két
ágra hasad és így a fog négy-
hegy ű lesz ; rendellenességként
előfordul, hogy a mesoconus
kétszer hasad. A radula képlete:
1 8—9 17—18

3 + 2 + 3—4 *

Ivar kész ül ék (97. rajz).
Hímnősmirigye 4—5 bojtból áll,
melyek oly szoíosan csoportosul¬
nak, hogy a szomszédos bojtok
érintkeznek egymással. Hímnos-
vezetéke kezdetben nagyon vé-
97. rajz. kony és majdnem egyenes lefu-

A Helícodonta diodonta Fér. ivarkészüléke. tású, később vastagabbá és mér¬
sékelten kanyargóssá válik.
Ondótáskája feltűnően nagy, tojásdadalakú, a fehérjemirigy felületén he¬
lyezkedik el. Fehérjemirigye aránylag kicsiny, ívesen hajlott, körülbelül
félhengeralakú, de szabad vége felé ékszerűen ellaposodó, síma felületű.
Pete-ondóvezetéke hosszú, vékony, egyenletes átmérőjű, szintén félhenger¬
alakú. Uterusa tágasabb, felülete majdnem síma, csak kissé egyenetlen.
Prostat áj a teljesen síma és keskeny szalagként fut végig az uterus falán,
melytől világosabb színe által is élesen elüt, színe ugyanis tiszta fehér,
míg az uterusé szürkésbe játszó, különösen az alsóbb részén. Pét csatornája
nagyon rövid, a pete-ondó vezeték hosszának csak mintegy tizedrészét éri
élj héngeres ; az egyenletesen megvékonyodó és szintén hengeres hüvely
mintegy kétszer hosszabb a petecsatornánál. Párzótáskája meglehetősen
kicsiny, nyele hengeres, vége toj ásdad- vagy inkább lándzsaalakú tartálylyá

MAGYARORSZÁGI PULMONÁTÁK ANATÓMIÁJA.

123

szélesedik ki, a nyélnek függeléke nincs. Az ivarkészülék női részének
egyéb járulékos szerve, miként azt már Schmidt Adolf is megállapította,
nincs. Penise hengeres cső, mely a benyílása táján vékonyabb, az ellen¬
kező vége felé egyenletesen megvékonyodva megy át az ondócsatornába,
megvékonyodó része alkalmasint epiphallusnak értelmezendő. Ondó¬
csatornája nagyon vékony és rövid, s mint az elmondottakból következik,
nagyon alacsonyan nyílik be a prostatába. Erős visszahúzóizma egyik
végével a diaphragmához, a másikkal a petecsatornához (illetőleg epiphal-
lushoz?) tapad. A penisnek ostora nincs. A jobboldali szemtartónyél vissza¬
húzóizma a penis és a hüvely közt halad át..

Idegren d s zer. Agydúczai nagyok, felülről nézve körülbelül
trapezoidalakúak s vékony, rövid agypánt köti össze őket egymással. A köz¬
ponti idegrendszer összes többi dúczai szorosan egymás mellé sorakozva
a garat alatt foglalnak helyet, de azért az összes dúczokat jól meg lehet
különböztetni. Lábdúczai széles tojásdadalakúak, a középvonalban érint¬
keznek egymással ; közvetetlenül mögöttük fekszenek a pleuralis dùçzok,
azért a cerebro- pedalis és cerebro- ple malis connecti vumok párhuzamosan
futnak egymással, azonban az előbbi a lábdúczba való belépése előtt hir-
telenül, körülbelül derékszögben előre hajlik; mivel a két dúczpár közvetet¬
lenül egymás mögött fekszik, a y>íétho-.pedáÍis connectivum kisebb nagyítás¬
sal meg nem különböztethető. A jobboldali pleuralis dúcz. mögött, de kissé
a középvonal felé tolódva található a nála kisebb parietalis dúcz, melyhez
mindjárt a kissé hosszúkás zsigerdúcz csatlakozik. A baloldali parietalis
viszont nagyobb a megfelelő pie malisnál s a zsigerdúcztól keskeny, de Ha¥
tározott rés választja el, úgy hogy a garat alatti dúczcsoport összes dúczai
közül e kettő között van a legélesebb határ.

A Földközi-tenger környékén honos Helicodonta-iajok anatómiai
rendszertanával* a mennyire ez az adatok nagy hiányossága miatt az idő
szerint egyáltalában lehetséges volt, pár év előtt Hesse1 foglalkozott, a ki
elsőnek utalt arra, hogy a délnyugat-európai és az északkelet-afrikai, vagyis
a KoBELT-féle mauretánia-andalúziai provincziában élő fajok anatómiailag
elütnek az Európa többi részében előforduló fajoktól, a mennyiben az előbbi¬
eknek van nyilzacskójuk, az utóbbiaknak ellenben nincs . Ennek alapján az
előbbieket Oestoyhora néven külön nembe csoportosította az utóbbiakkal
szemben, melyeknek nyiltokjuk nincs ugyan, de vannak nyálkamirigyeik.
Ez utóbbi fajokhoz járul az anatomialiag Hesse dolgozatának megjelenése
után megismertetett H. contorta Em. is (Sturany és Wagner, 1. c., p. 31,
t. II., fig. 7). A Helicodonta diodonta anatómiájának megismerésével kiderült,
hogy ez az említett két csoporttal szemben égy harmadikat képvisel, mert

1 Hesse, P., Kritische Fragmente. (Nachrbl. D. Mal. Ges., 39. Jg., 1907).

124

S OÓS LAJOS

sem nyiltokja, sem nyálkamirigye nincsen. Tehát ebben az esetben egy olyan
fejlődési sorozattal állunk szemben, melynek egyik végét a magasabbrendű
Helicidákra jellemző szervekkel, nyilzacskóval és nyálkamirigyekkel bíró
alakok foglalják el, a másik végét pedig olyan faj, melynek ivarkészülékén
ezek a járulékos szervek nincsenek meg. A logikus eljárás mindenesetre az
volna, hogy ez utóbbit szintén külön nemként válaszszuk el. Feltűnő, hogy
Hesse, bár, ha közvetve is, neki volt alkalma a H. diodonta anatómiáját
először megismertetni, az elkülönítést nem hajtotta végre, a miben bizonyára
minden elismerésre méltó óvatossága vezette, mert hiszen a kezébe került
vázlatos rajz és pár soros följegyzés nem nyújtott neki biztosságot az eset¬
leges elválasztásnak alapjául szolgáló bélyeg állandóságát illetőleg. Nekem,
számos példány megvizsgálása alapján, alkalmam volt meggyőződni róla,
hogy ez a bélyeg teljesen állandó s így elégséges alapot nyújt esetleges nem¬
beli elkülönítésre, annál is inkább, mert e faj lapos, de be nem mélyedt
tekercsű, nem tarajos, nagyon tág köldökű háza révén is eléggé élesen elüt
a többi Helicodonta fajtól.

XIII. Fruticicola Held.

1. Fruticicola Lubomirskii Slós.

(98 — 99. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyürege az utolsó kanyarulat % részé¬
vel egyenlő hosszú. Köpenye teljesen fehér, pigmentnek nyoma sincs benne.
Veséje hátul széleseb és ívesen lekerekített, előrefelé megkeskenyedő s
szintén ívesen végződő, körülbelül a köpeny üreg felehosszával egyenlő¬
hosszú. Szívpitvara a vese felehosszánál rövidebb.

Bélcsatorna. Pharynxa tetemesen megnyúlt, bunkóalakú ;
radulazacskója kicsiny, fölfelé kunkodoró. Nyelőcsöve kezdetben nagyon
yékony, azonban hamarosan tetemesen kitágul s még a szokottnál is bizony¬
talanabbul határolódik el a gyomortól, melynek csak a distalis vége tágul
ki észrevehetőbben; a középbél a rendes kettős hurkot írja le. Nyálmirigyei
tömör állományúak, meglehetősen rövidek, a baloldali háromszögalakú,
melynek csúcsa hátrafelé néz, jóval kisebb a széles, hengeralakú jobboldali
mirigynél; a két mirigy a nyelőcső fölött szorosan egymáshoz tapad, az
alatt ellenben nagyobb köz választja el őket egymástól ; a mirigyek nagyon
hátul fekszenek, a gyomorhoz közelebb esnek, mint a pharynxhoz, azért
vezetékeik nagyon hosszúak.

Állkapcsa nagyon vékony, erősen, ívesen hajlott, sárgásszínű,
16—17 nagyon vékony, ránczszerű lemezzel fegyverzett.

Radula (98. rajz). Egy-egy félsorában 20—21 fog van. Középsőfoga

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

125

valamivel kisebb, karcsúbb a szomszédos mellékfogaknál, háromhegyű, azon¬
ban ecto conusai nagyon kicsinyek ; mellékfogai két hegynek, számuk 11 — 12 ;
a peremfogak száma 9—10, 8— 4 hegyűek, rendesen csak az ectoconus hasad,

. 4 1 , 11-12 9-10

ritkábban a mesoconus is. A radula keplete : -g- H - ^ - h g •

Ivar készülék (99. rajz). Hímnősmirigye egyetlen nagy csomóban
elhelyezett nagyon sok mirigycsőből áll, melyek csak nagyon határozatlanul
csoportosultak bojtokba. Hímnős vezetéke meglehetősen vékony, kezdő-
és végső része vékonyabb, középső része vastagabb és erősen hurkolt.

Ondótáskája kicsiny, tojásdadalakú. Fehérje¬
mirigye ívesen hajlott, félhengeralakú, vége felé
megvékonyodó, tömör állományú, sima felületű.
Pete-ondóvezetéke nagyon tágas, különösen ute¬
rina, mely erősen ránczos és vízben nagyon
erősen megduzzadó szövetekből áll. Prostatája
meglehetősen széles szalagalakú, sárgásszínű,
rendkívül finom, hosszú, szorosan egymás mellé
sorakozó mirigy cső vekből áll. Petecsatornája

12 11 18 19

98. rajz.

A Fruticicola Lubomirskii Slós. radulája.

99. rajz. A Fruticicola Lubo -
mirskii Slós. ivar készüléke.

nagyon rövid, hengeres, hüvelye szintén hengeres, körülbelül 3%-szer
hosszabb a petecsatornánál. Párzótáskája eléggé nagy, nyele vastag, hen¬
geres s vége tekintélyes, szabálytalan tojásdadalakú tartálylyá duzzad
meg. Nyálkamirigye 4 van, melyek mindegyike villásan elágazik, örvösen,
de nem szabályosan helyezkednek el, mert a szomszédos mirigyek közt lévő
távolság nem egyenlő. Nyilzacskója 4 van, melyek a hüvely jobb- és bal¬
oldalán kettesével, egy síkban helyezkednek el. Penise nagy, benyílása
táján nagyon vékony, följebb erősen megvastagszik, epiphallusa vele
megközelítőleg egyenlő hosszú, hengeres, vége felé egyenletesen meg¬
vékonyodó s végül rövid ostorban végződő; ondócsatornája nagyon vé¬
kony, végig egyenletes átmérőjű. A penis rövid visszahúzóizma az epi-
phallushoz tapad. A jobboldali szemtartónyél visszahúzóizma a penis és
a hüvely közt halad át.

126

SOÓS LAJOS

Idegrendszer. Agydúczai nagyok, lapítottak, széles három-
szögalakúak, meglehetősen hosszú, lapos agypánt köti össze őket egymással.
A garatalatti dúczcsoport összes dúczait a binoculáris mikroszkóppal végez¬
hető præparâlâssal lehetetlen jól fölismerni, mert az egész dúczcsoportot
erős hártya burkolja be ; azonban a hasoldalról nézve jól lehet látni, hogy
négy nagy dúcz Sorakozik egymás mellé, oly módon, hogy minegyikük egy
négyszög egy-egy sarkát foglalja el, melyek közül a két elülső természetesen
a két lábdúczczal, a két hátulsó közül pedig az egyik a visceralis, a másik
pedig az egyik parietalis dúczczal, nyilván a jobboldalival azonos. A másik
parietalis és a pleuralis dúczról semmi biztosat sem állapíthattam meg.

2. Fruticicola Bielzi E. A. Blz.

(100-101. rajz).

Állkapcsa nagyon vékony, ívesen hajlott, sárgásszínű, majd¬
nem síma, 14—15 haránt barázda szeli keresztül.

Radula (100. rajz). Egy-egy félsorában 30—31 fog van. Középső¬
foga nagyon változó ugyanazon a radulán is, egyszer határozottan egy hegyű,
melyen az ectoconusnak a nyoma sincs meg, máskor ellenben egyik vagy
másik, esetleg mind a kettő megvan, azonban ha meg is vannak, nagyon

100. rajz. A Fruticicola Bielzi E. A. Blz. radulája.

aprók; mellékfogai kéthegyűek, a legbelsők ectoconusa nagyon kicsiny,
mely azonban kifelé egyre nő, viszont a mesoconus kifelé egyre kisebbé
válik, úgy hogy végül már nem nagyobb az ectoconusnál. A conusok ren¬
desen egyáltalában nem hasadnak, vagyis a fogak végig kéthegyűek s csak
kivételesen lehetnek az utolsó hosszanti sorok valamelyikében lévő fogak
3—4 hegyűek. Az elmondottakból következik, hogy a mellék- és perem¬

fogak el nem különíthetők,

1 30 _ 31

vagyis a formula : j— - + - —

Ivarkés'zülék (101 . rajz). Hímnősmirigyének acinusai egyetlen
csomóban csoportosulnak. Hímnősvezetéke egész hosszában meglehetősen
egyenletes vastagságú, kezdetben kis darabon egyenes lefutású, a többi

MAGYARORSZÁGI ' PULMÓNÁtÁK ANATÓMIÁJA.

il 27

"részé ■.er&en ' '-kanyargós. Ondótáskája tekintélyes nagyságú, bunkóalakú,
majdnem gömbded, sem ennek, sein a hí mnó's vezetékilek a falában nincsen
pigment. Fehérje miri gye megnyúlt, karcsú, lapított és homorú oldala felé
félcsőszerűen behajlotf ^ tömör : állományú, síma felületű. Pete-ondóvezetéké-
nek hím- és női része jól elkülönült, az utóbbi (uterus) nagyon tágas, igen
sűrűn, erősen ránezolt,1 vfebéih nagyon- erősen ni égduzzadó szövetekből áll;
prostatája meglehetősen széles ■ szalagalakú, nagyon sűrűn egymás mellé
sorakozó mirigycsövekből áll, eléggé élénk sárgaszínű. Pete csatornája rövid,
lapított, sírna felületű, melynél a szintén hengeres hüvely többszörösen
hosszabb. Párzótáskája jól fejlett, nyele vastag, végig egyenletes, átmérőjű,
csak a vége vékonyodik meg egy kissé, azért a nagyon nagy, tojás dadalakú
tartály élesén elhatárolódik tőle, a nyélnek kitüremlése nincs. Nyálkamirigyei-
nek száma 4, melyek mindjárt a tövüknél villásan elágaznak, örvösen he-

101. rajz. A Fruticicola Bielzi E. A. Blz. ivarkészüléke.

- -'c:,.' ^ ‘ A;.o'v '• • * - - • : - ' • ••• - P ■ • ; • cT

lyezkednek el a vezeték fala körül. Nvilzacskója 4 van, melyek párosával,
egy síkban foglalnak helyet a vezeték jobb- jés? baloldalán. Penise nagy,
orsóalakúan megvastagodott, epiphallusa vele megközelítőleg egyenlő
hosszú, ostora közepes hosszúságú, ondócsatornája vékony, egyenletes
átmérőjű. A penis hosszú, de nagyon vékony viszahúzóizma az epi phallus
legelején tapad. A szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a hüvely
közt halad át.

Wagner (1. c., p. 490) ez állatot a Fr. leucozona C. Pfr. faj változatá¬
nak tartja, si var készülékük, Wagner rajzából (1. c.,t. XX, fig. 170) követ¬
keztetve, valóban megegyező. A két alak ivarkészüléke mégis eltérő
abban, hogy a Bielzi- n a nyiltokok jóval messzebb fekszenek a nyálka-
^ mirigyek alatt, mint a Fr. leucozoná-n.

Idegrendszer. Agydúczait hosszú, meglehetősen vékony agy¬
pánt köti össze egymással. Garatalatti dúczai valamennyien szorosan. egy-

128

SOOS LAJOS

más mellé sorakoznak, úgy hogy connecti vumaikat alig lehet látni, ellen¬
ben a dúczok maguk mind jól megkülönböztethetők.

XIV. Monacha Hartm.

Monacha dibothryon Kim.

(102 — 103. rajz).

Bélcsatorna. Pharynxa csonka kúpalakú ; radulazacskója arány¬
lag nagy, vége fölfelé kunkorodott. Nyálmirigyei zömökek, tömör állomá¬
nyúak, előrefelé kihegyesedők, a hátoldalon teljesen összeforrnak, kivéve a
mirigy elülső' részét, míg a nyeló'cső alatt nem érintkeznek egymással; a
mirigyek a pharynx mögött messze hátul foglalnak helyet, azért vezetékük
nagyon hosszú.

Radula (102. rajz). Egy-egy félsorában 27—28 fog van. Középső-
foga akkora, mint a szomszédos mellékfogak, háromhegy ű, de ectoconusai
nagyon aprók; mellékfogai kéthegyűek, számuk 16—18; az ectoconus a

12 IS 19 24 25

102. rajz. A Monacha dibothryon Kim. radulája.

17— 19-ik fog táján kezd hasadni, míg a mesoconus végig érintetlen marad,
az ectoconus kifelé még többször hasad s végül 4—5 részből áll. A radula
1 16—18 10—12
: 3 + 2 + 3—6 ‘

Ivarkészülék (108. rajz). A rendelkezésemre állott egyetlen
példány hímnősmirigye hatalmas fejlettségű, sok, nagy, szorosan egymás
mellé sorakozó mirigycsőből áll. Hímnősvezetéke kezdetben vékonyabb
és egyenes, később vastagabbá és kanyargóssá válik, vége ismét nagyon
vékony, szinte hajszálfinomságú. Párzótáskája a fehérjemirigy felületén
helyezkedik el, meglehetősen nagy, körülbelül nagyon karcsú kúpalakú.
Pete-ondó vezetéke feltűnően vékony. Uterusa alig ránczolt, vízben meg nem
duzzadó szövetekből áll. A kevéssé tágas uterushoz képest igen erősen fejlett
prostata nagyon apró, szorosan egymáshoz zárkózó mirigy csövekből áll.
Pete csatornája vastagfalú, nagyon rövid, hengeres, a hüvely sokkal hosszabb
és vastagabb nála, második harmadában befűződés van rajta s ez alatt

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

129

még jobban kitágul. Példányomnak mindössze három nyálkamirigye van,
a mirigyek hosszúak, egyiknek a vége villásan elágazik. Nyiltokja jól
fejlett, rövid, zömök, hengeres, vége
legömbölyített. Párzótáskájának nyele
hengeres, egyenletes vastagságú, tar¬
tálya nagy, tojásdadalakú s jellemző'
rá, hogy egyik sarkán megnyúlt csü¬
csök ül. Penise meglehetősen hosszú,
hengeres, benyílása közelében véko¬
nyabb, epiphallusa hosszabb nála, hen¬
geres, egyenletes átmérőjű, ostora tekin¬
télyes hosszússágú. A penis rövid vissza¬
húzóizma a penis és epiphallus hatá¬
rán tapad. A megfelelő szemtartónyél
visszahúzóizma a penis és a hüvely közt
halad át.

E faj ivarkészülékét röviden Ki-
makowicz 1 ismertette meg, a ki ennek
alapján mutatta ki faji önállóságát.

Idegrendszer. Agydúczai erő¬
sen lapítottak, körülbelül háromszög-
alakúak, agypántja meglehetősen rövid. Garatalatti dúczcsoportjának
összes dúczai szorosan egymás mellé sorakoznak, azonban azért majdnem
valamennyi jól megkülönböztethető.

XY. Campylaea Beck.

1. Campylaea cingulella Rm.

(104-105. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyürege meglehetősen mély. Köpenye
tele van hintve nagyon finom pigmentszemcsékkel, gallérjának szabad
oldala szürke a benne lévő pigmenttől, ellenben a hátulsó, vagyis a héj felé
néző, illetőleg az alája eső része sárgásfehér és benne csak helyenként
van pigment. Veséje hatalmas nagyságú, körülbelül a köpeny üreg 2/5-nyi
hosszával egyenlő, hátul rézsutosan, egyenes vonalban levágott, előrefelé
kihegyesedő. Szívburka a vese fele hosszánál nagyobb, pitvara nagyon ki¬
csiny és vékony, majdnem hengeres, kamrája ellenben igen nagy.

Bélcsatorna. Pharynxa kurta, zömök, oldalról lapított ; radula -

1 Verh. Sieb. Ver. Naturw., 40. Bd., 1890, p. 47.

103. rajz. A Monacha dibothryon Kim.
ivarkészüléke.

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

9

180

SOÓS LAJOS

zacskója hengeres, meglehetősen hosszú, ívesen erősen fölfelé kunkorodott.
Nyelőcsöve hosszú, kezdetben nagyon vékony, közepe táján erősen, orsó-
alakúan megvastagodott, majd ismét megvékonyodik s lassan újból ki¬
tágulva megy át a gyomorba. Gyomra aránylag kicsiny, ívesen hajlott, erős
falú. Közép- és végbele a szokásos szerkezetű. Nyálmirigyei meglehetősen
rövidek, a nyelőcsőnek mintegy a negyedével egyenlő hosszúak, laza állo¬
mányúak, lazán összefüggő lebenyekből állanak, a nyelőcső orsóalakúan
megvastagodott részének elején helyezkednek el, a hátoldalon szorosan
egymáshoz tapadnak, a hasoldalon ellenben nagyobb köz választja el őket
egymástól; vezetékeik nagyon hosszúak.

Állka pesa nagyon erős, vastag, sárgás¬
barna, négy erős bordával fegyverzett.

Ka du la (104. rajz). Egy-egy félsorában
32 fog van. Középsőfoga karcsúbb, kisebb a
szomszédos mellékfogaknál, egyhegyű; mellék¬
fogainak száma 13—14, a belsők egyhegyűek,
az 5— 6-iknál kezd megjelenni az ectoconus,

O08SB

27 26 16 9 1

104. rajz. 105. rajz. A Campylaea cingulella

A Campylaea cingulella Rm. radulája. Rm. ivarkészüléke.

mely kezdetben rendkívül kicsiny, alig észrevehető; a 14-iknél kezd
hasadni a mesoconus, a 20-ik táján pedig az ectoconus is, mi által a
szélső peremfogak négyhegyűekké lesznek, azonban mivel az ectoconus
nem mindig hasad két ágra, a külső peremfogak egy része is háromhegy ű
lehet, viszont néha a mesoconus kétszer hasad s így a peremfog négy¬
hegy ű lehet akkor is, ha az ectoconus nem hasad. A radula képlete :
1 18-14 18—19

1 + 1—2 + 3—4 ’

Ivarkészülék (105. rajz). Hímn ősmirigye több, nagy és nagy¬
számú acinus alkotta bojtból áll, melyek legyezőszerűen helyezkednek el a
hímnősvezeték végén. Hímnősvezetéke kezdetben vékonyabb és egyenes
lefutású, majd egy kis darabon erősen kitágul s egyben erősen kanyargóssá
válik, vége pedig hirtelenül ismét erősen megvékonyodik. Ondótáskája a
fehérjemirigy felületén helyezkedik el, hatalmas nagyságú, hengeres, fala,

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

131

valamint a hímnős vezeték szomszédos részéé is pigmentes, míg a vezeték
többi részében nincs pigment. Fehérjemirigye közepes nagyságú, hengeres,
szabad vége felé megvékonyodó ; nagy, meglehetősen laza összeállású
mirigy csövekből áll, felülete bolyhos, anyaga vízben erősen megduzzad.
Pete-ondóvezetékének felső része vékonyabb, az alsó terjedelmesebb.
Uterusa erősen ránczolt, különösen az alsó része, vízben erősen megduzzadó
szövetekből áll. A prostata keskeny csík gyanánt fut végig az uterus falán,
rendkívül apró, sárgásfehér színű mirigycsövek alkotják. Pete csatornája
rövid, hengeres, körülbelül fél oly hosszú, mint a szintén hengeres, de jóval
vastagabb hüvely. Párzótáskája jól fejlett, szára vastagabb, mint a ko-
csánya, de a mely viszont 7— 8-szor hosszabb nála ; tartálya gömbalakú,
a nyéltől élesen elhatárolódott ; a nyél függeléke körülbelül oly hosszú, mint
a kocsány, de jóval vastagabb nála, vége felé lassan megvékonyodik és vé¬
gül kihegyesedik. Két hengeres, el nem ágazó nyálkamirigye van; nyil-
tokja megnyúlt bunkóalakú, vége lekerekített. Penise hengeres, melytől a
vége felé lassan megvékonyodó epiphallus nem mindig határolódik el
élesen, mikor azonban a határ eléggé éles, akkor látható, hogy a penis
rövidebb az epiphallusnál ; az ostor meglehetősen rövid ; az ondócsatorna
hosszú, vékony, végig egyenletes vastagságú. A penis hosszú, vékony vissza¬
húzóizma az epiphallushoz tapad. A jobb szemtartónyél visszahúzóizma a
penis és a hüvely közt halad át.

E faj ivarkészülékét igen röviden, mindössze két sorban Brancsik1
ismertette meg, a ki a készüléknek nagyon primitiv kivitelű rajzát is adja.

Idegrendszer. Agydúczai nagyok, erősen lapítottak, több
lebenyre tagolódtak, meglehetősen hosszú, széles, lapos agypánt köti össze
őket egymással; a garatalatti dúczcsoportnak valamennyi dúcza szorosan
egymás mellé sorakozik, úgy hogy connectivumaik kisebb nagyítással
meg sem különböztethetők, ellenben az agyból jövő cerebro-pedalis és
cerebro- pleuralis connecti vumok nagyon hosszúak és egymással párhuza¬
mosan futnak. Lábdúczai igen nagyok, elülső-hátulsó irányban megnyúlt
tojásdada kalúak s oly hosszúak, hogy hátrafelé majdnem oly messze érnek,
mint a visceralis dúczcsoport leghátulsó dúczai, melyek ennek következtében
fölöttük foglalnak helyet. Pleuralis dúczai nagyon kicsinyek s ilyen a jobb¬
oldali parietalis dúcz is, ellenben a baloldali parietalis dúcz nagyon nagy,
a középvonalba tolódott, azért első pillanatra úgy látszik, mintha ez volna
a zsigerdúcz; az utóbbi rézsut jobbra tolódott, a bal parietalis mellett
helyezkedik el s első pillanatra jobb parietalisnak volna gondolható, annál

1 Brancsik Károly, Némely Trencsén vármegyei molluska ivarrendszere. (A Tren~
csén vármegyei Természettudományi Egylet Évkönyve, XIII — XIV. évfolyam, 1891, p. 20.,
II. tábla, 3. rajz).

9*

182

SOÓS LAJOS

s inkább, mert egyéb jobbra csavarodott fajoknak a jobb parietalisa szo¬
kott nagyobb lenni a balnál.

2. Campylaea Rossmässleri Pfr.

(106-107. rajz).

Köpenyszervek. Köpeny ürege az utolsó kanyarulat 2/3-nyi
hosszával egyenlő'; köpenyében foltonként kevés barna pigment van,
azon kívül hasonló sáv fut a gallérnak a héj felé eső tövén is. Veséje zömök
és meglehetősen rövid, alig hosszabb a köpenyüreg harmadánál, hátul
rézsutosan, egyenes vonalban levágott, előrefelé meg vékonyodó s végül
ívesen lekerekített. Szívburka körülbelül a vese felehosszával egyenlő,
pitvara nagyon kicsiny, ellenben kamrája hatalmas nagyságú.

Bélcsatorna. Pharynxa zömök, tojásdadalaku ; radulazacskója
közepes nagyságú, hengeres, erősen fölfelé kunkorodott. Nyelőcsöve nagyon

106. rajz. A Campylaea Rossmässleri Pfr. radulája.

hosszú, legelső része kis darabon vékony, azonban csakhamar orsóalakúan
megvastagszik, legnagyobb vastagságát felehossza mögött éri el, azután
ismét megvékonyodik, majd eléggé gyorsan újból kitágulva átmegy az
ívesen hajlott, aránylag nagyon kicsiny gyomorba. A közép- és végbél a
szokásos szerkezetű. Nyálmirigyei laza összetételűek, megnyúltak, a hât¬
és hasoldalon egyaránt összetapadtak, úgy hogy a két mirigy határa fel
nem ismerhető, nagyon hátul, a nyelőcső legvastagabb részén fekszenek,
tehát vezetékeik nagyon hosszúak.

Állkapcsa nagyon erős, vastag, sárgás sötétbarna, 4—5 nagyon
erős bordával fegyverzett.

Radula (106. rajz). Egy-egy félsorában 85—36 fog van. Középső¬
foga karcsú, egyhegyű; mellékfogainak száma 13—14, a belsők egyhegyűek,
az ectoconus csak az 5— 6-ik fog táján jelenik meg, kezdetben oly jelen¬
téktelen, hogy alig észrevehető, a 10-ik fog táján azonban már eléggé te¬
kintélyes ; a mesoconus a 14— 15-ik fognál kezd hasadni, azonban a hasadás

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

183

kezdetben alig felötlő és csak a kijebb eső fogakon válik határozottá, azon¬
ban a peremfogak mégis onnan számítandók ; később az ectoconus is hasad
s így a fogak lassan négyhegyűekké válnak; a peremfogak száma 22—28.
1

A radula képlete : —

13—14

5—23

1 1—2 1 3—4

Ivarkészülék (107. rajz). Hímnősmirigye több hatalmas, sok
mirigy cső-alkotta bojtból áll, melyek legyező módjára helyezkednek el a
hímnősvezeték végén. Hímnősvezetéke végig tekintélyes vastagságú és
erősen kanyargós, a fehérjemirigygyel határos része azonban hirtelenül
megvékonyodik. Ondótáskája feltűnően nagy, hengeres, a fehérjemirigy
felületén helyezkedik el; az ondótáskának,
valamint a hímnősvezeték vele szomszédos
részének fala pigmentes, míg a vezeték többi
részében nincsen pigment. Fehérjemirigye igen
nagy, félhengeres, ívesen hajlott, felülete erő¬
sen bibircsókos. Pete-ondóvezetéke feltűnően
erősen ránczolt. Uterusa fölötte terjedelmes,
öblös, míg a hozzá képest kevéssé fejlett
prostata keskeny, félhengeres szerv, melynek
mirigyei meglehetősen aprók. Az uterus szö¬
vetei vízben nagyon erősen megduzzadnak.

Petecsatornája rövid, hengeres, nem éri el a
szintén hengeres, de sokkal vastagabb hüvely
hosszúságát. Párzótáskája jól fejlett, szára
tekintélyes vastagságú, rövid, több, mint
négyszer hosszabb kocsánya jóval vékonyabb
nála ; tartálya gömbdedalakú s igen élesen
elhatárolódik a nyéltől; a nyél függeléke jól

fejlett, vastagabb s valamivel hosszabb is a kocsánynál. Nyálkamirigye kettő
van, ezek hosszúak, hengeresek, el nem ágazók; nyiltokja meglehetősen
hosszú, bunkóalakú. Penise rövid, közepe kissé megvastagodott, epiphallusa
hosszabb nála, hengeres, ostora közepes hosszúságú, eléggé vastag. A penis
hosszú, de vékony visszahúzóizma az e pi phallus hoz tapad. A jobboldali
szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a hüvely között halad át.

E faj ivarkészülékét olyan módon, mint a megelőző fajét, szintén
Brancsik (1. c., p. 21, II. tábla, 5. rajz és' valamivel bővebben Math,
és Természettud. Közi., XXIV. köt., 1890, p. 13) ismertette meg.

Idegrendszer. Agydúczai nagyok, laposak, szabálytalan négy-
szöglet űek s több, élesen elhatárolódott lebenyre tagolódtak, rövid agypánt
köti össze őket egymással. Garat alatti dúczcsoportjának valamennyi dúcza
szorosan egymáshoz csatlakozik, a lábdúczok mélyebben, a visceralis dúcz-

107. rajz. A Gampylaea Ross -
mässleri Pfr. ivarkészùléke.

184

S 60S LAJOS

csoport valamivel jobban dorsalisan fekszik, connecti vumaik meg nem
különböztethetők, kivéve az agyból jövő két hosszú, párhuzamosan futó
connectivumot. Lábdúczai nagyok, körülbelül tojásdadalakúak, a közép¬
vonalban érintkeznek egymással; pleuralis dúczai nagyon kicsinyek; jobb
parietalis dúcza nagy, majdnem gömbölyű, ellenben a baloldali kicsiny s
majdnem összeolvadt a nagy, tojásdadalakú zsigerdúczczal, mely körülbelül
egyenlő nagyságú a jobb parietalis dúczczal.

8. Campylaea stenomphala Mke.

(108 — 109. rajz).

Köpenyszervek. Köpenyét meglehetősen éles határú pigment -
foltok tarkázzák. Veséje megnyúlt, a köpenyüreg fele hosszánál rövidebb.
Szívburka a vese felehosszánál hosszabb.

Bélcsatorna. Pharynxa ferde csonkakúpalakú ; radulazacskója
kicsiny, hengeres, ívesen fölfelé kunkorodott. Nyelőcsöve hosszú és aránylag
vastag. Nyálmirigyei nagyok, vezetékeikkel együtt a nyelőcső %-részénél

108. rajz. A Campylaea stenomphala Mke. radulája.

hosszabbak, a vezetékek körülbelül oly hosszúak, mint maguk a mirigyek ;
ez utóbbiak laposak, laza állományúak, több lebenyre tagolódtak, a hát¬
oldalon szorosan összetapadnak, a nyelőcső oldalának csak mintegy a
közepéig érnek le. Gyomra hengeres, aránylag kicsiny és a nyelőcsőtől
élesen elhatárolódik. A közép- és végbél a szokásos szerkezetű.

Állkapcsa nagyon erős, vastag, ívesen hajlott, sötét sárgásbarna
színű, négy hatalmas bordával fegyverzett.

Radula (108. rajz). Egy-egy félsorában 47—50 fog van. Középső¬
foga kisebb a szemszédos mellékfogaknál, háromhegyű, azonban ectoco-
nusai rendkívül aprók; mellékfogainak száma 19—20, a belsők egyhe-
gyűek, a külsők kéthegyűek; a mesoconus a 20-ik fog táján kezd ha¬
sadni, kijebb az ectoconus is hasad s így a szélső peremfogak négyhegyűekké

lesznek. A radula képlete: A + ír + ^T~T^ •

o 1 — 2 S — 4

Ivar kész ti lék (109. rajz). Hímnősmirigye egyetlen nagy bojtba

MAGYARORSZÁGI PULMONATAK ANATÓMIÁJA.

135

csoportosuló igen sok acinusból áll. Hímnősvezetéke kezdetben vékony és
egyenes, azonban csakhamar vastagabbá s egyben erősen kanyargóssá
válik. Ondótáskája tekintélyes nagyságú, a fehérjemirigybe vagy egyáltalá¬
ban nincs, vagy csak részben van beágyazva. Fehérjemirigye megnyúlt,
aránylag kicsiny, ívesen hajlott, félhengeres. Pete-ondóvezetéke aránylag
nem tág. Uterusa lapos, egész hosszában eró'sen redó'zött ; prostatája fél¬
vagy inkább háromnegyed-hengeralakú, mirigycsövei kicsinyek. Pete¬
csatornája nagyon rövid, hengeres, hüvelye szintén hengeres, az eló'bbi
résznél mintegy kétszer hosszabb. Párzótáskája jól fejlett, nyele hosszú,

szára rövid, hengeres, kocsánya sok¬
kal vékonyabb, de viszont többszörö¬
sen hosszabb nála, tartálya gömb ded,
a nyéltől élesen elhatárolódott, a nyél
függeléke hosszabb és vastagabb a
kocsánynál, átlag olyan vastag, mint
a szár, a pete-ondóvezetékkel erősen
redőzött, szívós hártya köti össze.

Nyálkamirigyei igen nagyok, hengere¬
sek, végük felé egyenletesen kihegye¬
se dők, számuk kettő s mindegyik
villásan két ágra oszlott ; nyiltokja
hosszas tojásdadalakú. Penise feltű¬
nően kicsiny, töve hengeres, distalis
vége felé bunkósan megvastagodott s
hengeres, tőle élesen elhatárolódó epi-

phallusban folytatódik ; ostora sokkal

. 109. rajz. A Cavnpylaea stenomphala Mke.

hosszabb a pemsnel ; ondocsatornaja ivarkészüléke.

nagyon vékony, egyenletes átmérőjű.

A penis meglehetősen rövid visszahúzóizma az e pi phallus hoz tapad®
Pitvara rövid, belsejében megvan a Hesse által ingerlőtestnek nevezett
redő. A szemtartónyél visszahúzóizma a penis és a hüvely közt halad át.

Központi idegrendszerét igen nagyfokú concentráltság
jellemzi. Az idegrendszer garatfölötti része széles, lemezszerű képződmény,
a melyen a két agy dúcznak megfelelő rész csak meglehetősen határozatlanul
tűnik elő, a mennyiben a határukat csak egy kis bemélyedés jelzi, az agypánt
makroszkopikusan alig különböztethető meg. A garatalatti rész dúczai szintén
egységes tömeggé olvadtak össze, a melyen a láb- és pleuralis dúczok még
eléggé jól kivehetők, míg a többi három dúcz sokkal bizonytalanabbul
ismerhető fel. A cerebro-pedalis és cerebro -pleuralis connectivumok pár¬
huzamosan futnak egymással. A buccalis dúczok tekintélyes nagyságúak,
t o j ás da da la kúak , a buccalis connectivumok hosszúak.

136

L. SOÓS

I. Limnaea Beug.

Unsere Kenntnisse über die Anatomie der Limnæen sind äusserst
mangelhaft und nur Limnaea stagnalis L. können wir als auch anatomisch
genügend bekannt betrachten. Man findet zwar in der Literatur, haupt¬
sächlich bei Lehmann, Angaben über die übrigen Arten, aber diese sind
so lückenhaft und zum Teil so wiedersprechend, dass sie unbedingt eine
Revision benöthigen. Im Folgenden will ich drei Arten kurz besprechen.

1. Limnaea auricularia L.

Geschlechtsapparat (F’g. 1). Die Zwitter drüse besteht aus
cylindris ch-fingerf ormi gen, längs dem Zwittergang zweireihig geordneten
Acinis ; Zwittergang mit vielen, auf einen kleinen Raum zusammenge¬
drängten Anhängen ; Eiweissdrüse grau, sehr gross, nierenförmig, sein Aus¬
führgang kurz, aber auffallend dick. Der obere Teil des Oviduct us abge¬
plattet, stark geschlängelt und in seiner ursprünglichen Lage mit der
Nidamentaldrüse in eine kompakte Masse zusammengeballt (auf Fig. 1
wurde dies zum Teil ausgebreitet dargestellt), seine Oberfläche gefaltet.
Nidamentaldrüse kugel- oder blindsackförmig. Uterus sehr gross, etwas
abgeplattet bimförmig, mit einer longitudinalen Rinne. Bursa copulatrix
(= Receptaculum seminis Aut.) langgestielt, mit kleiner, ovaler Blase.
Männlicher Gang lang kolbenförmig, das Yas deferens entspringt auf der
nach dem weiblichem Gang zugekehrten Seite. Penis kaum dicker, als das
Yas deferens; seine Länge ziemlich veränderlich, entweder etwas länger,
oder etwas kürzer, als der sehr grosse cy lindrische Penisschlauch ( = «grosser
Schlauch»). Weiteres siehe bei der folgenden Art.

2. Limnaea ovata Deap.

Yerdauungstrakt. Pharynx kräftig, seitlich abgeplattet bim¬
förmig, Oesophagus von mittlerer Länge, verhältnismässig sehr dick;
Speicheldrüsen in mehrere, kurze Lappen geteilt, welche um den vorderen
Teil des Oesophagus einen lockeren Knäuel bilden ; die Drüsen liegen hinter
dem Schlundring; Zahl der Speichelgänge 2. Der Magen besteht, wie
bei den Limnæen im Allgemeinen, aus drei Teilen. Der Mitteldarm um¬
windet den Magen kreisförmig und geht dann in eine S-förmige Doppel¬
schlinge über.

Der Geschlechtsapparat (Fig. 2 und 3) stimmt im All¬
gemeinen mit jenem von L. auricularia überein, die Unterschiede sind aus
den Abbildungen zu erkennen. Die beiden Arten unterscheiden sich von

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

187

einander hauptsächlich durch ihre Bursa, indem L. auricularia eine langge¬
stielte, mit kleiner Blase versehene Bursa besitzt, während jene von L. ovata
eiförmig und gross ist, mit kurzem, kaum bemerkbaren Stiel, wie das schon
von Roszkowski 1 angegeben wurde. Die unter beiden Arten vorkommen¬
den Zwischenformen sind nach Roszkowski auch anatomisch leicht zu un¬
terscheiden, aber diese ziemlich kurz hingeworfene Behauptung bedarf
meiner Meinung nach, eine nähere Begründung, denn es ist nicht unmög¬
lich, ja sogar wahrscheinlich, dass die conchy liologi sehen Zwischenformen
auch anatomisch eine Zwischenstelle einnehmen und es scheint nicht aus¬
geschlossen zu sein, dass Eisig solche Exemplare untersuchte und seine
Abbildungen sich auf solche beziehen.

8. Limnaea palustris Müll.

Geschlechtsapparat (Fig. 4). Zwitterdrüse beste ht aus
zweireihig geordneten, kugelförmigen oder polygonalen Drüsenschläuchen ;
Zwittergang sehr lang, stark gewunden, aber die Windungen sind durch
die sehr dicht anliegenden x\nhänge fast vollkommen verdeckt ; Eiweiss¬
drüse gross, beinahe nierenförmig; Oviductus und Uterus wie bei den
vorigen Arten; Nidamentaldrüse unregelmässig polygonal; Bursa mit ver¬
hältnismässig langem Stiel und gut abgesetzter, grosser, kugeliger Blase.
Spermiductus weit, plattge drückt , zottig ; Prostata gross, abgeplattet kugel¬
förmig; Yas deferens entspringt terminal; Penis kurz, nur ein Drittel
der Länge des Penisschlauches erreichend, vom Yas deferens gut abgesetzt,
da er sich in einer gekörnelten, anscheinend drüsigen Anschwellung endigt ;
Penisschlauch cy lindrisch, gegen den Penis zu verdickt.

II. Physa Drap.

Betreffs der anatomischen Verhältnisse der so weit verbreiteten
Ph. fontinalis L. und Pli. hymnorum L. sind wir noch immer bloss auf
Lehmann’s Angaben und mangelhafte Abbildungen angewiesen, welche
nur eine sehr schwankende Grundlage zur Beurteilung der zwischen beiden
vorhandenen anatomischen Unterschiede bieten.

Die beiden Arten nehmen eine Zwischenstellung zwischen Limnaea
und den Planorbiden ein. Ihr Geschlechtsapparat stimmt im Ganzen mit
jenem der Limnæen überein, weicht aber in einigen wichtigen Punkten
ab. Die Unterschiede sind folgende : der weibliche Genitalgang ist
nicht so scharf in Oviductus und Uterus abgegrenzt, und der Oviductus

1 Die genauen Citate s. im ungarischen Texte!

188

L. SOGS

zerfällt nicht in zwei Abteilungen; eine Nidamentaldrüse fehlt ; der männ¬
liche Genitalgang stellt einen engen Kanal dar, die Prostata besteht aus
kleinen, mehr oder weniger cylindrischen Drüsen, welche auf der Wand des
Kanals sitzen. Alle diese Merkmale deuten schon nach den Planorben
hin, und mit diesen letzteren stimmen sie auch in einigen Merkmalen des
Verdauungstraktes überein, da sie ebenfalls ein Coecum pyloricum be¬
sitzen, ihre Speicheldrüsen lang cylindrisch sind und zum Teil vor dem
Schlundringe liegen.

Beide Arten weichen auch von einander nicht unerheblich ab. Die
Unterschiede sind folgende : 1. der weibliche Genitalgang von Ph.' fontinalis
ist weniger weit und gewunden, gleich den Limnæiden, wogegen jener
von Ph. hy priorum sehr weit ist und mehrere grosse Ausbuchtungen be¬
sitzt ; 2. die Bursa copulatrix von Ph. hypnorum mündet, wie bei den
Limnæen, gleich hinter der Genitalöffnung, während dieselbe bei Ph. fon¬
tinalis sich hoch oben befindet ; 3. die Prostata drüsen von Ph. fontinalis
beginnen gleich am Anfänge des Spermiduetus und enden etwas oberhalb
der Einmündung der Bursa, während bei Ph. hypnorum die Drüsen weiter
unten beginnen, aber bis zur Gegend der weiblichen Öffnung reichen ;
4. die Verhältnisse des Kopulationsorganes beider Arten sind ganz ver¬
schieden. Alle diese Unterschiede berechtigen uns, nach meiner Auffas¬
sung, beide Arten als Bepräsentanten verschiedener Gattungen zu be¬
trachten.

Physa fontinalis L.

Verdauungstrakt (Fig. 5). Der Pharynx gleicht einem etwas
verlängerten Würfel, der vorne in einen cyilindrischen Anhang ausläuft ;
Radulatasche verhältnismässig lang, cylindrisch, aufwärts gekrümmt ;
Speicheldrüsen cylindrisch, hinten verjüngt, zum grösseren Teil vor dem
Schlundring gelegen, die kurzen Speichelgänge weit vorne mündend.
Magen Stark bogenförmig gekrümmt, aus drei Teilen bestehend; Vorder- und
Hintermagen dünnwandig, der Mittelmagen dagegen sehr dickwandig,
nicht muskulös, sondern anscheinend stark drüsig. An der Grenze des
Mittel- und Hintermagens, an der konkaven Seite entspringt ein gut aus¬
gebildeter, zapfenförmiger Pylorusanhang. Der Ausführgang der Mittel¬
darmdrüse mündet in den Mittelmagen an dessen konvexen Seite. Der
Mitteldarm beschreibt einen weiten S-förmigen Bogen und geht in den
Enddarm über.

Geschlechts apparat (Fig. 6—8). Die Zwitterdrüse be¬
steht aus zweireihig an beiden Seiten des Zwitterganges liegenden Drüsen¬
schläuchen ; Zwittergang fast gerade, die eine Seite glatt, auf der anderen
sitzen halbkugelige Anhänge ; Eiweissdrüse unregelmässig knollenförmig ;

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

139

Oviduct us cylindrisch, sein oberer Teil stark gewunden, der untere gerade,
glatt, und allmählig erweitert in den Uterus übergehend, welch* letzterer
oben weiter, gegen die Genitalöffnung gleichmässig enger wird. Die
Bursa mündet hoch oben, ihr Stiel verhältnismässig dick, Blase oval, ziem¬
lich scharf abgesetzt. Der männliche Genitalgang bildet einen engen Kanal,
welcher entlang des weiblichen Ganges verläuft ; die Prostatadrüsen
beginnen gleich am obersten Teile des Spermiductus und reichen ungefähr
bis zur Einmündungsstelle der Bursa. Das Vas deferens dringt nur auf eine
kurze Strecke in die Körpergewebe hinein. Penis sehr gross, keulenförmig,
Penisschlauch cylindrisch, halb so lang, wie der Penis ; auf dem, dem Penis
zugekehrten Ende des Penisschlauches sitzt ein halbkugeliger Anhang
(Fig. 7). Fig. 8 stellt den Penis ausgestülpt dar und zeigt, dass die
eigentliche männliche Genitalöffnung seitlich liegt und von einem Wulst
umgeben ist.

:

III. Aplexa Flem.

Aplexa hypnorum L.

Geschlechtsapparat (Fig. 9). Die Zwitterdrüse besteht aus
zweireihig an beiden Seiten des Zwitterganges liegenden Drüsenschläuchen ;
Zwittergang gerade, im mittleren Teile mit kleineren oder grösseren
Anhängen; Eiweissdrüse gross, ovoidal- viereckig. Oviductus unregelmässig
cylindrisch, zuerst enger, später mehr erweitert, gefaltet ; Uterus sehr weit,
mit grossen Ausbuchtungen, nach unten wieder verengt und cylindrisch ;
die Bursa mündet gleich hinter der Genitalöffnung, Stiel sehr dünn, Blase
scharf abgesetzt, gross, oval oder fast cylindrisch, in frischem Zustande
lebhaft gelb. Spermiductus dünn, am oberen Teile mit kleinen Anhängen ;
die Prostata drüsen beginnen ziemlich weit unten, reichen aber bis zur
Gegend der weiblichen Genitalöffnung, das Vas deferens geht gleichmässig
verengt ohne scharfe Grenze in den Penis über. Der Kopulationsapparat
verhältnismässig sehr klein, Penis cylindrisch, nach dem Vas deferens zu
verjüngt, so lang, wie der Penisschlauch; dieser letztere im proximalen
Teil enger, nach dem Penis zu trichterförmig erweitert, in dessen Öffnung
der Penis sozusagen eingesteckt ist. Der Bückziehmuskel inseriert sich
am stärksten erweiterten Teile des Penisschlauches.

*

Die von mir untersuchte letzte Gruppe der Basommatophoren bil¬
den die Planorben. Zwischen den verschiedenen Gruppen dieser Schnecken
sind nicht nur dem Gehäuse nach, sondern auch anatomisch so grosse
Unterschiede vorhanden, dass dieselben als selbständige Gattungen auf-

140

L. SOÓS

gefasst werden müssen. Die Gattungen, welche ich selbst zu untersuchen
Gelegenheit hatte, lassen sich anatomisch folgenderweise charakterisieren:

I. Inermes. Penis ohne stilettförmigem Pfeil.

1. Penis ohne drüsige Anhänge.

A) Speicheldrüsen lamellenförmig, kurz, in mehrere Lappen geteilt ;
Prostata kurz und massig; Penisschlauch kurz, keulenförmig;
Marginalzähne kammartig gezähnt.

Planorbis 0. F. Müll.

B) Speicheldrüsen kurz cylindrisch, wurstförmig ; Protastata lang,
ihre Drüsen kammartig, einreihig geordnet; Penisschlauch

lang, schlank . Tropidiscus Stein.

2. Penis mit zwei blindsackförmigen, drüsigen Anhängen ; Penisschlauch
länger, als der Penis, Zahl der Prostatadrüsen klein.

Segmentina Flem.

IL Armati. Penis mit stilettförmigem Pfeil.

1. Kein Pylorusanhang, Lateral- und Marginalzähne fein gezackt.

Bathyomplialus Ag.

2. Pylorusanhang vorhanden, Marginal- und Lateralzähne dreispitzig.

A) Eine Anschwellung zwischen Penis und Penisschlauch, ersterer

länger, als der letztere; Zahl der Prostatadrüsen gross; oberer
Teil des Oriductus sehr dünn . . . Gyrorbis Ag.

B) Keine Anschwellung zwischen Penis und Penisschlauch, letz¬

terer dicker, beide sind gleichlang; Zahl der Prostatadrüsen
klein ; oberer Teil des Oviductus breit . Gyraulus Ag.

In dieser Charakterisierung habe ich mich hauptsächlich auf die
Eigentümlichkeiten des Yerdauungstraktes und des Geschlechtsapparates
gestützt, während die Radula nur in zweiter Reihe herangezogen werden
konnte, da dieses Organ bei den Planorbiden viel weniger veränderlich ist,
als wie das aus der Veränderlichkeit der Schale vorausgesetzt werden könnte.

IV. Flanorbis 0. F. Müll.

Planorbis corneus L.

Der Verdauungstrakt hat einen Pylorusanhang (Fig. 10),
was ich deshalb betone, weil ich diesen Umstand in der Literatur nicht
erwähnt finde.

Radula (Fig. 11). Mittelzahn zweispitzig, die 18 Lateralzähne
dreispitzig (infolge der Spaltung des Endoconus einige Zähne ausnahms¬
weise vierspitzig), die inneren Marginalzähne vierspitzig, die Zähne werden
nach aussen allmählich vielspitzig, kammartig. Die Radulæ der von mir

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

141

untersuchten Exemplare können mit der folgenden Formel ausgedrückt

1 13 28

werden : - f- — + , - - . Nach Lehmann soll der Mittelzahn dreispitzig

2 3 4 — oo

sein, was offenbar ein Irrtum ist ; nach Taylor sind die Lateralzähne
zwei- und die Marginalzähne 2— 5-spitzig, so dass die Formel nach ihm
1 8 25

— — -f- 2 5 wäre> während Dybowski’s Angaben, abgesehen von der

Zahl der Zähne, mit den meinigen übereinstimmen. Taylor’s Angaben
sind mir vorläufig unverständlich.

Y. Tropidiscus Stein.

Tropidiscus planorbis L.

Verdauungstrakt. Pharynx (Fig. 12) gedrungen, seitlich ab¬
geplattet, nach vorne verlängert kugelförmig ; Speicheldrüsen cylindris ch,
hufeisenförmig gebogen, mit aufeinander liegenden Schenkeln ; die Cerebral¬
kommissur liegt über dem hinteren Ende der Speicheldrüsen und obwohl
der Schlundring sich gleich hinter dem Pharynx befindet, liegen die
Speicheldrüsen, wie bei den Planorbiden überhaupt, vor dem Schlundring.
Der Magen (Fig. 18) besteht aus drei Teilen, an der Grenze des Hinter¬
magens und des Mitteldarmes liegt der Pylorusanhang.

Radula (Fig. 14). Mittelzahn zweispitzig, etwas kleiner, als die
benachbarten Lateralzähne, letztere dreispitzig, ihre Zahl 22— 25, Marginal¬
zähne 6, gezackt, die letzten sehr degeneriert.1 Die Angaben Dybowski’s
sind etwas abweichend.

Geschlechtsapparat (Fig. 15). Die Zwitterdrüse besteht
aus kurzen, cylindrischen Drüsenschläuchen, die sich einseitig, aber in zwei
Reihen gruppieren; die zwei Enden des Zwitterganges enger und gerade,
der mittlere Teil dicker und stark gewunden ; Eiweissdrüse gedrungen,
breit, etwas abgeplattet, locker. Der Oviductus anfangs sehr eng, später
mehr erweitert, nach der Genitalöffnung zu wieder verengt; die Bursa
cylindrisch, am Ende etwas oval angeschwollen. Der Spermiductus cylin-
drisch, die Zahl der Prostat a drüsen mehr als 5Q; das Yas deferens anfangs
dicker, später enger werdend, dringt nicht zwischen die Körpergewebe
hinein. Der Penis ist vom Vas deferens äusserlich nicht scharf abgegrenzt;
Penisschlauch obenhin cylindrisch, distalwärts ein wenig verengt und
allmählig in den Penis übergehend. Der Rückziehmuskel inseriert sich an
der Grenze von Penis und Penisschlauch.

1 Die Radulaformeln dieser und der folgenden Arten s. im ungarischen Text!

142

L. SOÓS

VI. Seg mentina Flem.

Segmentina nitida Müll.

Verdauungstrakt (Fig. 16). Pharynx klein, oval ; Speichel¬
drüsen cylindri s ch, ziemlich kurz ; Oesophagus sehr lang und dünn ; Mittel¬
darm beschreibt zuerst einen fast vollkommenen Kreis um den Magen und
dann eine schwach S-förmige Krümmung.

Geschlechtsapparat (Fig. 17). Die Zwitterdrüse besteht aus
sehr grossen, keulen- oder flaschenförmigen Drüsenschläuchen; die zwei
Enden des Zwitterganges enger und gerade, der mittlere Teil viel dicker
und etwas gewunden ; Eiweissdrüse sehr klein ; der Oviductus anfangs
enger, cylindrisch, gewunden, aber bald weiter und gerade, nach der
Genitalöffnung zu allmählig verjüngt ; die Bursa verhältnismässig gross,
mit undeutlich abgesetzter, keulenförmiger Blase. Spermiductus cylindrisch,
die Prostata besteht aus wenigen Drüsen, die oben zerstreut, unten aber
mehr gedrängt sitzen; die Zahl der Drüsen ist nach Buchner 12, dies ist
aber unbedingt zu niedrig. Das Vas deferens dringt in die Körpergewebe
nur auf eine ganz kurze Strecke ein ; Penis und Penisschlauch cylindrisch,
letzterer viel weiter und entweder länger oder kürzer, als der vorige.
Der Eückziehmuskel ist am oberen Drittel des Penisschlauches inseriert.
Der Penis besitzt zwei lange, cylindrische Anhangs drüsen, die eine ist
etwas länger, als die andere, und ihre Enden schliessen sich so eng anein¬
ander, dass es auf den ersten Blick den Anschein hat, als wenn sie eine
einheitliche, aus zwei Schenkeln aufgebaute Bildung wären ; die Drüsen
sind länger, als der Penis.

VII. Bathy omphalus Ag.

Bathy omphalus contortus L.

Verdauungstrakt (Fig. 18). Pharynx oval, seitlich etwas ab¬
geplattet ; Radulascheide verhältnismässig gross, nach oben gekrümmt ;
Speicheldrüsen sehr kurz, etwas abgeplattet cylindrisch, nach hinten
verjüngt und eng neben einander liegend. Oesophagus äusserst lang und
dünn ; Magen ist eine sehr kleine, wenig auffallende Erweiterung und nicht
kugelförmig, wie gewöhnlich bei den Planorbiden, sondern mehr cylindrisch ;
Pylorusanhang fehlt.

Radula (Fig. 19). Die Zähne auffallend klein, der Mittelzahn un¬
deutlich zweispitzig; Lateral- und Marginalzähne gleichförmig gezackt.
Lehmann’s Angaben sind unrichtig.

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMO N ATEN.

148

Geschlechtsapparat (Fig. 20). Die Zwitterdrüse besteht aus
U-förmigen Acinis, welche in zwei parallelen Eeihen sehr regelmässig an¬
geordnet sind ; der Zwittergang beginnt mit einer regelmässigen, kugelför¬
migen Blase, sein mittlerer Teil ist dicker und stark gewunden. Eiweissdrüse
ziemlich gross, abgeplattet, dreieckig. Oviduct us anfangs äusserst dünn, später
mehr erweitert, nach der Genitalöffnung wieder verjüngt ; Bursa klein, mit
ovaler Blase ; Spermiductus ebenfalls äusserst dünn, haarfein, so dass er auf
der beigegebenen Abbildung als selbständiges Organ nicht dargestellt werden
konnte; (Prostata drüseneinreihig, kammartig geordnet, ihre Zahl 85 oder
auch mehr, nach (Buchner nur 20—80) ; das Vas deferens dringt in die
Körpergewebe nicht ein. Penis keulenförmig, Penisscheide ebenfalls, aber
dünner und kürzer, an der Grenze der beiden ist eine Anschwellung vorhanden.

VIII. Gyrorbis Ag.

1. Gyrorbis spirorbis L.

Verdauungstrakt (Fig. 21). Pharynx verlängert oval oder
mehr flaschenförmig ; Radulascheide gross ; Speicheldrüsen sehr klein,
schmal bandförmig und ganz frei ober dem Schlundring gelegen.

Radula (Fig. 22) stimmt mit jener von Gyrorbis vortex überein ;
Zahl der Zähne in einer Halbreihe 19—20.

Geschlechtsapparat (Fig. 28). Die Acini der Zwitterdrüse
sind gross, flaschenförmig, hellbraungelb, in einer Reihe geordnet ; der
Zwittergang eng und gerade, aber auf einer kleinen Strecke plötzlich stark
erweitert ; Eiweissdrüse gross, ellipsoid. Der Oviductus anfangs sehr dünn
und abgeplattet, weiter unten mehr erweitert ; Bursa klein, distalwärts
keulenförmig verdickt. Der Spermiductus sehr eng; die Prostata drüsen
kammartig, einreihig angeordnet ; das Vas deferens dringt zwischen die
Körpergewebe nur auf eine ganz kurze Strecke ein. Der Penis cylindrisch-
keulenförmig, Penisschlauch cylindrisch, viel kürzer, als der Penis, die
Grenze ist durch eine ziemlich grosse Anschwellung angedeutet, der Rückzieh¬
muskel ist an dieser Anschwellung inseriert.

Das Gentrainervensystem (Fig. 24) ist durch die stark
ventrale Verschiebung der Cerebralganglien charakterisiert, so dass diese
unmittelbar ober den Pedalganglien liegen. Infolge der Verschiebung der
genannten Ganglien liegt die Radulatasche ober der Cerebralkommissur.

2. Gyrorbis vortex L.

Der Verdauungstrakt (Fig. 25) stimmt in seinem allgemeinen
Bau mit jenem von Bathy omphalus contortus überein und ist durch die

144

L. SOÓS

abnorme Länge des Oesophagus, sowie des Mittel- und Enddarmes
charakterisiert, weicht aber durch das Vorhandensein des Pylorusanhan-
ges ab.

Ea dula (Fig. 26). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 16; Mittel¬
zahn zweispitzig, gleichgross mit den benachbarten Lateralzähnen ; Lateral-
und Marginalzähne sind von einander nicht scharf zu trennen, weil die
Zähne nach aussen stufenweise umbilden, nämlich die inneren dreispitzig,
die äusseren allmählig gezackt werden.

Geschlechtsapparat (Fig. 27). Die Zwitterdrüse besteht aus
grossen, ovalen oder keulenförmigen, in zwei parallele Eeihen geordneten
Drüsenschläuchen ; die zwei Enden des Zwitterganges gerade, der mittlere
Teil dicker und gewunden, mit halbkugeligen oder etwas verlängerten
Anhängen. Die Eiweissdrüse gross, gebogen, beinahe cylindrisch, locker.
Weiblicher und ‘männlicher Genitalgang ausserordentlich dünn, eng
aneinander geschlossen und mit dem Oesophagus zusammen entlang des
Kolumellarmuskels verlaufend ; infolge ihrer Zartheit sind diese Organe
nur mit der grössten Sorgfalt von einander zu trennen ; der Oviductus ist
unten stärker erweitert ; die Bursa mit sehr dünnem Stiel und ansehnlicher,
ovaler Blase. Die Prostatadrüsen sind einreihig, kammartig angeordnet, ihre
Zahl beträgt etwa 80 (nach Büchner nur 20—30!) ; das Vas deferens dringt
nicht in die Körpergewebe ; der Penis keulenförmig, der Penisschlauch
cylindrisch, kürzer, als der Penis, die Grenze der beiden ist durch eine
Anschwellung angedeutet.

IX. Gyraulus Ao.

Gyraulus albus Müll.

Verdauungstrakt (Fig. 28). Pharynx ziemlich gross, oval
oder fast cylindrisch; der Oesophagus lang und verhältnismässig dick;
die Speicheldrüsen sehr kurz, wurstförmig, nach hinten verjüngt; der Mit¬
teldarm beschreibt eine sehr ungleichschenkelige S-förmige Krümmung.

Die Radula (Fig. 29) stimmt mit jener der Gyrorbis- Arten überein,
aber die Zähne sind viel grösser. Zahl der Zähne in einer Halbreihe 19.

Geschlechtsappa rat (Fig. 30). Die Zwitterdrüse besteht aus
wenigen, aber grossen ovalen oder fast cylindrischen Drüsenschläuchen;
der mittlere Teil des Zwitterganges ist dicker und bildet einige Windungen.
Die Eiweissdrüse klein, massig, aus sehr grossen Acinis bestehend, denen
entsprechend die Oberfläche warzig ist. Der Oviductus fast in seiner
ganzen Länge überall gleichbreit und nur in der Nähe der Genitalöffnung
enger. Bursa kurzgestielt, die hellgelbe Blase sehr gross, oval. Der Sper-
miductus anfangs dünner, weiter nach unten etwas dicker, die Prostata-

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

145

drüsen gross, aber nicht zahlreich. Das Yas deferens ist verhältnismässig
sehr dick und dringt zwischen die Körpergewebe nicht ein. Penis und
Penisschlauch cylindrisch, letzterer dicker, als der erstere, an der Grenze
von beiden ist keine Anschwellung vorhanden.

B. STYLOMMATOPHORA.

I. Pupa Drap.

Pupa frumentum Drap.

Radula (Fig. 81). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 16; Mittel¬
zahn dreispitzig, aber die Seitenspitzen sind sehr klein, kaum angedeutet ;
Lateralzähne zwei-, Marginalzähne 3 — 6-spitzig.

Geschlechtsappa rat (Fig. 32). Die Zwitterdrüse besteht aus
6—7 Büscheln; Befruchtungstasche sehr gross, cylindrisch, am Ende
kolbenförmig verdickt, auf der Oberfläche der Ei weissdrüse gelegen ; letztere
gross, cylindrisch, weiss ; Ovi ductus erweitert, bildet mehrere grosse Aus¬
buchtungen; Uterus hals lang, die Vagina dagegen sehr kurz; Bursa mit
scharf abgesetzter, kleiner, ovaler Blase und cylindris ehern Stiel, letz¬
terer in der Nähe der Einmündung dicker, als der Uterushals, mehr nach
oben verengt ; Diverticulum fehlt . Die Prostata besteht aus sehr grossen
Drüsen; der Penis keulenförmig verdickt und in einer kolbenförmigen
Anschwellung endend, in diese mündet seitlich das Vas deferens,
dessen stärker erweiterte Endteil wahrscheinlich als Epiphallus aufzufas¬
sen ist ; auf der obenerwähnten Anschwellung sitzt auch ein kurzer, aber
ziemlich dicker Appendix (oder Flagellum?). Der Rückziehmuskel des ent¬
sprechenden Ommatophors verläuft zwischen Penis und Vagina.

II. Modicella Ad.

Modicella avenacea Brug.

Radula (Fig. 33). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 35—86;
die Zähne sind schmal bandförmig, sensenartig gekrümmt, am Ende ab¬
gerundet ; Mittelzahn und Lateralzähne sind ganz gleich, einspitzig, die
inneren Marginalzähne zwei-, die äusseren infolge der Spaltung des Ecto-
conus 3— 4-spitzig, der Endoconus ist immer ungespaltet.

Geschlechtsapparat (Fig. 34). Die Zwitterdrüse besteht
aus einem einzigen Büschel; Be fruchtungs tasche ziemlich gross, cylindrisch,
auf der Oberfläche der Ei weissdrüse liegend; die letztere ist gross, gebo¬
gen, locker, im Wasser stark aufquellend. Der Oviduct us kurz, abgeplattet,

10

Annales Musei Rationalis Hungarici. XV.

146

Lo SOÓS

die Prostata breit, glatt, pigmentiert ; Uterushals sehr kurz, platt ge drückt,
die Vagina dagegen sehr lang, cylindrisch; Bursa von mittlerer Grösse,
mit undeutlich abgesetzter, kleiner Blase, ein Diverticulum fehlt; der Penis
sehr lang, cylindrisch, 8-förmig gebogen, ohne Appendix. Die Rückzieh¬
muskel des Ommatophors verläuft zwischen Penis und Vagina.

III. Orcula Held.

1. Orcula doliolum Beug.

Radula (Fig. 85). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 18; Mittel¬
zahn drei-, Lateralzähne drei-, Marginalzähne 3—6 spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 36) . Die Zwitterdrüse besteht aus
7, ziemlich kleinen Büscheln ; Bef ruchtungs tasche klein, cylindrisch, in die
Eiweissdrüse halb eingebettet. Ei weissdrüse sehr klein, locker, an der Ober¬
fläche zottig. Der Spermoviductus sehr stark plattgedrückt und besonders
dessen untere Teil fast lamellenförmig; Uterus hyalin, glatt, Prostata breit,
die Prostatadrüsen schlank ; Uterushals sehr lang, oben enger, mehr nach
unten etwas erweitert ; Vagina bedeutend kürzer, als der Uterushals,
aber dicker, cylindrisch; Bursa stark entwickelt, der Stiel sehr breit, beson¬
ders ihr unterer Teil, während der obere Teil mehr verengt ist, eine Blase
kaum angedeutet, Diverticulum fehlt. Sehr interessant ist der Bau des
Kopulationsapparates, dessen proximale Teil platt ge drückt, während der
distale cylindrisch ist, der vorige ist wohl als eigentlicher Penis, der letztere
als Epiphallus aufzufassen. Der Penis besteht aus zwei, eng aufeinander
liegenden Schenkeln ; der zurückgebogene Schenkel ist der Länge nach
rinnenartig vertieft und in diese Rinne passt der vordere Teil des Epi phallus
hinein, der letztere ist mehrfach gewunden und geht plötzlich ver¬
engt in das fadenförmige Vas deferens über ; der Rückziehmuskel des
Penis ist an der Umbiegungsstelle des Penis inseriert. Der Rückziehmuskel
des entsprechenden Ommatophors verläuft zwischen Penis und Vagina.

2. Orcula dolium Drap.

Radula (Fig. 37). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 18; Mittel¬
zahn drei-, Lateralzähne zwei- und die Marginalzähne 3— 6spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 38). Die Zwitterdrüse besteht
aus 6 Büscheln ; Eiweissdrüse ziemlich klein ; Spermoviductus kurz, ab¬
geplattet, Uterus breit, an der Oberfläche glatt, Prostata ebenfallls breit,
platt ge drückt, aus sehr dicht liegenden, langen Drüsen bestehend. Uterus hals
sehr lang, länger, als der Uterus, die Vagina dagegen sehr kurz und viel

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

147

enger, als der Uterus hals. Bursa stark entwickelt, der untere Teil des
Stieles sehr breit und abgeplattet, breiter, der Uterushals, mehr nach
oben enger, cylindrisch. Der Penis ist in der Nähe seiner Einmündung
sehr eng, erweitert sich aber bald, Epiphallus lang, cylindrisch, beschreibt
eine Doppelschlinge ; der Penis hat einen stark entwickelten, cylindrischen
Appendix ; der Rückziehmuskel des Penis ist neben dem Appendix inseriert ;
das Antrum genitale auffallend kurz. Der Rückziehmuskel des Omma-
tophors verläuft zwischen Penis und Vagina.

IV. Aspasita Westl,

Aspasita triaria Rm.

Verdauungstrakt (Fig. 39). Pharynx gedrungen, unregelmässig
stumpfkegelförmig; Radulatasche klein, nach oben gekrümmt ; Oesophagus
ziemlich kurz, allmählig erweitert in den Magen übergehend; Speichel¬
drüsen klein, gedrungen, hinten zugespitzt, auf der dorsalen Seite eng
aneinander geschlossen, die linke ist viel grösser, als die rechtseitige.

Radula (Fig. 40). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 16—19;
Mittelzahn einspitzig, mit Spuren von Nebenspitzen; Lateralzähne zwei-,
die inneren Marginalzähne dreispitzig, die äusseren infolge der wieder¬
holten Spaltung der zwei äusseren Spitzen mehrspitzig (bis 8). Kiefer
stark gebogen, der Länge nach unregelmässig gefurcht.

Geschlechtsapparat (Fig. 41). Die Zwitterdrüse besteht
aus 5—6 Büscheln; der Zwittergang, anfangs sehr eng, später beträcht¬
lich erweitert ; die Eiweissdrüse gewöhnlich ziemlich gross, locker, an
der Oberfläche zottig. Spermoviductus kurz, gedrungen; Uterus weit, ge¬
faltet, mehrfach ausgebuchtet, im Wasser stark aufquellend ; Uterushals
anfangs weit, platt ge drückt, später enger und cylindrisch; Vagina ähnlich
dem unteren Teil des Uterus halses ; Bursa klein, zart, Blase kaum ange¬
deutet, Diverticulum fehlt. Die Prostata besteht aus sehr grossen, von
einander getrennten Drüsenschläuchen; Penis spindelförmig, mit kurzem,
aber dicken Flagellum und sehr kräftig entwickeltem Appendix, welcher
aus einem weiteren basalen und einem engeren, aber gegen das Ende
zu wieder etwas erweiterten distalen Teil besteht ; Rückziehmuskel dös
Penis zweiteilig, von welchen der eine Teil am Penis, der andere am
Appendix inseriert ist. Rückziehmuskel des Ommatophors verläuft zwi¬
schen Penis und Vagina.

Uber den Geschlechtsapparat von A. triaria hat unlängst Hesse
einige Angaben mitgeteilt. Ihm gebührt das Verdienst die richtige syste¬
matische Stelle dieser, gewöhnlich zu den Heliciden gestellten Art erkannt
zu haben.

10*

148

L. SOÓS

Über den Bau des Centralnervensystems gibt Big. 42, welche das
Organ von der rechten Seite darstellt, eine nähere Aufklärung.

V. Mastus Kob.

Mastus venerabilis Pfr,

»

Von den siebenbürgischen Mastus-F ormen wurden sowohl links-
( — M. venerabilis Pfr.), wie rechtsgewundene {= M. relictus E. A. Bielz)
Exemplare untersucht. In anatomischer Hinsicht stimmen beide überein,
nur die Radulæ sind etwas abweichend.

Radula (Fig. 48). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 29; Mittel¬
zahn dreispitzig; Lateral- und Marginalzähne können nicht genau abge¬
grenzt werden, da in der Spaltung der Spitzen keine strenge Gesetzmässig¬
keit herrscht ; der grössere Teil der Zähne ist zweispitzig, die letzten 4—6
gewöhnlich 8— 5-spitzig, aber es können auch unter diesen zweispitzige
Vorkommen. Eine Halbreihe an der Radula von M. relictus (Fig. 44)
besteht nur aus 25 Zähnen, Mittelzahn dreispitzig, aber die Seitenspitzen
sind sehr klein, die äussersten Zähne 8— 6-spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 45). Die Zwitterdrüse ist aus
einer ansehnlichen Anzahl von Büscheln aufgebaut, der Zwittergang mit
mehreren, einfachen oder fingerförmig verzweigten Samentaschen ; Be¬
fruchtungstasche klein, hackenförmig gebogen, in die Eiweissdrüse einge¬
bettet, darum von aussen unsichtbar ; Eiweissdrüse klein, grau, oval oder
mehr knollenförmig. Speromoviductus halbcy lindrisch ; Uterus breit, ab¬
geplattet, glatt ; Uterushals ziemlich eng, cylindrisch, etwa halb so lang,
wie der Spermoviductus, Vagina cylindrisch, erreicht die halbe Länge des
Uterushalses ; Bursa sehr stark entwickelt, Schaft sehr dick, viel dicker
und länger, als der Blasenkanal, Blase oval, vom Stiel nicht scharf abge¬
setzt, Diverticulum sehr gross, mit dem Schaft gleich dick. Penis dick,
etwa halb so lang, wie der cylindrische Epiphallus, welcher in einem kurzen
Flagellum endet; auf dem mittleren Teil des Epi phallus sitzt ein kleiner,
halbkugeliger Anhang, der wohl mit dem Appendix anderer Buliminiden
homolog ist ; Rückziehmuskel von mittlerer Länge, ziemlich dick, am
Penis inseriert. Rückziehmuskel des entsprechenden Ommatophors ver¬
läuft zwischen Penis und Vagina.

VI. Glausilia Drap.

1. Clausilia (Clausiliastra) fimbriata Rm.

Über den Verdauungstrakt, der zugleich auch als Typus
des Verdauungstraktes der Clausilien gelten kann, gibt Fig. 46 eine nähere
Auskunft.

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

149

Radula (Fig. 47). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 22; Mittel¬
zahn drei-, Lateralzähne zwei-, die inneren Marginalzähne drei-, die äusseren
vielspitzig, resp. gezackt.

Geschlechtsapparat (Fig. 48). Die Zwitterdrüse besteht
aus 6—7 Büscheln; Zwittergang weiss, seidenartig glänzend ; Befruchtungs¬
tasche ziemlich gross und in die Ei weissdrüse eingebettet. Spermoviductus
halbcy lindrisch, Uterus wenig gefaltet, auf dessen Oberfläche die Prostata als
schmales Band verläuft ; Vagina länger und viel dicker, als der Uterus¬
hals ; Bursa kräftig entwickelt, mit dickem Stiel und kaum merklich
abgesetzter Blase, Diverticulum kürzer, als der Blasenkanal. Penis lang cy¬
lindris ch, von dem kürzeren Epiphallus durch eine Anschwellung scharf
abgesetzt; letzterer geht allmählig verjüngt in das fadenförmige Vas
deferens über ; der sehr kurze, aber kräftige Rückziehmuskel ist am Epiphal¬
lus inseriert.

2. Clausilia (Clausiliastra) transsylvanica E. A. Blz.

Radula (Fig. 49). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 27 ; Mittel¬
zahn dreispitzig, aber die Seitenspitzen sind sehr klein, oder können auch
fehlen, so dass der Mittelzahn einspitzig wird, Lateralzähne zwei-, die inne¬
ren Marginalzähne drei-, die äusseren 8 — 5- spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 50). Spermoviductus halb-
cylindrisch, Uterus ziemlich weit, der ganzen Länge nach stark und regel¬
mässig gefaltet, im Wasser stark auf quellend ; die Prostata besteht aus
grossen, unregelmässigen Gruppen von Drüsenschläuchen, die Oberfläche
uneben ; Uterushals und Vagina cylindrisch, letztere etwas kürzer, aber
dicker; Bursa kräftig entwickelt, Diverticulum länger, aber dünner, als
der Blasenkanal ; der starke un’d ziemlich lange Rückziehmuskel des Penis
ist am ersten Drittel des Epi phallus inseriert.

8. Clausilia (Clausiliastra) cerata Rm. (= -Parreyssi Rm.)

Radula (Fig. 51). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 28; Mittel¬
zahn dreispitzig, aber die Seitenspitzen sehr klein, Lateralzähne zwei-,
die inneren Marginalzähne drei-, die äusseren vielspitzig, resp. gezackt.

Geschlechtsapparat (Fig. 52). Uterus weit, der ganzen
Länge nach stark und regelmässig gefaltet, im Wasser ausserordent¬
lich stark aufquellend; die Prostata ist breit und bildet die flache
Seite des halbcy lindrischen Spermoviductus ; Uterus hals dünn, Vagina
viel dicker und etwas länger, als Üer Uterushals ; Bursa kräftig ent¬
wickelt, Schaft dünner, der Blasenkanal stärker erweitert, abgeplattet.

150

L. SOÓS

Diverticulum länger, aber dünner, als der Blasenkanal, gegen das Ende
allmählig verjüngt und zuletzt zugespitzt. Der Penis kurz, conoid, der
Epi phallus viel länger, cylindrisch und ganz allmählig verjüngt in das
fadenförmige Vas deferens übergehend ; der Rückziehmuskel ist an der
Umbiegungsstelle des Epi phallus inseriert.

4. Clausilia (Clausiliastra) orthostoma Mke.

Radula (Fig. 53). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 25; Mittel¬
zahn drei-, Lateralzähne zwei-, die inneren Marginalzähne çlrei-, die äusseren
vielspitzig, bzw. gezackt.

Geschlechtsapparat (Fig. 54). Befrucht ungs tasche ziem¬
lich gross, oval oder kolbenförmig, auf der Oberfläche der Ei weissdrüse
liegend, Spermoviductus abgeplattet halbcy lindrisch, Uterus gefaltet,
im Wasser nicht aufquellend ; Prostata breit, die Drüsen locker zusammen¬
gefügt. Uterushals anfangs abgeplattet, später cylindrisch, Vagina dicker
und länger ; Bursa kräftig entwickelt, Schaft dicker, als der Blasenkanal,
letzterer so lang und dick, wie das Diverticulum. Penis und Epiphallus
ungefähr gleichlang, aber der letztere dünner ; der Rückziehmuskel ist etwa
an der Grenze des zweiten und dritten Drittels des Epi phallus inseriert.

5. Clausilia ( Delima ) ornata Rm.

Radula (Fig. 55). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 24— 25 ;
Mittelzahn ein-, die inneren Lateralzähne ein-, die äusseren zwei-, die
Marginalzähne 3— 4-spitzig.

Geschlechtsapparat ( Fig. 56). Befruchtungstasche klein,
oval und in die Eiweissdrüse eingebettet ; Spermoviductus halbcy lindrisch,
Uterus dicht ge faltet, im Wasser stark aufquellend; Prostata breit, aus
sehr grossen Drüsenschläuchen gebildet ; Uterus hals lang, Vagina viel
kürzer, aber dicker. Bursa kräftig entwickelt, langgestielt, mit ziemlich
grosser, aber wenig deutlich abgesetzter Blase, Diverticulum so lang, wie
die Blase und der Blasenkanal zusammen. Penis spindelförmig, ohne scharfe
Grenze in den cylindrischen Epiphallus und dieser letztere allmählig ver¬
jüngt in das lange, fadenförmige Vas deferens übergehend ; der kräftige
und lange Rückziehmuskel ist an der Grenze von Penis und Epiphallus
inseriert.

6. Clausilia (Delima) gospiciensis Pfr.

Die Radula (Fig. 57) stimmt mit jener der vorigen Art überein.

Geschlechtsapparat (Fig. 58). Befrucht ungs tasche dünn,

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

151

aber ziemlich lang und in die Eiweissdrüse halb eingebettet ; Spermovi-
ductus halbcylindrisch, Uterus wenig gefaltet, Prostata breit, aus langen
* Drüsenschläuchen gebildet; Uterushals auffallend dünn, kaum oder über¬
haupt nicht dicker, als das Vas deferens, die Vagina dagegen sehr dick,
dorsoventral abgeplattet, aber viel kürzer, als der Uterushals ; Bursa stark
entwickelt, Schaft dick, nach oben etwas verjüngert, wie die Vagina
abgeplattet, Blase keulenförmig, vom dicken, abgeplatteten Blasenkanal
wenig deutlich abgesetzt ; Diverticulum cylindris ch, gegen das Ende allmählig
verjüngt, etwa so lang, wie der Blasenkanal und die Blase zusammen.
Penis spindelförmig, der Epiphallus geht allmählig verjüngt in das
fadenförmige Vas deferens über ; der lange und kräftige Kückzieh-muskel
ist an der Grenze von Penis und Epiphallus inseriert.

7. Clausilia (Pseudalinda) fallax Rm.

Radula (Fig. 59). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 29; Mittel¬
zahn schlank, etwas kleiner als die benachbarten Lateralzähne, einspitzig
oder mit Spuren von Nebenspitzen; Lateralzähne zwei-, die inneren Mar¬
ginalzähne drei-, die äusseren mehr-, bis 6-spitzig.

Geschlechts apparat (Fig. 60). Befrucht ungstas che klein,
cylindrisch und auf der Oberfläche der Eiweissdrüse gelegen ; Uterus oben
weniger, nach unten stärker gefaltet, im Wasser weniger auf quellend;
Prostata stark entwickelt, an der Oberfläche feinzottig, sammetartig ; Uterus¬
hals kurz, die Vagina dagegen sehr lang, gegen die Genitalöffnung be¬
trächtlich erweitert. Bursa gross, mit dickem Stiele und undeutlich
abgesetzter Blase, Diverticulum dünn, zart, gegen das Ende allmählig
kolbenförmig verdickt, fast der ganzen Länge nach gewunden; männlicher
Genitalgang mit zwei spindelförmigen Anschwellungen, von welchen die
eine dicht hinter der Genitalöffnung, die andere mehr oben, etwas unter
der Mitte des Vas deferens-Penisschlauches liegt ; Rückziehmuskel wie bei
der folgenden Art.

8. Clausilia (Pseudalinda) stabilis Pfr.

Radula (Fig. 61). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 25; Mittel-
zahn dreispitzig, die anderen Zähne wie bei der vorigen Art.

Geschlechtsapparat (Fig. 62). Spermoviductus im Ganzen
cylindrisch, aber auf der Prostataseite mehr oder weniger abgeplattet ;
Uterus weit, stark gefaltet, im Wässer stark aufquellend ; Prostata breit,
Oberfläche sammetartig. Uterus hals anfangs breiter und abgeplattet, mehr
nach unten verhältnismässig sehr eng und cylindrisch ; Vagina sehr dick, in

152

L. SOÓS

der Mitte spindelförmig verdickt, ungefähr so lang, wie der Uterus hals ;
Bursa sehr gross, mit dickem Stiele und undeutlich abgesetzter Blase,
Diverticulum an der Einmündungsstelle äusserst dünn, gegen das Ende «.
allmählig verdickt, gerade, nur das distale Ende etwas gewunden. Penis
und Yas deferens wie bei der vorigen Art, aber die obere Anschwellung
ist durch eine flache Einsenkung in zwei Teile gesondert. Bückziehmuskel
des Genitalapparates zweiteilig, der eine Arm ist am Schaft, der andere
am benachbarten .Teil des Uterushalses inseriert, während der entspre¬
chende Teil des Yas deferens mit dem Muskel durch zähes Bindegewebe
verbunden ist.

9. Clausilia (Pseudalinda) viridana Um. (= montana Pfk.)

Die Radula (Eig. 63) stimmt im Allgemeinen mit jener der vorigen
Art überein.

Der Geschlechtsapparat (Eig. 64) weicht von jenem der
vorigen Art nur in einigen untergeordneten Merkmalenab, nämlich: 1. die
Yagina ist nicht verdickt, 2. der Penis ist vom Yas deferens scharf abge¬
setzt und bildet in seiner ganzen Länge einen ziemlich gleichmässigen
Schlauch, 3. nicht der distale, sondern der proximale Teil des Diverticulums
ist massig gewunden.

10. Clausilia (Vestia) turgida Rm.

Radula (Fig. 65). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 20; Mittel¬
zahn drei-, Lateralzähne zwei-, die inneren Marginalzähne drei-, die äusse¬
ren infolge der Spaltung des Ectoconus vierspitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 66). Befruchtungstasche von
ansehnlicher Grösse, cylindris ch und auf der Oberfläche der Eiweissdrüse
gelegen; diese letztere quillt im Wasser sehr stark auf Spermoviductus
beinahe cylindrisch, die Oberfläche des Uterus feinzottig, nicht gefaltet, seine
Gewebe quellen im Wasser kaum oder überhaupt nicht auf ; Prostata läuft
als schmales Band dem Uterus entlang, seine Oberfläche ist glatt. Uterus¬
hals anfangs breit und etwas abgeplattet, mehr nach unten dünner und
cylindrisch, Yagina anfangs dünner, der untere Teil aber fast kugelförmig
angeschwollen. Bursa gross, mit kaum abgesetzter Blase, Diverticulum
des Blasenstieles zart und ziemlich kurz, sein proximaler Teil sehr dünn,
distalwärts aber allmählig verdickt, der ganzen Länge nach stark gewun¬
den. Penis und Yas deferens wie bei Clausilia ( Pseudalinda ) fallax. Der
sehr kräftige Rückziehmuskel des Genitalapparates ist am Schaft des
Blasenstieles inseriert.

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

1 53

11. Clausilia (Idyla) rugicollis Rm.

Radula (Fig. 67). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 20; Mittel¬
zahn dreispitzig, aber die Nebenspitzen sind sehr unbedeutend, die inneren
Lateralzähne einspitzig, mit Spuren des Ectoconus, die äusseren zweispitzig,
die inneren Marginalzähne drei-, die äusseren 4— 5- spit zig.

G esc hlechtsapparat (Fig. 68) . Befruchtungstasche ziem¬
lich gross und auf der Oberfläche der Eiweissdrüse gelegen; der obere
Teil des Sperinovi ductus abgeplattet schlauchförmig, der untere halb-
ey lindrisch ; Uterus weit, stark gefaltet, besonders sein bei der Eiweiss¬
drüse gelegene Teil; Prostata breit, platt ge drückt, vom Uterus scharf ab¬
gegrenzt, besonders in seinem oberen Teil, wo die beiden Komponenten
des Sperinovi duct us durch eine tiefe Furche geschieden sind, so dass hier
der Spermoviductus wie doppelt gekielt erscheint ; der ziemlich kurze
Uterushals anfangs gefaltet, mehr nach unten glattwandig; die Vagina
bedeutend länger, als der Uterus hals, stark abgeplattet ; Bursa sehr stark
entwickelt, sein Stiel sehr dick, die Blase sehr gross, Diverticulum klein
und zart, proximal sehr dünn, distal allmählig verdickt, sehr stark spiral¬
förmig gewunden, perlschnurförmig. Der Penis schleifenartig gebogen, das
Vas deferens bildet einen cylindris chen Schlauch, der seinen grössten Durch¬
messer in seinem mittleren Teile erreicht. Der eine Arm des zweiteiligen
Rückziehmuskels des Geschlechtsapparates ist am Blasenstiel, der andere
am Vas deferens inseriert %

12. Clausilia (Idyla) pagana Rm.

Radula (Fig. 69). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 19; Mittel¬
zahn drei-, Lateralzähne zwei-, Marginalzähne 8— 6-spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 70). Die Zwitterdrüse besteht
aus nur 8 Büscheln ; Befruchtungstasche verhältnismässig sehr gross und
in die Eiweissdrüse eingebettet. Spermoviductus kurz, beinahe cylin¬
dris ch ; Uterus ziemlich eng, wenig gefaltet, im Wasser kaum aufquellend ;
Prostata breit, plattgedrückt ; Uterushals anfangs breit, abgeplattet, mehr
nach unten enger, Vagina nach unten etwas erweitert cylindris ch. Bursa
stark entwickelt, mit dickem Stiele und ovaler Blase, Diverticulum ver¬
hältnismässig gross,, im proximalen Teil sehr dünn, distal mehr verdickt,,
wenig gewunden. Penis und Vas deferens schlauchförmig, der erstere
etwas gewunden; der Rückziehmuskel ist am Blasenstiel; der Einmündungs¬
stelle des Diverticulums gegenüber inseriert.

154

L. SOÓS

18. Clausilia (Pirostoma) cruciata Stud.

Ea dui a (Fig. 71). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 19; Mittel¬
zahn drei-, Lateralzähne zwei-, die inneren Marginalzähne dreispitzig, die
Zähne werden nach aussen mehrspitzig, bzw. gezackt.

Geschlechtsapparat (Fig. 72). Die Zwitterdrüse besteht aus
5, von auffallend grossen Drüsenschläuchen zusammengesetzten Büscheln ;
Befruchtungstasche gross und in die Eiweissdrüse eingebettet. Spermovi-
ductus nahezu cylindrisch, Uterus gefaltet, im Wasser mehr oder weni¬
ger aufquellend ; die Prostata ebenfalls beinahe cylindrisch und bis zur
Hälfte in der vom Uterus gebildeten Einne gelegen ; Uterushals sehr
kurz, die Vagina bedeutend länger; Bursa mit dickem Stiele und grosser,
ovaler, deutlich abgesetzter Blase, Diverticulum sehr klein, zart, kaum
gewunden. Der anfangs cylindrische, später aber abgeplattete Penis be¬
steht aus zwei eng aneinander liegenden Schenkeln ; der dem Penis be¬
nachbarte Teil des Vas deferens ist dünner, mehr nach oben aber spin¬
delförmig verdickt und geht allmählig verjüngt in die Prostata über. Der
Penis besitzt einen langen, dünnen Eückziehmuskel, welcher am abge¬
platteten Teile des Penis inseriert ist, der andere aber ist am Diaphragma
befestigt.

14. Clausilia (Pirostoma) parvula Stud.

Eadula (Fig. 78). Zahl der Zähne in ejner Halbreihe 15; Mittel-
zahn drei-, Lateralzähne zwei-, Marginalzähne 8— 6-spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 74). Befruchtungstasche auf¬
fallend gross, oval und tief in die Eiweissdrüse eingebettet, aber die
eine Seite liegt frei. Spermo vi ductus halbcy lindrisch, männlicher wie weibli¬
cher Teil glatt ; Uterushals trichterförmig, gegen die Einmündungsstelle der
Bursa sehr verjüngt, die Vagina bedeutend länger, als der Uterus hals ;
Bursa mit dickem Stiele und sehr grosser, kolbenförmiger Blase, Diver¬
ticulum sehr klein, hyalin und darum sehr schwer sichtbar, stark ge¬
wunden, perlschnurförmig. Der Penis sehr klein, schleifenartig gebogen,
Vas deferens in der Mitte spindelförmig verdickt ; der Eückziehmuskel
ist am schleifenartig gebogenen Teile des Penis inseriert.

Vili. Vitrina Drap.

1. Vitrina ( Semilimacella n. subg.) velebitica n. ßp.

Die mir vorliegenden vier Exemplare dieser Art habe ich Ende
September 1916 aus Zengg, von Fri. E. Dobiasch lebend erhalten, die
dieselben im Velebit, auf der Metla-Höhe bei Ostaria (zwischen Gospic

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

155

und Carlopago) gesammelt hat. Nach flüchtiger Untersuchung war ich der
Meinung, dass diese Exemplare zu der — im Vele bit angeblich weit ver¬
breiteten — Vitrina Beitteri oder zu V. pellucida gehören, aus der anatomi¬
schen Untersuchung stellte es sich aber heraus, dass sie mit keiner der
bekannten Arten identifiziert werden können. Die Beschreibung dieser
neuen Art gebe ich im Folgenden, muss aber bemerken, dass die Be¬
schreibung des Gehäuses nicht auf diese Exemplare gegründet ist, weil
das Gehäuse des grössten und zur Beschreibung einzig geeigneten Exem¬
plares bei der anatomischen Untersuchung zerbrochen wurde ; deshalb
war ich gezwungen die Beschreibung nur nach jenen Schalen zu geben,
welche von mir vor 10 Jahren ebenfalls auf der Metla-Höhe gesammelt
wurden und offenbar zu derselben Art gehören.

Gehäuse dünnschalig, durchsichtig oder ein wenig getrübt, grünlich¬
gelblich hornfarbig, glänzend, mit kaum sichtbaren Zuwachsstreifen, aus
drei Windungen bestehend ; das flachkegelförmige Gewinde deutlich vor¬
springend, sein Durchmesser genau halb so lang wie der grössere Durch¬
messer des Gehäuses ; Mündung schief, etwas breiter als hoch, lang ellip¬
tisch, Ober- und Unterrand konvex. Gr. 3*8: 6*7 mm.

Das Tier kann sich vollkommen in das Gehäuse zurückziehen, schlank,
vorne abgerundet, hinten stark zugespitzt, hochgewölbt ; rechter Schalen¬
lappen zungenförmig, über den Apex reichend, linker Nackenlappen sehr
gross, am kriechenden Tier fast die Ommatophoren erreichend, rechter
Nackenlappen sehr klein, lang dreieckig, hinter der Atemöffnung gelegen ;
Ommatophoren lang, schlank, Fühler klein, gedrungen ; die Farbe des
Tieres dunkler oder heller schmutziggrau, die Seiten fast weiss ; die Lappen
pigmentiert, und besonders im linken Nackenlappen sind grosse Pigment¬
flecke vorhanden; die Sohle in drei Felder geteilt, die äusseren Bänder
sind beim lebenden Tier bläulichgrau; die Atemöffnung liegt verhältnis¬
mässig weit vorne, vor dem rechten Lappen. Das Tier ist ziemlich lebhaft.

Die Lagerung der Pallialo rgane wie bei folgender Art, liegen
aber weniger quer, sondern mehr schräg zur Hauptachse des Tieres ; die
Öffnung des Ureters liegt bei der Analöffnung; das Pericardium erreicht
% der Länge der Niere.

Yerdauungstrakt. Pharynx sehr gross, verlängert kugel¬
förmig; Badulatasche sehr klein, halbkugelig; Oesophagus in der Mitte
spindelförmig verdickt und dann allmählig erweitert in den geräumigen
Magen übergehend; die Speicheldrüsen sind sehr locker, liegen weit hinten,
die Speichelgänge sind deshalb sehr lang, die rechte Drüse bedeutnnd
grösser, als die linke.

Badala (Fig. 75) mit dreispitzigem, symmetrischen Mittelbahn,
und mit 11 asymmetrischen, dreispitzigen Lateralzähnen; Zahl der Mar-

156

L. soos

ginalzähne 26, die inneren von diesen zweispitzig, die äusseren durch Auf¬
treten von Nebenspitzen mehr- (bis 6) spitzig.

Kiefer sehr dünn, halbmondförmig gebogen, an der konkaven
Seite mit einem abgerundeten Vorsprung.

Geschlechtsapparat (Fig. 76). Meine Exemplare waren
noch nicht ganz geschlechtsreif ; über die Z witter drüse kann ich nichts
berichten, da es mir nicht gelang dieselbe aus der Mitteldarmdrüse he¬
rauszupräparieren; der Zwittergang anfangs dünner, erweitert sich aber
bald beträchtlich und wird gewunden, dann verengt er sich plötzlich wieder
und wird gerade ; eine Befruchtungstasche konnte nicht aufgefunden wer¬
den; die Eiweissdrüse war klein, wahrscheindlich unentwickelt, rötlich¬
braun ; der Spermoviductus war ebenfalls nicht vollständig ausgebildet ;
der Uterushals verhältnismässig lang, aber dünn, die Vagina sehr dick;
Bursa mit deutlich abgesetzter, ovaler Blase und kurzem, in der Nähe der
Einmündung sehr verdickten Stiele ; in die Vagina mündet eine sehr
grosse, cvlindrische Anhangsdrüse (Appendicula) ; Penis cylindrisch-keulen-
förmig, das fadenförmige Vas deferens mündet endständig und verläuft
unter der äusseren Bindegewebshülle des Penis. Kückziehmuskel des ent¬
sprechenden Ommatophors verläuft zwischen Penis und Vagina.

Das Nervensystem stimmt im Allgemeinen mit jenem der
folgenden Art überein, weicht aber in einigen Punkten von demselben ab-
Die linksseitigen Ganglien grenzen sich schärfer ab, besonders das linke
Parietale und das Viscerale sind deutlich abgegrenzt ; das Visceralganglion ist
stark nach rechts verschoben, unmittelbar vor ihm liegt das rechte Pleural¬
ganglion, weil das entsprechende Parietale stark nach links verschoben ist-

Bei dieser Art kombinieren sich ganz merkwürdigerweise die Merk¬
male der WAGNEu’schen Gattungen — nach meiner Auffassung nur von
Wert von Untergattungen — und darum scheint es mir unvermeidlich für
sie eine neue Untergattung aufzustellen. Ich schlage dafür den Namen
Semilimacella vor.

Es ist zur Zeit ganz unmöglich die Verbreitung dieser Art zu präci-
sieren und vorläufig kann nur die Metla-Höhe als ihr sicherer Fundort
angesehen werden. Nur weitere zoogeographische und anatomische Unter¬
suchungen können entscheiden, wie weit diese Art im Velebit und in den
nordöstlichen Balkanländern verbreitet ist.

2. Vitrina (Semüimax) Kotulae Westl.

Die Pallialhöhle liegt quer zur Längsachse des Tieres (Fig. 77) ;
die Niere fast so lang, wie die Lungenhöhle, ellipsoid oder nach vorne ver¬
jüngt, entlang des Vorderrandes der Lungenhöhle gelegen; die Öffnung

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

157

des sekundären Ureters liegt etwas hinter der Atemöffnung und ziemlich
entfernt links vom Anus. Das Pericardium liegt in der vorderen linken Ecke
der Pallialhöhle, unter der Niere, der Vorhof ziemlich klein, die Kammer
dagegen sehr gross.

Verdauungstrakt (Eig. 77). Pharynx gross, bimförmig;
Oesophagus anfangs dünner, in der Mitte spindelförmig, bezw. kropfartig
erweitert, sehr dünnwandig ; der Oesophagus geht allmählig erweitert in den
hufeisenförmig gebogenen Magen über; der Mitteldarm beschreibt eine
S-förmige Doppelschlinge ; die Speicheldrüsen breit, lamellenförmig, weit
hinten über der kropfartigen Erweiterung des Oesophagus gelegen, die
Speichelgänge sind in Folge dessen sehr lang, die rechte Drüse bedeutend
grösser, als die linke.

Die Badula (Fig. 78) mit symmetrischem, dreispitzigen Mittel¬
zahn, darauf folgen 15 dreispitzige, asymmetrische Lateralzähne, sowie
20—21 stachelförmige Marginalzähne.

Geschlechtsapparat (Fig. 79). Die Zwitterdrüse ist ein
unregelmässiges, lamellenartiges Gebilde und besteht aus lockeren, kugeligen
Drüsenschläuchen ; der Zwittergang anfangs dünner und gewunden, weiter
unten mehr verdickt und gerade, sein letzter Abschnitt ist in die Eiweiss-
drüse tief eingebettet ; eine Befruchtungstasche konnte ich nicht auffinden.
Die Ei weissdrüse sehr gross, (beim abgebildeten Exemplar besteht sie aus
zwei Teilen), ziemlich locker ; der Spermoviductus kurz, gedrungen, der
Uterus geräumig, aus zwei grossen, blindsackartigen Erweiterungen beste¬
hend, an deren Wand die Prostata als schmales Band verläuft ; Uterus hals
anfangs erweitert und platt ge drückt, mehr nach unten verengt und
cy lindrisch ; die Vagina kurz, aber dick ; Bursa mit etwas verlängerter,
deutlich abgesetzter Blase und kurzem Stiele ; Appendicula sehr gross,
cylindrisch. Der Penis unregelmässig cylindrisch und schwach gekrümmt ;
das fadenförmige Vas deferens mündet endständig und verläuft zum Teil
unter der äusseren Bindegewebshülle des Penis; der lange, dünne Bück-
ziehmuskel ist endständig, neben der Einmündungsstelle des Vas deferens
inseriert. Der Bückziehmuskel des entsprechenden Ommatophors verläuft
zwischen Penis und Vagina.

Nervensystem (Fig. 80). Die Cerebralganglien oval, schräg
nach vorwärts verlängert, Cerebralkommissur kurz und breit ; die Pedal¬
ganglien gross, unregelmässig polygonal, Cerebropedal- und Cerebro¬
pleural- Konnektive ziemlich lang, die übrigen dagegen sehr kurz, so dass
die Ganglien der visceralen Gruppe eng nebeneinander liegen und einen
hufeisenförmigen Komplex bilden, in welchem die einzelnen Ganglien nur
sehr undeutlich zu unterscheiden sind.

158

L. SOÓS

Vili. Vitrea Fitz.

1. Vitrea Jetschini Kim.

Verdauungstrakt (Fig. 81). Pharynx verlängert, anfangs
cy lindrisch, mehr nach hinten trichterförmig erweitert, seitlich abgeplattet ;
die Radulatasche klein, kegelförmig; der dünne, ziemlich kurze Oesopha¬
gus geht plötzlich erweitert in den auffallend grossen, hufeisenförmig
gebogenen Magen über ; der Mitteldarm beschreibt eine ziemlich kleine
S-förmige Doppelschlinge; die Speicheldrüsen sind sehr gross, massig,
lamellenförmig, die Speichelgänge lang, so dass die Drüsen fast bis zum Ma¬
gen reichen.

Geschlechtsapparat (Fig. 82). Die Zwitterdrüse des einzi¬
gen, mir zur Verfügung stehenden Exemplares konnte nicht herauspräpa¬
riert werden ; die zwei Enden des Zwitterganges sind gerade und dünner,
der mittlere Abschnitt ist dagegen dicker und stark gewunden; dieser
gewundene Abschnitt ist von einer derben, seidenglänzenden Hülle umge¬
ben, so dass die Windungen nur nach entsprechender Präparation sicht¬
bar werden (auf der beigegebenen Abbildung un präpariert dargestellt !) ; die
Befruchtungstasche ungewöhnlich gross, etwas keulenförmig verdickt, ihr
proximale Teil ist in die Eiweissdrüse eingebettet, der distale Teil liegt aber
frei ; die Ei weissdrüse ist eiförmig, massig, an der Oberfläche glatt. Der
Spermoviductus ist etwas abgeplattet, in seiner ganzen Länge gleichbreit
und von hell kremgelber Farbe ; Uterus und Prostata sind von aussen
nicht zu unterscheiden ; der untere Teil des weiblichen Genitalganges ist
durch eine Einschnürung in zwei ungleiche Teile gesondert, von welchen
der obere wohl als Uterus hals, der untere als Vagina aufzufassen sind ;
die Bursa fehlt. Der Penis ist sehr gross, spindelförmig verdickt, mit
endständig inseriertem Rückziehmuskel, das lange, fadenförmige Vas deferens
mündet neben dem Rückziehmuskel. Der Rückziehmuskel des entsprechen¬
den Ommatophors verläuft zwischen Penis und Vagina.

2. Vitrea diaphana Stud.

Die Radula (Fig. 88) ist wie bei der folgenden Art.

Geschlechtsapparat (Fig. 84). Es stand mir nur ein einziges,
anscheinend nicht ganz geschlechtsreifes und etwas beschädigtes Exemplar
zur Verfügung; die Ei weissdrüse war nur ziemlich schwach entwickelt;
der Spermoviductus abgeplattet, Uterus in der Mitte etwas erweitert, glatt ;
Prostata plattgedrückt , die Prostatadrüsen sehr klein ; der untere Ab¬
schnitt des weiblichen Genitalganges ziemlich kurz, in der Mitte spin-

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

159

delförmig verdickt, eine Bursa ist nicht vorhanden; der Penis gross,
unregelmässig cylindrisch-keulenförmig, der starke Rückziehmuskel ist
-endständig inseriert, neben ihm mündet das hyaline, stark spiralförmig
gewundene, fadenförmige Vas deferens.

8. Vitrea opinata Cless.

Radula (Fig. 85). Mittelzahn dreispitzig, aber die Nebenspitzen
sind sehr klein ; dann folgen 4 Lateralzähne, von denen die 8 inneren deut¬
lich dreispitzig sind, der vierte hat dagegen nur einen sehr undeutlichen
Ectoconus, welcher auch ganz fehlen kann; die 9 Marginalzähne sind
pfriemenförmig.

Geschlechts apparat (Fig. 86). Die Zwitterdrüse besteht
aus 4—5 Büscheln; Zwittergang wie bei V. Jetschini ; Befruchtungstasche
klein und in die Eiweissdrüse eingebettet ; die letztere oval, massig, im
Wasser stark aufquellend und durchsichtig; Spermoviductus breit, gedrun¬
gen, Uterus geräumig, glatt ; die Prostata breit, die Prostatadrüsen sehr
gross ; Uterushals mit einer ziemlich grossen Anschwellung, der vaginale
Teil cylindrisch, Bursa nicht vorhanden. Der Penis gross, cy lindrisch, gegen
das Ende allmählig verjüngt ; der kurze, aber starke Rückziehmuskel
ist endständig inseriert, neben ihm mündet das fadenförmige Vas deferens.
Der Rückziehmuskel des entsprechenden Ommatophors verläuft zwischen
Penis und Vagina.

IX. Conulus Fitz.

Conulus fulvus Müll.

Da der Bau des Genitalapparates dieser Art schon von Lehmann
und V. Peering beschrieben wurde, so ist es überflüssig darauf hier näher
einzugehen, darum will ich mich hier nur auf jene Punkte beschränken,
in welchen meine Untersuchungen besonders von jenen v. Ihering’s ab¬
weichen. Dieser Autor schreibt : «Der Uterus verjüngt sich nach unten und
setzt sich scharf ab gegen eine breite, ringförmige, dunklere Partie der
Vagina, welche dickere drüsige Wandungen hat. Von der Vagina löst sich
dicht unterhalb dieser Drüsenzone ein rudimentäres ganz kurzes Blind¬
säckchen ab, welches offenbar das Receptaculum seminis darstellt.» .Dem
gegenüber möchte ich bemerken, dass ich keine Spur dieser drüsigen Zone
finden konnte, aber es gelang mir das Vorhandensein einer ziemlich gros¬
sen und langgestielten Bursa copulatrix zu konstatieren (s. Fig. 87). Meine
Ergebnisse stimmen in dieser Hinsicht mit den von Jacobi beim japa¬
nischen C. tener A. Ad. gewonnenen überein. Nach v. Ihering bildet das

160

L. SOÓS

Yas deferens «an seinem Eintritte in den Apex des Penis eine central
durchbohrte kurze plumpe Glans.» Nach meinen Beobachtungen geht
das Yas deferens allmählig, ohne scharfe Grenze in den Penis über.
V. Ihering zeichnet den Penis als einen langen, cylindris chen, im Verhältnis
zum ganzen Geschlechtsapparat sehr grossen Schlauch. Im Gegenteil, eben
der verhältnismässig kleine Penis ist ein charakteristisches Merkmal des
Geschlechtsapparates dieser Art.

X. Pyramidula Eitz.

Pyramidula rupestris Drap.

Verdauungstrakt. Pharynx länglich eiförmig, seitlich ab¬
geplattet ; Radulatasche gross, cy lindrisch, nach oben gekrümmt ; Oesopha¬
gus sehr lang, dünn und allmählig erweitert in den gebogenen Magen
übergehend ; der Darm mit der gewöhnlichen S-förmigen Doppelschlinge ;
die Speicheldrüsen massig, sehr klein, nur 1jg Länge des Oesophagus er¬
reichend, dorsal wie ventral zusammengeklebt.

Radula (Fig. 88). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 16; Mittel¬
zahn gedrungen, einspitzig, die 6 Lateralzähne zwei-, die inneren Marginal¬
zähne zweispitzig, die äusseren werden allmählig mehrspitzig (bis 7).

Geschlechtsapparat (Fig. 89). Die Zwitterdrüse klein, aus
einem Büschel bestehend ; Zwittergang in der Mitte stark gewunden ; eine
Befruchtungstasche konnte ich nicht auffinden ; die Eiweissdrüse sehr
gross, aus sehr grossen Drüsenschläuchen zusammengesetzt, an der Ober¬
fläche uneben ; der Sperino viductus breit, abgeplattet, weiblicher und
männlicher Teil von aussen nicht unterscheidbar, da von aussen nur die
auf seiner Wand sitzenden grossen Drüsenschläuche sichtbar sind ; im
Uterus eines Exemplares habe ich einen jungen, sehr grossen Embryo
gefunden, die Art ist also lebendig gebärend ; der Uterus des trächtigen
Tieres weicht von jenem der übrigen ab, indem auf der Uteruswand solcher
Tiere keine Drüsen sichtbar sind und das Organ ganz glatt ist. Uterushals
und Vagina stark abgeplattet, beide ungefähr gleichlang ; Bursa ziemlich
klein, mit dünnem Stiele und undeutlich abgesetzter, ovaler Blase.
Der Penis auffallend klein, spindelförmig verdickt und hufeisenförmig
gebogen, beide Schenkel eng aufeinander liegend ; der Penis geht plötzlich
verjüngt in das sehr lange, fadenförmige Vas deferens über; der ziemlich
schwache Rückziehmuskel ist am dicksten Teile des Penis inseriert. Die
Genitalöffnung liegt sehr tief, in der Nähe des Fusses.

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

161

XI. Patula Held.

1. Patula ruderata Stud.

Die Ea du la (Fig. 91) mit schlankem, dreispitzigen Mittelzahn,
auf diese folgen in einer Halbreihe 15 zweispitzige Seitenzähne, welche
ganz allmählig ineinander übergehen, so dass die Grenze zwischen den
Lateral- und Marginalzähnen nicht ganz genau bestimmt werden kann.

Die Verhältnisse des Geschlechtsapparates (Fig. 92) wur¬
den schon, nach Wiegmann’s Aufzeichnungen, von Hesse geschildert. Die
zwischen meinen und den WiEGMANN’schen Beobachtungen bestehenden
Abweichungen sind aus der beigegebenen Abbildung zu ersehen. Diverti¬
culum des Blasenstieles fehlt ; nach Wiegmann soll die Befruchtungstasche
aus zwei Blindsäckchen bestehen, ich konnte aber nur eines auffinden.

Das Centralnervensystem (Fig. 93 a) ist durch eine
eigenartige Verschiebung der Ganglien der visceralen Gruppe charakteri¬
siert. Das linke Pleuralganglion (Fig. 93 a) liegt dicht oberhalb des Pedal¬
ganglions und gleich hinter demselben das entsprechende Parietale, so dass
das Cerebro pleural- Könne ktiv lang und das Pie uro pedal sehr kurz sind;
auf der rechten Beite hingegen liegt das Pleuralganglion gleich hinter dem
entsprechenden Cerebrale und hinter diesem das Parietale (Fig. 98 b), so
dass das Verhältnis der Länge des cerebro pleuralen und pleuropedalen
Konnektivs gerade umgekehrt ist, wie auf der anderen Seite.

•

2. Patula solaria Mke.

Ka du la (Fig. 94). Zahl der Zähne in einer Halbreihö 14; Mittel¬
zahn schlank, dreispitzig, Lateralzähne zwei-, die Marginalzähne infolge
der Spaltung des Meso conus wieder dreispitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 95). Die Zwitterdrüse besteht aus
eng aneinander gereihten Drüsenschläuchen, die sich zu kaum angedeuteten
Büscheln gruppieren ; der Zwittergang ausserordentlich lang, im mittleren
Teil massig gewunden; der Gang mündet in eine ungewöhnlich grosse Be¬
fruchtungstasche ; die Eiweissdrüse ist sehr gross, gebogen, zugespitzt,
etwas hyalin und an der Oberfläche glatt. Der Spermoviductus kurz, ge¬
drungen, der Uterus abgeplattet, glatt, im Wasser nicht aufquellend ; die
Prostata sehr breit, ihre Drüsen sehr gross, so dass die Oberfläche der
Prostata wie ausgepflastert erscheint ; Uterushals kurz, abgeplattet, viel
kürzer, als die cylindrische Vagina ; Bursa mit deutlich abgesetzter, lang
ovaler Blase und kurzem, dünnen Stiele. Der Penis spindelförmig verdickt
und allmählig verjüngt in das fadenförmige Vas deferens übergehend ; der

11

Annales Musei Natioualis Hungarici. XV.

162

L. SOÓS

kurze, aber kräftige Rückziehmuskel des Penis ist einerseits ungefähr an
der Grenze von Penis und Yas deferens inseriert, andererseits vereinigt
ersieh mit dem Ko lume Ila rrnus kel . Der Rückziehmuskel des entsprechenden
Ommatophors verläuft zwischen Penis und Vagina.

XII. Helicodonta Risso.

Helicodonta diodonta Fér.

Radula (Fig. 96). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 26; Mittel¬
zahn kleiner, als die benachbarten Lateralzähne, dreispitzig, aber die Ne¬
benspitzen sind sehr klein und die eine oder andere kann auch fehlen ;
Lateralzähne zwei-, die inneren Marginalzähne drei-, die äusseren vier¬
spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 97) . Die Zwitterdrüse besteht
aus 4—5 Büscheln ; der Zwittergang mässig gewunden, die Befruchtungs¬
tasche sehr gross, oval und auf der Eiweissdrüse gelegen; diese
letztere ist verhältnismässig klein, ha lbcy lindrisch, gebogen, glatt ; der
Spenno vi duct us dünn halbcy lindrisch, der Uterus nicht gefaltet, fast glatt,
auf seiner Wand verläuft die Prostata als ein schmales Band ; der Uterus -
hals kurz, die Vagina doppelt so lang; Bursa mit langovaler oder lan¬
zettförmiger Blase und dünnem Stiele, das Diverticulum fehlt, ebenso
fehlen auch die Anhangsorgane des weiblichen Genitalganges (Schleim¬
drüsen und Pfeilsack). Der Penis schlank spindelförmig und allmähiig ver¬
jüngt, in das fadenförmige Vas deferens übergehend; der kräftige Rück¬
ziehmuskel ist etwa an der Grenze von Penis und Vas deferens inseriert ;
ein Flagellum fehlt. Der Rückziehmuskel des entsprechenden Ommato¬
phors verläuft zwischen Penis und Vagina.

XIII. Fruticicola Held.

1. Fruticicola Lubomirskii Slós.

Radula (Fig. 98). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 20 ; Mittel¬
zahn dreispitzig, etwas kleiner und schlanker, als die benachbarten Lateral¬
zähne ; diese letzteren zwei-, die Marginalzähne drei-, ausnahmsweise vier¬
spitzig, indem sich gewöhnlich nur der Ectoconus spaltet.

Geschlechtsapparat (Fig. 99). Sämtliche Acini der Zwitter¬
drüse vereinigen sich zu einem einzigen Büschel ; der Zwittergang stark
gewunden, die Befrucht ungstas che klein, oval; die Eiweissdrüse halb-
cylindrisch, gebogen; der Spermoviductus weit, der Uterus stark gefaltet,
im Wasser stark aufquellend; dm Prostata ziemlich breit bandför¬
mig, aus gelblichen, kleinen, eng aneinander gereihten Drüsenschläu-

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN.

163

eben zusammengesetzt; der Uterushals kurz, die Vagina ‘ist 3%-mal
länger; Bursa mit grosser, unregelmässig ovaler Blase und ziemlich kurzem
und dicken Stiel ; die vier Schleimdrüsen am Grunde gabelig verästelt ;
Zahl der Pfeils äcke 4, welche paarweise symmetrisch auf der Vagina sitzen.
Der Penis spindelförmig, • Epi phallus von annähernd gleicher Länge ; das
Flagellum kurz ; der Bückziehmuskel des Penis ist am Epi phallus inseriert.

2. Fruticicola Bielzi E. A Blz.

Badula (Fig. 100). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 80—31;
der 'Mittelzahn ist sehr veränderlich auch an derselben Badula, indem er
bald entschieden einspitzig, bald aber mit einer Nebenspitze, eventuell mit
zwei Nebenspitzen ausgestattet ist, welche jedoch immer nur sehr schwach
ausgebildet sind; die Lateral- und Marginalzähne sind zweispitzig und nur
ausnahmsweise kommt es vor, dass eine der äuss ersten Längsreihen aus
drei- oder vierspitzigen Zähnen beste hf.

Geschlechtsapparat (Fig. 101). Die Zwitterdrüse besteht
aus einem Büschel; die Befrucht un gst as che sehr gross, keulenförmig, fast
kugelig; die Eiweissdrüse gebogen, glatt, der Länge nach rinnenartig aus¬
gehöhlt; der Uterus sehr weit, dicht und stark gefaltet, im Wasser stark
auf quellend ; die Prostata ziemlich breit bandförmig, ihre Drüsen sind
dicht aneinander gereiht ; der Uterushals kurz, abgeplattet, die cylin¬
dris che Vagina bedeutend länger ; Bursa mit sehr grosser, ovaler, scharf
abgesetzter Blase und dickem Stiel, welcher vor der Blase sich ziemlich
verjüngt ; die vier Schleimdrüsen sind am Grunde gabelig verästelt, Zahl der
Pfeilsäcke 4, welche paarweise auf der Vagina sitzen. Der Penis sehr
gross, spindelförmig, der Epi phallus nahezu gleichlang, das Flagellum
mittellang ; der lange, aber ziemlich dünne Bückziehmuskel des Penis ist
an der Grenze von Penis und Epi phallus inseriert.

XIV. Monacha Hartm.

Monacha dibothryon Kim.

Badula (Fig. 102). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 27—28;
Mittelzahn dreispitzig, aber die Nebenspitzen sind sehr klein, Lateralzähne
zwei-, Marginalzähne infolge der Spaltung des Ectoconus successive 3—6-
spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 103). Die Zwitterdrüse besteht
aus sehr grossen Drüsenschläuchen ; der Zwittergang massig gewunden ;
die Befrucht ungs tasche ziemlich gross, schlank kegelförmig und auf der
Oberfläche der Eiweissdrüse gelegen. Der Spermo vi ductus klein, der Ute-

11*

164

L. SOÓS

rus kaum gefaltet, im Wasser nicht aufquellend; die ziemlich stark ent¬
wickelte Prostata ist aus sehr kleinen, eng aneinander gereihten Drüsen¬
schläuchen zusammengesetzt; der Uterus hals sehr kurz, die Vagina viel
länger und dicker; Bursa mit scharf abgesetzter, grosser, ovaler, an
einer Ecke in einen Zipfel ausgezogener Blase und mittellangem Stiel; das
von mir untersuchte Exemplar besitzt drei dünne, schlauchförmige Schleim¬
drüsen, von welchen die eine gabelig verästelt ist ; Pfeilsack kurz, gedrun¬
gen. Der Penis schlank spindelförmig, der Epiphallus lang, cylindrisch, mit
ungefähr gleichlangem Flagellum; der kurze Bückziehmuskel ist an der
Grenze von Penis und Epi phallus inseriert.

XV. Campylaea Beck.

1. Campylaea cingulella Rm.

Radula (Fig. 104). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 82; Mittel¬
zahn einspitzig, kleiner und schlanker, als die benachbarten Lateralzähne ;
die inneren Lateralzähne einspitzig, die äusseren, vom 5— 6-ten Zahn
an durch das Auftreten des Ecto conus zweispitzig, die Marginalzähne infolge
der Spaltung des Mesoconus 8— 4-spitzig.

Geschlechtsapparat (Fig. 105). Die Z witter drüse besteht
aus mehreren Büscheln, welche am Ende des Zwitterganges fächerartig
angeordnet sind; die Be fruchtungs tasche ist sehr gross, cylindrisch und
liegt auf der Oberfläche der Eiweissdrüse ; letztere ist cylindrisch, an
Oberfläche zottig, im Wasser aufquellend. Der Uterus ist weit, stark gefal¬
tet, im Wasser auf quellend, auf seiner Wand verläuft die Prostata als
ein schmales Band, die Prostata drüsen sehr klein, gelblich weiss ; Uterus hals
kurz, cylindrisch, etwa halb so lang, wie die ebenfalls cylindrische, aber
viel dickere Vagina ; Bursa mit scharf abgesetzter, kugeliger Blase und
langem Stiel, der Schaft sehr kurz, 7— 8-mal kürzer, als der Blasenkanal,
das Diverticulum so lang, aber dicker, als der Blasenkanal, gegen das
Ende verjüngt und endlich zugespitzt ; Glandulae mucos æ ungeteilt, Pfeil¬
sack kolbenförmig; der Penis spindelförmig, ohne scharfe Grenze in den
cy lindrischen Epi phallus übergehend, Flagellum kurz ; der lange Rück¬
ziehmuskel ist am Epi phallus inseriert.

2. Campylaea Rossmässleri Pfr.

Radula (Fig. 106). Mittelzahn kleiner und schlanker, als die be¬
nachbarten Lateralzähne, einspitzig, mit kaum sichtbaren Spuren der
Ectoconi; die inneren Lateralzähne ein-, die äusseren zwei-, die. inneren
Marginalzähne drei-, die äusseren vierspitzig.

ANATOMIE DER UNGARISCHEN PULMONATEN. 165

Geschlechtsapparat (Fig. 107). Die Zwitterdrüse besteht
aus fächerartig angeordneten Büscheln ; die Befruchtungstasche sehr gross,
cylindrisch und auf der Oberfläche der Eiweissdrüse gelegen ; die letztere
sehr gross, halbcy lindrisch, gebogen; der Uterus weit, stark gefaltet,
im Wasser stark aufquellend; die Prostata schmal, ihre Drüsen sehr
klein; Uterus hals kurz, die Vagina länger und viel dicker; Bursa mit
scharf abgesetzter, kugeliger Blase und langem Stiel, der Blasenkanal ist
etwa viermal so lang, wie der Schaft, das Diverticulum dicker und etwas
länger, als der Blasenkanal; die lang cy lindrischen Glandulæ mucos æ
sind ungeteilt, der Pfeilsack länglich kolbenförmig; der Penis spindel¬
förmig verdickt, der Epi phallus lang, Flagellum mittellang; der lange
Eückziehmuskel ist am Epi phallus inseriert.

3. Campylaea stenomphala Mke.

Eadula (Fig. 10S). Zahl der Zähne in einer Halbreihe 47—50;
Mittelzahn kleiner, als die benachbarten Lateralzähne, dreispitzig, aber
die N ebenspitzen sind sehr klein ; die inneren Lateralzähne ein-, die äusseren
zweispitzig, die Marginalzähne anfangs drei-, dann vierspitzig.

Ges chle chtsa pparat (Fig. 109). Die Zwitterdrüse wie bei
den vorigen Arten, aber die Büschel nur kaum angedeutet ; die Befruchtungs¬
tasche sehr gross ; der Uterus ziemlich weit, stark gefaltet, die Prostata
halbcylin drisch ; der Uterushals kurz, etwa halb so lang, wie die Vagina;
Bursa mit scharf abgesetzter kugeliger Blase und langem Stiel, der Blasen¬
kanal bedeutend länger, als der Schaft, das Diverticulum so dick, wie
der Schaft und länger, als der Blasenkanal; Glandulæ mucosæ sehr lang
cylindrisch, gabelig verästelt, Pfeilsack lang keulenförmig; der Penis
auffallend klein, gegen den Epi phallus stark kolbenförmig verdickt, der
Epiphallus cylindrisch, das Flagellum länger, als der Penis und Epiphallus
zusammen, der Eückziehmuskel ist am Epi phallus inseriert .

XY.

ANNALES MUSEI NATIONALIS HUNG ARICI.

1917.

SPECIES GENERIS CORIZUS FALL. (THERAPHA AM. SERY.)

recensuit Dr. G. Horváth.

Species Coreidarum generis Corizus Fall. ( Therafha Am. et Sérv.,

Consivius Dist.) hoc modo dispono :

1 ( 2). Articulo primo antennarum apicem capitis vix superante, articulo quarto
articulo hoc duplo et diametro suo maximo fere quintuplo longiore ;
oculis modice exsertis.

1 . C. hrevicornis n. sp.

2(1). Articulo antennarum primo apicem capitis saltem dimidio superante,
articulo quarto articulo primo plus quam duplo et diametro suo maximo
octies longiore; oculis sat exsertis.

8 (10). Corio et clavo totis coriaceis, coloratis.

4(7). Segmentis dorsalibus abdominis totis vel saltem pro parte rubris vel
flavis, segmento sexto semper nigro.

5(6). Corio et clavo læte coccineis, puncto discoidali pone medium illius basi¬
que hujus nigris; articulis secundo et tertio antennarum longitudine
æqualibus. 2. C. monticola n. sp.

6 ( 5). Corio rubro vel flavo, fascia vel macula transversa pone medium hujus
et clavo toto nigris; articulo secundo antennarum articulo tertio sub»
longiore.

a) Segmentis dorsalibus 8—5 abdominis totis rubris. 8. C. Hyosciami L.

b) Segmentis dorsalibus 8—5 abdominis ad partem nigro-pictis.

a) Corpore rubro, nigro-picto. Yar. collinus Dist.

ß) Corpore flavo, nigro-picto. Var. flavicans Put.

7(4). Dorso abdominis toto nigro, raro pallido, in hoc casu autem etiam
segmento sexto pallido.

8(9). Corio rubro, pone medium nigro -fasciato, sed vitta costali nigra desti¬
tuto; pronoto postice nigro-quadrimaculato, maculis his majusculis
oblongis; articulo secundo antennarum articulo tertio sublongiore.

4. C. tetrasyilus n. sp.

9(8). Corio rubro vel flavo, macula transversa pone medium et vitta costali
a quarta vel tertia parte basali exocorii usque apicem hujus extensa
nigris notato, vitta costali longa interdum destituto, in hoc casu autem
colore flavo, nec rubro; pronoto postice maculis duabus semilunaribus
transversis nigris signato, maculis his interdum in maculas quatuor

SPECIES GENERIS CORIZUS.

167

subrot undat as parvas vel mediocres divisis; articulis secundo et

tertio antennarum longitudine æqualibus.

à) Corpore rubro, nigro- picto ; dorso abdominis toto nigro.

5. C. nigridorsum Put.

b) Corpore flavo, nigro- picto.

a) Dorso abdominis toto nigro.

a') Corio vitta costali nigra notato.

Var. 'pallescens Bergev.
ß*) Corio vitta costali nigra destituto. Var. conviva m.

ß) Dorso abdominis toto pallido. Var. decolor m.

10 (3). Endocorio et clavo (basi excepta) griseo-hyalinis, decoloribus.

11 (12). Major ($ 8 % “8% mill.) ; corio macula transversa pone medium vittaque

costali dimidium posticum exocorii occupante nigris signato; articulo
secundo antennarum articulo tertio sublongiore.

a) Corpore pallide ochraceo, nigro-picto. 6. (7. limbatus Reut.

b) Corpore rubro, nigro-picto. Var. subsimilis m.

12 (11). Minor ((JÇ 7— 8 mill.) ; corio pone medium fascia nigra notato, sed vitta co-

costali destituto; articulis secundo et tertio antennarum longitudine
aequalibus.

a) Corpore rubro, nigro-picto. 7. C. fenestella n. sp.

b) Corpore pallide ochraceo, nigro-picto. Var. alternans m.

Typus generis : Cimex Hyoscyami L., quia Aug. Brulle jam anno 1885
Corizum Hyoscyami ut speciem typicam generis Falleniani designavit.

1. Corizus brevicornis n. sp.

Ruber, dense subtiliterque punctatus, parce griseo- pilosus ; capite nigro,
vertice fere toto maculaque utrinque laterali infra basin antennarum rubris ,.
parte apicali capitis ante basin antennarum porrecta spatio inter marginem
anticum oculorum et apicem tuberculorum antennif erorum longiore,
spatio interoculari verticis oculo paullo plus quam triplo latiore ; oculis
modice exsertis ; antennis latitudine basali pronoti % (c?) vel % (?) longiori¬
bus, nigris, articulo tertio et basi apiceque imis articuli quarti testaceis,
articulo primo apicem capitis vix superante, articulo secundo articulo
praecedente minus quam duplo longiore, articulo tertio articulo secundo
æquilongo (c?) vel paullo breviore (?), articulo quarto articulo primo duplo
et diametro suo maximo fere quintuplo (4:19) longiore; rostro fusco-
testaceo ; pronoto latitudine sua basali */s (c?) vel fere dimidio (?) breviore,
fascia apicali maculisque quatuor posticis parvis, oblongis nigris ; s cut elio
maculis duabus basalibus parvis, nigris, medio confluentibus notato ; elytris
apicem abdominis parum superantibus, clavo basin versus vittaque longi¬
tudinali corii a medio suturæ clavi retrorsum usque ad impressionem posti-

168

Dì G. HORVÁTH

cam córii extensa, dein oblique extrorsum usque ad marginem costalem
continuata (<J) vel tantum puncto discoidali pone medium corii ($) nigris,
membrana fusces centi-hyalina ; dorso abdominis rubro, segmento ultimo
nigro ; disco ' pectoris, lobo antico pro- et mesostethii, puncto interdum
deficiente metastethii maculisque parvis triseriatim dispositis ventris nigris ;
pedibus nigris vel nigricantibus, femoribus et tibiis subtus vel interdum
magnam ad partem tarsisque flavo-testaceis.çj. Ç. Long. 8 %, Lat. 2%—S mill.

Caucasus : Olty, E. Koenig. (Mus. Hung, et Caucas,)

A speciebus sequentibus capite longiore, oculis minus exsertis,
structura antennarum aliisque notis mox distinguendus.

% Corizus monticola n. sp.

Læte coccineus, dense et subtiliter punctatus, parce brevissimeque
griseo- puber ulus ; capite nigro, vertice fere toto parteque plus quam dimidia
apicali tyli coccineis, parte apicali capitis ante basin antennarum extensa
spatio inter marginem anticum oculorum et apicem tuberculorum antenni-
ferorum subbreviore, spatio interoculari verticis oculo triplo latiore ; oculis
sat exsertis ; antennis latitudine basali pronoti fere dimidio longioribus,
nigris, striola interna articuli primi et apice imo articuli quarti rufo-testaceis,
articulo primo apicem capitis saltem dimidio superante, articulo secundo
articulo præce dente fere duplo longiore, articulis secundo et tertio longi¬
tudine æqualibus, articulo quarto articulo primo paullo plus quam duplo,
diametro suo maximo autem octies (8*5 : 28) longiore ; rostro nigro ; pronoto
latitudine sua basali dimidio breviore, fascia apicali et maculis duabus
semilunaribus transversis basalibus nigris ; scutello, triente apicali excepto,
nigro ; elytris pone apicem abdominis extensis, clavo basin versus punctoque
discoidali pone medium corii nigris, membrana fusces centi-hyalina ; dorso
abdominis coccineo, segmento ultimo nigro ; pectore negro, limbo postico
segmentorum coccineo; ventre triseriatim nigro -ma culato ; pedibus nigris.
$. Long. Í0y2, Lat. 8 y2 mill.

Himalaya: Kulu, in alt. öOOO7, C. Rost. (Mus. Hung.)

C. Hyoscyami L. affinis, sed statura majore, capite antrorsum paullo
minus producto, articulis secundo et tertio antennarum æquilongis pictu¬
risque nigris elvtrorum valde reductis, picturis nigris capitis, pronoti, scu-
telli et pectoris autem bene ac rite explicatis differt.

3. Corizus Hyoscyami L.

Ruber, dense punctatus, parce breviterque griseo- pilosus ; capite nigro,
vertice fere toto et macula utrinque laterali inferiore rubris, parte apicali

SPECIES GENERIS CORIZUS.

169

capitis ante basin antennarum sita spatio inter marginem anticum oculorum
et apicem tuberculorum antenniferorum sublongiore, spatio intero culari
verticis oculo triplo vel paullo minus quam triplo latiore ; oculis sat exsertis ;
antennis latitudine basali pronoti fere 3/s (<J) vel 3 /7 — % (?) longioribus,
nigris, articulo tertio apicem versus sæpe r ufo-testaceo, articulo primo
apicem capitis saltem dimidio superante, articulo secundo articulo praece¬
dente paullo plus quam duplo longiore, articulo tertio articulo secundo
subbreviore, articulo quarto articulo primo 22/s — 3, diametro suo maximo
autem octies (8*5 : 28) longiore ; rostro nigro ; pronoto latitudine sua postica
dimidio vel fere dimidio breviore, fascia lata apicali maculisque duabus
semilunaribus transversis posticis nigris ; scutello basi maculis duabus
magnis, medio late confluentibus nigris signato ; elytris apicem abdominis
paullo superantibus, corio et clavo totis coriaceis, clavo nigro, corio ad
suturam clavi macula oblonga vel punctis 2—8 et pone medium fascia vel
macula transversa nigra notato, membrana fusces cent i-hyalina ; segmentis
dorsalibus 8—5 abdominis totis rubris, segmento sexto nigro ; pectore plus
minusve nigro-picto, picturis his nigris interdum valde reductis ; ventre
triseriatim nigro-maculato ; pedibus nigris, femoribus subtus cum magna
parte tibiarum plerumque testaceis. <J. Ç. Long. 8—10 mill.

Cimex Hyoscyami L. Syst. Nat. ed. 10. p. 447. 53. (1758); O. F. Müll. Faun. Ins.
Fridrichsdal. p. 28. 264. (1764).

Corizus hyoscyami Fall. Spec. nov. Hem. disp. meth. exhib. p. 8. (1814); Brull.
Hist, des Ins. p. 358. tab. 27. fig. 2. (1835).

Therapha hyoscyami Am. et Serv. Hist, des Hém. p. 245. 2. (1843); Saund, Hem.
Hét. Brit. Isi. p. 55. tab. 5. fig. 6. (1912).1

Europa fere tota, Asia minor, Syria, Armenia rossica, Caucasus,
Turco mania, Turkestan, Sibiria (Irkutsk, Kiachta).

Yar. collinus Bist. — Formæ typicæ simillimus, sed segmentis dor¬
salibus 3-^5 abdominis plus minusve nigro- pictis, saltem segmento quinto
medio nigro-maculato. <?. ?.

Consivius collinus Dist. Ann. Mag. Nat. Hist. (8) III. p. 321. (1909); Faun. Brit.
Ind. Rhynch. V. p. 11. 2780. fig. 5. (1910).

Hispania : Pozuelo de Calatrava in prov. Ciudad Real, J. M. de la
Fuente, Valencia, F. Moroder, Sierra d’Espuna ; Creta : Herakleion,
Amari, L. Biró ; Armenia rossica : Kasikoporan, M. Korb ; Himalaya :
Kulu, Yalaori, C. Rost. (Mus. Hung.)

Maculæ nigræ triseriatæ ventris in speciminibus himalayensibus in¬
terdum trans versim confluentes.

1 Bibliographiam fere completam hujus speciei jam O. M. Reuter (Revisio syno-
nymica Hemipterorum palsearcticorum, 1888. p. 167—169) conscripsit.

170

Dì G. HORVÁTH

Var. flavicans Put. — Ut varietas praecedens, sed colore corporis
flavo vel flavescente, nec rubro ; picturis nigris (sec. Puton) interdum plus
minus ve reductis. $.

Therajpha hyoscyami var. Fieb. Eur. Hem. p. 232. (1861).

Therajpha Hyoscyami var. flavicans Put. Syn. Hém. de France, II. p. 10. (1881).

Corsica (Puton), Sardinia (Costa), Turcia (Fieber), Syria (Mus. Hung.)

4. Corizus tetraspilus n. sp.

Euber, dense punctatus, parce griseo- pilosus ; capite nigro, superne
medio et saepe etiam subtus rubro, parte apicali ante basin antennarum
porrecta spatio inter marginem anticum oculorum et apicem tuberculorum
antenniferorum aequilonga, spatio interoculari verticis oculo triplo et dimidio
latiore ; oculis sat exsertis ; antennis latitudine postica pronoti fere dimidio
longioribus, nigris, articulo primo apicem capitis dimidio superante, arti¬
culo secundo articulo praecedente paullo plus quam duplo longiore et quam
articulo tertio sublongiore, articulo quarto articulo primo duplo et dimidio,
diametro suo maximo autem octies longiore ; rostro nigro ; pronoto lati¬
tudine sua basali fere dimidio breviore, antice fascia lata, postice maculis
quatuor majusculis, oblongis, antrorsum fere usque ad medium pronoti
extensis, utrinque binis appropinquatis, sed bene separatis et inter se paral¬
lelis nigris notato ; scutello basi nigro, apice rubro ; elytris paullo pone
apicem abdominis extensis, corio et clavo totis coriaceis, clavo toto, macula
oblonga media ad suturam clavi fasciaque pone medium corii nigris, fascia
hac interdum prope marginem costalem antrorsum et retrorsum nonnihil
producta, membrana fuscescenti-hyalina ; dorso abdominis toto nigro ;
pectore plus minus ve nigro- picto ; maculis triseriatis ventris et pedibus
nigris. $. Long. 9—9% mill.

Sibiria : Kiachta ; China orientalis : Khalgan ; Himalaya : Kulu, in
ait. 7000', C. Rost. (Mus. Hung.)

Speciei præcedenti similis, sed vertice latiore, pronoto postice maculis
quatuor oblongis majusculis nigris notato et dorso abdominis toto nigro
distinctus.

5. Corizus nigridorsum Put.

Ruber, dense subtiliterque punctatus, parce griseo- pilosus ; capite
nigro, macula oblonga media verticis, tylo et lateribus infra oculos rubris,
parte apicali capitis ante basin antennarum producta spatio inter mar¬
ginem anticum oculorum et apicem tuberculorum antenniferorum sublon¬
giore, spatio interoculari verticis oculo triplo vel fere triplo latiore ; oculis
sat exsertis; antennis latitudine basali pronoti 2/s— % (<?) vel dimidio ($)

SPECIES GENERIS CORIZUS.

171

longioribus, nigris, articulo quarto apice, interdum etiam articulis duobus
intermediis fere totis rufo-testaceis, articulo primo apicem capitis saltem
dimidio superante, articulo secundo articulo pr secedent e panilo plus quam
duplo longiore, articulis secundo et tertio longitudine aequalibus, articulo
quarto articulo primo duplo et 3/ö, diametro suo maximo autem octies
longiore ; rostro nigro ; pronoto latitudine sua postica dimidio breviore,
fascia lata apicali maculisque duabus semilunaribus transversis posticis
nigris, maculis his duabus interdum in maculas quatuor subrotundatas
parvas vel mediocres dissolutis ; s cut elio basi maculis duabus magnis, medio
late confluentibus nigris notato ; elytris apicem abdominis paullo superan¬
tibus, corio et clavo totis coriaceis, clavo toto nigro, corio punctis 1—3 ad
suturam clavi, macula discoidali pone medium vittaque costali a quarta
vel tertia parte basali exocorii usque ad apicem extensa nigris signato,
macula discoidali cum vitta costali plerumque confluente, membrana
fuscescenti-hyalina ; dorso abdominis toto nigro ; pectore et ventre nigro-
maculatis, maculis ventris triseriatim dispositis ; pedibus nigris, femoribus
saepe, interdum etiam tibiis, subtus testaceis. $. Long. S— 10 miil.

Terapha nigridorsum Put. Pet. Nouv. Ent. I. p. 435. 3. (1874); Ann. Soc. Ent.
de Prance (5) VI. p. 26. 6. (1876); Bergevin Bull. Soc. Ent. de Prance, 1910. p. 309.

Therapha Hyoscyami var. nigridorsum Put. Syn. Hém. de France, II. p. 110. (1881).

Therapha hyoscyami var. usticensis Riggio Natural. Sicil. V. p. 56. (1885).

Tunisia : Gafsa, Y. Mayet, Ain-Draham, H. Gadeau de Ker ville,
Korbons ; Algeria : Teniet-el-Haad, A. Chobaut, Ain-el-Hadjar, Aug.
Forel, Mascara, E. Bergevin (Mus. Hung.), Alger, Constantine, Biskra
(Puton) ; Ins. Canarienses : Teneriffe, La Palma, Gran Canaria, Th. Becker
(Mus. Hung.) ; Lusitania (Puton) ; Ins. Cistica in mare Tyrrheno (Riggio).

A G. Hyoscyami L. articulis secundo et tertio antennarum æquilongis,
corio vitta marginali nigra prædito et dorso abdominis toto nigro di vergit.

Yar. pallescens Bergev. — Ut forma typica, sed colore corporis
pallide ochraceo vel flavo, nec rubro ; maculis duabus posticis nigris pronoti
sæpe in maculas quatuor divisis. <J. Long. 8—9 mill.

Terapha nigridorsum var. pallescens Bergevin Bull. Soc. Ent. de France, 1910.
p. 309. fig. 1.

Algeria : Orléans ville, E. Bergevin, Teniet-el-Haad ; Ins. Canarienses :
La Palma, Th. Becker. (Mus. Hung.)

Yar. conviva m. — Yarietati praecedenti similis, sed corio vitta mar¬
ginali nigra destituto, interdum in regione maculae discoidalis nigrae vit tuia
antice et postice abbreviata nigra notato. Ç. Long. 8—9 mill.

Algeria : Bone, Orléans ville, E. Bergevin, Biskra. (Mus. Hung.)

Yar. decolor m. — Ut var. conviva , sed picturis nigris valde reductis ;

172

Dç G. HORVÁTH

capite pallido, tantum striola basali utrinque prope ocellos nigra signato;
pronoto fere toto pallido, linea transversali nigra pone rugam anteapi calem
obsoleta vel nulla, maculis posticis quatuor nigris valde diminutis, duabus
intermediis sæpe deficientibus ; corio fere toto pallido, tantum impressionibus
duabus discoidalibus pone medium longitrorsum positis nigris ; dorso abdo¬
minis, pectore, ventre, pedibus antennisque pallidis, articulo ultimo anten¬
narum interdum, apice tarsorum autem semper nigris. (J. Ç. Long. 8 %—
10 mill.

Terapha nigridorsum var. pallescens Bergevin Bull. Soc. Ent. de France, 1910.
p. 309. fig. 2.

Algeria : Orléans ville, Touaria, E. Bergevin. (Mus. Hung.)

6. Corizus limbatus Reut.

Pallide ochtaceus, dense et subtilissime punctatus, parce griseo-
pilosus ; parte apicali capitis ante basin antennarum extensa spatio inter
marginem anticum oculorum et apicem tuberculorum antenniferorum sub-
longiore, spatio interoculari verticis oculo paullo plus quam triplo latiore,
macula basali verticis utrinque pone oculos et ocellos sita et antice mar¬
ginem interiorem illorum terminante, apice tyli, stria laterali externa tuber¬
culorum antenniferorum vittaque media gulari nigris ; oculis sat exsertis ;
antennis latitudine postica pronoti dimidio longioribus, nigris, articulo
tertio subtus et apice imo articuli quarti ochraceis, articulo primo apicem
capitis dimidio superante, articulo secundo articulo praecedente fere duplo
et articulo tertio nonnihil longiore, articulo quarto articulo primo paullo
plus quam duplo, diametro suo maximo autem octies longiore ; pronoto
latitudine sua postica dimidio breviore, fascia apicali maculisque quatuor
sat parvis posticis nigris; scutello basi maculis duabus medio late con¬
fluentibus nigris notato ; elytris apicem abdominis subsuperantibus, clavo
et endocorio (basi excepta) griseo-hyalinis, decoloribus, basi illius, punctis
nonnullis prope suturam clavi, macula discoidali pone medium corii vittaque
costali dimidium posticum exocorii occupante et cum macula discoidali
plerumque confluente nigris, membrana fusces centi-hyalina ; dorso abdomi¬
nis nigro, segmentis tertio et quarto rubris, segmento hoc apice nigro-
fas ciato ; pectore et ventre nigro -ma culatis, maculis hujus longitrorsum
triseriatis ; pedibus nigris, femoribus subtus ochraceis.

Corizus hyoscyami var. limbatus Reut. Öfv. Finsk. Vet. Soc. Förh. XLII. p. 275. (1900).

Turkestan : Dshilarik (Reuter).

A specie præcedente, cui corio vitta costali nigra signato similis,
articulo secundo antennarum articulo tertio sublongiore, clavo et corio

SPECIES GENERIS CORIZUS.

178

haud totis coriaceis, vitta costali tantum dimidium posticum exocorii occu¬
pante dorsoque abdominis haud toto nigro mox distinguendus.

Forma typica mihi ignota, quapropter notas specificas descriptioni
supra datae tantum secundum varietatem sequentem inserui.

Var. subsimilis m. Ut forma typica, sed colore corporis rubro, nec
ochraceo. <$. Long. Sy4—S % mill.

Turkestan : Osh. (Mus. Hung.)

Varietatem hanc olim (Revue d’Ent. XVI. 1897. p. 96) sub nomine
Therapha Hyoscyami L. var. nigridorsum Put. protuli.

7. Corizus fenestella n. sp.

Ruber, dense subtilissimeque punctatus, parce griseo-pilosus ; parte
apicali capitis ante basin antennarum producta spatio inter marginem
anticum oculorum et apicem tuberculorum antenniferorum sublongiore,
spatio interoculari verticis oculo triplo latiore, macula basali verticis utrinque
pone oculos et ocellos sita et antice marginem interiorem oculorum termi¬
nante, apice tyli, lineola laterali externa tuberculorum antenniferorum et
vitta media gulari nigris; oculis sat exsertis; antennis latitudine basali
pronoti y2— 2/3 (c?) vel 2/5 — 3 /7 (?) longioribus, nigris ($) vel fere totis ochraceis
(^), articulo primo apicem capitis dimidio superante, articulo secundo
articulo præcedente duplo longiore et articulo tertio æquilongo, articulo
quarto articulo primo duplo et dimidio, diametro suo maximo autem octies
longiore ; rostro ochraceo vel nigro ; pronoto latitudine sua basali fere dimidio
breviore, fascia apicali maculisque quatuor sat parvis posticis nigris ; scutello
maculis duabus basalibus antice medio contiguis nigris notato ; elytris
abdomine paullo longioribus, clavo et endocorio (basi excepta) griseo-
hyalinis, de colori bus, basi illius, punctis nonnullis endo corii fasciaque pone
medium corii nigris, fascia hac interdum prope marginem costalem nonnihil
retrorsum producta, membrana fus ces cent i-hy alina ; segmentis dorsalibus
8—5 abdominis rubris, fascia, lata postica vel macula oblonga media segmenti
quinti et segmento sexto toto nigris ; lateribus pectoris maculis nonnullis
punctiformibus nigris signatis, limbo postico metastet hii albido ; ventre
triseriatim nigro -ma culato ; pedibus ochraceis, femoribus superne nigro-
vittatis (<J) vel nigris, femoribus subtus ochraceis ($). Long. 7—8 mill.

Armenia rossica : Kasiko porán et Kulp, M. Korb. (Mus. Hung.)

C. limbato Reut, affinis, sed statura minore, articulis secundo et
tertio antennarum longitudine aequalibus, pronoto antrorsum fortius declivi,
corio vitta costali nigra destituto, nec non segmento dorsali quarto abdo¬
minis toto rubro et segmento quinto haud toto nigro differt.

174

DE G. HORVÁTH

Yar. alternans m. — Ut forma typica, sed colore corporis pallide
ochraceo, nec rubro ; capite apice et subtus concolore ; picturis nigris pectoris
et ventris valde reductis, hoc interdum toto impicto ; antennis et pedibus
pallidis, parum nigro- pictis. <J. $.

Armenia rossica : Vallis Araxis, H. Leder ; Persia septentrionalis :
Shachrud, H. Christoph. (Mus. Hung.)

Varietatem hanc olim (Revue d’Ent. XVI. 1897. p. 96) pro
C. Hijoscyami L. var. flavicante Put. habui.

XV.

ANNALES MUSEI NATIONALE! HUNGARICI.

1917.

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE

CONSERVÉS AU MUSEE NATIONAL HONGROIS DE BUDAPEST

décrits par J. J. Kieffek.

(Avec 18 figures dans le texte.)

Avant de commencer la description des insectes nouveaux ou peu
connus, je dois aux Diptérologistes quelques explications au sujet de la
nomenclature des Chironomides. Les trois genres les plus anciennement
dénommés, à savoir Tendipes, Pelopia et Helea, sont devenus les types de
trois so us- familles. Us ont été établis en 1800 par Meigen, dans un petit
travail publié à Paris et intitulé : «Nouvelle Classification des Mouches à
deux ailes (Diptera L.)». Les diagnoses, auxquelles manque l’indication
d’espèce typique, sont conçues en ces termes: 14. Tendi'pes (p. 17.): «An¬
tennes filiformes, celles du mâle garnies de longs poils en forme de cône ;
celles de la femelle à 6 articulations, qui (à l’exception de la dernière) sont
hérissées de poils à leur base. Les ieux à réseau réniformes. Les ieux lisses
manquent. Les jambes antérieures étendues. Les ailes portées en toit. Les
vers (du moins en partie) vivent dans l’eau. 20 espèces.» — 15. Pelopia
(p. 18): «Antennes du mâle filiformes, garnies de longs poils en forme de
cône, celles de la femelle de 15 articulations qui sont sphériques, seulement
la dernière est plus grosse et oblongue. Les ieux à réseau réniformes. Les
ieux lisses manquent. Les ailes portées en toit. 3 espèces.» — 16. Helea
(p. 18): «Antennes filiformes, à 13 articulations, dont les premières sont
sphériques et les suivantes oblongues ; celles du mâle garnies de longs poils
en forme de pinceau, celles de la femelle velues. Les ieux à réseau réniformes.
Les ieux lisses manquent. Les ailes portées en toit. 11 espèces.» Trois années
plus tard (Illiger’s Magaz. 1803 v. 2 p. 259), Meigen publia une nouvelle
Classification, dans laquelle les trois genres précités figurent avec des diag¬
noses à peu près identiques, mais avec des noms nouveaux, avec indication
d’espèces typiques, sans mention des dénominations du premier travail.
Ces trois nouvelles dénominations sont : 3. Chironomus (p. 260) : «Fühl¬
hörner vorgestreckt, fadenförmig, beim <$ vielgliedrig, beim $ 6 gliedrig,
borstig, Vorderfüsse vorgestreckt, mit langen Sohlen, Flügel dachig. Tip.
plumosa, motitatrix, vibratrix etc. Fahr.» — 4. Tanypus (p. 261) : «Fühl-

176

J. J. KIEFFER

hörner vorgestreckt, 14gliedrig, beim $ langhaarig, beim Ç köpfig, borstig,
Yorderfüsse vorgestreckt, Flügel dachförmig. Tip. cincta Fahr, et Tip. ma¬
culata DG.» — 5. Ceratopogon (p. 261) : «Fühlhörner vorgestreckt, lBgliedrig,
die 8 untersten kuglig, die übrigen länglich, beim £ mit einem auswärts ste¬
henden Haarpinsel, beim Ç kurzborstig. Flügel dachförmig. Tip. barbicornis
Fahr.» Le premier travail de Meigen tomba dans l’oubli ; aucun auteur ne
semble en avoir eu connaissance, du mois aucun n’en fit mention avant
Hendel, qui le publia en 1908 (Yerh. Ges. Wien p. 48 — 69), en lui pré¬
disant une révolution dans la nomenclature diptérologiste. Me soumettant
à la loi de priorité universellement adoptée, je remplaçai, dans mes publi¬
cations ultérieures, Chironomus, Ghironomidae et Chironominae par Ten -
dipes, Tendipedidae et Tendipedinae, T any pus et Tanypodinae par Pelopia
et Pelopiinae, mais CeratopogonQt Ceratopogoninae par Forcipomyia Megerle
et Culicchdinae. Les arguments qu’ont fait valoir les conservateurs, c’est-
à-dire les partisans de la continuité, me font revenir maintenant aux
dénominations en usage depuis 1808 à 1908 et qui ont pour elles, sinon la
priorité, du moins une prescription de plus de cent ans. J’écrirai donc de
nouveau, comme avant 1908, Chironomus, Tanypus et Ceratopogon.

Mais il reste une autre difficulté. Les diagnoses de Meigen sont
insuffisantes, voire même partiellement en contradiction avec les types
qui leur sont assignés, ceux-ci sont eux-mêmes en partie douteux ou faux.
Hans ces conditions, on se demande dans quelle acception il faut prendre
ces trois genres. Pour le premier, c’est-à-dire Chironomus, la question est
résolue, le type plumosus étant un insecte bien connu. Il n’en est pas de
même pour les deux autres. Commençons par le genre Tanypus. Meigen
lui a assigné deux types: le premier, Tip. cincta Fabr., est d’après Bezzi,
un Bhyphus! Il ne peut donc en être question. Meigen lui-même exprima
plus tard, en 1818, des doutes au sujet de sa détermination primitive et
donna à son Tip. cincta le nom de Tanypus punctipennis n. nov. Quant
au second type, Tip. maculata H. G., on reconnaît universellement qu’il
est identique à Tip. monilis L., donc à un insecte bien connu ; malheureuse¬
ment la femelle de cet insecte n’a que 12 articles aux antennes et $e trouve
par suite en contradiction avec le texte de Meigen, tandis que punctipennis
a les antennes composées de 15 articles (ou 14 en omettant le scape) et est
ainsi d’accord avec la diagnose! Skuse fut le premier auteur qui divisa
le genre Tanypus ; il réserva le nom de Tanypus au seul type qui fut certain
lors de la création du genre, c’est-à-dire, à monilis; il créa le genre Procladius
pour les espèces à ailes glabres et à posticale pétiolée, et le genre Isoplatus
pour celles à ailes velues, à posticale sessile, à rameau inférieur du radius
et à 2e longitudinale indistincts. D’après les règles de la nomenclature
zoologique, cette attribution ne peut plus être modifiée ultérieurement.

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

177

Quant à Isoplastus, on le considère comme synonyme de T any pus (Meig.)
Skuse, le caractère assigné au radius et à la 2e longitudinale étant inconstant
dans Ce genre. En 1905, Johannsen renversa la division établie par l’auteur
australien, en remplaçant Tanypus Skuse par Ablabesmyia Joh. et Pro -
cladius Skuse par Tanypus Joh. Un peu plus tárd, en 1908, Johannsen
admit la division de Skuse et donna Ablabesmyia comme synonyme de
Tanypus Skuse. Plus récemment on proposa culiciformis L. comme type
dé Tanypus, ce qui est encore inadmissible, car culiciformis n’est pas men¬
tionné par Meigen parmi les espèces types et les antennes de la Ç se com¬
posent de 18 articles bien séparés, ce qui est en contradiction avec la diagnose
de Tanypus Meig. Nous aurons donc la synonymie suivante : Pelopia Meig.
1800, qui a droit de priorité, T any pus (Meig. 1808) Skuse 1889, qui a droit
de prescription séculaire; Isoplastus Skuse 1889, Ablabesmyia Johannsen
1905, Micropelopia ThieneMann 1916 et probablement encore Perita-
phreuusa Becker 1908, qui offre tous les caractères des Tanypus typi¬
ques, sauf que la $ a les antennes composées de 18 articles, comme chez
Taiiypus Zavreli Kieff. et T. minimus Kieff.

I Subfam. 0ERAT0P0G0NINAE.

1. Genre Ceratopogon Megerle.

1. Métatarse postérieur au maximum aussi long que le 2e article . 2.

— Métatarse postérieur plus long que le 2e article . 6.

2. Ailes avec une tache blanche à l’extrémité du cubitus . 8.

— Ailes sans tache blanche au bord antérieur . 4.

8. Pattes d’un brun pâle, panache jaune d’or. ... G. albopunctatus Skuse.

— Pattes d’un blanc jaunâtre, panache brun noir. 1. C. punctum-album n. sp.

4. Métatarse postérieur égal au 2e article . C. aequalis Skuse.

— Métatarse postérieur beaucoup plus court que le 2e article . 5.

5. Mes orio turn brun . . . 2. C. australiensis n. sp.

— Mesonotum roux brun, avec une bande médiane jaune. 8. C. flaviventris n. sp.

6. Métatarse postérieur à peine plus long qiie le 2e article ; pattes couvertes d’écail-

les appliquées . 8. C. lepidopus n. sp.

— Métatarse postérieur 2—8 fois aussi long que le 2e article; pattes non écailleuses. 7.

7. Cubitus et radius confluents, par suite la Ie cellule radiale manque.

C. saltivagus Skuse.

— Cubitus et radius séparés, Ie cellule radiale distincte. ( Atrichopogon? ) . . . 8.

8. Extrémité du cubitus située vis-à-vis de l’extrémité du rameau inférieur de

la posticale . C . insignis Skuse.

— Ëxtrémité du cubitus située en arrière de l’extrémité du rameau inférieur de

la posticale . 9.

9. Ailes faiblement brunies dans la moitié antérieure . C. Mastersi Skuse.

Ailes subhyalines, bouche égalant la hauteur de la tête. C. rhynchops Schiner.

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV. 12

178

J. J. KIEFFER

1. C. punctum-album n. sp.

g Ç. Brun. Yeux largement confluents au vertex. Article 2e des palpes
long et grossi, chez la $, 8e et 4e courts. Antennes du mâle pâles, à panache
brun noir; articles 8—10 globuleux, à rangée transversale de longs poils,
le 10e avec un col à peine perceptible, 11e trois fois aussi long que le 10e,
conformé comme lui, mais à col long, 12e cylindrique, guère plus gros que
le col du 11e, terminé par un col allongé et très mince, 18e un peu plus court
que le 12e, graduellement aminci distalement, 14e aussi long que le 12e,
atteignant les deux tiers du 10e, terminé par un mince stylet ; articles 2—10
ensemble un peu plus longs que 11—14 réunis. Antennes de la femelle
entièrement brunes, articles 8—18 subégaux, un peu plus longs que gros
et graduellement un peu amincis distalement, 14e deux fois aussi long
que gros, ovoïdal et terminé par un minime stylet, 10—14 dépourvus d’or¬
ganes sensoriels, articles 2—9 ensemble de moitié plus longs que 10—14
réunis. Mesonotum mat, avec une pubescence jaune et courte ; pleures et
sternum d’un jaune roux. S eut ellum à longues soies. Balanciers blancs.
Ailes subhyalines, à poils appliqués, à base peu distinctement lobée, avec
un point transversal blanc situé sur le bord antérieur, à l’embouchure du
cubitus ; fourche intercalée distincte ; cubitus atteignant le milieu du bord
alaire, adjacent au radius et guère plus long que lui, base du rameau inférieur
de la discoidale indistincte ; bifurcation de la posticale située sous l’em¬
bouchure du cubitus, rameau inférieur oblique. Battes d’un blanc jaunâtre,
avec un anneau brun avant l’extrémité des 4 fémurs postérieurs et après
la base des 4 tibias postérieurs, assez grosses et munies de poils dorsaux
4—6 fois aussi longs que l’épaisseur des pattes, métatarse postérieur ayant
les 2/3 de la longueur du 2e article, 4e article plus long que le 5e. Abdomen
du mâle à poils très longs, plus longs que sa largeur, surtout à la pince,
dont les articles terminaux sont très minces. Abdomen de la femelle roux
jaune sur le dessous et au segment anal. — L. 1*5 mm, Ç 1 mm.

Nouvelle- Guinée : Frie dri ch- Wilhelms hafen (Biró, 1896) et Seleo,
Berlinhafen.

2. C. australiensis n. sp.

<?$. Brun. Article 2e des palpes long et grossi chez la femelle, 8e et
4e courts. Panache du mâle brun noir, articles antennaires 11—14 plus
pâles que les autres, cylindriques sauf le 11e, graduellement raccourcis, sauf
le 14e qui a la longueur du 12e, à poils blanchâtres, 13e seulement deux fois
aussi long que gros. Articles antennaires 2—9 de la femelle d’un blanc
jaunâtre, d’abord globuleux, puis un peu plus longs que gros ; articles 10—14
ensemble d’un tiers ou de moitié plus longs que 2 — 9 réunis, chacun cylin-

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

179

clrique, deux fois aussi long que le 9e. Mesonotum mat, à poils jaunes et
assez longs, mais peu denses. Scutellum à longues soies. Pleures et sternum
d’un blanc jaunâtre. Balanciers blancs. Ailes subhyalines, graduellement
amincies proximale ment, à poils appliqués sombres et denses, sans tache,
cubitus, radius et partie correspondante de la costale noirs, cubitus dépassant
distinctement le milieu du bord alaire, deux fois aussi long que le radius
et adjacent à lui, l’unique cellule radiale est trois fois aussi longue que large ;
base du rameau inférieur de la discoidale oblitérée ; bifurcation de la posticale
située sous l’embouchure du radius, rameau inférieur très oblique. Pattes
d’un blanc jaunâtre, assez grosses, avec un anneau brun avant l’extrémité
des 4 fémurs postérieurs et après la base des 4 tibias postérieurs, à poils
dorsaux très longs, métatarse postérieur atteignant à peine la moitié du
2e article, 4e distinctement plus long que le 5e. Abdomen du mâle longuement
poilu, poils plus longs que sa largeur ; bord postérieur des tergites de la
femelle à pubescence jaune et plus dense que sur le reste de la surface. —
L. (J 1 *8 mm, Ç 1*B mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich-Wilhelmshafen ; Seleo, Berlinhafen ; Sattel¬
berg, Huon Golf; Simbang, Huon Golf (Biró, 1896).

3. C. flaviventris n. sp.

cJ. Jaune roussâtre. Palpes bruns. Antennes blanchâtres, scape roux,
articles 11—14 faiblement brunies, allongés, articles 2—9 subglobuleux,
ensemble au moins aussi longs que 10—14 réunis ; panache brun sombre.
Mesonotum mat, roux brun, avec une large bande médiane percurrente
et linéaire d’un jaune cia i r poils épars, jaunes, assez longs. Scutellum et
metanotum d’un roux brun. Balanciers , blancs. Ailes hyalines, à poils
appliqués ; cubitus dépassant à peine le milieu, adjacent au radius et guère
plus long que lui ; base du rameau inférieur de la discoidale oblitérée ; bifur¬
cation de la posticale un peu distale de l’extrémité du cubitus. Pattes d’un
jaune clair, à poils dorsaux très longs, métatarse postérieur distinctement
plus court que le 2e article, qui est au moins de moitié plus long que lui. —
L. 0*8 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1896), 2 (J.

4. C. lepidopus n. sp. (Fig. 1.)

cj. Antennes blanchâtres, panache d’un brun sombre, blanchâtre
distalement ; scape roux brun, articles 8—10 subglobuleux, les derniers
ont un col allongé, 11e cylindrique comme les suivants, faiblement grossi
à la base, qui porte un verticille de longs poils du panache, presque deux

12*

J. J. KIEFFER

180

fois aussi long que le 12e, 12 — 14 subégaux, 6 fois aussi longs que gros, faible¬
ment grossis à la base, le 14e avec un stylet. Thorax d’un brun noir, mat
et glabre, balanciers noirs. Ailes hyalines, étroites, à poils appliqués, squami-
formes, un peu élargis au milieu, cubitus dépassant à
peine le milieu, adjacent au radius et guère plus long
que lui, base du rameau inférieur de la discoidale obli¬
térée, bifurcation de la posticale à peine proximale
de l’extrémité du cubitus. Pattes brun noir, un peu
grossies, munies dorsale ment de poils dressés, très
longs et sur toute leur surface, d’écailles sombres,
obtuses, striées et amincies graduellement en pétiole
à leur base ; genoux, extrémité distale des tibias et
tarses sauf les articulations, jaunes. Abdomen noir. —
L. 1 *8 mm.

Nouvelle- Guinée : Muina (Biró, 1900).

2. Genre Atrichopogon Kieff.

Aucun représentant de ce genre n’était connu
pour l’Australie.

1. Bameau inférieur de la posticale perpendiculaire à la

tige . . . 2.

— Rameau inférieur de la posticale très oblique; corps noir
ou brun noir . 5.

2. Corps roux jaune; bifurcation de la discoidale distale

de la transversale . 3.

— Corps brun noir; bifurcation de la discoidale sous la
transversale . . 4. A. sessilis n. sp.

3. Mesonotum avec deux larges bandes longitudinales
d’un brun noir; ailes du mâle velues distalement.

1. A. bifasciatus n. sp.
— Mesonotum sans bandes; ailes du g glabres . 4.

4. Article 12e des antennes du mâle 3 fois aussi long que

le 11e, ailes jaunâtres . 2. A. immaculatus n. Sp.

— Article 12e des antennes du mâle pas plus long que le
11e, ailés fry alines . 3. A. Birói n. sp.

5. Ailes velues au maximum en arrière et au quart distal . 6.

- Ailes velues sur toute leur surface, sauf sur la 2e cellule basale.

5. A. vestitipennis n. sp.

6. Balanciers noirs, mesonotum luisant, cubitus à peine plus de deux fois aussi

long que le radius ($) . . . 6 .A. coracinus n. sp.

- Balanciers blancs, mesonotum brillant, cubitus de la femelle environ trois

fois aussi long que le radius . 7- A. atratus n. sp.

Fig. 1. Ceratopogon
lepidopus n. sp. Les
6 derniers articles de
l’antenne du

CHIRONOMIDES d’ AUSTRALIE.

181

1. A. bifasciatus n. sp.

cî D’un jaune roux. Yeux largement confluents (<J Ç). Dace, bouche
at scape d’un blanc jaunâtre. Flagellum de la femelle et les quatre derniers
erticles du mâle d’un brun noir, articles 2—10 du mâle jaunes. Articles
antennaires 8—10 du mâle globuleux, à col un peu transversal, avec un
verticille de très longs poils, formant un panache jaune, à partie distale
d’un brun noir ; 11e article conformé comme le 10e, sauf que le col est deux
fois aussi long que gros, 12e 6 fois aussi long que le 10e, 8 fois aussi long
que le 11e, faiblement grossi à la base, qui porte un verticille de poils peu
longs, ce qui est aussi le cas pour le 18e et le 14e, 14e égal au 12e, avec un stylet
à l’extrémité, 13e un peu plus court que le 14e ; les quatre derniers articles
ensemble presque deux fois aussi longs que les 9 précédents réunis. Articles
3—9 de la femelle subglobuleux, presque transversaux, 10—14 ensemble
plus de (leux fois aussi longs que 2—9 réunis, chacun au moins 4 fois aussi
long que le 9e. Thorax un peu plus haut que long. Mesonotum brillant,
convexe, à pubescence éparse et très courte, avec deux bandes longitudi¬
nales d’un brun noir, larges, séparées par leur largeur et percurrentes.
Scutellum et côtés du mesonotum à longs poils jaunes.

Balanciers d’un blanc pur. Ailes lobées à la base, subhyalines, des
soies dressées forment une bande longitudinale dans la cellule anale et
couvrent la cellule posticale ainsi que le quart distal de l’aile ; fourche inter¬
calée avec un long pétiole, cubitus non dépassé par la costale, atteignant
au moins le tiers distal de l’aile, plus de 8 fois aussi long que le radius, à peine
plus rapproché de la pointe alaire (jue le rameau antérieur de la posticale,
cellule proximale du radius très étroite, bifurcation de la discoidale à peine
distale de la transversale, celle de la posticale située sous l’extrémité distale
du radius, rameau supérieur de la posticale fortement arqué, l’inférieur
perpendiculaire au pétiole ou même dirigé un peu obliquement en arrière
à l’extrémité. Pattes d’un blanc jaunâtre, grêles, tibia postérieur avec
quelques longs poils dorsaux, métatarse postérieur égal aux 4 articles suivants
réunis, articles 2—4 graduellement raccourcis, 5e un peu plus long que le 4e,
empqdium à peine plus court que les crochets. Abdomen de la femelle
déprimé, un peu plus sombre que le reste du corps ; celui du mâle à poils
très longs, pince grosse, plus large que l’abdomen. — L. 1*8 mm, Ç 1*5 mm.

Nouvelle- Guinée : Seleo, Berlinhafen; Friedrich- Wilhelms hafen (Bíró,
1896) ;lc?, 8 Ç.

2. Á. immaculatus n. sp.

c?$. D’un roux brunâtre ou jaunâtre. Yeux largement confluents (<J$).
Bouche longue, chez le mâle elle atteint les deux tiers de la hauteur de la

182

J. J. KIEFFER

tête. Palpes de 4 articles dont le 2e est presque aussi long que les deux suivants
réunis (<$ $), épaissi, avec un organe circulaire situé au milieu, 8e article
aussi court que le 1er, deux fois aussi long que gros, 4e articulé au 8e sur toute
son épaisseur, presque deux fois aussi long que le 8e, faiblement grossi à
l’extrémité distale, qui porte trois fortes soies. Antennes du mâle à panache
jaune, articles 2—10 blanchâtres, 11—1.4 bruns, cylindriques, à peine renflés
à leur base qui porte un verticille ; articles 8—10 globuleux, à col un peu
transversal, 11e comme le 10e, mais à col deux fois aussi long que gros, 12e
trois fois aussi long que le 11e, de moitié plus long que le 18e, 14e égal au 12e,
terminé par un stylet. Antennes de la femelle comme celles de A. bifasciatus,
flagellum brun. Mesonotum luisant, sans bandes. Scutellum jaunâtre, à longs
poils jaunes. Balanciers blanchâtres. Ailes de la femelle comme chez A. bi¬
fasciatus, sauf que le rameau inférieur de la posticale est perpendiculaire
à la tige sur toute sa longueur. Ailes jaunâtres, celles du mâle glabres ou
n’ayant que des soies presque ponctiformes, fourche intercalée à long péti oie
qui sort de la transversale, cubitus 8 fois aussi long que le radius et confluent
avec lui, plus éloigné de la pointe alaire que le rameau inférieur de la discoï-
dale, mais plus rapproché que le rameau inférieur, celui-ci presque perpen¬
diculaire ; tige de la discoidale très courte. Pattes jaunâtres, grêles, tibia
postérieur du mâle à longs poils dorsaux, un peu plus de 4—5 fois aussi
longs que la grosseur du tibia, tarses comme chez A. bifasciatus. Abdomen
du mâle à poils très longs. — L. <$ 2*5 mm, Ç 1*5 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1896) ; 2 (J, 2 Ç.

3. A. Bírói n. sp.

Bouche, palpes et scape d’un jaune roux. Yeux largement confluents.
Flagellum jaunâtre, panache jaune, articles antennaires 3—10 à peine plus
longs que gros, 11—14 cylindriques et à peu près d’égale longueur, le 11e
grossi latéralement à sa base, le 14e avec un long stylet terminal, 12e et 13e
un peu plus courts que les deux autres, chacun 3—4 fois aussi long que le 10e.
Thorax mat et brun roux. Balanciers blancs. Ailes hyalines, glabres, avec
quelques soies éparses au quart distal, cubitus 2% fois aussi long que le
radius, Ie cellule radiale très mince, tige de la discoidale égalant la trans¬
versale, bifurcation de la posticale sous l’embouchure du radius, rameau
inférieur subperpendiculaire, à peine de moitié aussi long que le supérieur,
fourche intercalée à long pétiole. Pattes jaunes, grêles, sans longs poils,
tarses un peu plus sombres. Abdomen d’un brun noir. — L. 1 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1896).

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

188

4. A. sessilis n. sp.

Ç. Brun noir, finement pubescent, faiblement luisant. Face, bouche,
palpes et scape d’un jaune roux. Yeux largement confluents. Flagellum
brun noir ; articles antennaires 3—9 globuleux, 10— 14 cylindriques, ensemble
au moins de moitié plus longs que 2— 9 réunis, chacun au moins deux fois
aussi long que le 9e. Épaules, scutellum, pleures et sternum d’un jaune
roux. Scutellum et côtés du mesonotum avec quelques longs poils jaunes.
Balanciers blanchâtres, massue plus sombre. Ailes hyalines, lobées à la base,
velues dans les cellules de la fourche intercalée, de la discoidale, de la posti-
cale et entre la discoidale et la posticale ; cubitus au moins 3 fois aussi long
que le radius, aussi proche de la pointe alaire que le rameau inférieur de la
discoidale; bifurcation de la discoidale située sous la transversale, celle
de la posticale sous l’extrémité distale du radius, rameau inférieur perpen¬
diculaire à la tige, rameau supérieur faiblement arqué, continuant la direction
de la tige. Pattes d’un jaune pâle, grêles ; tibia postérieur avec quelques
longs poils dorsaux, ceux-ci 3 fois aussi longs que la grosseur du tibia, tarses
comme chez A. bifasciatus, métatarse postérieur un peu plus court que les
4 articles suivants réunis. Abdomen pâle sur le dessous. — L. 2 mm.

No u velle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1896); Sattelberg,
Huon Golf (Bíró, 1898), 5 Ç.

5. A. vestitipennis n. sp.

Ç. Noir, brillant, très finement pubescent. Yeux largement confluents.
Antennes d’un brun noir; scape jaune pâle, articles 3—9 à peine trans¬
versaux, 10—14 ensemble presque deux fois aussi longs que 2—9 réunis,
chacun trois fois aussi long que le 9e. Ailes hyalines, lobées à la base, distincte¬
ment velues de soies dressées, sauf dans la 2e cellule basale ; fourche intercalée
distincte, cubitus au moins trois fois aussi long que le radius ; bifurcation
de la discoidale un peu distale de la transversale, celle de la posticale un peu.
distale de celle de la discoidale, rameau antérieur presque droit, continuant
la direction de la tige, l’inférieur très oblique. Pattes d’un jaune pâle, coxæ
noires, fémurs brunâtres, extrémité distale jaune, poils du tibia postérieur
deux fois aussi longs que la grosseur du tibia, tarses comme chez A. bi¬
fasciatus. — L. 1*6 mm.

Nouvelle- Guinée : Sattelberg, Huon Golf (Biro, 1898); Friedrich-
Wilhelms hafen (Biro, 1896); 2 Ç.

184

J. J. KIEFEER

6. A. coracinus n. sp.

Ç. Noir, mat, y compris les antennes, les palpes et les balanciers.
Yeux largement confluents. Articles antennaires 3—9 subglobuleux ou un
peu transversaux, 10—14 ensemble à peine plus longs que 2—9 réunis,
chacun guère plus de deux fois aussi long que gros, deux fois aussi long que
le 9e. Mesonotum luisant, faiblement pubescent. Ailes subhyalines, velues
comme chez A. bifasciatus, fourche intercalée distincte, cubitus à peine
plus de 2 fois aussi long que le radius, qui est presque 3 fois aussi long que
la transversale, 2e cellule radiale double de la Ie, discoidale brièvement
pétiolée, bifurcation de la posticale sous celle de la discoidale, rameau
inferieur oblique. Pattes grêles, d’un jaune sale ou brunâtre, sans longs
poils, tarses comme chez A. bifasciatus. — L. 1*5 mm.

N. B. Wales : Mt. Victoria ; Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 2 $.

7. A. atratus n. sp.

Ç. Noir. Yeux confluents. Antennes du mâle brun noir, articles
3—10 presque ovoïdaux, à peine plus longs que gros, avec un col à peine
transversal, 11e article à col deux fois aussi long que gros, 12e presque deux
fois aussi long que le 11e, 13e à peine plus court que le 14e, celui-ci presque
égal au 12e, avec un stylet terminal; panache brun noir. Antennes de la
femelle noirâtres, articles 3—9 presque transversaux, 10—14 ensemble de
moitié plus longs que 2—9 réunis, chacun presque 3 fois aussi long que
le 9e. Mesonotum brillant, presque glabre. Balanciers d’un blanc pur. Ailes
hyalines ; celles du mâle étroites, velues seulement dans la cellule de la
fourche intercalée, cubitus plus éloigné de la pointe alaire que le rameau
antérieur de la posticale, seulement 2 fois aussi long que le radius. Ailes
de la femelle comme chez A. coracinus , cubitus beaucoup plus proche de
la pointe alaire que le rameau antérieur de la posticale, à peine 3 fois aussi
long que le radius, qui est de moitié plus long que la transversale, Ie cellule
radiale plus étroite, 2e plus de 3 fois aussi longue que la Ie, bifurcation de
la posticale un peu distale de celle de la discoïdale. Pattes comme chez
A. coracinus. Abdomen d’un brun sombre chez la femelle, noir chez le
mâle. — L. 1*5 mm.

N. S. Wales: Mount Victoria (Biró, 1900), 3 4 Ç.

Var. rufiventris n. var. — $. Abdomen rouge de chair. — L. 1*5 mm.

N. S. Wales: Mount Victoria (Biró, 1900).

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

185

3. Gen. Culicoides Latr.

Les espèces d’Australie se répartissent d’après le tableau suivant :

1. Abdomen noir, tergites 2—6 ayant de chaque côté une tache blanchâtre,
ailes sans taches, cubitus 2 fois aussi long que le radius.

G. decempunctatus Skuse.

— Abdomen blanc ou jaune, tergites 3—7 ayant en ayant une bande transver¬

sale noire, interrompue au milieu, ailes avec une tache noire sur le cubitus,
cubitus à peine plus long que le radius . . 1 . C. lineatus n. sp.

— Tergites 2—6 autrement colorés . 2.

2. Ailes velues de soies dressées sur toute leur surface . 3.

— Ailes velues dans la moitié distale, à taches hyalines _ C. guttipennis Meij.

— Ailes glabres en majeure partie . 9.

3. Ailes tachetées, les 5 articles distaux des antennes de la femelle ensemble

distinctement plus longs que 2—9 réunis . . 4.

— Ailes sans taches, tout au plus le cubitus et le radius sont noirs et forment

une tache. . 6.

4. Antennes entièrement jaune pâle . * . . . . 2. C. xanthoceras n. sp.

— Antennes entièrement brunes . 5.

5. Mesonotum brun, pruineux, avec 4 taches non pruineuses ; entre le bord
alaire antérieur et la discoidale se trouve une tache hyaline unique.

(7. marmoratus Skuse.

— Mesonotum teint de vert sombre, sans taches ; entre le bord antérieur de
l’aile et le rameau antérieur de la discoidale se trouvent 2 taches hyalines.

C. molestus Skuse.

6. Articles antennaires 10— 14 de la femelle ensemble plus longs que 2—9 réunis ;
embouchure du cubitus un peu elistale du milieu de l’aile.

C. sydneyensis Skuse.

— Articles antennaires 10—14 de la femelle ensemble plus courts que les articles

2—9 réunis . 7.

7. Corps assez brillant ; embouchure du cubitus peu avant le milieu de l’aile

Ie cellule radiale étroite. . . C. subnitidus Skuse.

— Corps mat, noir ; Ie cellule radiale non formée . 8.

8. Embouchure du cubitus située au milieu du bord antérieur de l’aile; épaules

avec une tache jaune . C. nigellus Skuse.

— Embouchure du cubitus un peu distale du milieu; mesonotum sans taches.

C. aeratipennis Skuse.

9. Noir, mat; ailes sans taches, cubitus et radius confluent's.

C. minusculus Skuse.

— Roux brun ou jaune; ailes velues seulement à l’extrémité distale, avec des

taches, cubitus et radius non confluents . 10.

10. Articles antennaires 3—9 du la femelle de moitié plus longs que gros ; méta¬
tarse postérieur égalant les articles 2 et 3 réunis ; ailes avec une tache allongée
sombre sur le cubitus et le radius et 2 taches blanches au bord antérieur.

4. C. br evitar sis n. sp.

186

J. J. KIEFFER

— Articles antennaires 8—9 de la femelle pas plus longs que gros; métatarse
de toutes les pattes égalant les 4 articles suivants réunis, ailes avec 3 taches
sombres au bord antérieur . 4. C. australiensis n. sp.

Espèce insuffisamment décrite : C. ornatus Tayl.

1. C. lineatus n. sp.

ej. Brun noir. Antennes jaunâtres, les 5 articles distaux d’un brun
noir, panache jaune; articles 3—10 globuleux, à col à peine perceptible,
2—10 ensemble un peu plus longs que les 4 suivants réunis, 11e deux fois
aussi long que le 10e, renflé au tiers proximal, cylindrique dans les deux
tiers distaux, 12e égal au 11e, à peine plus court, 18e cylindrique en entier,
un peu plus court que le 12e, 14e un peu plus long que le 11e et un peu plus
gros, subcylindrique, sans stylet. Mesonotum jaune, mat, glabre, avec trois
bandes larges, confluentes, cendrées, dont la médiane est percurrente, les
latérales raccourcies en avant, où elles sont bordées par une ligne transver¬
sale, arquée, noire. Balanciers jaunâtres. Ailes blanchâtres, à peine lobées
à la base, cubitus et radius confluents, noirs et formant ainsi un point
allongé noir, cubitus à peine plus long que la transversale, dépassant un
peu le milieu du bord antérieur de l’aile, bifurcation de la discoidale à peine
distale de la transversale, bifurcation de la posticale située sous l’extrémité
du cubitus, rameau antérieur' presque droit, continuant la direction du
pétiole, rameau postérieur oblique, surface alaire à soies microscopiques dans
son tiers distal, sans fourche intercalée. Pattes d’un jaune pâle, grêles,
sans longs poils, genoux noirs, fémur et tibia des pattes antérieures avec
un anneau jaunâtre situé vers le milieu, fémur, tibia et tarse des 4 pattes
postérieures longuement poilues, les- poils 5—6 fois aussi longs que la grosseur
des pattes, métatarse antérieur aussi long que les 4 articles suivants réunis,
4e article un peu plus long que gros, plus court que le 5e, tronqué obliquement ,
crochets presque droits, avec une forte soie à la base, empodium nul. Abdo¬
men mat, déprimé, assez large, d’un roux jaune, premier tergite noir, 2—6
ayant près du bord postérieur une ligne transversale noire, interrompue
brièvement au milieu. — L. 1 mm.

Nouvelle- Guinée : Seleo, Berlinhafen (Bíró, 1896).

Var. Balanciers et abdomen blancs, tergites 3—7 ayant en avant
une ligne transversale noire, interrompue au milieu de 2—3 fois sa largeur.
Avec le type.

2. C. xanthoceras n. sp.

$. D’un brun rougeâtre. Antennes entièrement blanchâtres ou d’un
jaune pâle, articles 10—14 ensemble de moitié plus longs que 2—9 réunis,
chacun au moins deux fois aussi long que le 9e, subcylindrique, le 14e un peu

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

187

plus long que le 18e, graduellement aminci au bout, sans stylet ; 3—9 serrés
et graduellement plus longs, 3e globuleux, 9e de moitié plus long que gros.
Mesonotum d’un brun noir, mat, ayant en arrière, de chaque côté, une
tache circulaire jaune, par comu par une bande longitudinale, divisée et
percurrente jaune. Balanciers blancs. Ailes enfumées, avec des taches
blanches, nervures noires, sauf dans les taches, où elles sont blanches,
surface velue ; extrême base alaire blanche ; les taches blanches sont : 1 ° une
tache transversale située à l’embouchure du cubitus et reliant le bord
antérieur de l’aile à la discoidale, 2° une tache transversale sur le bord
antérieur, couvrant la nervure transversale, 3° des taches marginales situées
l’une entre les 2 rameaux de la fourche intercalée, l’autre entre les 2 rameaux
de la discoidale, la 3e entre la discoidale et la posticale, la 4e entre les 2 ra¬
meaux de la posticale, la 5e vis-à-vis du pétiole de la posticale ; 4° une tache
à l’extrémité proximale de la cellule discoidale ; 5° une autre située au milieu
de l’aile, entre la discoidale et la posticale; lobe alaire presque rectan¬
gulaire ; cubitus et radius noirs et gros, formant une tache allongée, cubitus
dépassant distinctement le milieu du bord antérieur de l’aile, à peine plus
long que le radius, les deux cellules radiales d’égale longueur, étroites et
un peu plus longues que larges, bifurcation de la discoidale distale de la
transversale, le pétiole plus long que la transversale, tige de la posticale
courbée en arc par en haut, bifurcation un peu distale de celle de la dis¬
coidale, rameau antérieur fortement arqué, rameau postérieur continuant
la direction de la tige, fourche intercalée distincte. Pattes d’un jaune pâle,
sans longs poils, fémurs brunis, lem extrémité distale jaunâtre. — L. 0*8 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1896).

3. C. brevitarsisbn. sp.

$. Brun roux. Yeux glabres. Bouche aussi longue que la hauteur
de la tête. Article 4e des palpes un peu plus long que l’avant-dernier. Ar¬
ticles antennaires 3— 9 de moitié plus longs que gros, faiblement amincis
à l’extrémité distale, articles 10—14 allongés, 10—13 faiblement amincis
dans leur moitié distale, le 10e presque de moitié plus long que le 9e, à peine
plus court que le 11e, 12e un peu plus long que le 11e, un peu plus court
que le 13e, 14e le plus long, obtus distale ment, sans stylet. Balanciers jau¬
nâtres. Ailes hyalines, avec une tache enfumée sur les 2 cellules radiales,
surface à soies microscopiques semblables à une fine ponctuation, extré¬
mité distale avec quelques soies plus longues et éparses, à l’embouchure
du cubitus et à la nervure transversale se trouve un espace marginal, trans¬
versal, dépourvu de soies ponctiformes et paraissant blanchâtre ; cubitus
atteignant le milieu de l’aile, au moins de moitié plus long que le radius,

188

J. J. KIEFFER

Ie cellule radiale un peu plus longue que la distale, toutes deux très étroites,
transversale longue et oblique, comme d’ordinaire, bifurcation de la dis¬
coidale un peu distale de la transversale, celle de la posticale est située
sous l’embouchure du cubitus, rameau postérieur très oblique. Pattes d’un
jaune pâle, grêles, sans longs poils, métatarse des 4 pattes antérieures
aussi long que les 4 articles suivants réunis, métatarse des 2 pattes posté¬
rieures plus court et plus gros, à peine aussi long que les 2 articles suivants
réunis, 4e article distinctement plus court que le 5e, empodium nul. —
L. 1 mm.

Australie.

4. C. australiensis n. sp.

$. Jaune rougeâtre, mat, à pubescence jaunâtre. Antennes brunes,
articles 8—9 globuleux, 10—14 allongés, cylindriques, ensemble de deux
tiers plus longs que 2—9 réunis, le 10e un peu plus court que le 11e, 2%
fois aussi long que le 9e, 11—18 subégaux, 14e de moitié plus long que
le 18e, non terminé par un stylet. Balanciers jaune pâle. Ailes blanchâtres,
velues seulement au quart distal, avec 8 taches transversales enfumées
situées au bord antérieur, la Ie proximale de la nervure transversale et at¬
teignant la tige de la discoidale, la 2e à l’embouchure du radius et ne dé¬
passant pas le cubitus, la 8e entre l’embouchure du cubitus et l’extrémité
alaire, atteignant la discoidale ; entre la Ie et la 2e, comme entre la 2e et
la 8e se trouve une tache marginale et transversale blanche ; cubitus dé¬
passant beaucoup le milieu de l’aile, atteignant presque le tiers distal, un
peu plus long que le radius, les 2 cellules radiales d’égale longueur, la 2e
plus large, bifurcation de la discoidale distale de la transversale, pétiole
à peine aussi long que la transversale, bifurcation de la posticale située
sous l’embouchure du radius, rameau inférieur très oblique. Pattes jaune
pâle, grêles, sans longs poils, métatarse postérieur de toutes les pattes
aussi long que les 4 articles suivants réunis. — L. 1*2 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich-Wilhelmshafen (Biró, 1896).

4. Genre Dasyhelea Kieff.

liest probable que plusieurs espèces décrites sous le nom de Culicoi-
des sont à rapporter ici ; le genre Dasyhelea diffère de Culicoides par les
yeux velus.

1. D. myrmedon n. sp.

$. Jaune brunâtre, bouche et palpes plus clairs. Tête transversale
vue de devant. Yeux densément pubescente, arqués fortement, amincis en

CHIRO NOMIDES D’AUSTRALIE.

189

ligné supérieurement, où ils se touchent par un point. Palpes peu longs,
2e article non grossi, aussi long que les 2 suivants réunis, 4e obtus, à peine
plus court que le 8e, un peu plus long que gros. Antennes brunes, articles
8—18 différant peu entre eux, graduellement un peu plus longs et plus
minces, presque coniques, le 3e à peine plus long que gros, le 13e au moins
de moitié plus long que gros', 14e un peu plus de deux fois aussi long que
gros, sans stylet terminal. Menosotum luisant, faiblement pubescent, à
3 bandes confluentes brunes, la médiane raccourcie en arrière, les latérales
raccôurcies en avant. Balanciers blancs. Ailes hyalines, poilues comme
chez Forcipomyia, c’est-à-dire à poils appliqués, à lobe arrondi, cubitus
adjacent au radius, dépassant un peu le milieu de l’aile, transversale longue
et oblique, bifurcation de la discoidale un peu distale de la transversale,
celle de la posticale Sous l’embouchure du cubitus, rameau antérieur arqué
fortement, l’inférieur non arqué, peu oblique. Pattes jaune pâle, grêles,
sans longs poils, métatarse postérieur un peu plus court que les 4 articles
suivants réunis. Dessus de l’abdomen brun sombre. — L. 0*7 mm.

Nouvelle - Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, Juin 1896); Seleo,
Berlinhafen, variété d’un brun noir.

5. Genre Leptoconops Skuse.

Ce genre èst caractérisé par l’absence de la nervure transversale ;
par suite, la fourche intercalée sort de la base de l’aile, comme la discoidale.
Lès espèces connues se répartissent de la façon suivante :

1. Antennes delà femelle de 12 articles . 2.

— Antennes de la femelle de 13 articles . 3.

2. Les 4 métatarses antérieurs à grosses spinules pointues. Égypte.L.Aeriés^KiEFF.
— Les 4 métatarses antérieurs dépourvus de spinules. Tunisie.

L. lacteipennis n. sp.1

3. Palpes de 4 articles, pattes sans spinules, crochets tarsaux simples, costale ne #

dépassant pas le cubitus. Australie . L. stygius Skuse.

— Palpes de 2 ou 3 articles . 4.

4. Pattes armées de spinules surtout sur les tibias ; costale? ( Mycterotypus ). 5

— Pattes dépourvues de spinules, sauf parfois aux 4 métatarses antérieurs .... 5.

5. Crochets tarsaux de la femelle avec une grosse dent basale, ceux du mâle

inégaux, les antérieurs avec une longue dent courbée en S, les postérieurs avec
une courte dent arquée. Italie. . L. Bezzii Noe.

— Crochets tarsaux de la femelle avec une forte soie basale. Italie.

L. irritans Noe.

1 La description paraîtra dans un travail ultérieur sur les Chironomides de la région
pàléàrctique.

190

J. J. KIEFFER

6. Costale atteignant presque l’extrémité alaire, tarses sans spinules, crochets

simples (Tersestlies) . Nouveau-Mexique . L. torrens Towns.

— Costalene dépassant pas le cubitus, crochets tarsaux bifides, à dents inégales. 7

7. Les 4 métatarses antérieurs armés de 6 paires de grosses spinules cylindri¬
ques noires . L. spinosipes n. sp.

— Métatarses inermes . » . 8.

8. Abdomen brun roux ou brun noir, articles antennaires 8 — 12 globuleux. Tunisie.

L. hyctlini'pennis n. sp.1

— Abdomen d’un jaune soufre, articles antennaires 8—12 très transversaux.

Tunisie . L. flaviventris h. sp.1

L. spinosipes n. sp. (Fig. 2.)

Ç. Noir, mat, glabre. Bouche pointue, brune, de moitié aussi longue
que la hauteur de la tête. Yeux arqués, glabres, distants de leur demie lon¬
gueur. Palpes bruns, composés de 2 ou
8 articles, selon que l’article basal est à
considérer comme palpigère ou comme
premier article, avant-dernier article
allongé et gros, graduellement aminci
dans la moitié distale, article terminal
cylindrique, un peu plus long que le
précédent et beaucoup plus mince, 6—7
fois aussi long que gros. Antennes bru¬
nes, de 18 articles, scape gros et con¬
formé comme d’ordinaire, 2e article
obconique, un peu plus long que gros,
8—12 transversaux, graduellement amin¬
cis, à col très court, verticilles plusieurs
fois aussi longs que les organes sensoriels,
18e pins gros que le 12e et un peu plus
long que les trois précédents réunis,
subcylindrique, sans stylet terminal.
Thorax peu convexe, un peu plus haut
que long. Balanciers blancs. Ailes hyali¬
nes, ciliées, finement ponctuées, les
points, formant presque des petites soies,
lobe basal presque rectangulaire, cubitus
atteignant la costale peu avant le milieu,
non dépassé paN la costale, deux fois
aussi long que le radius, ces 2 nervures très grosses, presque adjacentes,
formant une tache triangulaire jaune, base du cubitus ponctiforme, reliée

Fig. 2. Leptoconops spinosipes n. sp.
a, palpe ; b, flagellum de la $ ; c, patte
antérieure.

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

191

à la base alaire par une nervure parallèle à la tige du radius, la trans¬
versale ordinaire manque ; fourche intercalée fine, sortant de la base alaire,
bifurquée sous la transversale, rameau supérieur arqué, rapproché du bord
antérieur de l’aile, aboutissant près de la pointe alaire rameau inférieur
aboutissant à la pointe alaire ; discoidale fine, sortant également de la base
alaire, bifurquée un peu distalement de l’embouchure du cubitus, les 2 ra¬
meaux presque parallèles, l’antérieur très proche du rameau inférieur de
la fourche intercalée et parallèle à lui ; posti cale plus robuste que la discoi¬
dale et la fourche intercalée, d’un brun noir, bifurquée sous l’embouchure
du cubitus, rameau supérieur très arqué, l’inférieur continuant presque
la direction de la tige. Pattes blanchâtres, moitié distale des 4 fémurs pos¬
térieurs, parfois encore des 4 tibias postérieurs brune, sans longs poils,
pattes antérieures grosses, le tibia avec un peigne court, métatarse avec
6 paires de spinules cylindriques et noires, un peu plus long que les 2 articles
suivants réunis, 2—4 graduellement un peu raccourcis, le 4e cylindrique,
au moins de moitié plus long que gros, 5e plus long que le 4e mais plus mince,
crochets bifides, dents inégales, l’une grande, l’autre très petite ; pattes
intermédiaires plus grêles, sans peigne, quant au reste semblables aux
antérieures ; pattes postérieures à fémur plus gros qu’aux autres pattes,
tibia à peigne simple, grand, composé de 6— B spinules grosses, noires,
obtuses et de 2 éperons plus longs, métatarse sans spinules cylindriques,
mais muni ventralement de spinules ordinaires, courtes et denses, le 2e
article a des spinules encore plus faibles et moins denses, crochets égaux,
grands tous deux. Abdomen déprimé, pas plus long que le reste du corps,
rouge, avec une tache brune sur le 2e tergite, les tergites suivants brunâtres,
parfois la couleur rouge est remplacée par une couleur blanchâtre ; segment
anal sans longues lamelles, celles-ci pas plus longues que larges. — L. 1*2 mm.

Nouvelle- Guinée : Tamara, Berlinhafen (Bíró, 1896), nombreux exem¬
plaires.

6. Genre Stilobezzia Kieff.

Aucun représentant de ce genre n’était connu pour l’ Australie, sauf
peut-être Ceratoyogon tigrinus Skuse, dont les crochets tarsaux sont égaux
et courts.

S. pictipes n. sp. (Fig, 3.)

Ç. Blanchâtre. Front et bouche d’un roux brun sombre. Yeux glabres,
confluents ou séparés tout au plus par une fine ligne. Palpes d’un brun
noir. Articles antennaires 3— 9 noirs avec la base blanche, graduellement
allongés, le 3e presque globuleux, le 9e distinctement plus long que gros

192

J. J. Kl EFFER

et presque cylindrique ; articles 10—14 d’un brun noir, ensemble à peine
plus longs que 2—9 réunis, chacun deux fois aussi long que le 9e, cylin¬
drique. Mesonotum d’un brun sombre, convexe, mat, subglabre, les épaules
un peu plus claires. Balanciers blancs. Ailes hyalines, lobe presque rectan¬
gulaire, cubitus atteignant le tiers distal, non dépassé par la costale, au
moins de moitié plus long que le radius, parallèle au bord antérieur, à l’em¬
bouchure il së courbe subitement vers le bord ; Ie cellule radiale rectan¬
gulaire, deux fois aussi longue que large, base du cubitus presque perpen¬
diculaire comme la transversale, tige de la discoidale
dépassant la moitié du cubitus, bifurcation de la posticale
proximale de la transversale, rameau postérieur n’atteig¬
nant que la moitié de l’antérieur, celui-ci arqué. Pattes
blanchâtres, coxæ sombres, fémurs inermes, non grossis,
les antérieurs et postérieurs avec 2 anneaux bruns, les
intermédiaires avec 1 anneau brun avant l’extrémité di¬
stale, tous les tibias sont ornés dorsalement de nombreux
points et traits noirs, leur bout distal, comme les arti¬
culations des tarses sont noirs ; tarse postérieur à peine
plus long que le tibia, 8e article de tous les tarses pas ou
à peine plus long que gros, 4e transversal, noir, prolongé
ventralement en 2 lobes dirigés en avant, ~5e au moins
aussi long que le 8e et 4e réunis, minces, arqués, ayant à sa base une paire
despinules cylindriques, sauf au tarse postérieur ; crochets inégaux, le grand
égalant les deux tiers dé l’article, l’autre très petit. Abdomen convexe,
cussi large que le thorax, mat et presque glabre ; tergites parcourus par
une bande longitudinale sombre, qui renferme au bord antérieur un point
blanc ; côtés des tergites avec un point noir; sternites à bord postérieur
brun. — L. 2 mm.

N. S. Wales: Parramatta (Bíró, 1900).

7. Genre Heteromyia Say.

L’unique espèce à rapporter ici a 2 cellules radiales nettement séparées.

H. brevibarba n. sp.

$. Noir. Yeux glabres, séparés par un espace triangulaire et brillant.
Palpes longs, Ie et 8e articles assez courts, deux fois aussi longs -que gros,
2e et 4e longs. Antennes brun noir, scape et base des 8 articles suivants
d’un roüx brun, articles 10—14 filiformes, ensemble deux fois aussi longs
que lès articles 2—9 réunis, chacun plus de 3 fois aussi long que le 9f, sans

Fig. 3. Stilobezzia
pictipesn.s p. Les 3
derniers articles
du tarse posté¬
rieur.

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

193

verticille, mais à poils épars, 3—9 subcylindriques, au moins deux fois
aussi longs que gros, à verticille court, pas plus long ou à peine plus long
que l’article. Thorax convexe, plus haut que long, armé d’une spinűié au
milieu du bord antérieur. Mesonotum brillant et glabre. Balanciers brun
noir, tige pâle. Ailes hyalines, toutes les nervures noires, base graduelle¬
ment amincie, cubitus atteignant au moins le tiers distal de l’aile, non
dépassé par la costale, 2 fois aussi long que le radius, Ie cellule radiale
linéaire, 8 fois aussi longue que large, base du cubitus très oblique, pas plus
longue que la transversale, celle-ci perpendiculaire, bifurcation de la dis¬
coidale proximale de la transversale, rameau postérieur fortement sinueux,
courbé proximalement par en bas, dist alement par en haut, bifurcation
de la posticale sous la transversale, anale bifurquée, fourche intercalée nulle.
Pattes d’un brun sombre, fémur antérieur noir, 2 premiers articles de tous
les tarses blanchâtres ; fémur antérieur très fortement épaissi, armé ven-
tralement de nombreuses spinules, tibia antérieur arqué, un peu plus court
que le fémur et appliqué à lui, les 4 autres fémurs sont plus longs et non
grossis, avëc 1 spinűié au tiers distal, les 2 postérieurs sont faiblement renflés
en massue distalement ; tibia postérieur avec des soies alignées dorsalement,
tarse postérieur un peu plus long que le tibia, son métatarse deux fois aussi
long que le 2e article, 3e article guère plus long que gros, faiblement grossi
distalement, 4e plus gros, transversal, cordiforme, 5e un peu plus long que
le 3e et le 4e réunis, guère plus court que le 2e, mince, avec 5 paires de spi¬
nules cylindriques noires ; crochets longs, égaux, atteignant au moins la
moitié de l’article ; tarse des 4 autres pattes de même conformation, sauf
qu’au tarse antérieur le 3e article est cordiforme comme le 4e, le 2e un peu
plus court que le 5e, le métatarse non deux fois aussi long que l’article sui¬
vant. Abdomen déprimé, aussi large que le thorax, 1er tergite avec une
tache rousse. — L. 3 mm.

Queensland: Brisbane (Bíró, 1900).

8. Genre Didymorphleps Weyenb.

Il faut rapporter à ce genre une espèce d’Australie, qui m’est inconnue
et qui a été décrite par Skuse sous le nom de Ceratopogon latipennis.

9. Genre Palpomyia Megerle.

Aucune espèce de ce genre n’était connue pour l’Australie ; les deux
suivantes sont no uve liés.

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

13

194

J. J. KIEFFER

1. Article 5e des tarses inerme, grossi proximalement au tarse antérieur, article
4e profondément bilobé, chaque lobe prolongé ventralement et terminé par

une spinűié cylindrique noire . . 1. P. bifasciata n. sp.

— Article 5e des tarses non grossi, armé de 3 paires de spinules cylindriques
noires, article 4e non prolongé ventralement en deux lobes.

2. P. imparunguis n. sp.

1. P. bifasciata n. sg.

Ç. Noir, mat, glabre. Vertex d’un roux brun. Yeux glabres, confluents
au vertex. Palpes longs, 4e article le plus long. Antennes d’un brun noir,
articles 2—9 d’un roux brun à leur base, subcylindriques, à peine amincis
dans leur partie distale, 3—9 au moins 2 fois aussi longs que gros, articles
10— 14 ensemble plus longs que 2—9 réunis, filiformes, chacun plus de 2 fois
aussi long que le 9e. Thorax plus haut que long, convexe, avec une spinűié
au milieu du bord antérieur. Scutellum d’un roux brun. Balanciers d’un
jaune roussâtre. Ailes blanchâtres, avec 2 bandes transversales brunes,
dont la Ie s’étend du bord antérieur jusqu’à la bifurcation de la posti cale,
en couvrant tout le radius et la transversale, la 2e relie l’embouchure du
cubitus à la discoidale ; cubitus non dépassé par la costale, presque 3 fois
aussi long que le radius, atteignant presque le cinquième distal de l’ailé,
sa base très oblique, à peine plus longue que la transversale, celle-ci perpen¬
diculaire, Ie cellule radiale deux fois aussi longue que large, bifurcation
de la discoidale proximale de la transversale, ce qui est aussi le cas pour
la posticale, fourche intercalée nulle. Pattes brunes ou d’un, brun sombre,
patte antérieure sauf le tibia et aux 4 autres pattes le trochanter, l’extré¬
mité distale du fémur et le tarse d’un jaune roux ou roux brun ; fémurs
non grossis, l’antérieur avec 4 spinules dans sa moitié distale, les 4 autres
inermes, les 2 pattes postérieures plus longues que les 4 autres, 3e article
tarsal transversal, au tarse postérieur presque transversal, cordiforme, le
4e transversal, cordiforme, prolongé ventralement en 2 lobes dirigés en avant
et terminés en une longue spinűié cylindrique et noire ; 5e article plus long
que les 2 précédents réunis, inerme, au tarse antérieur il est fortement
renflé à sa base ; crochets de tous les tarses inégaux, le grand atteignant
les deux tiers de l’article, presque 3 fois aussi long que le petit. Tergites
2—5 ayant dans leur moitié postérieure une bande transversale jaune
rougeâtre, prolongée en avant au milieu. — L. 4 mm.

Queensland : Brisbane (Bíró, 1900); 3$.

2. P. imparunguis n. sp.

$. D’un noir brun, brillant, glabre. Yeux presque confluents au vertex,
distants postérieurement par un espace triangulaire, antérieurement par une

chironomides ^Australie.

195

ligne très fine. Antennes d’un roux brun, articles 10— 14 d’un brun noir, en¬
semble distinctement plus longs que 2— 9 réunis, filiformes, chacun 8 fois
aussi long que le 9e, avec un verticille de poils situé à sa base et plus long
que les autres poils, articles 3—9 subcylindriques, presque 2 fois aussi longs
que gros. Thorax plus haut que long, avec une spinűié au milieu du bord
antérieur. Tige des balanciers pâle. Ailes subhyalines, fortement lobées à la
base, nervures brunes, cubitus proche de la pointe alaire, plus rapproché
que le rameau inférieur de la discoidale, 2% fois aussi long que le radius,
Ie cellule radiale 2—8 fois aussi longue que large, base du cubitus très
oblique, un peu plus longue que la transversale, celle-ci presque perpendi¬
culaire, bifurcation de la discoidale proximale de la transversale, celle de
la posti cale encore plus proximale. Pattes brunes, les 2 premiers articles
tarsaux plus clairs, les 2 pattes postérieures plus longues que les 4 autres, fé¬
murs non grossis, l’antériem* avec 4 spinules dans sa moitié distale, les 4
autres inermes, tarse postérieur un peu plus long que le tibia, 9e article
de tous les tarses pas ou à peine plus long que gros, 4e transversal, cordi-
forme, mais non prolongé en 2 lobes, 5e plus long que les 2 précédents
réunis, égal au 2e, mince, arqué, muni dans sa moitié proximale de 3
paires de spinuleS cylindriques noires ; crochets inégaux, le grand égalant
les deux tiers de l’article, au moins 2 fois aussi long que le petit, chacun
avec un petit angle basal. Abdomen presque cylindrique, beaucoup plus
mince que le thorax. — L. 8 mm.

Nouvelle- Guinée, S. E. : Moroka, à une hauteur de 1300 m.

10. Genre Sphaeromias Steph.

L’espèce suivante est la première de ce genre, pour l’Australie.

S. tenuissima n. sp.

$. Noir, mince et grêle. Tête d’un roux brun sombre, à peine trans¬
versale vue de devant. Front et bouche d’un jaune roux, celle-ci de moitié
aussi longue que la hauteur de la tête. Yeux séparés par un espace linéaire
égalant leur largeur terminale. Palpes blanchâtres, 4e article obtus, plus
long que le 3e, avec quelques longues soies, plus court que le second. An¬
tennes très longues et très minces, distinctement plus longues que le corps,
scape roux jaune, articles 2—9 blanchâtres, 10—14 bruns, le 2e cylindrique,
deux fois aussi long que le 3e, 3—9 subcylindriques, plus de 4 fois aussi
longs que gros, 10—14 ensemble aussi longs que 2—9 réunis, filiformes,
chacun 2—3 fois aussi long que le 9e. Thorax brillant, glabre, aussi haut
que long, peu convexe, avec une spinűié au milieu du bord antérieur. Balan-

13*

196

J. J. KIEFFER

ciers blanchâtres. Ailes subhyalines, à peine lobées, nervures d’un brun
noir, cubitus arqué, aboutissant près de la pointe alaire, plus proche de
celle-ci que le rameau inférieur de la discoidale, B fois aussi long que le radius,
Ie cellule radiale 2—3 fois aussi longue que large, base du cubitus très
oblique, plus longue que la transversale, celle-ci perpendiculaire, bifurca¬
tion de la discoidale proximale de la transversale, située au-dessus de celle
de la posticale. Pattes minces et longues, d’un brun noir, tarses blanchâtres,
patte antérieure d’un jaune pâle, extrémité distale du fémur noire, le tibia
brun avec un grand anneau jaune avant l’extrémité distale, les 4 fémurs pos¬
térieurs avec un anneau jaune situé avant leur extrémité distale, les 4 tibias
postérieurs avec un anneau distal jaune plus grand, tarses un peu plus longs
que les tibias, métatarse postérieur plus de 2 fois aussi long que le 2e ar¬
ticle, 3e article au moins 2 fois aussi long que gros, 4e noir à tous les tarses,
transversal, prolongé ventralement en 2 lobes qui se terminent en une
longue spinűié cylindrique et noire, 5e article inerme, arqué, plus long
que le 3e et le 4e réunis, fortement grossi au tarse antérieur, crochets de tous
les tarses grands, atteignant presque les deux tiers de l’article, aux 4 tarses
antérieurs ils sont égaux, aux 2 tarses postérieurs inégaux, l’un légèrement
plus grand que l’autre. Abdomen d’un brun noir, beaucoup plus mince
que le thorax, lamelles blanches. — L 2*5 mm.

Nouvelle- Guinée : Yomba (Biró, 1901).

11. Genre Bezzia Kieff.

Ce genre ne comprenait jusqu’ici aucune espèce d’Australie. Les
deux suivantes se distinguent de la façon suivante :

1. Dernier article des tarses avec 5 paires de spinules cylindriques et noires;

tous les fémurs armés de spinules noires . 1. B. curticornis n. sp.

— Dernier article des tarses inerme; seulement les fémurs antérieurs avec 5 ou
6 spinules . 2 .B. australiensis n. sp.

1. B. curticornis n. sp.

$. D’un jaune fauve, mat et pruineux. Yeux séparés par leur largeur
terminale. Article 2e des palpes un peu grossi, aussi long que le 3e et le 4e
réunis, ceux-ci subégaux. Antennes brunes, courtes, n’atteignant pas la
base alaire, scape roux brun, articles 3—9 serrés, brièvement elliptiques,
à peine plus longs que gros, articles 10—14 cylindriques, ensemble aussi
longs que 2—9 réunis, chacun 2 fois aussi long que gros. Thorax fortement
convexe, plus haut que long, dépourvu de spinűié en avant. Mesonotum
glabre, avec une bande médiane d’un brun sombre, linéaire, divisée par

CHIRONOMIDES D AUSTRALIE.

197

une fine ligne longitudinale, raccourcie en arrière ; le tiers antérieur et les
côtés du mesonotum également brun noir. Scutellum jaune pâle, avec de
longues soies. Balanciers d’un jaune pâle. Ailes blanchâtres, à lobe presque
rectangulaire, avec une tache sombre peu distincte, située dans la fourche
de la nervure anale, cubitus atteignant le dernier cinquième de l’aile, non
dépassé par la costale, plus proche de la pointe alaire que le rameau posté¬
rieur de la discoidale, au moins 2 fois aussi long que le radius, sa base très
oblique et plus longue que la transversale, celle-ci perpendiculaire, bifur¬
cation de la discoidale proximale de la transversale, celle de la posticale
située sous la transversale, rameau antérieur, continuant la direction de la
tige, le postérieur très oblique. Pattes médiocrement grosses, d’un jaune
pâle, 5e article tarsal noir ; moitié distale de tous les fémurs armée de spinules
noires, celles-ci plus longues que d’ordinaire, atteignant en longe ur la
moitié de la grosseur du fémur, à 6 ou 7 aux 4 fémurs antérieurs, à 4 ou 5
aux 2 fémurs postérieurs, les 2 pattes postérieures ont en outre, sur le fémur,
le tibia et le tarse, des soies assez longues, les 4 pattes antérieures avec
des soies plus courtes ; tarse postérieur distinctement plus long que le tibia,
8e article de tous les tarses cylindrique, 2—8 fois aussi long que gros, 4e
à peine plus long que gros, tronqué obliquement mais, non lobé, 5e au moins
aussi long que le 8e et le 4e réunis, mince, arqué, avec 5 paires de spinules
cylindriques et noires ; crochets tarsaux grands, atteignant les deux tiers
de l’article, égaux, bifides, les 2 rameaux inégaux, le grand au moins 8 fois
aussi long que le petit. Abdomen d’un jaune blanchâtre, déprimé, aussi
large que le thorax. — L. 8 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

2. B. australiensis n. sp.

$. D’un brun noir et mat, tête brune. Antennes séparées par un espace
triangulaire aminci en fine ligne en avant. Article 4e des palpes un peu
plus long que le 8e, plus court que le 2e, sans longs poils. Antennes atteignant
le bord postérieur du thorax, articles 8—9 cylindriques, un peu plus longs
que gros, articles 10— 14 ensemble un peu plus longs que 2—9 réunis, fili¬
formes, chacun un peu plus de 2 fois aussi long que le 9e. Thorax fortement
convexe, plus haut que long, sans spinűié en avant. Mesonotum glabre,
avec 8 bandes longitudinales d’un brun roux, la médiane percurrente, linéaire,
bordée de couleur plus claire, les latérales raccourcies en avant ; épaules
avec 8 ou 4 petites taches blanches. Scutellum avec quelques soies. Pétiole
des balanciers pâle. Ailes hyalines, graduellement amincies à la base,
cubitus non dépassé par la costale , 2 % fois aussi long que le radius, atteignant
au moins le dernier quart alaire, plus éloigné de la pointe alaire que le rameau

198

J. J. KIEFFER

postérieur de la discoidale, mais plus rapproché que le rameau antérieur
de la posticale, dans sa moitié distale il est rapproché de la costale et l’étroit
espace qui les sépare est assombri ; bifurcation de la discoidale proximale
de la transversale, celle de la posticale est distale de la transversale ; fourche
intercalée nulle, comme d’ordinaire dans ce genre. Pattes grêles, fémur et
tibia des 2 pattes antérieures avec 2 anneaux jaunes, tibia intermédiaire
avec un anneau jaune près de l’extrémité distale, tibia postérieur avec un
grand anneau jaune près du milieu et la base jaune, tarses tous jaunes,
extrémité distale des articles 1—8 et les articles 4 et 5 noirs ; fémur antérieur
avec 5 ou 6 spinules dans sa moitié distale, les autres inermes, tous les
tarses un peu plus longs que les tibias, 8e article du tarse postérieur au moins
2 fois aussi long que gros, 4e transversal, cordiforme, 5e plus long que le 8e,
mince, arqué, inerme ; crochets de longueur médiocre, atteignant le tiers
de l’article, avec une minime dent à leur base. Abdomen déprimé, guère
plus étroit que le thorax. — L. 2*8 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 2 $; un 8e exemplaire avait
les 4 pattes; postérieures roussâtres, avec le tibia et le tarse jaunes, le tibia
postérieur ayant près de l’extrémité un anneau noir et, près de sa base,
un autre plus grand.

12. Genre Acanthohelea n, g.

Voisin de Palpomyia, mais en différant surtout par la bifurcation de la
discoidale, qui est distale de la transversale et par les pattes qui ont lès
fémurs et les tibias spinuleux.

1. A. pruinosa n. sp.

(J. D’un jaune roux, mat et pruineux. Tête vue de devant circulaire.
Bouche brun noir, mince et longue, plus longue que la hauteur de la tête.
Yeux glabres, confluents au vertex. Palpes noirs, très longs, de 4 articles,
dont le 2e est un peu plus long que le 4e, non grossi, 8e distinctement plus
court que le 4e, celui-ci sans longs poils. Antennes de 14 articles, panache
d’un jaune d’or, atteignant le 18e article, scape d’un roux brun, articles
2—11 jaunes, 12—14 d’un brun noir, articles 8—11 cylindriques, distincte¬
ment plus longs que gros, les 8 derniers articles sont allongés, filiformes,
chacun 8 fois aussi long que le 11e, le 12e et le 18e ont un long verticille
à leur base. Thorax plus haut que long, convexe, dépourvu de spinűié en
avant, glabre, sauf quelques soies au scutellum et sur les côtés du mesonotum.
Balanciers bruns, extrémité de la massue blanchâtre. Ailes subby aimes,
lobées, glabres, avec 2 faibles taches brunâtres, l’une sur la transversale,
l’autre à l’embouchure du rameau antérieur de la fourche intercalée, celle-ci

CHIRO NQMID.ES d’AUSTRALIE.

199

bien marquée, mais plus fine que les autres nervures, cubitus atteignant le
dernier tiers de l’aile, non dépassé par la costale, 2 fois aussi long que le
radius, sa base très oblique et plus courte que la transversale, celle-ci à peine
oblique ; Ie cellule radiale linéaire, 3 fois aussi longue que large, discoidale
brièvement pétiolée, sa tige un peu plus longue que la transversale, bifur¬
cation de la posticale sous la transversale, rameau antérieur continuant
la direction de la tige, rameau postérieur très oblique, anale non bifurquée.
Pattes d’un brun noir, non grossies, les 2 antérieures d’un roux jaune, ar¬
ticles 1—3 de tous les tarses blanchâtres, 4e et 5e noirs ; pattes postérieures
un peu plus grosses et pas plus longues que les 4 antérieures, tous les fémurs
sont armés de courtes spinules non seulement sur leur partie ventrale,
mais sur tout leur pourtour, tibias avec des spinules semblables, mais plus
longues et plus éparses ; tarses distinctement plus longs que les tibias, méta¬
tarse postérieur aussi long que les 2 articles suivants réunis, 3e article plus
de 3 fois aussi long que gros, métatarse antérieur plus long que les 2 articles
suivants réunis, 4e article de tous les tarses transversal, cordiforme, prolongé
en 2 lobes sur le dessous, 5e mince, au moins aussi long que le 3e, arqué et
inerme ; crochets de longueur médiocre, égalant le tiers de l’article, égaux
et simples. Abdomen d’un brun noir, un peu plus clair dorsalement en
avant, faiblement poilu, de moitié plus long que le reste du corps, beaucoup
plus étroit que le thorax, subcylindrique ; pince grosse, plus grosse que
l’abdomen, articles terminaux très minces. — L. 3*5 mm.

N. S. Wales : Sydney (Biró, 1900).

13. Gen. Brachypogon Kieff.

A rapporter ici Ceratopogon imperfectus Skuse d’Australie.

H. Subfam. TANYPODINAE.

I. Genre Procladius Skuse.

Les espèces australiennes qui reviennent à ce genre se répartissent
comme il suit :

1. Ailes sans taches ; transversale parfois bordée de brun . 2.

-- Ailes avec des taches brunes ailleurs que sur la transversale . 4.

2. Tarse antérieur du mâle à longs poils dressés, transversale, noire, non bordée

de brun . 3. P. villosimanus n. sp.

— Tarse antérieur du mâle sans longs poils . . . . . 3.

3. Nervure transversale noire et bordée de brun, thorax jaune pâle en majeure

partie . . . 1. P. australiensis n. sp.

200

J. J. KIEFFER

— Nervure transversale pas plus sombre que les austres, thorax noir, avec une

tache jaune sur les épaules . . P. paludicola Skuse.x

4. Ailes avec 5 taches enfumées . 2. P. pentastictus n. sp.

— Ailes avec B taches enfumées . P. pictipennis Skuse.

— Ailes avec 1 tache enfumée renfermant une espace hyaline. .P. singnifer Meij.

1. P. australiensis n. sp. (Fig. 4.)

cJÇ. D’un jaune pâle (Ç) ou jaune rougeâtre (<?), mat. Tête blanchâtre,
comme le pronotum. Yeux glabres, découpés à angle droit supérieurement,
séparés de la moitié de leur largeur terminale, la partie amincie linéaire et
deux fois aussi longue que large (<?) ou aussi large que longue ($). Palpes
longs et noirs. Antennes du brunes, scape noir, panache gris, articles 3—13
très transversaux, 14e de moitié plus long que 2—13 réunis, 15e court,
graduellement aminci en un stylet, muni d’une longue soie. Antennes de
la Ç de 13 articles, d’un brun noir, 2e article allongé,
3—12 aussi gros que longs, à verticilles courts, 13e grossi,
pointu, avec un verticille basal. Pronotum bilobé. Thorax
plus long que haut, peu convexe, pruineux dorsalement.
Mesonotum avec 3 bandes longitudinales brunes et con¬
fluentes, la médiane percurrente, linéaire, traversée par
une ligne médiane plus sombre et marginée latéralement
de noir; les latérales nulles en avant. Metanotum et
mesosternum d’un brun noir. Balanciers blancs. Ailes
hyalines et glabres, dépassant de beaucoup l’abdomen
chez la femelle, les 2 transversales et la base du cubitus
noires et bordées de noir, costale dépassant notablement
le cubitus, aboutissant presque à la pointe alaire, radius
distinctement bifurqué, transversale antérieure presque
perpendiculaire, distinctement plus longue que la postérieure, tige de la
posticale aussi longue que le rameau inférieur. Pattes jaunâtres ou roussâ-
tres, extrémité distale des tibias noire, les 4 articles distaux des tarses
brun noir, tibia antérieur au moins de moitié plus long que le métatarse,
articles 2—5 graduellement raccourcis, le 4e cylindrique, presque 3 fois
aussi long que gros ; empodium un peu plus court que les crochets,
filiforme, à poils simples, crochets peu arqués, avec 2 ou 3 soies à leur
base ; toutes les pattes pubescentes, sans longs poils. Abdomen du mâle
grêle, tergites 1 et 8 transversaux, les autres allongés et graduellement
amincis, 7e et 8e les plus larges, 2e avec une bande transversale noire qui
traverse la moitié antérieure, 3—8 avec une bande beaucoup plus large,

Fig. 4. Procladius
australiensis n. sp.
Moitié de la pince
du mâle.

1 Cette espèce revient plutôt au genre suivant, l’aile étant velue distalement.

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

201

qui ne laisse qu’un tiers ou quart libre. Pince d’un brun noir, assez
grosse, mais moins que le 8e segment, articles terminaux pubescents,
beaucoup plus courts que les basaux, graduellement amincis en pointe,
bout distal noir. Tergites de la femelle d’un brun noir, sauf le bord posté¬
rieur. — L. 4 '5 mm, Ç 8 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 5 <J, 5 Ç.

Var. bipunctatus n. var. — çJÇ. Bifurcation du radius noire, offrant ainsi
2 points noirs, surface faiblement teintée, avec 5 petits espaces blanchâtres
et situés l’un entre les 2 rameaux du radius, les autres sur le bord postérieur
de l’aile, entre la costale et la discoïdale, entre la discoidale et le rameau
antérieur de la posticale, entre les 2 rameaux de la posticale et avant
l’embouchure du rameau postérieur de la posticale ; ailes fortement irrisées.
Panache du mâle d’un brun noir. — L. (J 2*5 mm, $ 1*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 1 2 Ç.

2. P. pentastictus n. sp, (Fig. 5.)

Ç. Tête blanchâtre. Yeux conformés comme chez l’espèce précédente.
Antenne de 13 articles, d’un roux brun sombre, 13e article d’un brun noir,
2 et 3 transversaux, 4—12 aussi longs ou à peine plus longs que gros, avec
un verticille court, 13e gros et long, avec un verticille plus long que celui
des précédents, terminé par un stylet.

Pronot um blanchâtre, bilobé- Thorax
brunâtre, avec 3 bandes pruine uses
comme chez le précédent ou encore
thorax coloré comme chez le précédent.

Scutellum brun noir. Balanciers blancs.

Ailes à petit lobe basal arrondi, grand
lobe presque rectangulaire, surface glabre,
blanchâtre avec 5 taches d’un brun noir
situées 1 0 sur les 2 transversales et la
base du cubitus, 2° dans la cellule cubi¬
tale distalement de la bifurcation du

radius, 3° entre la discoïdale et le milieu du rameau antérieur de la
posticale, 4° à la base de la cellule posticale et se prolongeant de
là, en fine bande, le long du rameau postérieur jusqu’au bord alaire,
5° une grande tache arrondie, parfois divisée, s’étendant du milieu de la
tige de la posticale jusqu’au bord postérieur de l’aile ; on observe encore
une trace de tache au bord postérieur, à la base de l’aile ; nervation comme
chez l’espèce précédente. Pattes colorées et conformées comme chez le
précédent, sauf que le tibia antérieur est seulement d’un tiers plus long

Fig. 5. Procladius 'pentastictus n. sp. —
Flagellum de la femelle.

202

J. J. KIEFFER

que le métatarse. Abdomen d’un brun sombre, un étroit bord postérieur
des tergites jaune. — L. 1*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 4 Ç.

3. P. villosimanus n. sp.

D’un jaune pâle. Palpes brunâtres. Antennes de 15 articles, panache
et scape d’un brun sombre, articles suivants bruns, 3—18 un peu transver¬
saux, 14e de moitié plus long que 2—13 réunis, 15e avec un stylet pubescent
et assez long. Mesonotum mat, avec 3 bandes longitudinales cendrées,
confluentes j la médiane linéaire, nulle dans la moitié postérieure, les laté¬
rales nulles au tiers antérieur. Scutellum d’un jaune blanchâtre. Metanotum
et mesosternum d’un brun noir. Balanciers blancs. Ailes hyalines, glabres,
les 2 transversales et la base du cubitus noires, mais non bordées de brun,
transversale antérieure plus longue que la postérieure et faiblement oblique,
radius bifurqué, cubitus médiocrement dépassé par la costale, tige de la
posticale guère plus courte que le rameau inférieur. Pattes d’un jaune pâle ;
tibia antérieur de moitié plus long que le métatarse, articles 2— 5 graduelle¬
ment raccourcis, le 4e cylindrique, 2e et 3e à poils dressés et deux fois aussi
longs que la grosseur de l’article.; Abdomen roux brun, bord postérieur des
tergites plus clair, pince brunâtre. — L. 3*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

2. Genre Trichotanypus Kieff.

; j i. f ' ■ "

T. subglaber n. sp.

> u V • . .''■■■•

Ç. Brun noir. Antennes de 13 articles, brun noir, à verticilles très
courts, articles 3— 12 subglobuleux, 13e grossi, aussi long que les 3 précédents
réunis. Thorax d’un jaune brunâtre, avec 3 bandes cendrées, pruine uses,
confluentes, la médiane percurrente, marginée de brun sombre et parcourue
par une ligne longitudinale sombre, les latérales nulles au tiers antérieur.
Metanotum et mesosternum brun noir. Balanciers blancs. Ailes hyalines,
glabres, sauf au tiers distal qui offre des poils épars et appliqués ; nervation
comme chez Procladius australiensis , sauf que le rameau antérieur du radius
n’est pas oblique, mais perpendiculaire à la costale et que l’auxiliaire n’est
représentée que par un vestige qui disparait vis-à-vis de la transversale.
Pattes jaunâtres, les 4 derniers articles tarsaux d’un brun noir, tibia antérieur
d’un quart ou d’un tiers plus long que le métatarse. Abdomen sans couleur
claire. — L. 1*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

203

3. Genre Tanypus Meig.

1. T. monilis L.

<J. Blanc. Mesonotum fortement prnineux dë gris, avec 3 bandes
confluentes sombres, la médiane raccourcie en arrière, les latérales raccourcies
en avant. Ailes à taches enfumées sur la Ie et la 2e transversales, entre la
tige de la posticale et le bord postérieur, en outre le tiers distal offre de
nombreuses taches brun noir; cubitus non dépassé par la costale. Tarse
antérieur seulement finement pubescent, articles 2— 4 de tous les articles
tarsaux noirs dans leur moitié distale, le 5e noir en entier. Quant au reste,
semblable aux individus d’Europe. \if \/f

Sydney, Jardin botanique^ (Biró, 1900).

Tanypus minimus Kieff. 1^13 (non Kieffer 1911) est à changer

en T. inconspicuus n. nb\.

' ;• W ' . \ - X. ■' \J /

EI. Subfam. 0HIE0N0MINAE.

' ' Vx:v\\

1 '\A) Chironomariae.

1. Genre Riethia n. g.

Ce genre, dédié à M. Jos. Thèod. Rieth, qui s’est appliqué à l’étude
des premiers états des' Chironomidés, se distingue de tous les autres du
même groupe et de la même sous-famille par la conformation des quatre
tibias postérieurs. L’extrémité distale de ces tibias n’offre pas l’anneau
crénelé et plus ou moins interrompu, mais deux éperons mobiles, dont les
deux tiers basaux sont extrêmement -élargis en forme d ’écaille transversale,
à bords finement pectinés ; ce qui rapproche ce genre des Tanypodinae. Le
tibia antérieur a un éperon. Les deux espèces, dont se compose ce genre, se
distinguent comme il suit : > . u

1. Ailes tachetées . . 1. B. stictoytera n. sp.

— Ailes sans taches . . 2 .B. astida n. sp

1. R. stictoptera n. sp. (Fig, 6.)

cJ Ç. D’un jaune roussâtre pâle. Yeux glabres, fortement arqués,; amincis
au vertpx, où ils sont distants de 2—3 fois leur largeur terminale, partie
amincie presque 8 fois aussi longue que large chez le mâle, 2 fois seulement
chez la femelle. Palpes pâles ou d*un brun noir, très longs, 1er article pas
plus long que gros, 2e et 3e 4 fois aussi longs que gros; 4e presque deux fois

204

J. J. KIEFFER

aussi long que le 3e et moins gros. Antennes du mâle brunâtres, de 14 articles,
scape roux, panache jaunâtre, articles 3—13 transversaux, 14e 2 fois aussi
long que 2—13 réunis. Antennes de la femelle blanchâtres, de 6 articles,
le 6e noir, plus mince, subcylindrique, d’un tiers plus long que le 5e, avec
un long poil distal, 2e article allongé, rétréci au milieu, 3—5 fusiformes,
avec un long verticille. Mesonotum très brillant, blanchâtre, avec 3 bandes
d’un jaune roux, raccourcies comme d’ordinaire. Scutellum rougeâtre pâle.

Fig. 6. J ïiethia stictoptera n. g., n. sp. a, flagellum de la femelle; b, extrémité du tibia
postérieur ; c, moitié de la pince du mâle.

Metanotum et mesosternum d’un jaune roux plus sombre. Balanciers blancs.
Ailes hyalines, glabres, avec 2 petites taches noirâtres, l’une couvrant les
2 transversales et la base du cubitus, qui sont noires, l’autre sur la bifur¬
cation de la posticale ; nervure auxiliaire atteignant le tiers du radius,
2e longitudinale aboutissant 2—3 plus loin du cubitus que du radius, cubitus
non dépassé par la costale, un peu plus rapproché de la pointe alaire que
la discoidale, bifurcation de la posticale située sous la transversale, celle-ci
petite, oblique, moins petite que la base du cubitus ; base alaire lobée. Pattes

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

205

d’un jaune pâle, genoux, extrémité distale des tibias et des 4 premiers articles
tarsanx ainsi que le 5e article noirâtres ; tibia antérieur un peu plus court
que le métatarse, avec un éperon noir, faiblement dentelé et aussi long
que la grosseur du tibia ; tarse à peine pubescent, articles graduellement
raccourcis; crochets, empodium et pulvilles comme chez Chironomus. Aux
quatre tibias postérieurs l’anneau crénelé des Chironomariae est remplacé
par deux éperons noirs et de grandeur inégale, ayant leur tiers distal étroit
et simple, tandis que les deux tiers basaux sont fortement élargis en une
écaille transversale, striée en éventail et à bords finement dentelés ou pecti-
nés ; ces dents sont au nombre de 24 sur le grand éperon, denses, linéaires
et petites. Tous les tergites ont, au tiers postérieur, une bande transversale
noire. Pince brune et petite ; articles terminaux minces et glabres dans lem'
moitié distale, pubescents, larges et graduellement amincis dans leur moitié
basale, leur extrémité se prolonge en une fine dent ou stylet, en dessous
de laquelle le bord médian porte 4 soies rigides alignées ; appendices supé¬
rieurs ne dépassant pas les articles basaux, glabres, droits, linéaires, extré¬
mité incurvée et pointue ; appendices inférieurs pas plus longs que les supé¬
rieurs, mais deux fois aussi larges, arrondis au bout distal, finement pubescents
et avec quelques poils plus longs, mais sans les longs poils arqués des Chiro¬
nomus. — L. (J 4*2 mm, Ç 4. mm. S|

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 2 3 Ç.

2. R. asticta n. sp.

Ç. Ailes sans taches, nervure transversale noire. Eperon du tibia
antérieur beaucoup plus court que la grossure du tibia, tarse antérieur
brisé. Pour tout le reste, semblable au précédent. — L. 5 mm.

N. S. Wales: Springwood (Biró, 1900).*

2. Genre Chironomus Meig.

Il est remarquable que, chez aucune espèce australienne du genre.
Chironomus, le mâle n’a le tarse antérieur barbu ; chez toutes, les antennes
sont de 12 articles (cJ) ou de 6 (Ç).

1. Ailes tachetées, L. 3—5 mm . Ch. nubifer Skuse.

— Ailes sans taches . . 2.

2. Corps vert au moins en partie ... . . . . 3.

— Corps sans couleur verte . . . 21.

3. Nervure transversale noire, thorax vert, avec 3 bandes sombres . 4.

— Nervure transversale non noire, pas plus sombre que le radius et le cubitus,

sauf chez C. imberbis, où elle est un peu plus sombre . 5.

4. Abdomen brun sur le dessus, côtés et bord postérieur des tergites d’un vert
pâle L. 9*5 mm . . C. duplex Walk.

206

J. J . ( KIEEFER.

— Abdomen vert, bord postérieur des segments largement assombri. L. 8*4 mm.

C. imitans Walk.

— Abdomen gris blanchâtre, tergite 2—6 à tache noire.

C. novaeguineensis Meij.

5. Cubitus aboutissant à la pointe alaire. L. 1*8. mm . C. seorsus Skuse.

— Cubitus aboutissant au bord avant la pointe alaire . 6.

6. Cubitus atteignant le bord à une grande distante de la pointe alaire, em¬
bouchure de la discoidale également distante du cubitus et de la posticale,
métatarse antérieur d’un tiers plus long que le tibia, abdomen roux ferru¬

gineux. L. 1*9 mm . . . C. pulcher Skuse.

— Cubitus aboutissant près de la pointe alaire . . 7.

7. Abdomen sans coleur verte, métatarse antérieur 2 fois aussi long que le tibia. 8.
— Abdomen brun, bord postérieur des tergites verdâtre, métatarse antérieur
2 fois aussi long que le tibia, mesonotum mat, avec 3 bandes d’un jaune roux

L. 3*5 mm . . . 1. (7. pallidiceps n. sp.

— Abdomen vert au moins en majeure partie . 9.

8. Abdomen brun pâle. L. 3*5 mm . C. Januarius Skuse.

— Abdomen jaune, avec une tache brune sur les tergites, 2 derniers tergites et

segment anal bruns ; moitié distale des articles terminaux de la pince forte¬
ment amincie, à 5 soies rigides alignées, appendices inférieurs larges, sub-
linéaires. L. 5 mm . . 2. C. imberbis n. sp-

9. Tergites 2—4 ou 2—5 avec une tache brune en croissant, segment anal et
pince bruns . . 10.

— Tergites sans tache brune en croissant . 11.

10. Tous les tergites ont une tache longitudinale brune, celle-ci un peu en croissant

sur les tergites 2—4. L. 6*8 mm . , . C. egregius Skuse.

— Seulement les tergites 2—5 avec une tache brune, celle-ci en croissant. L. 5 mm.

C. subdolus Skuse.

11. Tergites 2—4 à bord antérieur brun sombre, les 2 derniers segments, le segment

anal et la pince brun sombre, bande médiane du mesonotum marginée laté¬
ralement desombre. L. 7*6 mm . C. nepeanensis Skuse.

— Tergites 2—4 entièrement verts, chez C. huonensis avec trace de tache, bande
médiane du mesonotum non bordée latéralement de couleur sombre .... 12.

12. Thorax jaune d’ocre, avec 3 bandes brunes, la médiane étroite, raccourcie
en avant et en arrière, abdomen et pince d’un vert jaunâtre. L. 3*5 mm.

C. delinificus Skuse.

— Thorax à bande médiane non raccourcie en avant . 13.

13. Mesonotum brillant . . . . . 14..

— Mesonotum mat . 18.

14. Thorax vitellin, avec une seule bande longitudinale, celle-ci noire et médiane,
col des articles antennaires 3—5 au maximum de moitié aussi long que le
noeud, 4e article du tarse antérieur plus court que le 3e, abdomen vert.
L. 2*5 mm . . 4. <7. erimanus n. sp.

— Thorax avec 3 bandes longitudinales, vert au moins sur le mesonotum et le
scutellum . . . . 15..

CHIRONOMIDES d’ AUSTRALIE.

207

15. Bande médiane du mesonotum noire, les latérales d’un jaune roux, métatarse

presque 2 fois aussi long que le tibia, 4e article du tarse antérieur plus long
que le 8e, col des articles antennaires 8—5 aussi long que le nœud, abdomen
vert en entier. L. 4 — 5 mm . 3. (7. dissimilis n. sp.

— Bande médiane du mesonotum jaune ou rousse comme les latérales, article

4e du tarse antérieur plus court que le 3e . 16.

16. Moitié postérieure de l’abdomen d’un brun sombre; articles terminaux de la
pince arqués, tiers distal graduellement et très faiblement amincie, pubescente,
sans soies rigides, appendices supérieurs nuis, les inférieurs avortés, à peine
perceptibles, n’atteignant pas l’extrémité des articles basaux. L. 4 mm.

7. C . curtivalva n. sp.

— Abdomen vert, seulement le dernier segment ou la pince brun noir . 17.

17. Abdomen vert, pince seule d’un brun noir, tiers distal des articles terminaux

de la pince fortement aminci, glabre, avec 8—10 soies rigides alignées, appen¬
dices inférieurs grands et très larges, beaucoup plus larges que les articles
terminaux/ articles antennaires 3—5 de le $ à col indistinct, métatarse an¬
térieur presque 2 fois aussi long que le tibia. L. 5 mm . 5 . C. lativalva n. sp.

— Abdomen vert sombre, 8e segment brun noir, lamelles noires, métatarse

antérieur de moitié plus long que le tibia, articles antennaires 3—5 à long
col, celui-ci aussi long que le nœud. L. 5 mm . 6. C. sydneyensis n. sp.

18. Pince d’un jaune blanchâtre, articles terminaux fortement arqués, minces

moitié distale glabre, avec 7 soies rigides alignées, appendices supérieurs
atteignant le milieu des articles terminaux, minces dans les deux tiers basaux,
subitement élargis et transversaux dans leur tiers distal, pulvilles étroits ;
bandes du mesonotum d’un jaune roux. L. 4*5 mm . 8. C .'pallidiforceys n. sp.

— Pince et segment anal d’un brun roux, métatarse antérieur de moitié plus
long que le tibia, bandes du mesonotum d’un brun roux. L. 5 mm

C. liexhamensis n. sp.

— Pince et segment anal ou bien chez la Ç les 2 ou 3 derniers segment abdominaux

brun noir . 19.

19. Thorax en majeure partie jaune verdâtre, abdomen vert, ayant au maximum

les 2 derniers segments bruns . 20.

— Thorax roux jaune, mesonotum vert, avec 3 bandes d’un roux jaune, abdomen

vert, tergites 2—5 avec une trace de tache brune, les 3 derniers segments
et les lamelles d’un brun noir; col des articles antennaires 3—5 aussi long
que le nœud. L. 4‘8 mm . . . . . 9. C. huonensis n. sp.

20. Métatarse antérieur 2 fois aussi long que le tibia, les 2 derniers segments
abdominaux bruns, thorax avec 3 bandes d’un roux jaune. L. 3’8 mm.

C. blandellus Kieff. (blandus Skuse .)

— Métatarse antérieur un plus peu de moitié plus long que le tibia, segment

anal et pince bruns, thorax avec 3 bandes et le metanotum brun roux. L.
5—6 mm . C. intertinctus Skuse.

21. Cubitus aboutissant à la pointe alaire, bifurcation de la posticale éloignée

distalement de la transversale; corps brun. . . . . 22.

208

J. J. KIEFFER

22.

23.

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

31.

Cubitus aboutissant avant la pointe alaire, bifurcation de la posticale située

sous la transversale ou peu distale de la transversale . 23.

Nervures brunes. L. 2*5 mm . . C. oresitrophus Skuse.

Costa, cubitus et radius d’un brun clair, les autres nervures subhyahnes.

L. 1*3 mm . . . C. brevis Skuse.

Thorax noir, sans bandes sur le mesonotum . 24.

Thorax jaune ou brun roussâtre avec plusieurs bandes longitudinales sur le

mesonotum . . . 27.

Balanciers noirs, bifurcation de la posticale située sous la transversale, méta¬
tarse antérieur 2 fois aussi long que le tibia, 5e article seulement 4 fois aussi

long que gros, pulvilles étroits. L. 2*8 mm . 10. C. dolichopelma n. sp.

Balanciers jaunes ou brunâtres, bifurcation de la posticale un peu distale

de la transversale . 25.

Métatarse antérieur 2 fois aussi long que le tibia, thorax presque brillant,
ailes enfumées au bord antérieur, cubitus aboutissant loin de la pointe alaire.

L. 5*3 mm . C. Erebus Skuse.

Métatarse antérieur de moitié plus long que le tibia, thorax mat, ailes non
enfumées au bord antérieur, cubitus aboutissant peu avant la pointe alaire. . 26.

Ailes faiblement jaunâtres. L. 2*15 mm . C. vespertinus Skuse.

Ailes faiblement bleuâtres. L. 4 mm . C. fluviaticus Skuse.

Mesonotum avec 3 bandes . . . • . 28.

Mesonotum mat, jaune roux, avec 4 bandes d’un brun roux; nervure trans¬
versale pas plus sombre que le radius, col du 2e article antennaire transversal,

celui du 5e à peine plus long que gros. L. 3 mm . 11. C. quadrifasciatus n. sp.

Mesonotum blanchâtre à 4 bandes brun roux; transversale noire. L. 5—6 mm.

C. hawaiiensis Grimsh.

Nervure transversale brune, plus sombre que les autres nervures, taille de

5—7*5 mm . 29.

Nervure transversale pas plus sombre que le radius et le cubitus, chez humilis à

peine plus sombre, mais alors taille de 3*5—4 mm . 30.

Thorax brun roux, à bandes plus sombres, metano turn noir, abdomen noi¬
râtre, à incisions rousses. L. 7*5 mm . C. australis Macq.

Mesonotum jaune pâle, pruineux, avec 3 bandes d’un jaune roux, abdomen
brun noir, tergites 1—5 jaunes au tiers postérieur, articles terminaux de la
pince amincis et glabres au tiers distal, avec 5 ou 6 soies rigides, appendices
inférieurs dépassant peu les ’ articles basaux, subdroits, à peine plus larges

distal ement. L. 5 mm . 12. C. tenuiventris n. sp.

Thorax cendré, patte antérieure d’un brun noir, métatarse presque 2 fois
aussi long que le tibia, 2e article antennaire non rétréci au milieu et sans

col, le 3e sans col distinct. L. 3 mm . 13. C. griseidorsum n. sp.

Thorax non cendré . 31.

Thorax d’un brun de poix, brillant, avec 3 bandes noires peu distinctes, meta-

notum noir. L. 3 mm . . G. subvittatus Skuse.

Thorax jaune o.u brun roux, avec 3 bandes rousses . . . 32.

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

209

82. Mesonot um brillant, lobes frontaux nuis, col des articles antennaires 8—5
égalant la moitié du nœud, métatarse antérieur de moitié plus long que le
tibia, 5e article seulement 4 fois aussi long que gros. L. 5 mm.

14. C. microtomus n. sp.

— Mesonotum mat . . . . 38.

83. Cubitus fortement arqué distalement, aboutissant presque à la pointe alaire,

lobes frontaux très petits, col des articles antennaires 8—5 égal à la moitié
du nœud, abdomen brun noir, bord postérieur des tergites blanchâtre. L.
5*5 mm. . . . . . . . 15. C . arcuatus n. sp.

— Cubitus droit ou à peine arqué, aboutissant un peu avant la pointe alaire. . 34.

84. Taille- 6*3 — 1 7*8 mm. . . . . . . 35.

— . Taille 3—4 mm . . . . . . 36.

35. Metanotum brun sombre, bord postérieur des tergites parfois roux brun,
métatarse antérieur 2 fois aussi long que le tibia. L. 6*3 mm.

(7. pervagatus Skuse.

— Metanotum jaune roux, côtés des tergites margin és de blanc. L. 7*8 mm.

C. occidentalis Skuse.

36. Thorax non pruineux . . . . 37.

— Mesonotum pruineux. Métatarse ant ériem de deux tiers plus long que le tibia,

articles terminaux de la pince gros, droits, pub es cents partout, à peine amincis
et arrondis au bout distal, appendices inférieurs très longs, atteignant presque
l’extrémité des articles terminaux. L. 4 mm . 16. C. magnivalva n. sp.

37. Métatarse antérieur de moitié plus long que le tibia, transversale pas plus

sombre que le radius et le cubitus, articles antennaires 3—5 ellipsoïdaux,
à col long et mince. L. 8 mm . . 17. C. neglectus n. sp,

— Métatarse antérieur 2 fois aussi long que le tibia, transversale à peine plus

sombre que le radius et le cubitus, articles antennaires 3—5 non ellipsoïdaux,
à col long et gros. L. 3*5 mm . 18. C. humilis n. sp.

1. Ch. pallidiceps s. sp.

$. Tête blanchâtre. Palpes bruns et longs. Antennes de 6 articles,
blanchâtres, 6e article brun, de moitié plus long que le 5e, avec une longue
soie distale, 3—5 en ovoïde pointu, col atteignant au moins la moitié du
nœud. Thorax vert, mat, trois bandes raccourcies du mesonotum, metano¬
tum et mesosternum d’un jaune roux. Balanciers d’un blanc verdâtre,
massue avec un point noir. Ailes hyalines, tans versale pas plus sombre que
le cubitus et le radius, cubitus presque droit, aboutissant peu avant la
pointe alaire, bifurcation de la posticale située sous la transversale. Pattes
jaunâtres, métatarse antérieur au moins deux fois aussi long que le tibia,
4e article plus long que le 3e, tous deux très grêles, 5e huit fois aussi long
que gros, pul villes grands. Abdomen brun, bord postérieur des tergites
verdâtre. — L. 3*5 mm.

Nouvelle-Guinée: Friedrich- Wilhelms hafen (Biró, 1896).

Annales Musei Rationalis HungaricL XV.

14

210

J. J. KIBPFER

2. Ch. imberbis n. sp. (Fig. 7.)

(J. Tête d’un jaune roux, vertex blanchâtre. Palpes brunâtres,
longs. Antennes de 12 articles, scape jaune roux, les 2 ou 8 articles sui¬
vants jaunâtres, les autres bruns, panache gris, articles 8—11 très trans¬
versaux, 12e 8 fois aussi long que 2—11 réunis. Thorax jaune roux, mesonotum
mat, blanchâtre, picoté de vert, avec 8 bandes raccourcies d’un jaune
roussâtre. Balanciers blancs. Scutellum et pleures
blanchâtres et picotés de vert. Ailes hyalines, trans¬
versale à peine plus sombre que le radius et le cubitus,
bifurcation de la posticale sous la transversale, cubi¬
tus presque droit, aboutissant peu avant la pointe
alaire et à peine plus distant d’elle que la discoidale.
Pattes d’un jaune pâle, les tarses graduellement un
peu assombris distalement, tarse antérieur non barbu,
le métatarse à peine 2 fois aussi long que le tibia,
articles 2—4 graduellement raccourcis, le 5e au moins
6 fois aussi long que gros, pul villes grands. Abdomen
grêle, tergites allongés sauf le 1er et le 7e, les 5 an¬
térieurs jaunes, avec une grande tache arrondie et d’un
brun noir, située dans leur moitié antérieure, 6e et 7e plus
larges, d’un brun sombre, comme le segment anal, pince brune, moitié
distale des articles terminaux jaune, glabre, fortement amincie, sublinéaire,
avec. 5 ou 6 soies rigides, alignées et plus longues que sa largeur, moitié
proximale arquée et assez grosse; appendices supérieurs dépassant peu
les articles basaux, très minces, faiblement arqués, graduellement amincis
distalement; appendices inférieurs dépassant un peu le tiers antérieur des
articles terminaux, au moins 8 fois aussi larges que les supérieurs, droits,
sublinéaires, arrondis à l’extrémité, munis dorsalement, dans leur tiers
distal, de soies grosses, très longues et fortement courbées en arc, comme
c’est le cas ordinaire dans le genre Chironomus et notamment pour les espèces
décrites ici, sauf C. curtivalva et pallidiforeeps. — L. 5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

Fig. 7. Chironomus
imberbis n. sp. Moitié
de la pince du mâle.

3. Ch. dissimilis n. sp.

$. Tête jaune pâle. Yeux séparés de leur largeur terminale, partie
amincie guère plus longue que large. Lobes frontaux nuis. Antennes de
6 articles, doht les deux premiers sont jaunes, les autres bruns, articles
8—5 fusiformes, avec un col aussi long que le nœud, article 6e de moitié
plus long que le 5°, avec un long poil distal. Thorax verdâtre. Mesonotum

CHIRONOMIDES d’AüSÏRALIE.

211

très brillant, avec 3 bandes raccourcies, dont la médiane, qui traverse la
moitié antérieure, est noire et graduellement amincie en arrière, les latérales
d’un jaune roux, comme le metanotum et le mesosternum. Balanciers
verdâtres. Ailes hyalines, toutes les nervures pâles, cubitus presque droit,
aboutissant près de la pointe alaire, un peu plus près que la discoidale,
bifurcation de la posticale à peine distale de la transversale. Pattes verdâtres
où jaunes, extrémité distale du fémur, le tibia et le tarse des pattes anté¬
rieures, ainsi que les 4 derniers articles tarsaux des autres pattes d’un brun
noir, fémur antérieur beaucoup plus long que le tibia, tarse antérieur non
barbu, métatarse presque deux fois aussi long que le tibia, 4e article distincte¬
ment plus long que le 3e, le 5e long, 6—8 fois aussi long que gros, les 4 fémurs
postérieurs un peu grossis. Abdomen d’un vert sàie. — L. 4—5 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1901), 3 $.

4. Ch. erimanus n. sp.

Ç. Palpes jaunâtres et longs. Antennes brunes, de 6 articles, les deux
premiers jaunes, le 2e subcylindrique, non rétréci au milieu, 3—5 brièvement
fusiformes, avec un col atteignant au maximum la moitié du i^ceud, 6e article
de deux tiers plus long que le 5e, avec un ou deux longs poils distaux. Thorax
vitellin. Mesonotum brillant, avec une seule bande longitudinale qui est
noire, linéaire, médiane et parcourant la moitié / antérieure. Balanciers
blancs. Ailes hyalines, toutes les nervures pâles, cubitus presque droit,
aboutissant peu avant la pointe alaire, bifurcation de la posticale à peine
distale de la transversale. Pattes jaunes, tous les genoux, extrémité distale
du fémur, le tibia et le tarse aux 2 pattes antérieures et les trois derniers
articles tarsaux des 4 pattes postérieures d’un brun noir, métatarse antérieur
de deux tiers plus long que le tibia, 4e article distinctement plus court que
le 3e. Abdomen d’un vert sàie, bord postérieur des tergi tes plus clair. — L.
2*5 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1896).

5. Ch. lativalva n. sp. (Fig. 8.)

<J $. Vert. Front et bouche jaune roux. Palpes longs, brun roux ou
pâles, de 4 articles. Lobes frontaux nuis. Vertex blanchâtre. Yeux distants
d’un peu plus de leur largeur, partie amincie linéaire et deux fois aussi
longue que large, chez le mâle. Antennes du mâle de 12 articles, brunes,
panache gris, deux premiers articles antennaires roussâtres, 3—11 très
transversaux, 12e presque 3 fois aussi long que 2—11 réunis. Antennes
dfe la femelle de 6 articles, blanches, le 6e noir, le 2® rétréci au milieu, dé-

14*

212

J. J. KIEFFER

pourvu de col, 3—5 augmentant graduellement et faiblement en longueur,
tiers distal graduellement aminci, sans former un col bien distinct, 6e de
deux tiers plus long que le 5e, verticille du 5e article dépassant le 6e article.
Mesonotum très brillant, avec 3 bandes raccourcies d’un jaune roux, comme
le metanotum et le mesosternum. Balanciers blancs, extrémité de la massue
verte. Ailes blanchâtres, les nervures rappochées du bord antérieur sont
brunâtres, les autres pâles, auxiliaire atteignant le milieu du radius, 2e
oblitérée, cubitus presque droit, aboutissant près de la pointe alaire, un

peu plus près que la discoidale, bifur¬
cation de la posticale distinctement di¬
stale de la transversale. Pattes vertes,
aux 2 pattes antérieures, le tibia et le
tarse sont d’un brun noir, tibia bien
plus court que le fémur, tarse non

Fig. 8. Ghironomus lativalva n. sp. a, flagellum de la femelle ; 6, moitié de la pince du mâle.

barbu, métatarse de deux tiers plus long que le tibia chez le mâle, presque 2
fois aussi long que le tibia chez la femelle, 4e article aussi long que le 3e,
mais plus mince, au moins deux fois aussi long que le 5 , celui-ci 5 —6 fois
aussi long que gros, pulvilles grands ; les 4 pattes postérieures ont les tarses
blanchâtres, les trois derniers articles d’un brun noir. Abdomen sans tache,
les tergites 5—7 tantôt d’un vert jaunâtre, tantôt d’un beau vert pur comme
les précédents. Articles terminaux de la pince arqués dans leurs deux tiers
proximaux, tiers distal fortement aminci, assez linéaire, glabre, 7—10
soies rigides alignées à l’extrémité du bord médian ; appendices supérieurs

CHIRON OMIDES D’AUSTRALIE.

218

atteignant presque le 2e tiers des articles terminaux, minces, subitement
incurvés au bout, graduellement et faiblement élargis à leur base , appendices
inférieurs atteignant presque le dernier tiers des articles terminaux, très
larges, de sorte qu’ils se couvrent mutuellement au côté médian, presque
deux fois aussi larges que la plus grande épaisseur des articles terminaux,
droits, arrondis au bout. — L. 5 mm., Ç 3*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 6<J, 2 Ç.

6. Ch. sydneyensis n. sp.

Ç. Tête blanchâtre. Front et bouche d’un jaune roux. Lobes frontaux
nuis. Palpes jaunât res, longs, de 4 articles. Antennes brunâtres, de 6 articles,
scape jaune roux, 2e article rétréci au milieu, 3—5 à col égalant le nœud,
un peu plus court au 5e, verticille composé de 6 longs poils, ceux du 5e ar¬
ticle dépassant l’article terminal, Celui-ci presque deux fois aussi long que
le 5e, avec un long poil distal. Thorax d’un jaune roux. Mesonotum brillant,
d’un blanc verdâtre comme le s eut ellum, avec 8 bandes raccourcies d’un
jaune pâle, auxiliaire atteignant le milieu du radius, cubitus presque droit,
aboutissant près de la pointe alaire, un peu plus près que la discoidale,
bifurcation de la posticale distinctement distale de la transversale. Pattes
jaunâtres, tibia et tarse des deux antérieures, les 2 ou 3 derniers articles
tarsaux des quatre postérieures assombris, métatarse antérieur de moitié
plus long que le tibia. Abdomen vert sombre, 8e tergite d’un brun noir,
lamelles noires. — L. 5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró 1900).

7. Ch. curtivalva n. sp. (Fig. 9.)

Tête et thorax verts. Bouche et palpes brunâtres, premier article
tarsal court, les 3 autres longs. Antennes de 12 articles, brunâtres, panache
gris, scape roux jaune, articles 3—11 transversaux, 12e 2—3 fois aussi long
que 2—11 réunis. Mesonotum brillant, 3 bandes raccourcies d’un jaune
roux, comme le metanotum et le mesosternum. Balanciers blancs, massue
blanc sàie. Ailes hyalines, cubitus très droit, presque deux fois aussi long
que le radius, deux fois plus distant de la pointe alaire que la discoidale,
2e presque adjacente au radius, transversale pas plus sombre que le radius
et le cubitus, bifurcation de la posticale à peine distale de la transversale.
Pattes verdâtres, tibia antérieur jaunâtre, tarse brisé, tarse des autres
pattes blanchâtre, graduellement assombri distalement, fémur antérieur
presque de moitié plus long que le tibia, pulvilles grands. Abdomen vert
sombre dans la moitié antérieure, brun dans la moitié postérieure et la

214

J. J. KIEF FER

pince, segments allongés, 7e et 8e beaucoup plus larges que les précédents,
mais encore un peu plus longs que larges, segment anal plus étroit que le
8e segment abdominal; articles terminaux de la pince pas distinctement
séparés des basaux, grêles, arqués, pubescents jusqu’à l’extrémité, oùils sont
un peu plus minces, sans soies ridiges alignées ; lamelle supérieure graduelle¬
ment amincie en pointe triangulaire, celle-ci avec quelques soies de médiocre
longueur, outre la pubescence ; sur le dessous de la pince se trouve une
autre lamelle un peu plus étroite et un peu plus longue que la supérieure,

i

6

a

Fig. 9. Chironomus curtivalva n. sp. Pince vue d’en haut (a) et d’en bas (b).

glabre, à longues soies latérales, graduellement rétrécie en une longue pointe
subfusiforme et translucide ; appendices supérieurs nuis ; appendices in¬
férieurs non visibles d’en haut, très courts, représentés seulement par un
petit lobe pubescent, de moitié plus long que large, n’atteignant pas l’extré¬
mité de l’article basal et muni de deux grosses soies ridiges, droites, dirigées
médialement. — L. 4 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

8. Ch. pallidiforceps n. sp. (Fig. 10.)

(J. Tête d’un jaune roux, vertex blanc verdâtre. Antennes de 12 ar¬
ticles, brunes, à panache gris, scape jaune roux, les 2 ou 8 articles suivants
pâles, articles 8 — 11 très transversaux, 12e 2 % fois aussi long que 2—11
réunis, fusiforme au bout. Thorax d’un jaune roux. Mesonotum mat, avec
8 bandes raccourcies d’un jaune roux. Balanciers jaune pâle. Ailes hyalines,
ne dépassant pas le 5e tergite, cubitus presque droit, peu distant de la
pointe alaire, transversale pas plus sombre que le radius et le cubitus, bi-

CHIRONOMIDES D AUSTRALIE.

215

furcation de la perticale sons la transversale. Pattes d’un jaune pâle, fé¬
murs verdâtres, tibia antérieur brun à chaque extrémité, tarse antérieur
brisé, pul villes étroits, mais aussi longs que l’empodium. Abdomen d’un
vert pâle, grêle, 6e et 7e tergites plus larges, mais encore allongés, bruns
en partie, segment anal jaunâtre, brun en partie, pince et lamelle d’un
jaune blanchâtre ; articles terminaux de la pince
grêles, longs, fortement arqués, graduellement et
faiblement amincis distalement, glabres dans un
peu plus du tiers distal, côté médian de l’extrémité
distale avec 7 ou B courtes soies rigides alignées ;
lamelle triangulaire, pointe en forme d’appendice
linéaire, à bout élargi et transversal ; appendices
supérieurs ne dépassant pas le premier tiers des
articles terminaux, plus larges que d’ordinaire, plus
larges que les articles terminaux, hyalins, extrémité
subitement amincie en une pointe incurvée médiale¬
ment ; appendices inférieurs atteignant le milieu
des articles terminaux, subdroits, très minces et
glabres dans les deux tiers basaux, le tiers distal
est grossi subitement et forme un cône transversal, dirigé médialement,
pubescent et muni dorsalement de poils médiocrement longs;, non forte¬
ment incurvés. — L. 4*5 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich-Wilhelmshafen (Bmo, 1896).

Fig. 10. Chironomus
pallidi forceps n. sp. —
Moitié de la pince.

9. Ch. huonensis n. sp.

Ç. Tête jaunâtre. Lobes frontaux nuis. Palpes et antennes bruns,
scape d’un jaune roux, antennes de 6 articles* conformées comme chez
G. sydneyensis, mais 6e article dépourvu de long poil distal. Thorax d’un
jaune roux; menosotum mat, vert comme le scutellum, avec trois bandes
raccourcies d’un jaune roux. Balanciers jaunâtres, à massue d’un brun
noir. Ailes hyalines, non blanchâtres, nervation comme chez G. sydneyensis.
Pattes d’un jaune verdâtre, tibias et tarses bruns, tarse antérieur brisé.
Abdomen d’un vert sombre, tergites 6— 8 et lamelles d’un brun noir, tergites
2—5 avec vestige d’une tache plus sombre. — L. 4*8 mm.

Nouvelle- Guinée : Simbang, Huon Golf. (Biró, 1898).

10. Ch. dolichopelma n. sp.

$. D’un noir brillant, y compris les balanciers. Palpes longs. Antennes
de 6 articles, d’un jaune brunâtre, 6e article noir, d’un tiers plus long que

216

J. J. KIEFFER

le 5e, à long poil distal, articles B— 5 fusiformes, sans col bien distinct, mais
graduellement amincis aux deux bouts. Thorax fortement aminci en pointe
antérieurement, les pleures brun noir. Mesonotum sans bandes. Ailes faible¬
ment teintées, cubitus droit, aboutissant près de la pointe alaire, à peine
plus près que la discoidale, transversale pas plus sombre que le radius et le
cubitus, bifurcation de la posticale sous la transversale. Pattes brunes,
tarses plus clairs, brunâtres, métatarse antérieur 2 fois aussi long que le
tibia, articles 2—4 graduellement raccourcis, 5e seulement 4 fois aussi long
que gros, pulvilles simples, mais étroits, à peine plus courts que l’empodium,
à longs poils, métatarse postérieur muni ventrale ment, dans sa moitié
distale, de minimes crochets alignés* tibia antérieur à extrémité sans éperon,
mais à longues soies appliquées, comme d’ordinaire chez Chironomus. Côtés
de l’abdomen brunâtres. — L. 2*8 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich-Wilhelmshafen (Biró, 1901).

11. Ch. quadrifasciatus n. sp. (Fig. 11.)

Ç. Tête d’un brun noir. Palpes de 4 articles brun noir, le l,er presque
transversal, 2e deux fois aussi long que gros, 8e trois fois, 4e aussi long que

les deux précédents réunis, mais plus
minces et à pubescence disposée en
lignes transversales, soies éparses et
pas ou à peine aussi longues que la
grosseur des articles. Antennes de 6 ar¬
ticles, scape brun, les articles suivants
d’un brun plus clair, 2e article rétréci au
milieu, à col un peu transversal, 8—5
à col égalant la moitié du nœud, celui
du 5e encore plus court, verticille du
5e article ne dépassant pas le milieu du
6e article, celui-ci presque deux fois
aussi long que le 5e, graduellement
aminci au tiers distal. Thorax d’un
jaune roux. Mesonotum mat, non prui¬
ne ux, avec 4 bandes raccourcies d’un
brun roux, comme le metanotum et le
mesosternum. Balanciers blancs. Ailes
subhyalines, cubitus de moitié plus long
que le radius, faiblement arqué distale-
ment, aboutissant près de la pointe
n. sp. Flagellum de la femelle. alaire, aussi près que la discoidale,

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

217

bifurcation de la posti cale à peine distale de la transversale, celle-ci
pas plus sombre que le radius et le cubitus. Pattes jaunes, tous les
genoux, tibia antérieur sauf un large anneau jaune au milieu, brun noir,
tarse antérieur brisé. Abdomen brun noir, bord postérieur des tergites
blanchâtre. L. 3 mm.

Queensland: Townsville (Bíró, 1900).

12. Ch. tenuiventris n. sp. (Fig. 12.)

cJÇ. Jaune pâle. Lobes frontaux distints, mais très petits. Palpes bruns
et longs, 1er article court, le 4e le plus long. Antennes du mâle brunâtres, à
panache fauve, scape jaune, articles 3—11 très transversaux, 12e 3 % fois
aussi long que 2—11 réunis. Antennes de la femelle blanchâtres, de 6 articles,
le 6e brun noir, subcylindrique, de moitié plus
long que le 5e, 2e subcylindrique, non rétréci au
milieu, 3—5 fusiformes. Mesonotum mat, pruineux,
avec 3 bandes raccourcies d’un jaune roux, comme
le metanotum et le mesosternum. Balanciers blancs.

Ailes hyalines, transversale brune et plus sombre
que les autres nervures, moins distinctement chez
la femelle que chez le mâle, cubitus aboutissant
près de la pointe alaire,plus près que la discoidale,
bifurcation de la posticale sous la transversale.

Pattes d’un jaune blanchâtre, les 3 derniers artic¬
les tarsaux bruns, tarse antérieur du mâle non barbu,
métatarse de deux tiers plus long que le tibia, artic¬
les 2—4 graduellement raccourcis, 5e long, 6—7
fois aussi long que gros. Abdomen grêle, les 5 pre¬
miers tergites avec une grande tache d’un brun noir
ne laissant que le tiers postérieur libre, 6e et 7e entièrement brun noir,
graduellement un peu élargis, segment anal moins large, brun noir, tergites
2—5 allongés ; pince jaune brunâtre ; articles terminaux de la pince faible¬
ment arqués, tiers distal fortement aminci, droit, sublinéaire, glabre, avec
5 ou 6 longues soies rigides alignées, celles-ci plus longues que sa largeur ;;
appendices supérieurs dépassant un peu les articles basaux, très minces,
arqués fortement, leur base faiblement élargie, glabres, comme d’ordi¬
naire, avec 2 soies au côté médian ; appendices inférieurs ne dépassant pas
le tiers des articles terminaux, à peu près droits, deux fois aussi larges que
les supérieurs, leur tiers distal à peine élargie, arrondie ; lamelle à prolon¬
gement linéaire, arrondi à l’extremité. — L. $ 5*5 mm,.Ç 5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

Fig. 12. Ghironomus tenui¬
ventris n. sp. — Moitié de
la pince du mâle.

218

J. J. KIEFFER

13. Ch. griseidorsum n. sp.

Ç. Tête jaune brunâtre, comme les palpes. Antennes brunes, de 6
articles, scape plus clair, article 2e non rétréci au milieu, sans col, 8e sans
col bien distinct, mais graduellement aminci, 4e et 5 àe col ayant au moins
la moitié de la longueur du nœud, 6e article de deux tiers plus long que
le 5e, à long poil distal. Thorax brunâtre. Mesonotum paraissant d’un gris
cendré, à cause de la pruinosité qui le couvre, avec trace de 8 bandes rac¬
courcies brunes. Scutellum jaune. Metanotum brun. Balanciers blancs.
Ailes faiblement blanchâtres, cubitus à peine arqué distalement, aboutis¬
sant près de la pointe alaire, aussi près que la discoidale, plus de moitié
plus long que le radius, bifurcation de la posticale un peu distale de la
transversale, celle-ci pas plus sombre que le radius et le cubitus. Pattes
antérieures d’un brun noir, métatarse presque 2 fois aussi long que le tibia,
plus de 2 fois aussi long que le 2e article, 4e article à peine plus court que
le 8e, presque deux fois aussi long que le 5e, celui-ci 4 — 5 fois aussi long
que gros, fémur plus long que le tibia, les 4 pattes postérieures jaunes,
extrémité du métatarse et les 4 articles suivants en entier d’un brun noir.
Abdomen d’un brun noir, tergites 5—7 à étroit bord postérieur plus clair.
— L. 8 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biro, 1900.).

14. Ch. microtomus n. sp.

$. Jaune pâle. Lobes frontaux nuis. Yeux distants de leur largeur
terminale. Palpes longs, bruns, 4e article le plus long. Antennes de 6 articles*
brunes, articles 3—5 jaunâtres, 2e sans rétrécissement au milieu, col des
articles 3— 5 au moins de moitié aussi long que le noeud, 6e article de moitié
plus long que le 5e, à long poil distal. Mesonotum brillant, avec 3 bandes
raccourcies d’un jaune roux, comme le metanotum et le mesosternum.
Balanciers blancs, massue assombrie. Ailes blanchâtres, cubitus subdroit,
aboutissant près de la pointe alaire, transversale pas plus sombre que le
cubitus, bifurcation de la posticale sous la transversale. Pattes jaunâtres,
aux antérieures le genou, l’extrémité distale du tibia et le tarse sont d’un
brun noir, comme les 2 ou 3 articles terminaux des 4 tarses postérieurs,
métatarse antérieur de moitié plus long que le tibia, 4e article plus long que
le 3e, plus de deux fois aussi long que le 5e, celui-ci 5 fois aussi long que gros,
5e article des 4 tarses postérieurs deux fois aussi long que gros, pulvilles
larges. Abdomen jaunâtre. — L. 5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biro, 1900).

chiro^om^ejes d’Australie.

219

15. Ch. arcuatus n. sp.

Ç. Jaune pâle. Lobes frontaux petits. Yeux séparés par leur largeur
terminale. Palpes longs, de 4 articles, brunâtres. Antennes de 6 articles,
scape roussâtre, 2e article blanchâtre, non rétréci au milieu, B— 6 bruns,
8—5 en ovoïde allongé, col ayant au moins la moitié du nœud, 6e article
au moins de moitié plus long que le 5e, avec un long poil distal. Mesonotum
mat, avec 8 bandes raccourcies d’un roux ferrugineux, comme le metanotum
et le mesosternum. Balanciers blancs, extrémité de la massue un peu assom¬
brie. Ailes blanchâtres, cubitus fortement arqué ditalement, aboutissant
presque à la pointe alaire, transversale pas plus sombre que le cubitus,
bifurcation de la posticale . sous la transversale. Pattes jaunâtres, les 8 ar¬
ticles terminaux des tarses d’un brun noir, tarse antérieur brisé, fémur
antérieur plus long que le tibia. Abdomen d’un brun noir, bord postérieur
des tergites blanchâtre. — L. 5*5 mm.

N. B. Wales : Mount Victoria (Biró, 1900).

16. Ch. magnivalva n. sp. (Fig. 13.)

cJ. Jaune pâle. Palpes bruns, longs. Antennes brunes, à panache
brunâtre, articles 3—11 transversaux, 12e deux fois aussi long que 2—11
réunis. Mesonotum mat, pruineux; 3 bandes
raccourcies du mesonotum, et mesosternum d’un
jaune roux. Balanciers blancs. Ailes hyalines,
transversale pas plus sombre que le radius et le
cubitus, bifurcation de la posticale à peine di¬
stale de la transversale, cubitus presque droit,
aboutissant près de la pointe alaire, plus près
que la discoidale. Pattes d’un jaune blanchâtre,
les 8 derniers articles tarsaux bruns, tarse anté¬
rieur non barbu, métatarse de deux tiers plus
long que le tibia, articles 2—4 graduellement
raccourcis, 5e au moins 6 fois aussi long que gros.

Abdomen linéaire, large, déprimé, tous les tergi¬
tes un peu transversaux ou du moins pas plus
longs que larges, tergites 1—5 d’un jaune bru¬
nâtre, 6e et 7e d’un brun noir comme le seg¬
ment anal, pince moins sombre, articles terminaux gros, plus gros que les
articles basaux, droits, faiblement arqués sur le bord médian, à peine
amincis à l’extrémité qui est pubescente, comme le reste de la surface ; les
poils démesurément allongés qu’offrent d’ordinaire les articles de la pince

Fig. 13. Chironomus magni¬
valva n. sp. — Moitié de la
prince du mâle.

220

J. J. KIEFFER

sont remplacés ici par des poils relativement courts, atteignant à peine en
longueur la demi-grosseur de l’article ; appendices supérieurs ne dépassant
pas le tiers des articles terminaux, minces, arqués, obtus ; appendices in¬
férieurs très longs, atteignant presque l’extrémité des articles terminaux,
trois fois aussi larges que les supérieurs, droits, linéaires, graduellement
amincis au bout ; lamelle à prolongement court et obtus. — L. 4 mm.

Queensland : Townsville (Bíró, 1900).

17. Ch. neglectus n. sp.

$. Jaune pâle. Antennes brunes, de 6 articles, dont le 2e est rétréci
au milieu, à col aussi long que gros, 8— 5 en ellipse allongée, col mince,
atteignant au moins la moitié de la longueur du nœud, verticille du 5e
article dépassant un peu le 6e article, celui-ci deux fois aussi long que le 5e.
Mesonotum mat, avec 8 bandes raccourcies d’un jaune roux. Balanciers
blanchâtres. Ailes hyalines, cubitus assez droit, peu éloigné de la pointe
alaire, mais distinctement plus que la discoidale, transversale pas plus
sombre que le radius et le cubitus, bifurcation de la posticale distinctement
distale de la transversale. Pattes jaunâtres, 5e article tarsal sombre, méta¬
tarse antérieur de moitié plus long que le tibia, 4e article distinctement
plus long que le 8e, 5e au moins 8 fois aussi long que gros. Abdomen roux
brun, bord postérieur des tergites blanchâtre. L. 8 mm.

Nouvelle- Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bíró, 1901).

18. Ch. humilis n. sp.

Ç. Tête blanchâtre. Bouche et palpes d’un roux brun, les palpes
longs, 1er article court, 2—4 graduellement allongés. Antennes brunes,
scape jaunâtre, 2e article blanchâtre, rétréci au milieu, à col un peu allongé,
8 — 5 subfusiformes, leur col pâle, celui du 8e et encore un peu celui du 4e
plus courts que le nœud, celui du 5e égalant le nœud, 6e article un peu
plus long que le 5e. Thorax d’un brun roux. Mesonotum jaune comme le
scutellum, mat, avec 8 bandes raccourcies d’un brun roux, sans lignes de
poils. Balanciers blancs. Ailes hyalines, cubitus à peine arqué, aboutissant
près de la pointe alaire, aussi près que la discoidale, transversale à peine
plus sombre que le radius et le cubitus, bifurcation de la posticale un peu
distale de la transversale. Pattes jaunes, les derniers articles du tarse anté¬
rieur bruns, métatarse antérieur presque 2 fois aussi long que le tibia, pas
2 fois aussi long que le 2e article, 2—4 graduellement raccourcis, 4e deux
fois aussi long que le 5e, celui-ci 5—6 fois aussi long que gros ; anneau cré¬
nelé des tibias postérieurs occupant la moitié de la circonférence, à 2 éperons

CHIRONOMIDES D’AUSTRALIE.

221

très courts, plus courts que le tiers de la grosseur du tibia. Abdomen roux
brun sombre, bord postérieur des tergites jaune. — L. 8*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

Var . Tête et thorax d’un roussâtre clair, y compris les palpes, qui
sont longs. Antennes brunes, de 6 articles, conformées comme chez le type,
sauf que le 6e article est presque de deux tiers plus long que le 5e. Mesonotum
mat, à 8 bandes raccourcies d’un brun roux,
la médiane traversée par une ligne longi¬
tudinale de poils jaunes, deux autres lignes de
poils séparent la bande médiane des 2 latérales.

Scutellum jaune. Metanotum brun. Balanciers
blancs. Ailes comme chez le type. Pattes jau¬
nes, tibia des pattes antérieures et tous les
tarses d’un brun noir, métatarse antérieur
2 fois aussi long que le tibia, articles 2—4
graduellement raccourcis, 4e deux fois aussi
long que le 5e, celui-ci 6 fois aussi long que
gros. Abdomen brun noir, bord postérieur des
tergites blanchâtre. — L. 8—4 mm.

N. S. Wales : Mount Victoria (Biró, 1900) ;

Nouvelle - Guinée : Friedrich - Wilhelmshafen
(Bíró, 1896).

Remarque. Chironomus debilis Arri-
balzaga (1898) non Meigen (1880) est à
changer en Ch. Argentiniæ n. nov.

3. Genre Polypedilum Kieff.

Aucune espèce de ce genre n’a été signalée
jusqu’ici pour l’Australie.

1. P. apicale n. sp. (Fig. 14.)

$. Brunâtre ou jaune brunâtre. Anten¬
nes de la femelle composées de 5 articles,
dont le 2e est rétréci au milieu, à col grêle et 8 fois aussi long que
gros, 8e et 4e à col grêle égalant au moins leur longueur, soies senso¬
rielles relativement longues, article 5e composé de 2 articles soudés sans
trace de séparation, l’article inférieur est ellipsoïdal et porte deux soies
sensorielles et un verticille de poils dépassant l’extrémité des antennes,
l’article supérieur est mince, subcylindrique, pointu au bout, aussi long
que les articles 8 et 4 réunis, muni de 2 longues soies distales. Menosot um
mat, avec 8 bandes raccourcies plus sombres et peu distinctes. Balanciers

Fig. 14. Polypedilum apicale
n. sp. Flagellum de la femelle.

222 ; J- J- KIËFFEÏt ! : 'J ; M : '

blancs. Âiles hyalines, brièvement et faiblement lobées à la base, cubitus
arqué et aboutissant à la pointe alaire, pas 2 fois aussi long que le radius,
transversale très oblique, comme la base du cubitus, bifurcation de la posti-
càlé distinctement distale de la transversale. Pattes blanches, y compris
le 5® article tarsal, métatarse antérieur presque deux fois aussi long que le
tibia, celui-ci distinctement plus court que le fémur, articles 2— 4 graduelle¬
ment raccourcis, 4e deux fois aussi long que le 5e, celui-ci 8—4 fois aussi long
que gros, anneau crénelé des 4 tibias postérieurs occupant la moitié de la
circonférence, éperon postérieur unique long, mince, aussi long que la grosseur
du tibia, les 4 pulvilles minces et aussi longs que Pempodium. Abdomen
brun noir, les 8 premiers tergites jaunâtres, à large bord postérieur brun
noir. — L. 1*5 mm.

Nouvelle-Guinée : Friedrich- Wilhelmshafen (Bmô, 1896), 2$.

4. Genre Dicrotendipes Kieff.

Ges représentants de ce genre n’étaient connus que pour l’Afrique
et Formose.

D. bilobatus n. sp. (Fig. 15.)

\J$. Jaune. Palpes longs, de 4 articles. Antennes du mâle brunes, de
12 articles, scape brun roux, articles 8—11 transversaux, 12e 2 % fois aussi
long que 2—11 réunis ; panache gris. Antennes de la femelle brunes, scape
roussâtre, 2e article jaunâtre, rétréci au milieu, sans col distinct, 8e à col
égalant le tiers du nœud, 4e et 5e fusiformes, graduellement ! amincis en
pétiole àux deux bouts, 6e au moins de moitié plus long que le 5e. Mesonotum
très brillant, avec 8 bandes raccourcies noires, metanotum et mesosternum
d’un noir brun. Balanciers d’un blanc verdâtre. Metapleures verdâtres.
Ailes hyalines, transversale pas plus sombre que le radius et le cubitus,
bifurcation de la posticale sous la transversale, cubitus presque droit, plus
rapproché de la pointe alaire que la discoidale. Pattes d’un jaune verdâtre,
aux pattes antérieures l’extrémité distale du fémur, le tibia et le tarse,
aux 4 pattes postérieures les 8 derniers articles tarsaux d’un brun noir*
métatarse presque 2 fois aussi long que le tibia (^ Ç), plus de deux fois aussi
long que le 2e article, celui-ci non barbu chez le mâle, les suivants brisés,
4e article chez la femelle à peine plus court que le 8e, 5e médiocre, 6 fois
aussi long que gros, fémur beaucoup plus long que le tibia ,* anneaux crénelés
et pulvilles comme chez Ghironomus. Abdomen du mâle vert, tergites 6 et 7
et segment anal d’un brun noir ; pince d’un jaune brunâtre, articles ter¬
minaux à peine plus minces dans leur tiers distal, qui est glabre et muni
de 6— 7 soies rigides alignées ; appendices supérieurs dépassant notablement

CHIRONÖMIDÉS d’äUSTRALIE.

223

Fig. 15. Dicrotendifes bilobatus n. sp. a, flagellum de la femelle; b, pince du mâle.

les articles basaux, minces, linéaires, arqués, pubes cents, avec 3 soiés assez
fortes situées à leur extrémité distale ^appendices inféfièiirs atteignant le
milieu des articles terminaux, leur moitié proximale glabre et deux fois
aussi large que les appendices supérieurs, moitié distale fortement élargie.

224

J. J. KIEFFER

pubescente médialement et terminée par deux lobes obtus, armés chacun de
soies longues et fortement arquées ; lamelle supérieure arrondie et sans
prolongement. Abdomen de la femelle vert sombre, moitié postérieure d’un
brun noir, lamelles jaunâtres. — L. Ç 3*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900), 1 <J, 4 Ç.

5. Genre Tanytarsus v. d. Wulp.

1. Corps vert en majeure partie, métatarse antérieur 3 fois aussi long que le tibia. 2.

— Corps sans couleur verte . 5.

2. Mesonotum vert avec 3 bandes d’un jaune roux, tête jaune.

1. T. sydneyensis n. sp.

— Mesonotum jaune, sans bandes . 3.

3. Cubitus aboutissant près de la pointe alaire, métatarse antérieur 3 fois aussi

long que le tibia . T. inextentus Skuse.

— Cubitus aboutissant loin de la pointe alaire . 4.

4. Métatarse antérieur plus de 2 fois aussi long que le tibia, embouchure du
radius beaucoup plus rappochée de celle du cubitus que de la transversale.

T. Ogilbyi Skuse.

— Métatarse antérieur 3 fois aussi long que le tibia, embouchure du radius éga¬
lement distante de celle du cubitus et de la transversale.. . T. communis Skuse.

5. Thorax entièrement brun noir, pattes d’un brun clair, tous les métatarses

avec un anneau basal et un anneau apical blancs, métatarse antérieur de
moitié plus long que le tibia . T. ladeiclavus Grimsh. .

— Coloration autre . . . 6.

6. Métatarse antérieur au maximum un tiers plus long que le tibia, cubitus

aboutissant près de la pointe alaire . 7.

— Métatarse antérieur au moins deux fois aussi long que le tibia, cubitus éloigné

de la pointe alaire, mesonotum à 3 bandes brunes . 8.

7. D’un jaune d’ocre pâle; tête, moitié postérieure du mesonotum, pleures et

sternum d’un brun jaune chez le mâle . T. montanus Skuse.

— D’un jaune de cire très pâle ; mesonotum du mâle avec 3 bandes rousses peu

distinctes, brun dans sa moitié postérieure . . T. cereolus Skuse.

8. Thorax brunâtre, avec 3 bandes brunes . T. fuscithorax Skuse.

— Thorax jaune, 3 bandes du mesonotum, metanotum et sternum bruns.

T. modicus Skuse.

1. T. sydneyensis n. sp. (Fig. 16.)

çj Ç.Vert. Tête jaune. Yeux très arqués, distants presque de leur longueur

(<J$). Antennes du mâle brunâtres, à panache brun, scape jaune roux, 14e

article guère plus long que 2—13 réunis. Antennes de la femelle blanchâtres,

de 5 articles, 2e article rétréci au milieu, 3e et 4e fusiformes, 5e deux fois

CHIRONOMIDES D ’AUSTRALIE.

225

aussi long que le 4#, un peu renflé en dessous du milieu et muni, à cet endroit,
d’un verticille de poils dépassant de beaucoup l’extrémité de l’article. Meso-
notum brillant, avec 8 bandes raccourcies d’un jaune roux; metanotum,
mesosternum et taches pleurales
également jaune roux. Balanciers
blanchâtres, avec un point noir.

Ailes hyalines, graduellement amin¬
cies et non lobées à la base, à poils
appliqués sur toute la surface (<J $),
cubitus non dépassé par la cos¬
tale, aboutissant assez près de la
pointe alaire,un peu plus près que
le rameau antérieur de la posticale,
de moitié plus long que le radius,
transversale non distincte, conti¬
nuant la direction du cubitus,
bifurcation de la posticale notable¬
ment distale de la tráns versale.

Pattes d’un jaune pâle, derniers
articles tarsaux un peu plus som¬
bres, tarse antérieur du mâle brisé,
métatarse antérieur de la femelle
8 fois aussi long que le tibia, celui-ci égalant la moitié du fémur, 4e article
plus de deux fois aussi long que le 5e, pulvilles à peine perceptibles, très
courts, empodium atteignant à peine le milieu des crochets. Abdomen
sans taches, pince d’un jaune brunâtre. — L. 2*2 mm, Ç 1*5 mm.

Sydney, Jardin botanique (Biró, 1900).

B) Orthocladiariae.

1. Genre Metriocnemus v. d. Wulp.

1. Bameau postérieur de la posticale fortement sinueux dans sa moitié distale.

1. M. ornaticornis n. sp.

— Rameau postérieur de la posticale non sinueux . M. nitidulus Skuse.

1. M. ornaticornis n. sp. (Fig. 17.)

cJÇ. Jaune sàie ou jaune brunâtre. Yeux de la femelle séparés de plus
de leur longueur. Antennes du mâle brunâtres, à panache gris, scape brun,
articles 3—18 d’abord transversaux, puis graduellement un peu plus longs
que gros, le 14e à peine plus long que 2—13 réunis, son extrémité élargie

15

Fig. 16. Tanytarsus Sydney ensis n. sp.
Flagellum de la femelle.

Annales Musei Xationalis Hungarici. XV.

226

J. J. KIEFFER

en fuseau et ornée de 4 soies grosses, hyalines, très longues et fortement
arquées. Antennes de la femelle blanchâtres, 6e article sombre, le 2e ellip¬
soïdal, le plus long et le plus gros des articles du flagellum, 3e un peu plus
court que le 4e, celui-ci égal au 5e, presque ellipsoïdal, mais graduellement
plus aminci distalement que proximalement, verticilles très longs, presque
trois fois aussi longs que l’article, soies sensorielles atteignant le milieu de
l’article suivant, 6e article à peine plus long que le 5e et à peu près de même
forme, ayant comme chez le mâle, 4 soies sensorielles très longues et forte¬
ment arquées. Mesonotum mat, à 3 bandes raccourcies d’un roux brun;

Fig. 17. Metriocnemus ornaticornis n. sp. a, extrémité de l’antenne du mâle ; b, flagellum de
la femelle ; c, moitié de la pince du mâle.

metanotum et mesos ternum également roux brun. Balanciers d’un jaune
blanchâtre. Ailes hyalines, à pilosité appliquée, lobées presque rectangulaire-
ment à la base, cubitus notablement dépassé par la costale, aboutissant
loin de la pointe alaire, presque aussi loin que le rameau antérieur de la
posticale, deux fois aussi long que le radius, transversale longue et oblique,
discoidale continuant la direction de sa partie basale, aboutissant en arrière
de la pointe alaire, bifurcation de la posticale à peine distale de la transver¬
sale, rameau antérieur continuant la direction du pétiole, rameau inférieur
oblique, fortement sinueux dans sa moitié distale, comme chez Camptocladius.
Tarses à peine assombris, tibia antérieur du mâle de moitié plus long que
le métatarse, 4e article plus long que le 5e, empodium filiforme, aussi long
que les crochets, aux 4 tarses postérieurs le 4e article est à peu près égal
au 5e. Articles terminaux de la pince de moitié aussi longs que les basaux,

CHIRONOMIDES D AUSTRALIE.

227

au moins aussi gros à l’extrémité qu’à la base, stylet noir, formant un angle
avec le grand axe de l’article. — L. 1*8—2 mm, Ç 1*5 mm.

N. S. Wales: Sydney (Biró, 1900), 7 (J, 14 $.

2. Genre Cricotopus y. d. Wülp.

L’espèce suivante est la première qui ait été observée dans la région
australienne.

1. C. aequalis n. sp. (Fig. 18.)

Jaune. Yeux densément pubescents, séparés de plus de leur lon¬
gueur (<JÇ). Palpes longs, d’un brun noir, composés de 4 articles. Antennes
du mâle brunes, de 1 4 articles, à panache brun, scape d’un brun noir, articles
8—18 d’abord transversaux, puis graduellement plus longs, le 18e deux
fois aussi long que gros, 14e aussi long que 2—18 réunis, faiblement fusi¬
forme au bout. Antennes de la femelle brunes, de 6 articles, le 2e non rétréei
au milieu, 8—5 graduellement amincis en un col peu
allongé, verticille deux fois aussi long que l’article, soies
sensorielles atteignant le milieu de l’article suivant, 6e ar¬
ticle cylindrique, presque 2 fois aussi long que le 5e.

Thorax très brillant ; 8 bandes plus ou moins confluentes
du mesonotum, scutellum et metanotum sauf le bord
antérieur noirs, la bande médiane élargie au bord anté¬
rieur, mesosternum à peine plus foncé que le reste du
thorax. Balanciers blancs. Ailes hyalines, cubitus nota¬
blement dépassé par la costale, un peu plus rapproché de
la pointe alaire que le rameau antérieur de la posticale,
plus de deux fois aussi long que le radius, 2e longitudinale
aboutissant un peu plus près du cubitus que du radius,
bifurcation de la posticale un peu distale de la trans¬
versale. Pattes jaunes, aux antérieures le cinquième distal
du fémur, le tibia et le tarse sont d’un brun noir, aux
4 postérieures les tarses sont graduellement un peu assom¬
bris ; tibia antérieur exactement aussi long que le métatarse (<J Ç), éperon
aussi long que la grosseur du tibia, métatarse deux fois aussi long que le
2e article, celui-ci à peine plus long que le 8e, 4e plus de deux fois aussi
long que le 5e, empodium égalant les crochets, pulvilles grands, un peu
plus courts que l’empodium. Abdomen jaune chez le mâle, avec les tergites
2—4 ferrugineux ou roux brun, tergites de la femelle brun noir; pince
brune ; lamelles de la femelle jaunes. — L. (J 2 mm, Ç 1 *5 mm.

Fig. 18. Cricotopus
aequalis n. sp.
Flagellum de la
femelle.

15*

228

J. J. KIEFFER

Nouvelle- Guinée : Sattelberg, Huon Golf (Biro, novembre 1898),
6 (ÿ, 1 ?.

3. Genre Camptocladius v. », Wulp.

Cinq espèces reviennent à l’Australie : crassipennis Skuse, invenustulus
Skuse, Macleayi Skuse, terjugus Skuse et vestitus Skuse.

4. Genre Orthocladius v. d. Wulp.

Les neuf espèces suivantes ont été observées dans la région austra¬
lienne : alternans Walk., annuliventris Skuse, applicatus Walk., conjunctus
Walk., insolidus Skuse, numerosus Skuse, oppositus Walk., pullulus Skuse
et venustulus Skuse.

5. Genre Doloplastus Skuse.

Ce genre ne comprend qu’une espèce, D. monticola Skuse, qui est
propre à l’Australie.

XV.

ANNALES MUSEI NATIONALS HUNGARICI.

1917.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

I.

Von Dr. Adolf Lendl.

(Tafel I-IX.)

Der vorliegende Aufsatz ist ein Auszug aus einer der Ungarischen
Akademie der Wissenschaften überreichten und unter dem Titel : «A pókok
izomrendszere. I. A typikus izomrost szövettani
szerkezete. Budapest, 1917.» erschienenen, grösseren Arbeit.

Er enthält hauptsächlich nur die zur Erläuterung der nach Original¬
zeichnungen verfertigten Tafeln dienenden, kurzgefassten Beschreibungen;
die in der bezüglichen Literatm noch wenig besprochenen, oder neuerkann¬
ten Tatsachen den histologischen Bau der Muskelfasern betreffend ; weiters
neue Erklärungen verschiedener schon bekannter Erscheinungen; sowie
endlich auch kurze Angaben über die angewandten Methoden bei der
Präparation und Beobachtung.

Als Objekte dienten Kreuz-, Lauf- und Vogelspinnen, sowie auch
frisches Material von Limulus.

I. Die Bestandteile der typischen Muskelfaser.

Die Muskelfaser ist in histologischer und physiologischer Hinsicht als
eine für sich abgeschlossene und vollkommene Einheit des Muskelsystemes
zu betrachten, welche in ihrer typischen Form einen gewöhnlich nicht
spulrunden Cylinder mit zwei ungleichen Enden darstellt und folgende
Bestandteile erkennen lässt :

1. die F a s e r h a u t, als eine dünne Membran und schlauchförmige
Hülle der ganzen Faser;

2. das Myofibrillenbündel, das kontraktile Gewebe, wel¬
ches die Faserhaut fast ganz ausfüllt ;

8. der Fasersaft, welcher als geringe, dünne Flüssigkeit zwischen
den Myofibrillen deren ganzes Bündel durchtränkt ;

230

Dì ADOLF LENDL

4. das Faserplasma1 in dünnerer, oder dickerer Schichte auf
die Oberfläche des Myofibrillenbündels — unter der Faserhaut — gelagert ;

5. die Querbänder, die sich in dichterer Konsistenz scheinbar
als Spirale, eigentlich aber als flache Ringe im Faserplasma um das Myo¬
fibrillenbündel herum anlegen;

6. das Sarco plasma im Inneren des Fibrillenbündels als axialer
Strang, doch nur in ganz jungen Fasern (einige Tage alter Spinnen) vorhan¬
den; in den älteren Fasern verschwindet dieses ursprüngliche Plasma
(Symplasma) samt seinen den Myoblasten entstammenden Kernen und es
bleibt an seiner Stelle ein scheinbar leerer, in der lebenden Muskelfaser
zusammengedrückter axialer Kanal, an welchen sich stellenweise
seitliche innere Spalten des Myofibrillenbündels anschliessen ;

7. die sogenannten Mus kel kerne, die gewöhnlich in langen
Reihen zwischen den Fibrillen im Fasersaft, doch auch unter der Faser¬
haut im Faserplasma (sogenannte Sarcolemmakerne) zu finden sind; sie
gehören jedoch eigentlich nicht dem Gewebe der Muskelfaser an, da es
eingewanderte Blutzellenkerne sind ; sie zerfallen erst in Körnchen, dann
verschwinden sie auch gänzlich, um durch neu ein wandernde Blutzellen¬
kerne ersetzt zu werden;

8. endlich erkennt man in der Muskelfaser verschiedene Körnchen
und Fettkügelchen, welche aus an die Faser tretenden Zellen
(Sarcosomocyten und Fettzellen) stammen.

Um die Muskelfaser in ihrer Vollkommenheit als Ganzes kennen zu
lernen, wollen wir erst ihre Bestandteile einzeln und eingehend betrachten,
zugleich mit der Beschreibung der Myofibrillen beginnen.

1. Die Fibrillen der typischen Muskelfaser.

Die Myofibrillen können leicht und genau beobachtet werden, wenn
sie in sehr dünnen Längsschnitten der Faser, besonders an deren Seiten¬
rändern einzeln isoliert liegen.2 Sie erscheinen wie feine (0*4— 0*7 ju), schwach
glänzende, fast farblose, der ganzen Länge nach nahezu gleich dicke Fäden,
die annehmbar ebenso lang sein können als die Faser selbst ; in Wirklichkeit
aber sind sie ziemlich kürzer.

1 Nicht gleichwertig mit dem Sarcoplasma der Autoren.

2 Man tötet die Spinne in starkem Weingeist (80%) und legt sie gleich darauf auf
längere Zeit (3 — 4 Wochen) in schwachen Weingeist ; nachher folgt Alkoholhärtung, Paraffin¬
einbettung ; die möglichst dünnen Schnitte werden mittelst Hæmatein I. A. (Apáthy)
gefärbt undin Tafelöl, durch ein Drittel Toluol verdünnt, eingeschlossen. In solchen Präpara¬
ten findet man häufig isoliert verlaufende, einzelne Fibrillen an den Rändern der Längs¬
schnitte von Muskelfasern.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

281

Alle Fibrillen sind in sichtlich gleiche Segmente geteilt. Diese
Segmente können kürzer oder länger, dicker oder dünner sein, je nach dem
physiologischen Zustande der Faser, wie man sich hievon aus ein und dem¬
selben Schnitt (z. B. aus einem Querschnitt des Céphalothorax) überzeugen
kann, falls es in diesem kontrahierte, ruhende und gedehnte Fasern neben
einander liegend gibt.

Die Segmente sind die kontraktilen Elemente der Fibrillen, da sie
sich verkürzen und verlängern können ; diejenigen der ruhenden Fasern
von Kreuz- und Laufspinnen sind beiläufig 5— 6-mal so lang als dick;
diejenigen der Yogelspinnen und Limulus aber sind im allgemeinen etwas
kürzer. In gedehnten Fasern erscheinen die der ersteren auch 8— 9-mal
so lang als breit und umgekehrt werden sie wahrnehmbar kürzer, wenn sich
die Faser kontrahierte.

Der Länge nach reihen sich die Segmente in jeder Fibrille sehr regel¬
mässig aneinand und werden durch eine geringe, wahrscheinlich weichliche
Kittmasse verbunden, wodurch die schmalen Querstreifen Z, oder
Zwischenstreifen entstehen. (Taf. I, Fig. 1 und 2.) Diese Quer¬
streifen sind sowohl in fingierten, als in ungefärbten, wie auch in über¬
lebenden Fasern leicht und besonders durch ihre verschiedene Lichtbrechung
zu erkennen.

Die Segmente untersuchen wir am leichtesten bei 500— 1000-facher
Yergrösserung in dünnen Längsschnitten ruhender oder schwach gedehnter
Fasern, welche durch Pikrokarmin gefärbt in Tafelöl 1 gelegt worden sind.
Sie erscheinen als kleine Stäbchen, die — genau betrachtet — nicht
vollkommen gleich und deren Seitenlinien nicht eben schnurgerade sind,
da der mittlere Teil derselben in schwach verkürztem Zustande etwas
verdickt, in gedehnten Fasern aber ein wenig verjüngt ist. An den letzteren
bemerken wir leicht, dass jedes Stäbchen -eigentlich je ein Köpfchen
an seinen beiden Enden hat, welche sich etwas heller (stärker lichtbrechend)
zeigen und von den Mittelstücken der Stäbchen schwach abheben.
Die Literatur erwähnt diese Teilchen nicht,2 doch sieht man sie auch in
vielen Mikrophotographien der Autoren. M. Heidenhain bezeichnet die
Köpfchen in seinem bekannten Schema mit Id, aber er erklärt sie anders.
Methylenblau- Ammoniumpikrat färbt bei vorheriger Behandlung mit
MüLLER’scher Flüssigkeit die Köpfchen gelb und die Mittelstücke grün.
Es ist dies aber keine dauernde Färbung; mit der Zeit wird das ganze
Fibrillenbündel, besonders der Fasersaft grün.

1 Immer mit ein Drittel Toluol vermengt.

2 Franz Leydig zeichnete sie als Erster ab in : Zelle u. Gewebe, 1885. Tafel V.,
ohne sie zu beschreiben.

282

m ADOLF LENDL

In manchen durch die Kopfbrust geführten Schnitten, so wie in
Längsschnitten der Beine trifft man die Fasern in den verschiedensten
Zuständen der Kontraktion oder Dehnung an; sogenannte Kontraktions-
Tvellen hingegen findet man nur ganz ausnahmsweise an einzelnen Fasern ;
man kann sich eher im allgemeinen davon überzeugen, dass die Verkürzung
oder Dehnung die ganze Länge der Faser ziemlich gleichmässig betrifft.
Mindere Abweichungen und Unregelmässigkeiten kommen wohl häufiger
vor, wodurch die geradlinige Querst reif ung im Innern des Fibrillenbündels
gestört sein kann, da sie hauptsächlichst dort, wo Muskelkerne zwischen
den Fibrillen liegen, Verschiebungen erleidet. Diese Unregelmässigkeiten
der Querstreifung jedoch gleichen sich dann im weiteren Verlaufe der Faser
wieder aus. (Taf. II, Fig. 1 und Taf. VII, Fig. 5.)

Abgesehen von künstlich verursachten Dehnungen der Fasern, können
die Stäbchen ausnahmsweise auch 9— 10- mal so lang als breit werden
(Taf. I, Fig. Sx.), wobei die Mittelstücke sich wahrnehmbar verjüngen und
langgestreckte Sanduhrformen erhalten (Taf. I, Fig. 4 d). Und zum Gegen¬
teil, verdicken sie sich gut sichtbar, besonders in ihrer Mitte, in stärker
verkürzten Fasern. Im Inneren der Kontraktionswellen werden die Stäbchen
hiedurch ovalförmig, selbst kurz rundlich. (Taf. I, Fig. 5x.)

Eigentlich sind nur die Köpfchen stark- und doppeltlicht brechend,
wie man sich hievon am sichersten an dünnen Längsschnitten ruhender
oder kaum gedehnter Fasern überzeugen kann. Die Mittelstücke der Stäbchen
zeigen sich im polarisierten Licht schwächer doppelt brechend als die Köpf¬
chen (Taf. II, Fig. la, b, c ) und bleiben selbst — falls man einzeln liegende
Fibrillen oder sehr dünne Schnitte untersucht — gewöhnlich dunkel, trotz¬
dem die Köpfchen sich erhellen. An ruhenden oder schwach gedehnten
Fibrillen erkennt man dies leichter, als an verkürzten. Bei letzteren kommt
es häufig vor, hauptsächlichst in dickeren Schnitten, dass umgekehrt eben
die Mittelstücke zwischen den gekreuzten Nikolen ganz hell werden, während
die Köpfchen — so wie die zwischen ihnen liegende Kittmasse — dunkel
bleiben. (Taf. II, Fig. 2 und 8.) In dieser Hinsicht jedoch variieren die
Fibrillen zwischen Extremen. Es gibt solche, die ihrer ganzen Länge nach
dunkel bleiben, als wären sie garnicht segmentiert, und andere nebenan
liegende werden dabei durchwegs hell ; oft erkennt man nur die Köpfchen ;
in anderen Fibrillen scheinen nur die Mittelstücke doppelt brechend zu sein ;
aber auch diese, wie jene zeigen sich manchmal nur zum Teil einfach oder
doppelt brechend.1

1 Ich spreche hier nicht von ganzen Fasern oder dicken Fibrillenbündeln, sondern
nur von einzelnen Fibrillen, da diese das Phänomen anders zeigen, als wenn sie in dicker
Schichte aufeinander lagern.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

288

Man kann diese Abweichungen an Fibrillen beobachten, welche zu
ein- und demselben Bündel gehören, als Zeichen dafür, dass die doppelt-
und einfachbrechenden Teilchen in den Fibrillen sich nicht so entschieden
regelmässig orientieren, wie man das gewöhnlich — ganze Bündel unter¬
suchend — annimmt und woraus einzelne Autoren weitgehende Schluss¬
folgerungen entwickelten. Ungefärbte, wie auch durch Hæmatein I. A.
tingierte, sehr dünne Längsschnitte sind hiezu gut verwendbar.

Die gedehnten Stäbchen verdunkeln sich in gewöhnlicher Beleuchtung
und gewisser Einstellung ein wenig in ihren Mittelstücken ; am wahrnehm¬
barsten in der Mitte, wo sie sich verjüngen ; dies führt zum optischen Ent¬
stehen des Querstreifen M, oder Mittelstreifen. Es ist dieser Streifen
eine optische Erscheinung nur an der Oberfläche der Stäbchen; er ist daher
nicht gleichwertig mit dem Zwischenstreifen, welcher durchschneidend
durch eine andere Substanz verursacht wird. Der Mittelstreifen kann zwTar
ebenfalls hell oder dunkel eingestellt werden, wie der Zwischenstreifen.,
er zeigt sich aber immerhin verschieden von diesem. Im ganzen Bündel
mag er wohl auch so erscheinen, als wäre er durchschneidend ; an einzelnen
oder in sehr dünnen Schnitten liegenden Fibrillen, wird man es dennoch
gewahr, dass er keinem Inophragma entspricht, sondern nur eine ober¬
flächliche Veränderung optisch andeutet.

Was den feinsten inneren Bau der Fibrillen anbelangt, denke ich
annehmen zu dürfen, dass die Oberfläche derselben eine corticale
Schi c h t e bildet, welche man zwar nicht als Hülle oder Membran deuten
darf, die aber sichtlich wird, wo die einzelnen Fibrillen eingeknickt liegen.
(Pikrokarmin oder Hæmatein I. A. und Tafelöl. Wenigstens 1000- fache
Vergrösserung.) Gewöhnlich knicken die Fibrillen nur zwischen den Segmen¬
ten in der Kittmasse ein, so dass eine gebogene Fibrille den Stäbchen gleich¬
kommende Absätze zeigt ; manchmal jedoch verbiegt sich auch das Stäbchen
oder bricht knieartig ein ; an solchen Stellen bemerkt man die oberflächliche
Spannung der corticalen Schichte. (Taf. II, Fig. la.) Innerhalb dieser ober¬
flächlichen Schichte sieht man nun — manchenorts sehr deutlich — die
besonders an den Köpfchen gut konturierten Stäbchen. (Taf. II, Fig. 5a.)

Die helleren (stärker lichtbrechenden) Köpfchen sind von ihren
Mittelstücken nicht, oder nur kaum abgpschnürt ; zugleich reichen sie in
das Innere dieser zapfenförmig hinein. Diese kleinen Zäpfchen sind
nur kaum hin und wieder zu erkennen, gewöhnlich infolge ihrer minimalen
Dimensionen und unbestimmten Abgrenzung nicht zu beobachten. Heiden¬
hain deutet sie in seinem Schema (Plasma u. Zelle, II. Lief. p. 619, Fig. 856)
als «artefakte Granula paare, welche die gegenüber liegenden Enden des
Q-Streifens bezeichnen.»

Man sieht die Zäpfchen an manchen Stellen auch in ungefärbten

234

Di ADOLF LENDL

(sehr dünnen) Schnitten im Inneren der Mittelstücke (d. h. an beiden Enden
des Q-Streifens) ziemlich gut, wenn man den Polarisator (ohne Analysator)
einschaltet und das Präparat dreht.

Wie weit die Zäpfchen in das Innere der Mittelstücke reichen, ob sie
kurz oder lang sind, kann man nicht recht ausnehmen. Die scheinbar
geschmeidigere, dehnbare und sich wieder zusammenziehende Substanz
der Mittelstücke übergeht vielleicht ohne eigentlicher Abgrenzung in die
Substanz der sichtlich festeren Zäpfchen, resp. Köpfchen. Dennoch bemerkt
man stellenweise auch diesen minder abgegrenzten Übergang sozusagen
am Halse der Köpfchen als einen leichten Querstreifen; es ist dies der
undeutliche, ebenfalls oberflächliche, unbeständige Nebenstreifen
der Autoren (N), welcher die sogennanten Querfadennetze vorspiegeln kann.

Einzelne Fibrillen, die zur Beobachtung günstig situiert im Prä¬
parate liegen, können durch Hæmatein I. A. gefärbt, noch weitere Detaile
zeigen. Ihre corticale Schichte ist nämlich an manchen Stellen, besonders
an der Kittsubstanz etwas dunkler angehaucht (Taf. II. Fig. lb) und weist
auch längs ziehende, feine Kanten auf, als etwas dunklere Striche, daher
man meinen könnte, die Fibrillen wären aus noch feineren Fäden (Meta-
fibrillen?) zusammengesetzt.

Einer solchen vermeintlichen feineren, inneren Fadenstruktur jedoch
widerspricht die Segmentation der Fibrillen, die Stäbchenstuktur, ebenso
wie der Umstand, dass sich die Fibrillen als solche im Bündel nebeneinander
verschieben können, wodurch die Querstreifung im Inneren des Bündels
stellenweise Unregelmässigkeiten erleidet und dass die verbogenen Fibrillen
sich nicht in feinere Fäden spalten, sondern den Stäbchen entsprechend
einknicken ; endlich, dass die Mittelstücke sich als solche sichtbar verdicken
und verjüngen können.

Verschiebungen der Fibrillen nebeneinand finden sich in Längsschnit¬
ten gar nicht selten dort, wo Spalten zwischen den Fibrillen entstehen,
wo Muskelkerne zwischen diesen liegen. Diese Verschiebungen und Spalten
mit dunkler gefärbtem Fasersaft gefüllt, ebenso die drei- viermal stäbchen¬
langen Muskelkerne beweisen, dass zwischen den nebeneinand laufenden
Fibrillen keine Querverbindungen (Inophragmen, Fadennetze etc.) bestehen
können.

Das Bündel der Fibrillen füllt sozusagen die Hülle der ganzen Faser
aus ; die Faserhaut bildet eigentlich einen losen Schlauch als Hülle um das
Fibrillenbündel. Dieses letztere erscheint sowohl in Längs-, als in Quer¬
schnitten gewöhnlich ziemlich dicht zu sein, dennoch bemerkt man bei
genauer Betrachtung, dass die einzelnen Fibrillen in ihm nicht ganz gleich
sind ; manche sind dünner, andere dicker ; einige laufen zwischen den übri¬
gen spitz aus (Taf. IL Fig. 1) nicht eben weil sie vielleicht abge-

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

285

schnitten sind, sondern weil sie sich verjüngen und spitz enden; sie ziehen
auch nicht alle genau genommen parallel, da sie hier und dort auseinander
weichen, wodurch verschiedene feine Risse und Spalten zwischen ihnen
entstehen; oder sie schliessen sich fest aneinand, so dass die Linien ihrer
Seitenränder Zusammenflüssen, sich vielleicht auch in langen, spitzen
Winkeln schneiden.

Verfolgt man in nicht axialen Längsschnitten das ganze System
dieser Linien bei mittlerer Vergrösserung möglichst aufmerksam, da kann
man vielerorts wahrnehmen, dass das Fibrillenbündel sich sehr lang gezo¬
gen um seine eigene Achse dreht (Taf. II. Fig. 4), infolge dessen die Fi¬
brillen sich nebeneinander verschieben müssen — obzwar nur in ganz ge¬
ringem Masze — so oft sich die Faser zusammenzieht, oder ausdehnt ;
hiebei muss sich natürlich das Bündel ausserdem etwas lockern, respektive
dichter anziehen, wie in einem gedrehten (nicht geflochtenen) Strang die
Hanffäden, wenn dieser gespannt, oder nachgelassen kürzer wird. Darum
sind auch die Spalten und feinen Risse im Bündel zwischen den Fibrillen
nicht überall gleich breit, auch ungleich lang und verschieden verteilt.
Es gibt ebendarum stellenweise mehr oder weniger Fasersaft zwischen den
Fibrillen, ja man findet Partien im Bündel, wo die Zwischenräume breiter
sind, als die Fibrillen selbst. Durch Pikrokarmin, Hæmatein I. A., oder
Methylenblau-Ammoniumpikrat gefärbte und in Tafelöl gelegte Längs¬
schnitte zeigen dies gut wahrnehmbar.

In der Querstreifung des ganzen Bündels ist eigentlich nur der Zwi¬
schenstreifen beständig, obzwar auch dieser verschieden eingestellt werden
kann. Er ist häufig kaum breiter, als eine Fibrille ; doch kommt es ebenso
oft vor — besonders an schwach verkürzten oder ruhenden Bündeln —
dass er viel breiter erscheint, als er es wirklich ist, weil die sich an ihn oben
und unten anschliessenden Köpfchenreihen — trotzdem sie gewöhnlich am
hellsten sind — zum teil verdunkeln können, wodurch sie den dunkel ein¬
gestellten Zwischenstreifen oben oder unten, selbst auch beiderseitig op¬
tisch verbreitern. Die Köpfchen sind nämlich abgerundete, stark licht¬
brechende Körperchen, welche die durchdringenden Strahlen so abbeugen,
dass ein Teil der Köpfchen dunkler, der andere aber heller wird. Hiedurch
wird optisch verursacht, dass erstens der Zwischenstreifen sich breiter
zeigt, als er es wirklich ist, und dass neben ihm — oben und unten — je ein
heller Streifen (E) sichtbar wird, den dunkle Streifen begleiten (reichge¬
streifter Typus).

Im polarisierten Licht kommt besonders die erstere Erscheinung
zur Geltung, daher man meint, dass die Scheibe I sich auf Kosten der Scheibe
Q beim Zusammenziehen der Faser verbreitert habe. * Dass dies jedoch
nur optisch gegeben ist, kann man in vielen Fällen leicht gewahr werden.

236

Dì ADOLF LENDL

wenn man den Analysator abhebt und das Präparat über dem eingeschal¬
teten Polarisator dreht : man sieht nun in langsam aufeinander folgenden
Phasen den Übergang — wohl nicht sb überraschend wie durch den Ana¬
lysator — vom schmalen Streifen Z zu der sich verbreiternden Scheibe 1.

Der Nebenstreifen kann manchmal als dunkle Punktreihe sowohl
über dem Zwischenstreifen, wie auch unter diesem beobachtet werden.
(Taf. I. Fig. 3æ und 4 â) Das gedehnte Fibrillenbündel bringt uns dies
nicht selten zur Anschauung. Die Punkte bedeuten die schwachen Abschnü¬
rungen der Köpfchen von den Mittelstücken.

Der Mittelstreifen ist unbeständig, der Einstellung und dem mehr¬
weniger gedehnten Zustande der Stäbchen entsprechend verschieden breit,
selten deutlich und licht, oder dunkel. Verkürzte Stäbchen zeigen keinen
Mittelstreifen, weder in dünnen, noch in dicken Längsschnitten, auch am
ganzen Bündel nicht.

Dickere Längsschnitte, oder ganze Bündel können in gewöhnlicher
Belichtung sehr verschiedene und komplizierte Bilder der Querstreifung
ergeben, weil die schwach und stark, oder einfach und doppeltlicht¬
brechenden Elemente der Fibrillen in den Schichten des Objekts sich nicht
genau decken und weil die durchdringenden Strahlen verschieden abge¬
beugt werden, wodurch in den oberen Schichten auch solche Teile belichtet
sein können und hell mitleuchten, welche sonst dunkel sind — und um¬
gekehrt. Manchmal ist z. B. der Zwischenstreifen allein hell und schmal ;
dagegen kann er in einer nebenliegenden Faser dunkel und breit sein. In
ganz dünnen Längsschnitten kommen solche Variationen nicht vor.

Die Verbreiterung des Zwischenstreifens (d. h. der sagenonnten I
Scheibe) im polarisierten Licht, besonders bei etwas verkürzten Fasern,
ist ebenfalls nur auf solche Weise zu erklären, was dadurch bestätigt wird,
dass in sehr dünnen Längsschnitten, wie an einzelnen Fibrillen der Zwischen¬
streifen auch im polarisierten Licht schmal bleibt und hauptsächlichst
die Köpfchenreihen neben ihm helle werden ; während in dicken Längs¬
schnitten (Taf. II. Fig. 3) der Zwischenstreifen durch die zum teil verdun¬
kelten Köpfchenreihen verbreitert wird, wobei die Mittelstücke heller
werden (diese ergeben die verschmälerte Q-Scheibe).

Dicke Längsschnitte, oder ganze Bündel können im polarisierten Licht
so eingestellt werden, dass der scheinbar breite Zwischenstreifen eigentlich
aus einem schmalen, lichten, mittleren Streifen und aus zwei ihn begleiten¬
den, breiteren, dunkeln Querstreifen besteht. Der erstere ist der wirkliche
Zwischenstreifen, die zwei ihn begleitenden, dunkeln Streifen sind die
strahlenabbeugenden Köpfchenreihen (Taf. II. Fig. 3.) oben und unten.
Die Mikrophotographien einzelner Autoren lassen dies ebenfalls deutlich
erkennen, (z. B. K. Hürthle, Üb. die Struktur d. quergestr. Muskelfas.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

237

V. Hydro philus. Bonn, 1909. Taf. YI. Big. 86a. — Dr. B. Gutherz, Zur
Histol. d. quergestr. Muskelfaser, Arch. f. mikr. Anat. u. Entwickel. Bd. 75.
1910. Taf. Y. Fig. 8. a, b.)

Der Lichteffekt einzeln liegender Fibrillen ist gewöhnlich so geringe,
dass man solche im polarisierten Licht eventuell gar nicht wahrnehmen
kann. Wo jedoch einige Fibrillen beisammen sind, z. B. in ganz dünnen
Bündeln, oder in sehr feinen Längsschnitten, da sieht man genau, welche
Teile derselben eigentlich die doppelt brechenden sind. Der Zwischen¬
streifen bleibt schmal und dunkel zwischen den gekreuzten Nikolen, die
Köpfchen erscheinen am hellsten, doch auch die Mittelstücke leuchten
mit. In dickeren Schnitten oder Bündeln ist dies häufig eben anders zu sehen,
denn man kann diese leicht so einstellen, dass gerade die Mittelstücke
der Stäbchen (das ist die verschmälerte Q-Scheibe) sozusagen allein hell
leuchten, während die Köpfchen ganz, oder zum teil infolge der Strahlen-
abbeugung dunkel bleiben und sich im Bilde an den dunklen Zwischen¬
streifen schliessen (hiedurch entsteht die verbreiterte Z-Scheibe).

Je dicker das Präparat ist, um so häufiger kommt diese Erscheinung
vor ; doch auch zum Gegenteil können manche Bündel so eingestellt werden,
dass eben der Zwischenstreifen mit leuchtet und nicht die Mittelstücke.
Es finden sich schwach verkürzte, ruhende und schwach gedehnte Fasern,
welche in ein- und demselben Präparate alle diese optischen Abweichungen
auf weisen können. Wir haben es daher nur mit optischen Erscheinungen
zu tun, die keine innere Strukturveränderung bedingen oder bedeuten,
wie man dies besonders von der Verbreiterung der Z-Scheibe im Verhält¬
nis zur Q-Scheibe voraussetzte.

An stark gedehnten Fasern tritt der Mittelstreifen häufig sehr deut¬
lich auf, wodurch die vergrösserte Schichtenhöhe der Segmente geteilt
wird und die Querstreifung derselben verdoppelt aussieht, da der Mittel¬
streifen dem Zwischenstreifen nun ähnlich ist.

An stark verkürzten Fasern hingegen ist die Schichtenhöhe verrin¬
gert, daher diese zusommengedrängte Querstreifung der vorigen, scheinbar
dichten Querstreifung ganz ähnlich werden kann. Dennoch unterscheidet
sich bei genauer Beobachtung der Mittelstreifen vom Zwischenstreifen
insofern, dass auch bei der geringsten Verstellung der Mikrometerschraube
oder des Lichtes der eine anders wechselt, als der andere. Die Mikrophoto¬
graphien bringen die zweierlei Querstreifen in vielen Fällen auf solche
Weise zur Anschauung, als wären sie ganz gleich (z. B. K. Hürthle, 1. c.
Taf. V, Fig. 26, am unteren Teil des gedehnten Fibrillenbündels). Im pola¬
risierten Licht bleibt öfters auch der Mittelstreifen an verschiedenen Stellen
des Bündels dunkel, ähnlich dem Zwischenstreifen, zum Zeichen, dass die
Mitte der Mittelstücke dort eigentlich einfach oder schwach doppelt brechend

238

Dì ADOLF LENDL

ist, vielleicht auch darum, weil die durch das Bündel dringenden Strahlen
dort abgebeugt worden sind.

An der Oberfläche und im Inneren des Fibrillenbündels zeigen sich
natürlich den Seitenrändern der Fibrillen entsprechende, feine Längslinien,
welche auffallender werden, falls im Bündel mehr Fasersaft vorhanden
und dieser tingiert ist. Den Fasersaft kann man im Bündel verschieden
färben: durch Hæmatein I. A. blau; durch Pikrokarmin dunkelrot; Me¬
thylenblau-Ammoniumpikrat färbt ihn nach vorheriger Anwendung von
MüLLEKr’scher Flüssigkeit grün; die ApÁTHY’sche nachträgliche Vergoldung
ergibt dunkelrote und die GoLGi’sche schnelle Versilberung an manchen
Stellen fast schwarze Färbung desselben. Am einfachsten färbt man ihn
dadurch, dass man die Objekte längere Zeit hindurch in schwachem Wein¬
geist in mit Kork verstoppelten Gläsern liegen lässt ; da wird der Fasersaft
zwischen den licht bernsteinfarbigen Fibrillen dunkelgelb und hebt sich von
diesen gut wahrnehmbar ab. Die Vogelspinnen haben derbere Fibrillen¬
bündel, als andere Spinnen; die Muskelfasern derselben erweisen sich für
diesen Zweck besonders günstig, wenn sie sodann in Tafelöl (mit Toluol
vermischt) gelegt werden.

Manche Fasern sind voll, andere arm an Fasersaft ; dem entsprechend
sind die dunkleren Längslinien zwischen den Fibrillen mehr-weniger breit
und deutlich. Es gibt Fibrillenbündel, in welchen man diese Längslinien
überhaupt nur kaum unterscheiden kann,1 weil der Fasersaft aus ihnen
fast ganz fehlt. Im allgemeinen sind die Längslinien in den ruhenden und
schwach gedehnten Fasern deutlicher, als in den verkürzten.

Man meint bei üblicher Betrachtung der Längsschnitte, dass die
Längslinien alle parallel laufen und dass sie ziemlich gleich breit und lang
wären. Doch genauer hingesehen, kann man an vielen Stellen bemerken,
dass dies anders ist. Am leichtesten erkennt man dies, sowie auch die lang¬
gezogene Windung des ganzen Bündels am lateralen Längsschnitten vom
oberen und unteren Ende der Faser, besonders wenn sie fasersaftreich ist.

Zwischen die Mittelstücke der Stäbchen kommt in etwas gedehnten
Bündeln mehr Fasersaft, als zwischen die Köpfchen, weil sich die Mittel¬
stücke verjüngen und mehr Raum zwischen ihnen entsteht. Hiedurch
kommt die sogenannte Längsstrichelung der Q-Scheibe zustande,
die man in verkürzten Fasern nicht findet. Diese Längsstrichelung ist oft
ziemlich deutlich (Taf. I, Fig. 3a? und 4 d) und jedes Strichelchen kann an
seinen beiden Enden durch je einen dunkleren Punkt abgeschlossen sein.
Diese Punkte fallen als quere Punktreihen eben auf den Nebenstreifen und

1 In den Cheliceren von Limulus finden sich Fasern, in deren Innerem die Fibrillen
überhaupt nicht ausgebildet sind, trotzdem sind sie oberflächlich quergestreift. Hierüber
ausführlicher in einer späteren Abhandlung.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

289

ergeben sich ans den schwachen Abschnürungen der Köpfchen von den
Mittelstücken. An verkürzten Fasern sieht man sie nicht.

Verfertigt man dicke Längsschnitte ans derben Fasern (z. B. ans den
Beinen der Vogelspinnen) und legt diese in Tafelöl (mit Toluol), um sie
dann nach einigen Tagen mit dem Deckgläschen zu zerdrücken, so findet
man häufig kleinere und grössere Partien derselben halb zerfallen im Präpa¬
rate. Die Fibrillen lösten sich nicht nur der Länge nach von einander, son¬
dern auch in mehr- weniger konzentrischen Schichten vom Bündel und der
Quere nach teilten sich die einzelnen Segmente der Fibrillen ebenfalls von
einander ab. Man kann hiedurch einzelne Segmente, d. h. Stäbchen oder
kleinere Gruppen derselben bei stärkerer Vergrösserung zur Beobachtung
günstig situiert finden. (Taf. II, Fig. 5.) Falls die bezügliche Faser durch
Pikrokarmin gefärbt und etwas gedehnt oder ruhend war, sieht man die
vorhin erwähnten dunkleren Punkte an den Stäbchen, zwischen den Köpf¬
chen und Mittelstücken etwas genauer, als in ganzen Längsschnitten.

Es lösen sich solche konzentrische Schichten vom Bündel, weil die
Anordnung der Fibrillen im Bündel eben mehr-weniger konzentrisch war,
wie man dies in vielen Querschnitten antrifft. Ebenso häufig erkennt man
aber auch eine mehr-weniger radiäre Verteilung der Fibrillen im Bündel.
Man wähle hiezu nicht allzu dünne, doch möglichst spulrunde Fasern;
denn die polygonalen Querschnitte sehr dicker Fasern bieten viele Unregel¬
mässigkeiten hierin, ebenso wie Verschiebungen, durch Spalten und Risse
häufig verursacht. (Taf. III.)

In manchen Querschnitten sind die Fibrillen sehr dicht, in anderen
weit auseinander, wodurch verschiedene dunklere oder lichtere Felder
entstehen. Die Querschnitte der Fibrillen sind in diesen Feldern nicht gleich
gross und nicht eben rund. Stellenweise ist wahrnehmbar mehr Fasersaft
zwischen ihnen, als in benachbarten Partien. Selbst auch kleinere oder
grössere, manchmal scheinbar leere Lücken finden sich zwischen den
Fibrillen. Einzelne Querschnitte sind wie ein Seiher durchlöchert. (Taf. Ill,
Fig. la.) Die Lücken arrangieren sich nicht ganz unregelmässig ; zum Gegen¬
teil, man trifft solche Querschnitte, in welchen die Lücken in bogigen Reihen
liegen, häufig parallel mit dem Aussenrande der Faser, wodurch sie eine
äussere Zone im Fibrillenbündel abtrennen. (Taf. Ill, Fig. 2a, b.) Diese
Zone löst sich in anderer Höhe in vielen Fällen wirklich ab ; es entsteht
auf solche Weise ein dünneres, im Querschnitt erst halbmondförmiges, dann
sich abrundendes, neues Fibrillenbündel, welches sich endlich ganz abspaltet.
Aus einer Faser sind hiedurch zwei Schwesterfasern hervorgegangen, deren
eine gewöhnlich dicker bleibt, während die andere dünner ist.

Diese Lücken sind eigentlich mit Fasersaft gefüllt ; sie durchziehen
das Fibrillenbündel nicht in seiner ganzen Länge. Wenn man zahlreiche

240

DS ADOLF LENDL

Querschnitte einer Serie, d.h. ein- und derselben Faser vergleichend durch¬
sucht, kommt man darauf, dass einzelne Lücken in verschiedenen Höhen
ausbleiben, andere neu erscheinen und dass die Orientierung derselben im
Bündel die langgestreckte Windung desselben bestätigt. Auch die genaue
Betrachtung der Feldereng in den Querschnitten ein- und derselben Faser,
doch aus möglichst weitgelegenen Höhen gewählt, bekundet uns dies.

Die Lücken entstehen teilweise an der Oberfläche des Bündels und
ziehen immer tiefer in das Innere hinein (Taf. Ill, Fig. lx ); wenn sie dabei
breiter und tiefer werden, gelten sie in anderen Höhen der Faser, als ober¬
flächlich beginnende Spalten, die die Bündel innerhalb derselben Faserhaut
in Schwesterfasern teilen (Taf. Ill, Fig. 2a, b, c), solche Spalten füllen sich
von aussen mit Faserplasma. Andere Lücken jedoch beginnen nur innerlich
zwischen den Fibrillen, gewiss den verschiedenen Spannungen und Verschie¬
bungen im Bündel entsprechend.

Die lichteren oder dunkleren Felder in den Querschnitten ergeben
sich nicht nur infolge des verschieden verteilten Fasersaftes, sondern auch
darum, weil sich die den Feldern gleichkommenden Fibrillengrup¬
pen einer Faser nicht ganz gleichförmig verkürzen oder dehnen; dies
erkennt man wohl in den Längsschnitten. Im allgemeinen sind zwar alle
Fibrillen eines Bündels ziemlich gleichmässig gedehnt oder verkürzt ; immer¬
hin aber trifft man Fibrillengruppen, die sich von den Nachbargruppen
mehr- weniger abweichend verhalten; die Unterschiede gleichen sich dann
im ganzen Verlaufe der Faser natürlich wieder aus. Auch in den Längs¬
schnitten gewahrt man es, dass einzelne Fibrillengruppen dichter (fasersaft¬
arm), andere lockerer (fasersaftreich) sind.

Die Querschnitte zeigen die Fibrillen als rundliche, ovale, oft auch
als polygonale, kleine Höfe (Taf. Ill, Fig. lb und 2æ), welche in etwas
schiefen Schnitten alle in einer Richtung länglich verzogen liegen (Taf. VI,
Fig. 3a) und eine scheinbare, innere, feinere Feldereng haben. (Cohnheim ’sehe
Felder?) In Mikrophotographien meint man hierin unterordnete, feinere
Fibrillengruppen zu erkennen. Selbst in Längsschnitten trifft man solche
kleinere Fibrillengruppen annehmbar aus 2—3 Fibrillen zusammengesetzt.
Das kommt daher, weil sich die Fibrillen in langgezogenen, spitzen Winkeln
zwischen einander schieben und manche (natürlich auch die Stäbchen der¬
selben) dicker, andere dünner sind ; weil sie nicht spulrund, sondern in lan¬
gen Strichen flachkantig und daher so erscheinen, als würden sie sich der
Länge nach spalten, was vielleicht nicht ausgeschlossen ist. Versucht mam
in ganz dünnen Längsschnitten (Pikrokarmin, oder Hæmatein I. A. und
Tafelöl) die Längsstriche bei stärkerer Vergrösserung mit den Augen ein¬
gehend zu verfolgen, so kann man die hier erwähnten Eigenschaften der
Fibrillen oft richtig erkennen.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

241

In den Querschnitten sind die Fibrillenhöfe nicht gleichgross ; häufig
sind die am Rande der Faser gelegenen im allgemeinen oder gruppenweise
grösser, als die im Inneren der Faser; sie liegen auch gewöhnlich lockerer
am Rande, als wie im Inneren des Bündels. In der Umgebung des axialen
Kanales sind sie gewöhnlich ebenfalls lockerer verteilt. Doch kommt es
auch umgekehrt vor; es hängt dies in vielen Fällen vom Zustande der
Faser ab, ob sie verkürzt, ruhend oder gedehnt ist.

In den gedehnten Fasern sind die Fibrillen dichter gelegen, als in den
verkürzten und verdickten; die letzteren haben oberflächlich mehr feine
Risse aufzuweisen als die ersteren; die peripherialen Fibrillengruppen
lockern sich ein wenig in den schwach verkürzten Bündeln, wie das viele
Querschnitte (Taf. Ill) beweisen. Übrigens hängt dies auch davon ab, von
welcher Höhe der Faser die Querschnitte stammen. Nahe dem oberen Ende
der 'Faser 1 ist das Fibrillenbündel derselben im allgemeinen lockerer und
mehr’ in Gruppen geteilt, als am unteren Ende; es hat oben auch mehr
Spalten und feine Risse in seinem Inneren und zeigt häufig den schmalen
axialen Kanal, um welchen sich die Fibrillen mehr konzentrisch arrangieren,
während sie. sich in den peripherischen Teilen eher radiär anordnen.

Wenn man Querschnitte ganzer Muskeln untersucht, kommt man
leicht darauf, dass die einzelnen Fasern in gedehntem Zustand die
Perimysiumschläuche,2 welche sie umgeben, lange nicht aus¬
füllen, während die verkürzten Fasern — die zugleich dicker sind, daher
grössere Querschnitte ergeben — diese äusseren Hüllen fast ganz ausfüllen
können. (Taf. Ill, Fig. 1 und 2.) Zwischen die häufig radiär angeordneten
Fibrillen dringt das äussere Faserplasma von der Oberfläche in das Bündel,
wenn sich die Faser verkürzt, wobei sich das Bündel peripherisch eben
lockert ; andernteils wird dieses Faserplasma wieder hinausgedrängt, wenn
sich die Faser dehnt und das Bündel anspannt. (Taf. Ill, Fig. 2 c und Taf. VI,
Kg. 2.)

Das Fibrillen bündel steht an seinem oberen Ende mit einer oder
häufiger mit mehreren Hypodermiszellen in direkter Verbindung. Diesen
Zellen entsprechend ist das ganze Bündel in Fibrillengruppen geteilt, deren
jede eine Strecke lang für sich und mehl’- weniger gesondert bleiben kann ;
im weiteren Verlaufe jedoch schliessen sich diese Gruppen an einander.
Die einzelnen Gruppen können mit verschiedener Querstreifung beginnen,

1 Ich bezeichne die Insertion am fixen Punkte des Chitinskeletes als oberes Ende
der Faser; das untere Ende, welches sich am beweglichen Teil des Chitinskeletes anheftet,
ist vom ersteren prinzipiell verschieden.

2 L. V. Thanhoffer unterscheidet das Endo- und Epilemma von einander; dies
letztere entspricht vielleicht dem Perimysiumschlauch. (Beitr. z. Histol. u. Nervenend.
d. quergestr. Muskelfas. Ung. Akad. d. Wissensch. Budapest, 1881.)

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

16

242

m ADOLF LENDL

weil die oberen Fibrillenendstückchen im allgemeinen un¬
gleich lang sind; infolge dessen ist die Querstreifung des ganzen Bündels
am oberen Ende in seiner Begelmässigkeit gewöhnlich gestört. (Taf. VI,
Fig. 5.) Noch unregelmässiger ist die Segmentation der Fibrillen am unteren
Ende des Bündels.

An seinem unteren Ende ist das Fibrillenbündel gewöhnlich ziemlich
dünner, schmächtiger, als am oberen Ende, weil sich die ganze Faser von
oben nach unten mehr- weniger verjüngt.

2. Der Fasersaft .

Der Fasersaft ist — wie schon erwähnt — im Fibrillenbündel zwischen
den Fibrillen im allgemeinen nur in geringer, jedoch stellenweise in verschie¬
dener Menge vorhanden; in manchen Fasern ist er reichlicher, in anderen
scheint er vermindert zu sein. Wahrscheinlich wechselt seine Menge und
Lokalisation im Leben je nach dem Zustande der Faser.

Man sieht den Fasersaft am leichtesten in dünnen Schnitten (Pikro-
karmin, Hæmatein I. A., Methylenblau- Ammoni umpikrat nach vorheriger
Behandlung mit MüLLEu’scher Flüssigkeit, Korkfärbung, Tafelöl mit ein
Drittel Toluol) schwach gedehnter Fasern als Längsstrichelung der Q-Scheibe
zwischen den Mittelstücken der Stäbchen und als Punktreihen am Neben¬
streifen. (Taf. J, Fig. Sx und 4 ä.)

ln den verkürzten Fasern sieht man ihn als kleine Flecken am oberen
und unteren Rande der Q-Scheibe ; diese sind vielleicht mit den flügel¬
förmigen Ansätzen der Q- Körner von Holmgren 1 identisch. Im Inneren
der stark kontrahierten Fasern (auch in Kontraktionswellen) wird der
Fasersaft verdrängt und sammelt sich in Spalten und feineren Rissen,
welche mehr oberflächlich liegen; man erkennt ihn in langen schmalen
Zügen und Flecken oder breiteren Längsstrichen zwischen den oberfläch¬
lichen Fibrillen (Taf. I, Fig. 5.)

An den Rändern schiefer Längsschnitte, wo man einzeln auslaufende,
isolierte Fibrillen trifft, sieht man ihn als bläulichen Hauch (Hæmatein I. A.)
an der Oberfläche der Fibrillen. Dieser feine Überzug ist nicht gleichmässig
verteilt auf den Fibrillen ; über den Kittmassen, d. h. zwischen den Segmen¬
ten (am Zwischenstreifen) zeigt er sich etwas dunkler (dicker) angelegt
und da meint man, dass er eigentlich aus sehr feinen minimalen Körnchen
besteht, die sich eben färbten. (Taf. II, Fig. H.)

Es scheint mir, dass sich der Fasersaft im Bündel bei der Kontraktion

1 Emil Holmgren, Üb. d. Sarko plasma körner quergestr. Muskelfasern. Anat. Anz.
XXXI. 1907.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

243

und Extension desselben zwischen den Fibrillen, wie auch aus dem Inneren
gegen die Peripherie oder umgekehrt verschieben lässt, also keine bestän¬
dige Lokalisation im Inneren des Bündels hat ; weiters, dass er überhaupt
die — wenn ^uch nur geringen — Verschiebungen der Fibrillen neben-
einand, so auch durch seine Beweglichkeit und Verlagerung die Formver¬
änderungen der Stäbchen möglich macht ; endlich, dass er die ganze lebende
Faser in einem gequollenen, weichlichen Zustande erhält. Es ist daher
nicht nötig eine — übrigens sehr unwahrscheinliche — Imbibitionstheorie
zu Hilfe zu ziehen, um eine Erklärung für die Möglichkeit der Volumen¬
verlagerungen im Inneren des Bündels und für die Veränderungen im Ver¬
hältnisse zwischen Volumen, Form und Oberfläche der Fibrillen und Stäb¬
chen zu finden.

Wahrscheinlich spielt der Fasersaft auch in der Verteilung des Stoff¬
wechsels im Inneren des Bündels seine Bolle, denn in ihm liegen die stark
lichtbrechenden, aber unbeständigen Körnchen (I- Körner, Sarkosomen),
welche aus dem äusseren Faserplasma stammen, verschwinden und durch
neu hinzugekommene ersetzt werden ; hierüber folgt noch mehr.

3. Das Faserplasma.

Bas Faserplasma liegt in dickerer oder dünnerer Schichte am Fibrillen¬
bündel; es ist sichtlich dichter, als der Fasersaft im Inneren des Bündels
und enthält verschiedene Körnchen.

ln frischen oder überlebenden Fasern ist es durchsichtig, licht gelblich
und kann aus den Fasern mit der Nadel als kleine, fleischige Flocken heraus¬
gedrückt werden.1 (Tafel VIII, Fig. 3.)

In Weingeist gerinnt es, bleibt aber immerhin durchsichtig und seine
Körnchen verschwinden nicht. An manchen Stellen liegt es in grösseren
und dickeren Flecken auf der Oberfläche des Fibrillenbündels unter der
Faserhaut. (Taf. II, Fig. 7a.)

Man findet Querschnitte, die bekunden, dass wo das Faserplasma
in dicker Schichte das Bündel umgibt, dieses auch zwischen die oberfläch¬
lichen Fibrillen eindringt , ebenso wie in die oberflächlichen Spalten, wodurch

1 Man taucht eine junge Spinne, deren Beine noch durchsichtig sind, auf einen Augen¬
blick in schwachen Weingeist und legt sie hierauf in einen Glycerintropfen auf den Objekt¬
träger ; die Spinne lebt weiter ; nun kann man ihr die Beine abschneiden, die sich noch 5 — 10
Minuten lang zuckend bewegen. Die einzelnen Muskeln und deren Fasern sind unter dem
Deckgläschen gut zu beobachten; sie können aus den Beingliedern in das Glycerin frei
herausgedrückt, bezw. herausgezupft werden. An den beschädigten Fasern sieht man dann
das Faserplasma als kleine Flocken herausquillen und es kann mit stärkerer Vergrösserung
betrachtet werden.

16*

244

Dl ADOLF LENDL

kleinere oder grössere Fibrillengruppen im Faserplasma zu liegen scheinen.
Oft zieht das Faserplasma ziemlich tief und strahlenförmig gegen das Innere
des Bündels zwischen die radiär angeordneten Fibrillen ; doch ist die Substanz
dieses eindringenden Plasma verschieden von der oberflächlich bleibenden.
Sie ist flüssiger, während die äussere zähe und dicklich ist. I)ie erstere be-
zeichne ich als interkolumnäres Faserplasma, da es zwischen
die Kolumnen kleinerer oder grösserer Fibrillengruppen kommt ; das letztere
werde ich im folgenden äussere Faserplasmazone nennen.
Das Endo- und Exoplasma einzelner Autoren entspricht dieser Distinktion
nur zum Teil.

Beiderlei Faserplasma ist in den Fasern und auch in ein und der¬
selben Faser nicht immer gleichmässig verteilt ; es gibt faserplasmaarme
und faser plasmareiche Fasern. Gewöhnlich wechselt dies nach dem physio¬
logischen Zustande der ganzen Muskeln oder der Spinnen selbst. Hungernde
Spinnen haben nur faserplasmaarme Fasern in allen ihren Muskeln. In man¬
chen Fasern sieht man das Faserplasma kaum infolge seiner geringen Menge.
(III. Tafel, la.) Am leichtesten untersucht man es in schiefen Schnitten,
wo es reichlich vorhanden ist und sich durch Pikrokarmin oder Hæmatein
I. A. flockig gefärbt hat. Methylenblau-molybdænsaures Ammonium (nach
Bethe) färbt es flockig dunkelblau- violett ; Methylenblau- Ammoniumpikrat
gibt ihm violette Farbe ; 1 die schnelle Versilberung Golgi’s mit veränderter
vorheriger Behandlung und Gebrauch von MÜLLEu’scher Flüssigkeit fingiert
es am gequollenen Fibrillenbündel gelb- bräunlich oder grau-gelblich.

Untersucht man die äussere Faserplasmazone mit stärkerer Ver-
grösserung, so bemerkt man, dass ihre Substanz eigentlich einer dünneren
Flüssigkeit gleichkommt, in welcher zahllose minimale Körnchen
sehr dicht vorhanden sind und zwischen diesen spärlicher zerstreut
gröbere Plasmakörnchen. Die ersteren färben sich durch die
vorhin erwähnten Methoden wie feine Chromiolen (Chromatin- Mikro-
somen) ; die letzteren sind stark lichtbrechend, hell oder dunkel und (beson¬
ders durch Hæmatein I. A.) nur oberflächlich durch die Farbe angehaucht.
Die ersteren entsprechen vielleicht den ähnlichen feinen Körnchen des
Fasersaftes ; die letzteren dienen eventuell als Baumaterial der Fibrillen¬
stäbchen, bezw. deren Köpfchen — wie auch die I- Körner — denn sie
gleichen diesen in ihren optischen Eigenschaften und der Substanz nach.

Die gröberen Plasmakörnchen schieben sich stellenweise in kleine
Gruppen zusammen und werden dann von dichterem Plasma flockig um¬
geben, so dass kleine Klümpchen entstehen, die sich am oberen und

1 Der Fasersaft im Bündel wird dabei nach vorheriger Behandlung mit MÜLLER’seher
Flüssigkeit bläulich-grün.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

245

unteren Eande der Q-Scheiben in Querreihen ziemlich regelmässig auf die
Oberfläche des Fibrillenbündels ansetzen. Sie rangieren sich daher in die
allgemeine Querstreifung der Faser.

Man erkennt diese Klümpchen selbst in ungefärbten Fasern, jedoch
besser in solchen, welche Korkfärbung zeigen. Durch die erwähnte schnelle
Versilberung werden sie bräunlich oder dunkelbraun. (Taf. IV, Fig. 2.)

Ausser den zweierlei Körnchen kommen in der äusseren Faserplasma¬
zone auch noch etwas grössere Kügelchen vor, die ich F e 1 1 k ü g e 1 c h en
nennen werde. In Toluol und Xylol lösen sie sich; um sie in den Präparaten
zu erhalten, muss man die Objekte durch Terpentinöl in Kanadabalsam
führen. In ungefärbten Präparaten sind sie lichtgelblich, gewöhnlich nur
in geringer Zahl stellenweise zerstreut liegend vorhanden; doch kommen
sie an manchen Stellen der Fasern auch häufiger vor und da ordnen sie
sich über dem Zwischenstreifen auf der Oberfläche des Bündels in einfache
Querreihen. (Taf. V, Fig. 1 und 3.)

Endlich trifft man kleine, dunkle, eckige Körperchen, zwar nur selten
an den Enden der Fasern, welche wahrscheinlich als unbeständige Aus¬
scheidungsprodukte zu betrachten sind und durch die schnelle Versilberung
ganz schwarz werden.

Die GoLGi’sche schnelle Versilberung nach vorheriger Benützung von
MüLLEß’scher Flüssigkeit und veränderter Vorbehandlung, sodann Nach¬
färbung durch Apathy’s Hæmatein I. A. ergibt eine granit ähnliche, bläulich¬
graue Färbung der ziemlich gequollenen äusseren Faserplasmazone ; stellen¬
weise sieht man in dieser braune Punkte und Flecken. Bei mittlerer Ver-
grösserung nimmt man aus, dass diese letzteren die schon erwähnten Plasma¬
klümpchen sind, welche sich an den oberen und unteren Bändern der
Q-Scheibe in Doppelreihen rangieren und in deren Innerem je einige gröbere
Plasmakörnchen liegen. Die Silber- Pyrogallol-Methode hebt diese Plasma¬
klümpchen in dunkelbrauner Farbe im lichtgelben Faserplasma noch deut¬
licher hervor.

Die schnelle Versilberung Golgi’s ohne Nachfärbung durch Hæmatein
I. A. erzeugt viele dunkle, braune, schwärzliche Flecken in der äusseren
Faser plasmazone, besonders auch feinere Striche um die Plasmaklümpchen
und um die Fettkügelchen herum, wodurch man deren Konturen erkennt.
Alle diese Plasmaklümpchen zusammengenommen ergeben sichtlich die
Querbänder, welche im Faserplasma, am Fibrillenbündel, über den
Mittelstücken der Stäbchen (also auf der Q-Scheibe) liegen. (Taf. IV, Fig. 1,
2 und 5.)

Die Querbänder bilden sich durch das Zusammenwachsen der Klümp¬
chen und zwar aus je zwei Querreihen derselben auf solche Weise, dass sich
je ein Klümpchen der oberen Eeihe mit einem der unteren Reihe derselben

246

Dt ADOLF LENDL

Ç-Scheibe zu einem länglichen, manchmal sanduhrförmigen Doppelklümp¬
chen vereinigt ; diese letzteren entsprechen wahrscheinlich den exo plasma¬
tischen Q- Körnern Holmgrens. Sie stossen der Quere nach aneinander
und ergeben dadurch die Querbänder in verschiedenen Stadien der Ent¬
stehung.

Ich sehe diese doppelten Klümpchen in allen meinen Präparaten
und in den fertigen, kompakten Querbändern als kleine Plättchen,
deren Mitte (am Mittelstreifen) gewöhnlich etwas verjüngt ist, deren Enden
oben und unten schwach zugespitzt oder abgestumpft sind. Sie liegen knapp
aneinander 1 und da sie so lang, als die Querbänder breit sind, ergeben ihre
etwas ungleichen Enden eigentlich die ebenfalls ungleichen oberen und
unteren Bänder der Querbänder, wie man dies besonders dann wahrnehmen
kann, wenn die Querbänder vom gequollenen Fibrillenbündel (nach oben
erwähnter Metode behandelt) als harte und fest gewordene, dunkle Span¬
gen stückweise abgesprengt nebenan im Präparate (Tafelöl) liegen. (Taf. IV,
Fig. 8, 4 und 5.) Diese Spangen zerfallen teilweise in ihre Plättchen, welche
man nun isoliert leicht betrachten kann.

Auf der Oberfläche des nach obiger Methode erhaltenen Fibrillen¬
bündels trifft man stellenweise eigentlich zweierlei Querspangen. Breitere,,
doppelreihig entstandene über den Mittelstücken der Stäbchen und schmälere,
einreihig zwischen den vorigen liegende, welche auf den Zwischenstreifen
fallen. Die ersteren entsprechen den Querbändern ; die letzteren den Fett¬
kügelchenreihen, die an manchen Stellen ebenfalls dicht aneinander schlies-
send jetzt als feste und dunkle Spangen erscheinen. (Taf. IV, Fig. 5e.)

Beiderlei Spangen in dieser Konsistenz, Form und Farbe sind natürlich
als artifizielle Produkte zu betrachten ; in der lebenden Muskelfaser können
es wohl nur weiche, doch ähnlich präformierte, kompaktere Teile des Faser¬
plasmas sein. Man sieht sie auch als solche in anders behandelten Präparaten,
am besten durch Korkfärbung hervorgehoben z. B. in den groben Fasern
der Vogelspinnen. Durch diese Färbung werden sie nämlich bernsteinartig
lichtgelblich und bleiben weichlich dm schwachen Weingeist oder werden
härter und ziemlich spröde durch starken Alkohol.

Sowohl in Zupfpräparaten, wie in Schnitten lösen sie sich an vielen
Stellen als Bandstücke vom Fibrillenbündel ab und teilen sich manchmal
in ihre Plättchen, die nun einzeln isoliert nebenan im Präparate liegen.
(Taf. Vili, Fig. 26.) In dieser Form sind die Plättchen leicht zu messen;
sie sind ziemlich breiter als die Fibrillen, 8— 4- mal so lang, als breit, nicht
ganz gleich gross und in ihren Formen etwas verschieden.

1 Nicht so, wie sie Holmgren in seiner zitierten Arbeit Taf. III. Fig. 7 zeichnet,
nämlich getrennt von einander.

DIE MUSKELFASERN DER ARAOHNIDEN.

247

Die fertigen Querbänder liegen am Fibrillenbündel den Metameren
der Fibrillen entsprechend dicht oder auseinander gezogen, wie es eben
der verkürzte oder gedehnte Zustand der Faser bedingt.

In vielen Fasern sind sie im allgemeinen gut wahrnehmbar (Kork¬
färbung) entwickelt, besonders in solchen derberen Fasern, welche im
Leben viel Arbeit entfalten (z. B. in Beinmuskeln). Andere Fasern haben
nur minder entwickelte, ganz flache Querbänder; auch finden sich solche,
deren Querbänder fehlen, oder in verschiedenen Stadien der Entstehung
begriffen sind, begonnen von den oft undeutlichen Plasmaklümpchen und
doppelten Querreihen derselben 1 bis zu den ausgeprägten, gutkonturierten,
ziemlich kompakt angelegten Reifen, welche das Bündel als fertige Quer¬
bänder umfassen. Am unteren Ende der Faser sieht man häufiger nur die
Anfangsstadien; am oberen hingegen sind dip Querbänder gewöhnlich auf¬
fallender. Wenig benützte Muskeln entwickeln in ihren Fasern nur geringe
Querbänder; atypisch veränderte Fasern, welche z. B. nur in der Jugend
arbeiten, dann aber sehnig werden (Die Transversal- Muskeln des Abdomens
usw.) und dadurch ihre Querstreifung einbüssen,2 haben dann auch keine
Querbänder mehr. Schlechtgenährte, hungernde Spinnen verlieren ihre
Querbänder,* wie sich auch die äussere Faserplasmazone vermindert und
endlich ganz verschwinden kann.

Die Querbänder sind demnach keine ständig bleibende Bestandteile
der Faser ; sie entstehen und verstärken sich in der äusseren Faserplasma¬
zone, doch vermindern sie sich auch bei ungünstigen Verhältnissen, oder
wenn die Fasern ihre Funktion verändern, verschwinden sie selbst gänzlich.
Ihre Substanz lagert sich zwar der Querstreifung des Bündels entsprechend
regelmässig ab, doch in verschiedenem Masze ; sie löst sich eventuell wieder
auf; sie kann verschwinden oder von anfangher gleich wegbleiben. Je mehr
Kraftentfaltung den Muskeln zukömmt und je besser die Spinnen genährt
sind, umso entschiedener und voluminöser entwickeln sich die Querbänder,
oder umgekehrt. Ihre verschiedenen Stadien wechseln im Leben in denselben
Fasern, daher man in den Schnitten solche finden kann, welche verschiedene
Stadien an ein- und demselben Bündel zeigen. (Taf. IV.)

In manchen Fasern trifft man nur anfängliche Plasmaklümpchen
einzeln zerstreut ; doch ist es möglich, dass die erwähnte schnelle Versil¬
berung, die doch diese Plasmagruppierung am prägnantesten zeichnet,
nicht alle Klümpchen gleichmässig färbt und hervorhebt. An ein- und der¬
selben Faser erkennt man hierin Unterschiede ; manche Partien am Bündel

1 Siehe Holmgren (1. c. Taf. III. Fig. 5).

2 J. VosSELER, Untersuch, üb. glatte u. unvollkommen quergestr. Muskeln d. Arthrop.
Tübingen, 1891.

248

Dì ADOLF LENDL

sind dunkel, andere kaum bemerkbar gemacht. Trotzdem eventuell nur
noch einzelne Klümpchen in der äusseren Faser plasmazone vorhanden sein
sollten, ordnen sich auch diese genau in die allgemeine Querst r ei fung, d. h.
sie liegen nicht unregelmässig am Bündel zerstreut, sondern immer den
Q-Scheiben entsprechend. (Tai. IY, Fig. la.)

Manche Fasern zeigen nur Halbringe, kürzere oder längere Stücke von
Spangen auf ihrem Fibrillenbündel; andere lückenhafte, gitterförmig durch¬
brochene ähnliche Gebilde ; (Taf. IV, Fig. 4) stellenweise sieht man da¬
zwischen nur die Konturen der Querbänder und ihrer Plättchen, als würde
das Material zum völligen Ausbau derselben gefehlt haben, oder nur flecken¬
weise vorhanden gewesen sein.

Die Querbänder täuschen häufig das prüfende Auge, denn sie sehen
so aus, als würden sie eine um das Fibrillenbündel laufende, flache Spirale
bilden.1 Eigentlich aber sind es immer nur flache Ringe, Reifen, die an
dickeren Fibrillenbündeln mit polygonalem Querschnitt, an den Kanten
und Spalten derselben verbogen, oder entsprechend eingebrochen sind und
hiedurch das Bild der Querstreifung der ganzen Faser stark komplizieren.
(Taf. YI, Fig. 4 b.) An den Kanten der Faser sind die Querbänder gewöhnlich
ziemlich dicker angelegt, als an den flachen Stellen; zugleich bilden sich
eben an den Kanten vielerorts sogenannte Nonius perioden (Taf. Y, Fig. 2),
doch kommen solche auch anderswo vor. Die oberen Enden derber Muskel¬
fasern von grossen Spinnen (Korkfärbung, Tafelöl) weisen diese oberfläch¬
lich verschobenen Quer bän der, wie auch andere kleine Unregelmässigkeit
derselben nicht selten ganz auffallend vor.

Legt man solche Fasern erst ein-zwei Tage lang in starken Weingeist,
um sie dann im Glycerintropfen am Objektträger zu zerzupfen, so springen
die brüchig gewordenen Querbänder in kleineren oder grösseren Stückchen
leicht ab und können nun isoliert für sich untersucht werden. Jetzt erscheinen
sie ziemlich scharf konturiert und zugleich stark licht brechend, bernstein¬
farbig ; manchmal sind sie auch schwach doppelt brechend, gewöhnlich aber
bleiben sie zwischen den gekreuzten Nikolen in allen Richtungen dunkel.
(Taf. Y, Fig. lc.) Wenn sie jedoch am Fibrillenbündel liegen bleiben (im
selben Präparate) glaubt, man sie wären entschieden doppeltbrechend, da
sie in denselben Richtungen, wie die Stäbchen, im dunkeln Felde ganz hell
werden und die vermeintliche Q-Scheibe wirklich täuschend vorspiegeln.
Je nach dem Zustande der Faser (gedehnt oder verkürzt), verändert sich
dieses Bild.

1 E. V. Daday (Üb. d. fein. Struktur d. quergestr. Muskelfas. d. Ostrakoden. Mathem.
u. Naturwiss. Berichte aus Ungarn. Budapest, 1895) hat die Querbänder als Spirale angesehen,
doch anders beschrieben und gedeutet, als ich.

DIB MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

249

An kontrahierten Fibrillenbündeln ist der Abstand zwischen den
Querbändern schmäler als an den gedehnten Bündeln ; im polarisierten
Licht ist dennoch die I-Scheibe bei den ersteren im Vergleiche zur Q-Scheibe
proportioned breiter, als bei den letzteren; dies kommt daher, weil bei
jenen die Köpfchenreihen wenigstens teilweise nicht hell werden, also ver¬
breitern sie optisch die dunkel bleibende I-Scheibe im dunkeln Felde ;
während sie bei diesen hell zur Geltung kommen, daher sie nun die helle
Q-Scheibe breiter erscheinen lassen. Manchmal leuchten nur die Bänder
der Querbänder im polarisierten Licht, da sie durch die Köpfchenreihen
bei bestimmter Situation eben auf solche Weise beleuchtet werden, ln ande¬
ren Fällen leuchten die Bänder einseitig mit, nur die oberen oder nur die
unteren, während die Mitte der Querbänder dunkel bleibt. In solchen Fällen
sieht man genau, dass die Verbreiterung der J-Scheibe auf Kosten der
Q-Scheibe an verkürzten Fasern nur optisch erzielt wurde. Eingehendes
Studium dieser verschiedenen Erscheinungen führt zu der Überzeugung,
dass die Querbänder für sich eigentlich nicht oder nur schwach doppelt¬
brechend sind, jedoch am Fibrillenbündel gelegen, im polarisierten Licht
teilweise oder auch in ihrer ganzen Fläche mitleuchten, da sie von den
eigentlich doppelt brechenden Stäbchen, bezw. Köpfchen der Fibrillen an
ihren Bändern oder auch ganz erleuchtet werden.

Wenn die Querbänder abgesprengt für sich im Präparate liegen,
kann man bei 500— 1000- fa eher Vergrösserung leicht wahrnehmen (Kork¬
färbung, Tafelöl), dass ihre oberen und unteren Bänder nicht schnurgerade,
scharfe Linien sind, sondern dass diese den mehr- weniger zugespitzten
Plättchen entsprechend schwach ausgezackt erscheinen. (Taf. V, Fig lx
und B a.)

Die Querbänder einer Faser sind alle nahezu gleich breit, da sie sich
der allgemeinen gleichmässigen Querstreifung, d. h. der Segmentation des
Fibrillenbündels an passen ; geringe Abweichungen in dieser Hinsicht kommen
wohl vor (z. B. in den Noniusperioden und schräg verschobenen Querbän¬
dern), besonders an den Seitenrändern, bezw. Kanten der dickeren Fasern;
hier legen sie sich auch verschieden dick an. In manchen Fasern bilden
sich die Querbänder aus schmäleren, in anderen aus breiteren Plättchen.
(Taf. V, Fig. 6.) Die derbsten Querbänder und Plättchen haben die Vogel¬
spinnen in ihren stark entwickelten Fasern der Beinmuskulatur. (Taf. Vili,
.Kg. 2a, b.)

Verfertigt man aus frischen Muskelfasern, die nur ganz kurz in
schwachem Weingeist gelegen, dann möglichst rasch durch die Alkohol¬
härtung geführt und in Paraffin eingebettet worden sind, dickere Längs¬
schnitte, so trifft man unter anderem auch solche tangentiale Schnitte,
welche eine oder die andere Faser eigentlich nur oberflächlich abgeschürft

250

DS ADOLF LENDL

haben. (Taf. II, Fig. 6 und Taf. V, Fig. 2 und 8.) Ein langes Stückchen
der Faserhaut mit durchschnittenen Querbändern lässt da z. B. erkennen,
dass die letzteren noch weichlich und verbogen, dennoch teilweise in Plätt¬
chen zerlegt, ihre ursprüngliche Form und Konstruktion zeigen. Man findet
unter diesen Schnitten auch solche, in welchen die Querbänder in ihrer
doppelreihigen Anlage erkannt werden können. In meinen Präparaten
von Limulus habe ich doppelreihige, anfängliche Querbänder häufiger
beobachtet, als in solchen von eigentlichen Spinnen, denn die Querbänder
von ersterem sind im allgemeinen undeutlicher ausgeprägt, als die der
letzteren. (Taf. VII, Fig. 3æ.) Die doppelreihige Anlage der Querbänder
aus Plasmaklümpchen bekunden auch die verschiedenen fingierten, beson¬
ders die versilberten Fasern (Taf. IY, Fig. la, 5, c, d und 5e, /), welche ihre
Querbänder eben im Entstehen zeigen, während in vielen anderen Fasern
desselben Präparates wohl entwickelte, fertige Querbänder zu erkennen
sind. Man kann daher annehmen, dass die Querbänder unbeständig sind;
sie entstehen und verschwinden zeitweise im Leben des Tieres ; sie werden
aufgebraucht, um sich dann in der äusseren Faser plasmazone gelegentlich —
wahrscheinlich nach Zufuhr von neuen Materialien — wieder neu anzulegen.

Ich habe hierauf bezüglich zwar keine speziellen Studien und physio¬
logischen Untersuchungen vorgenommen, doch denke ich, dass sich die
Querbänder als reservierendes Material überschüssiger Substanzen — welche
sonst zur Speisung der arbeitenden Muskelfasern dienen — zeitweise in
Klümpchen, dann auch in kompakterer Form, in dünnen oder dicken Bingen
von weicher, fleischiger Konsistenz aus dem äusseren Faserplasma am Fi¬
brillenbündel anlegen, um eventuell bei verminderter Zufuhr der nötigen
Substanzen im Leben der Faser wieder aufgebraucht zu werden. Diese
Ansicht bestätigen die Tatsachen, wonach hungernde Spinnen keine Quer¬
bänder haben; weiters, dass einzelne Muskeln reichlich, andere zur selben
Zeit minder versehen sind, weil die intensive arbeitenden Fasern viel kom¬
paktere Querbänder, also mehr Beser vernatemi besitzen, als solche, welche
ihre Funktion aufgegeben haben und weil endlich mit der verschwundenen
Segmentation des Fibrillenbündels auch die Querbänder, samt dem äusseren
Faserplasma verloren gehen.

Wenn diese Erklärung richtig ist, drängt sich die Frage von selbst
auf, warum sich dieses zeitweise erübrigte Beservematerial in der äusseren
Faserplasmazone eben in Querbändern und in so regelmässiger Form und
Weise am Fibrillenbündel anlegt?

Diese Frage kann ich durch ein einfaches Experiment leicht beant¬
worten. Ich habe einen beiläufig 40 cm langen, fingerdicken Kautschuk¬
schlauch an eine verbogene Welle auf solche Weise angespannt, dass das
eine Ende desselben fix befestigt war, das andere aber beim Drehen der

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

251

Welle abwechselnd, angezogen und wieder nachgelassen wurde. Die gebogene
Achse dehnte den Kautschukschlauch beiläufig um 4 cm und liess ihn
dann sich wieder zusammenziehen; er wurde dabei länger und dünner,
kürzer und dicker, ähnlich dem Fibrillenbündel im Kleinen. Die Welle
wurde durch eine einfache Maschine und elektrischen Strom stundenlang
in Bewegung gehalten, um die fortwährende Dehnung und Verkürzung des
Kautschukschlauches zu bewerkstelligen.

Nun habe ich diesen Schlauch mit verschiedenen weichen, gelatinösen,
klebenden Substanzen beiläufig 1 mm dick überzogen und die Maschine
in Bewegung gesetzt. Nach einigen Stunden — stündlich nahezu hundert
Drehungen — war die gelatinöse Substanz am Schlauch mehr-weniger in
regelrechte, gleichbreite Querbänder geteilt, wie im äusseren Faserplasma
am Fibrillenbündel ! Am besten gelang mir der Versuch mit der gewöhnlichen
Hektographenmasse, die man zur Erneuerung der Vervielfältigungs platten
fertig zu kaufen bekommt und die man mit etwas Glycerin verdünnen
kann. Warm aufgetragen klebt sie am Kautschukschlauch, den man erst
mit Alkohol abwaschen soll; wenn sie nicht klebt, teilt sie sich nicht in
Querbänder. Ebenso erzielte der Versuch mit warm gehaltenem und mit
wenig Terpentinöl vermischten, weichen Talg ähnliche Resultate ; doch
auffallenderweise waren die Querbänder dieser Substanz nur halb so breit,
als die der ersteren, also auf derselben Streckenlänge am Schlauch noch
einmal so viel an der Zahl ; zugleich waren sie — nachdem der Talg etwas
fester geworden ist — in schmale Plättchen geteilt, wie die Querbänder
am Fibrillenbündel. Die ersteren auf solche Weise künstlich erzeugten
Querbänder waren beiläufig 5 mm breit und der Abstand zwischen ihnen
1—2 mm.

Diese Resultate des Experimentes berechtigen uns vielleicht zur
Annahme, dass die Querbänder der Muskelfaser sich ebenfalls darum in
der dicklichen äusseren Faserplasmazone so regelmässig aus bilden, weil das
Fibrillenbündel sich verlängert und verkürzt, wie der Kautschukschlauch;
die Plättchen derselben entstehen darum, weil sich das Fibrillenbündel
zugleich verjüngt und dann wieder dicker wird. Die Entstehung der Quer¬
bänder, d. h. das regelmässige Arrangement des dichteren, fleischigen
Reservemateriales im Faserplasma wäre, daher sozusagen eine Folge der
Arbeit der Muskelfaser. Hiemit jedoch liegt auch der Gedanke nahe, dass
überhaupt die Segmentation der Fibrillen, d. h. die Stäbchenbildung, der¬
selben Ursache entspringen kann.

Schon im Vorigen habe ich erwähnt, dass das Faserplasma nicht dem
Sarco plasma der ganz jungen Muskelfasern gleichkommt. Das Sarco plasma
ist ein symplasmatischer Strang im axialen Kanal der jungen Faser; es
stammt aus den ursprünglichen muskelbildenden Zellen der Embryone und

252

Dì ADOLF LENDL

verschwindet im weiteren Leben gänzlich ans der fertigen Faser. Das Faser¬
plasma jedoch ist eigentlich als das Plasma eingewanderter Blutzellen zu
betrachten, welch letztere — oder richtiger, deren Kerne mit zerfliessendem
Cytoplasma — immer wiederholt am oberen Ende der Faser unter die
Faserhaut gelangen ; sie leben dort noch weiter und sind als Sar co lemma¬
kerne bekannt ; dann aber zerfliessen sie und zerfallen in Körnchen, 'welche
jenen ähnlich sind, die ich als gröbere Plasmakörnchen bezeichnete. Das
mit den Zellkernen bestimmter Blutzellen eindringende Plasma vermehrt
und erneuert fortwährend die Menge des äusseren Faserplasma, welches
also ebenfalls als ein Symplasma betrachtet werden soll. Hierüber folgt in
einer späteren Abhandlung 1 mehr.

Da die Spinnen kein Tracheensystem besitzen (wie die Insekten),
müssen die Muskelfasern nicht nur stofflich ernährt, sondern gewiss auch
durch bestimmte Teile des Blutes fortwährend einer anregenden Oxydation
ausgesetzt werden. Die eigentümliche Entwickelung des äusseren Faser¬
plasma mag hiermit in Zusammenhang stehen; denn nicht nur dass im
allgemeinen das äussere Faserplasma und in diesem die Querbänder propor¬
tioned der Masse des Fibrillenbündels eine ziemliche Menge in der Faser
ausmachen (Taf. Ill, Fig. 2a, b), sondern es kommt in vielen starken Muskeln
vor, dass die Masse der Querbänder die des Fibrillenbündels überwiegt.
In solchen Fällen zieht sich das vermehrte äussere Faserplasma hauptsäch¬
lichst auf die eine Seite der Faser und es löst sich auch — gewöhnlich in
Begleitung von Lücken im Bündel — samt den darinliegenden, jetzt Halb¬
ringen entsprechenden Querbändern von der Faser ab. In Querschnitten
findet man infolge dessen halbmondförmige Verdickungen auf der einen
Seite der Faser, welche durch Lückenreihen ganz oder halbwegs vom Fi¬
brillenbündel, innerhalb der Faserhaut abgetrennt sind. Diese Erscheinung
trifft man z. B. in den dicken Muskeln der Cheliceren und Beine, besonders
bei Vogelspinnen recht häufig. Wenn solche Fasern in starkem Alkohol
spröde geworden sind, bröckeln sich die äusseren halbmondförmigen Quer¬
bänder ab und liegen gewöhnlich neben den Fasern im Präparate. (Taf. V,
Fig. 2 und 6.)

Man kann sich leicht vorstellen, dass solche Verdoppelungen und
Verdickungen der Querbänder das Schema der Querstreifung möglichst
komplizieren und stören.2

Die Masse der Querbänder im Vergleiche zum beweglichen Faser plasma
am Fibrillenbündel ist häufig überwiegend.

1 Vorgelegt in der Sitzung der Ungar. Akademie der Wissenschaften am 2. Mai 1917,
Wird demnächst im Druck erscheinen.

2 Die Autoren machen im allgemeinen keinen Unterschied zwischen innerer Quer¬
streifung des Fibrillenbündels und oberflächlicher Querstreifung der ganzen Faser.

DIB MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

253

Dieses bewegliche Faserplasma füllt die Intervale zwischen den
Querbändern und zwischen diesen und der Faserhaut aus. Es ermöglicht
die Verschiebungen der Querbänder am Fibrillenbündel, welche nicht nur
in Präparaten zu sehen sind, sondern gewiss bei jeder Bewegung der lebenden
Faser eintreffen müssen. In verkürzten Fasern folgen nämlich die Quer¬
bänder dichter nach einander, als in gedehnten. Die Faserhaut, welche die
äussere Faserplasmazone anliegend umgibt, dehnt sich wohl und legt sich
in Falten, sie gibt daher dem Druck und Zug entsprechend nach ; dennoch
muss sich das Faserplasma als Flüssigkeit unter ihr verschieben lassen,
wenn sich das Fibrillenbündel verdickt und oberflächlich lockert oder um¬
gekehrt verjüngt und strammer anzieht. Das äussere Faserplasma dringt
dabei oberflächlich, oder teilweise auch ziemlich tief in das Fibrillenbündel
hinein, wenn sich dieses verkürzt, und zum Gegenteil wird es aus demselben
wieder herausgepresst, wenn sich die Faser dehnt. Hiedurch kann der
Stoffwechsel im Inneren des Fibrillenbündels nur erleichtert werden ; dabei
wird es verständlich, wie die I- Körner, die gröberen Plasmakörnchen aus
der äusseren Faserplasmazone in das Innere des Bündels, zwischen die
Fibrillen, eben an bestimmte Stellen kommen.

Methylenblau- Ammoniumpikrat färbt — nach der schon erwähnten
Weise — das Faser plasma blauviolett, den Fasersaft grünlich. Die in das
äussere Faserplasma gelangenden, hiezu bestimmten Blutzellen, d. h. deren
zerfliessende geringe Plasmamengen erscheinen in diesem als dunklere,
unbestimmte, ebenfalls violette Flecken und deren Zellkerne, als Sarko-
lemma- Kerne (resp. zwischen den Fibrillen im Inneren des Bündels als
Muskelkerne) gleichfalls in violetter Farbe. Auch Hæmatein I. A. unter¬
scheidet das Faserplasma manchmal durch einen violetten Stich, von den
sonst blau gefärbten Teilen der Faser. Durch die erstere Tinktion erkennt
man, dass der Fasersaft die Muskelkerne nicht behaftet, dass diese als
fremde (eingewanderte) Bestandteile zu betrachten sind,1 so auch dass das
flüssigere Faser plasma der äusseren Zone in das Fibrillenbündel, zwischen
die Fibrillen dringt, daher in Querschnitten dunklere Strahlen von der
Oberfläche gegen das Innere des Bündels ziehen.

Dieses eindringende, flüssigere Plasma haben wir zum Unterschiede
von der äusseren Faserplasmazone als interkolumnäres Faserplasma be¬
zeichnet. Es führt die gröberen Plasma körnchen (interstitielle Körnchen,
I- Körner, Sarkosomen etc.) mit sich, welche daher eigentlich aus dem
Plasma bestimmter Blutzellen (Sarkosomozyten?) stammen. Diese Körn¬
chen sind nicht nur in horizontalen Eicht ungen den Zwischenstreifen
(I-Scheibe) entlang geordnet, sie finden sich häufig in den feinen Spalten,

1 In der Ultra beleucht ung wird dies noch viel auffallender.

254

D5 ADOLF LENDL

zwischen den Fibrillen der Länge nach orientiert, wie das die Längsschnitte
zeigen. Weil sich das Fibrillenbündel langgezogen windet, werden sie wahr¬
scheinlich bei jeder Kontraktion und Extension der Faser weitergeschoben,
daher sie immer tiefer in das innere des Bündels gelangen. Solche Blut¬
zellen1 trifft man natürlich auch ausserhalb der Faser, besonders häufig
um das obere Ende der Faser in lakunäres Bindegewebe gelagert und durch
dieses dorthin geleitet. In diesen Blutzellen sieht man die ganz ähnlichen
Körnchen — wie ich sie schon im Vorigen beschrieben dabe — von
welchen auch Ivar Thulin meint, dass sie aus äusseren Zellen (Sarko-
somozyten) in das Innere der Faser gelangen.

Die Fettkügelchen hingegen entstammen eigentümlich veränderten
grösseren Blutzellen, welche ebenfalls im lakunären Binde-,
ge webe stellenweise auch in grösserer Anzahl beisammen sind, z. B. in der
Nähe der Blutsinuse an den distalen Enden der Beinglieder ; ebenso häufen
sie sich im Céphalothorax zwischen die Hüftenglieder- Muskulatur an und
können vielleicht als undeutlich entwickelter corpus adiposum angesehen
werden. Solche Zellen wandern nun passive auch in den Blutbahnen —
zwar nur vereinzelt — ebenso wie im lockeren lakunären Bindegewebe und
können selbst in den Perimysiumschläuchen der Muskelfasern angetroffen
werden. Innerhalb der Faserhaut, d. h. in der äusseren Faser plasmazone
sieht man sie dagegen nirgends, denn sie. scheinen ausserhalb der Faser
zu verfallen ; nur ihr zerfliessendes Plasma und ihre Fettkügelchen treten
unter die Faserhaut und zwar wahrscheinlich ebenfalls am oberen Ende
der Faser, denn hier esscheinen sie manchmal in grösserer Anzahl, um
sich dann in der äusseren Faserplasmazone zu verbreiten.

Die Fettkügelchen sind ziemlich grösser als die gröberen Plasma¬
körnchen, lange nicht so stark licht brechend, in Korkfärbung licht gelb¬
bräunlich, oder bei anderer Einstellung bläulich. Die zweierlei Farbe dersel¬
ben kommt scheinbar daher, dass sie im Innern einen bräunlichen Kern
haben, welchen eine oberflächliche Schichte anderer Substanz bedeckt.
Diese letztere löst sich in Toluol und Xylol, so dass in den Präparaten
nur die inneren Kerne übrig bleiben, welche aber ebenfalls unbeständig
sind.

Die Fettkügelchen arrangieren sich in der äusseren Faserplasmazone
in einfachen Querreihen zwischen die Querbänder, also über den Zwischen¬
streifen. Die durch die schnelle Versilberung, oder Silbernitrat-Pyrogallol
gefärbten Fasern fixieren die Fettkügelchen als dunkelbraune, zerfliessende
Körner- Querreihen (Taf. V. Fig. 1 und 8) oder schmale Spangen über
dem Zwischenstreifen des Bündels (Taf. IV. Fig. 4 und Fig. 5e). In das

1 In meiner folgenden Abhandlung nenne ich sie die kleineren Blutzellen.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

255

Innere des Bündels dringen sie nicht ein, da sie wahrscheinlich in der äusse¬
ren Faserplasmazone aufgearbeitet und aufgebraucht, um dann zeitweise
durch neu hinzu gekommene ersetzt zu werden. Man trifft sie übrigens
nur an manchen Stellen ; in den meisten Fasern bekommt man keine Fett¬
kügelchen zu sehen.

Da sich das Fibrillenbündel während seiner eigenen Arbeit wieder¬
holt verdickt, verjüngt und lockert, oder .fester anspannt, bewegt es nicht
nur das an seiner Oberfläche befindliche äussere Faser plasma hin und her,
sondern saugt es teilweise in sein Inneres, um es dann wieder heraus zu
pressen ; ausserdem zieht es sozusagen von aussen, d. h. ausserhalb der Faser,
an deren oberem Ende gelegene lose Blutzellen, eigentlich den zerfliessen-
den Plasma leib dieser und die Kerne in die Faser, unter die Faserhaut.
Aus dieser Ursache ist das Faserplasma am Fibrillenbündèl nicht gleich-
mässig verteilt ; an manchen Stellen ist es dicklich, an anderen dünn zer¬
flossen, oder zum Teil in das Bündel eingedrungen. Es verändert sich seine
Menge, Konsistenz, seine Verteilung und das Material, welches verbraucht,
und von aussen her neu ersetzt wird. Die Arbeit der Faser selbst verur¬
sacht alldies ; um so häufiger wird dieser Umsatz beschleunigt, je häufiger
sich die Faser kontrahiert und extensiert. Die Faser versieht sich also
selbst — durch ihre eigene Arbeit und in Proportion mit dieser — mit
nährendem und oxydierendem Material von aussen, wobei sie zugleich das
Eindringen desselben in das Innere des Bündels ermöglicht und bedingt.
Die schwierigen Theorien zur Erklärung dieses Problèmes werden daher
ganz überflüssig.

Wie tief und auf welche Weise das flüssigere Faser plasma der äusseren
Zone in das Innere des Fibrillenbündels dringt, das zeigen uns die durch
Bethe’s Mo ly bdaen- Verfahren fingierten Querschnitte (Taf. VI. Fig.
la), welche in Tafelöl gelegt hübsche Moirée- Zeichnungen ergeben, weil
der Fasersaft nur blau und das eingedrungene Faserplasma violette Farbe
angenommen hat ; die Fibrillenhöfe sind darin ganz licht bläulich. Nur die
kontrahierten Fasern lassen dieses Farbenspiel im Inneren ihrer Querschnitte
sehen; die gedehnten Fasern — welche ihre Perimysiumschläuche nicht
aus füllen, daher immer leicht von den vorigen zu unterscheiden sind —
haben ihr violettes Faserplasma nur am Randsaum des Fibrillenbündels,
doch nicht in seinem Inneren, daher sie auch keine Moirée- Zeichnungen
erkennen lassen.

Die sogenannten I- Körner, welche meiner Ansicht nach mit dem mo¬
bilen Faserplasma in das Innere des Bündels ebenfalls eingesogen werden,
erscheinen stellenweise sehr dicht zwischen den Fibrillen, gewöhnlich dem
Zwischenstreifen entsprechend orientiert, als wären sie alle dorthin gescho¬
ben worden ; doch trifft man sie auch an anderen Stellen zerstreut ; in vielen

256

Dr ADOLF LENDL

Fasern findet man sie überhaupt nicht. Sie scheinen daher veränderlich,
unbeständig zu sein; vielleicht werden sie weiterbefördert, aufgebraucht,
um dann wieder aus der äusseren Faserplasmazone augenscheinlich durch
die gröberen Plasmakörnchen ersetzt zu werden. Sie dienen vielleicht als
Baumaterial der Fibrillen, resp. der Stäbchen; denn die Zahl und Menge
der Fibrillen mehrt sich ja in den einzelnen Fasern während dem Wachs¬
tum der Tiere. Junge Spinnen haben in denselben Muskeln weniger Fasern
und in diesen ziemlich weniger Fibrillen, als ältere Tiere.1 Die Form, die
Grösse und die optischen Eigenschaften der Sarkosomen eingewanderter
Blutzellen, der gröberen Plasmakörnchen in der äusseren Faser plasmazone
und der I- Körner im Inneren des Bündels sind nicht nur ähnlich unter¬
einander, sondern sie gleichen auch den Köpfchen der Fibrillen-Stäbchen,-
da sie wie diese stark und doppelt lichtbrechend sind2 und sich nur ober¬
flächlich färben, als wären sie angehaucht. (Hæmatein I. A.)

Die Fettkügelchen hingegen kommen — wie schon erwähnt — nicht
in das Innere des Fibrillenbündels ; sie zerfliessen in der äusseren Faser¬
plasmazone am Zwischenstreifen, doch auch fleckenweise oberflächlich
am Fibrillenbündel, daher man durch die schon wiederholt bezeichnete,
veränderte, schnelle Versilberung, so auch durch das obige Molybdæn-
Verfahren kammartige, oder fleckige, dunkle Zeichnungen in der äusseren
Faserplasmazone mancher Fasern erhalten kann, welche in der Ultra-
beleuchtung weiss erscheinen.

Das dicklich-zähe äussere Faserplasma dringt natürlich nur in die
weiten oberflächlichen Spalten des Fibrillenbündels ein. Ziehen diese
Spalten tief in das Innere des Bündels, so dass sie dieses erst in zwei-drei,
dann eventuell auch in mehrere Schwesterfasern innerhalb einer Faserhaut
und innerhalb eines Perimysiumschlauches der Länge nach teilen, da
drängt sich auch das äussere Faserplasma tiefer zwischen die neuen Fasern
an den Spaltflächen entlang gegen das Innere, wie man dies besonders an
den polygonalen Querschnitten ursprünglich dicker Fasern beobachten
kann. (Taf. III. Fig. 2. a, b, c.) In Längsschnitten hingegen — wenn diese
nicht zu dünn gehalten sind — trifft man an den neuen Spaltflächen, in
situ beobachtet, Plasmaklümpchen, Querreihen derselben, begonnene
Querbänder, welche an den Kanten der Spalten einbiegen und an solchen
Stellen ziemlich dick zu sein scheinen; hier bilden sich häufig sogenannte
Noniusperioden. (V. Tafel, 2 und VIII. Tafel, 1. a.) Starke, derbe Fasern
zeigen infolge dessen ein vielfach gestörtes Bild der oberflächlichen Quer¬
streifung. (Taf. VI. Fig. 4 und 5.)

1 Hierüber folgt in meiner nächsten Abhandlung mehr.

2 Siehe das folgende Kapitel.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

257

Jj,. Die Faser kaut.

Die Faserhaut der typischen, noch unges paltetenen Muskelfaser ist
ein dünnhäutiger, vollkommen durchsichtiger, einfacher Schlauch, der die
Faser der ganzen Länge nach umhüllt ; nur die beiden Enden des Fibrillen¬
bündels bleiben unbedeckt, weil von diesen das obere Ende direkt an die —
in den meisten Fällen veränderten — Hypodermiszellen des fixen Ansatz¬
punktes stösst, das untere aber mit der Sehne, öder mit ebenfalls verän¬
derten Hypodermiszellen des beweglichen Angriffspunktes in unvermittel¬
ter Verbindung steht.1) Am Ansatzpunkte sind die Hypodermiszellen ge¬
wöhnlich fibrillös gezogen, oder auch in Büschel und Kränze von Tono-
f i b r i 1 1 e n verwandelt ; zwischen diese kurzen Plasmafibrillen der
Hypodermiszellen schieben sich nun die oberen Myofibrillenenden, ohne
mit ihnen zu verwachsen, beiläufig auf die Art und Weise, wie sich die
Haare zweier stumpfer Pinsel ineinanderschieben. Wenn man die beiden
Pinsel sodann etwas befeuchtet, oder mit einer dickflüssigen, klebrigen
Flüssigkeit schwach durchtränkt, so halten sie ziemlich fest an einander.
Auf diese Weise kommt die Verbindung der Tonofibrillen mit den oberen
Enden der Myofibrillen zustande.2

Am unteren Ende ist das Fibrillenbündel entweder pinselförmig
verjüngt, zugespitzt und von einem aus Hypodermiszellen hervorgegan¬
genen Sehnennapf umfasst, oder mit ebenfalls fi brillösen Hypo¬
dermiszellen, mit Plasmafibrillen dieser, direkt in Kontakt
getreten, ohne mit denselben zu verwachsen.

Die beiden Enden des Myofibrillenbündels, die also nur mit mehr¬
weniger veränderten Hypodermiszellen in Verbindung kommen, bleiben
von der Faserhaut unbedeckt. Die Faserhaut ist daher ein dem Fibrillen¬
bündel angepasster, oben und unten offener Schlauch.

Der Rand des Schlauches ist an beiden Enden fransig, löcherig, er¬
weitert und übergeht oben direkt — in vielen Fällen gut wahrnehmbar —
in die Basalmembran der Hypodermis ; unten zieht er sich konti-
nuirlich in die Sehnenhaut (wenn eine Sehne vorhanden ist), welche
ebenfalls nur als Fortsetzung der Basalmembran zu betrachten ist.

Im allgemeinen bezeichnet man die Faserhaut als eine strukturlose,

1 Die Annahme vieler Autoren, wonach die Enden der Myofibrillen das Chitin
erreichen würden, ist nicht richtig. Die Autoren machen auch keinen Unterschied
zwischen dem oberen und unteren Ende der Faser. Hierüber folgt mehr in der
nächsten Abhandlung.

2 E. Snethlage (Üb. d. Frage vom Muskelansatz etc. — Zoolog. Jahrb. Anat.
u. Ontog. XXI. Bd. 3. H. Jena, 1905.) beschreibt den Muskelansatz auch bei Spinnen
anders.

Annales Musei Nationales Hungarici. XV.

17

258

Dl ADOLF LENDL

homogene Membran ; doch hat sie schon Margó1 als eine fein längsgestreifte
Haut beschrieben. Sie ist wirklich in feine Längsrillen gezogen und
auch in Querfalten geteilt, welch letztere eben über die Zwischen¬
streifen fallen, daher sie in das allgemeine Schema der Querstreifung passen
und der Segmentation des Fibrillenbündels folgen. Wo die Querbänder
schief laufen, oder Nonius perioden bilden, dort passen sich die Querfalten
der Faserhaut diesen Unregelmässigkeiten an. Am leichtesten erkennt
man die Querfalten an dicken, schiefen, ungefärbten Schnitten von etwas
verkürzten Fasern; an den Bändern solcher Schnitte liegt die Faserhaut
häufig ziemlich breit ganz frei. (Taf. Y. Fig. 1 und 8.)

Überhaupt sieht man die Faserhaut in den meisten Längs- und Quer¬
schnitten; man kann sie aber nur selten freiliegend oberflächlich betrach¬
ten ; auch verwechselt man sie leicht mit dem ebenfalls dünnhäutigen
Perimysium internum, welches ähnliche Schläuche um die einzelnen
Fasern bildet. (Taf. III. Fig. 1 und 2.) Der Perimysiumschlauch gehört
jedoch entschieden zum umgebenden lakunären Bindegewebe, mit welchem
er an seiner Aussenf lâche vielfach in Verbindung steht und durch welches
er äusserlich fixiert wird. Dieser äussere Schlauch bewegt sich daher nicht
mit der Faser, wie die Faserhaut, als anliegender, innerer Schlauch.

Die Faserhaut dehnt sich nämlich der Länge nach, indem sich ihre
Querfalten ausglätten, oder dér Quere nach, wobei sie ihre feinen Längs¬
rillen verliert ; sie folgt den Bewegungen und Formveränderungen des
Fibrillenbündels, daher sie nirgends mit dem äusseren, fixierten Schlauch
in Verbindung oder Berührung steht. Sie ist oberflächlich vollkommen
frei und kann hiedurch in zweifelhaften Fällen vom Perimysium meistens
leicht unterschieden werden. Ausserdem ist letzteres gewöhnlich etwas
derber als die Faserhaut. Die Querfalten verursachen an den Fasern die
oberflächlichen sogennanten Festons (Taf. VI. Fig. 5) ; der Perimysium¬
schlauch bildet solche niemals.

In vielen Fällen löst sich die Faserhaut in dünnen Fetzchen von der
Faser ab ; (Taf. V. Fig. 3) da zeigt sie selten ihre Falten, weil sie ausgespannt
oder zerknittert sein kann. Manchmal drückt man mit der Nadel die Faser
günstigerweise so ein, dass ihr Inhalt auseinander weicht, ohne dass der
Faserhautschlauch beschädigt worden wäre ; nun liegt ein Stück dieses
Schlauches frei und leer im Präparate. (Taf. VI. Fig. 6 und 7.) Hin und
wieder gelingt es die Fasern von ihrem Ansatzpunkte so abzureissen, dass
das obere Ende des Schlauches unversehrt, doch leer bleibt. (Taf. VI. Fig.
4b.) Korkgefärbte und lange in schwachen Weingeist gelegene Objekte

1 Th. Margó, Neuere Untersuchungen üb. d. Entwickl. d. Wachstum, d. Neubild,
u. d. fein. Bau d. Muskelfas. Wien, 1861.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

259

dienen diesem Zwecke am besten. Man erkennt an ihnen die Längsrillen
als sehr feine Faltungen der Faserhaut, welche zum Fransenrand des
Schlauches führen ; auch das kann man an solchen Präparaten beobachten,
dass die Faserhaut nicht am äusseren Faserplasma haftet. Die Faserhaut
bedeckt zwar die äussere Faser plasmazone, doch ist sie von ihr frei, darum
kann sie von ihr heruntergezogen werden. Das Faserplasma ist für sich
oberfächlich abgegrenzt.

Aus überlebenden Fasern kann man hinund wieder im Glycerintropfen
den ganzen Inhalt aus dem Faserhautschlauch herausdrücken, so dass
der leere Schlauch, die reine Faserhaut, für sich bleibt; sie ist im Inneren
von nichts behaftet. In Weingeist-Präparaten ist der Inhalt der Faser
geronnen, fester geworden, darum wird es möglich, die Faserhaut durch
dicke, tangentiale Schnitte der Länge nach und ziemlich breit abzuschürfen.
In vielen anderen Fällen natürlich klebt dieses geronnene Faserplasma an
der Faserhaut ; doch trifft man zum Gegenteil solche verbogene Fasern,
welche zeigen, dass ihr Inhalt oberflächlich abgegrenzt ist, da die Faser¬
haut sich frei über die eingebogene Stelle spannt, oder in Falten legt (Taf.
VII. Fig. 2.). Ich meine daher, dass die Faserhaut im Leben das Faserplasma
wirklich nur bedeckt, ohne mit demselben verbunden zu sein und dies
entspricht meiner Ansicht, nach welcher sich das Faserplasma am Fibrillen¬
bündel frei von der Faserhaut verschieben, vermehren, vermindern, ver¬
ändern kann und dass neue Zellen und Kerne unter sie eindringen können.
Verbindungen zwischen Faserhautschlauch und Fibrillenbündel — wTie
das neuere Autoren wieder annehmen — gibt es daher nicht. Die Quer¬
falten der Faserhaut ergeben jedoch solche oberflächliche und seitlich
sichtbare Querlinien im Bilde, am Eande der Fasern, eben an die Zwischen¬
streifen laufend (zwar manchmal auch shcief verschoben), welche als Ver¬
bindungen betrachtet werden könnten, besonders wenn die Seitenränder
der Faser festonartig gewellt erscheinen. (Taf. VI. Fig. 5. und Taf. Vili.
Fig. 2a.)

Die gesamte Querstreifung der ganzen Faser setzt sich also aus sehr
verschiedenen einzelnen Querstreifen zusammen : der beständige Zwischen¬
streifen zieht durch das ganze Fibrillenbündel durchschneidend, weil er
von der Kittsubstanz verursacht wird ; an ihn schliessen sich beiderseits
(oben und unten) die Köpfchenreihen, als breitere, zum teil hell, oder dun¬
kel und auch umgekehrt wechselnde, wandernde, veränderliche Querstrei¬
fen; diese begrenzen die Nebenstreifen, oft in Punktreihen aufgelöst, un¬
deutlich, einseitig oder beiderseitig fehlend, auch hin und her wandernd ;
die Mittelstreifen sind oberflächliche Erscheinungen an den Mittelstücken
der Stäbchen, daher breiter oder schmäler, lichter oder dunkler, oft fehlend,
und veränderlich, hinauf und hinunter wandernd. Alle diese Querstreifen

17*

260

DS ADOLF LENDL

gehören dem Fibrillenbündel an. Die Ränder der Querbänder können
scharf, aber auch undeutlich sein, selbst fehlen; die Querbänder verstär¬
ken und verbreitern in vielen Fällen die Mittelstreifen. Die Querfalten
der Faserhaut endlich sind ganz oberflächlich, sie verstärken eventuell
den Zwischenstreifen, ergeben wandernde, schmälere oder breitere Quer¬
streifen, laufen manchmal schief, sie können fehlen, oder Wölbungen der
Oberfläche verursachen, sich in lichte oder dunkle, gesonderte Querlinien
teilen. Die geringste Verstellung der Mikrometerschraube oder der Licht¬
quelle kann die verschiedensten Veränderungen mitsichbringen.

Alle Querstreifen wandern daher im Bilde je nach der Einstellung,
nur der Zwischenstreifen nicht ; dieser bleibt an seiner Stelle ; nur optisch
verändert er sich, indem er hell oder dunkel, auch durch die Köpfchen¬
reihen verbreitert werden kann. Dies kann man beobachten, wenn man
einzelne, dünnere, möglichst spulrunde, noch ungespaltene Fasern in vielen
Schichtenbildern, in jeder Einstellung peinlich genau abzeichnet. (Taf. IX.)
Wenn man nicht aus dem Mikroskop frei zeichnet, sieht man vieles nicht,
oder anders. Einfaches Beobachten, oder Mikrophotographien genügen
zu diesem Studium nicht.

Nicht nur die oberflächlichen Querfalten der Faserhaut verziehen
sich manchmal, wie dies auch die Mikrophotographien zeigen1 — was eben¬
falls einer Verbindung der Faserhaut mit dem Fibrillenbündel widerspricht
— sondern selbst die innere Querstreifung zieht nicht immer senkrecht
auf die Längsachse der Faser quer von einer Seite zur anderen. Da meint
man Spiralen zu erkennen, die einesteils das Bild sehr komplizieren, an¬
derenteils eine besondere Erklärung verlangen, um den inneren Bau der
Faser verstehen zu können.2 In einzelnen Fällen trifft man Fasern, deren
scheinbar spiralige innere Einrichtung sich einmal rechts, dann wieder
links wendet ; wenn die Faser dabei dünn ist, erkennt man leicht die Ur¬
sache dieser Täuschung. (Taf. Vili. Fig. 1 a, b, c.)

Dünne axiale Längsschnitte bieten uns nur die leichte, einfache
Querstreifung im Inneren des Bündels (II. Tafel, 1.) Die dicken, tangentialen
Längsschnitte, oder die Fasern in situ zeigen auch die derbere, kompli¬
zierte, oberflächliche Quersteifung. Schiefe, dicke Schnitte lassen uns die
eine Art der Querstreifung, ebenso wie die andere erkennen, doch von einan¬
der lokal getrennt. (Taf. VII. Fig. 5.) An dicken, nicht axialen Längsschnitten

1 Hürthle 1. c. Taf. VI. Fig. 366. unten, beil. in der Mitte der Faser dunkle, kurze,
oberflächliche Querstriche.

2 Karl Münch hat versucht eine entsprechende Erklärung zu geben. Die sogen.
Querstreifung d. Muskelfas. der opt. Ausdruck ihrer spiral, anisotrop. Durchwindung. Arch,
f. Mikrosk. Anat. u. Entw. 62. Bd. 1. H. 1903.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

261

kann in der Mitte des Schnittes die innere, an den Seitenrändern der Faser
die oberflächliche Querstreifung von einender unabhängig, gesondert und
(je nach der Einstellung und Belichtung) verschieden wechselnd auftreten.
Biese Tatsachen dienen der richtigen Erklärung, welche ich von der Quer¬
streifung gegeben habe, zu welcher also auch die Querfalten der Faserhaut
beitragen.

Die feinen Längsrillen der Faserhaut sieht man gewöhnlich nicht ;
doch an leer liegenden Stücken der Membran sind diese minimalen Falten
hei 4— 500- fa eher Vergrösserung und schiefer Beleuchtung immerhin
öfters wahrnehmbar. Die Faserhaut tingiert sich im allgemeinen nicht ;
die Korkfärbung jedoch macht sie sichtbarer, als wenn sie ganz ungefärbt
bleibt; in diesem Falle sind auch die Längsrillen leichter zu erkennen.

Die gedehnten Fasern haben keine Querfalten (auch keine Festons)
und die kontrahierten keine Längsrillen, weil sich die Faserhaut je nach
dem Zustande des Fibrillenbündels in die Länge oder Breite auszieht,
wobei sich ihre Falten ausglätten. Am deutlichsten sieht man die Längs¬
rillen am oberen Ende der Faser, wo der Fransenrand beginnt. (Taf. VI.
Fig. 4b)

II. Die typische Muskelfaser in Ultrabeleuchtung und in

polarisiertem Licht.

Die derben Muskelfasern in Zupf präparaten, oder in dickeren Längs¬
schnitten ergeben durch die Ultra beleuchtung1 — besonders wenn sie längere
Zeit hindurch in schwachem Weingeist gelegen sind und Korkfärbung zei¬
gen — sehr instruktive Bilder, welche meine bisherigen Beschreibungen
und Ausführungen bestätigen.

Das Perimysium internum umgibt fast jede Faser; seine Schnitt¬
ränder glitzern im dunkeln Felde, wie überhaupt die Bänder aller binde¬
geweblichen Membranen; oder liegt es — oberflächlich gesehen — neben
den Fasern, als feine, milch weisse Haut, deren Farbe wahrscheinlich daher
kommt, dass Blutflüssigkeit an ihr haftet; die minimalen Körnchen dieser
Flüssigkeit, gleichmässig fein verteilt, können die milchige Farbe verur¬
sachen; doch kann eventuell auch eine sehr minutiöse Struktur der Mem¬
bran selbst schuld daran sein.

Die Faserhaut ist, wenn sie auf der Faser liegt, d. h. diese umhüllt,
kaum zu gewahren; wo sie sich aber lostrennt und frei liegt, erscheint sie

1 Der neue Spiegelkondensor und die neue Wolfram-Mikroskopierlampe (500 Kerzen¬
stärke) von Reichert sind gut zu verwenden.

262

Dì ADOLF LENDL

im dunkeln Felde als ein feiner, ebenfalls milchiglichter Schleier (V. Tafel,
1 b) manchmal bleibt sie auch dunkel, unsichtbar.

Die Querbänder, falls sie sich kompakt ausgebildet haben, erkennt
man gewöhnlich nur — weil sie meistens dunkel sind — durch ihre Kon¬
turen, welche an vielen Stellen wie feine, gelbleuchtende Striche glitzern ;
die Plättchen derselben sind hinundwieder ähnlich konturiert. Die unfer¬
tigen Querbänder erscheinen bei dieser Beleuchtung nicht, wie überhaupt
auch das Faser plasma ganz dunkel bleiben kann ; an anderen Stellen aber
ist das letztere milchig weiss. Die Fettkügelchen darinnen — wo sie vor¬
handen sind — leuchten in weisser Farbe zwischen den dunkeln Quei bändern
am Zwischenstreifen. An Stellen, wo sie zerfliessen, können sie als weisse,
unbestimmte Fleckchen beobachtet werden. Die gröberen Plasmakörnchen
glänzen hier und dort im äusseren Faser plasma in weisser Farbe.

Das Faser plasma selbst zeigt manchmal in seinem Inneren grössere
oder kleinere, lichte oder dunkle, auch weisse, zerfliessende Flecken, zum
Zeichen, dass dort noch andere fremde Substanzen in ihm enthalten sind.

Das Fibrillenbündel — wenn es frei liegt — bleibt im allgemeinen
dunkel, doch glitzern in ihm einzelne oberflächliche Fibrillen, welche viel¬
leicht gelockert und isoliert ziehen. In anderen Fällen erkennt man die
Fibrillen und deren Stäbchen in ihrer dunkeln Umgebung sehr deutlich,
da sie farbig glitzern. In Längsschnitten durch Hæmatein I. A. gefärbt,
spielen sie in bläulich-rötlicher Farbe, wobei ihre Formen gut zu erkennen
sind. Die fasersaft- und faserplasmaarmen Längsschnitte eignen sich sehr
gut zu solchen Beobachtungen, während die fasersaft- und faserplasma¬
reichen Bündel häufig ganz dunkel sind.

Koch deutlicher treten die Muskelkerne hervor, da sie alle als isoliert
liegende, dunkelviolette (Hæmatein I. A.) Körper mit gelbglitzernden Kon¬
turen sozusagen aus dem Bilde springen. Die Zellkerne der zerf liessenden
Blutzellen ausserhalb der Fasern sind ebenso charakteristisch gezeichnet.
Auf den ersten Blick erreicht man die Überzeugung, dass die Muskelkerne
nicht zum Muskelgewebe gehören, sondern mit den aussenliegenden Blut¬
zellenkernen identisch sind. Wo diese letzteren noch von ihrem Zellplasma
umgeben liegen, kommen sie häufig weniger zum Vorschein, weil das Plasma
an ihnen als milchig weisser Anflug haftet oder sie auch dunkel überdeckt.
Im Inneren der Faser aber bezeugen ihre scharfen, glitzernden Konturen,
dass ihre Oberfläche weder von Fasersaft, noch von Faser plasma behaftet
ist. Diese Kerne liegen daher als fremde Körper im Fibrillenbündel; es sind
eingewanderte Teile im Inneren der Faser.

Die Formen und die oberflächliche Skulptur dieser Kerne kann man
gut beobachten; hierüber folgt noch Einiges weiter unten.

Wenn man den Spiegelkondensor während dem Studium der Faser

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

263

ein wenig verschiebt, so dass die Beleuchtung das eingestellte Objekt
acentrisch trifft, da kommen manchmal einzelne oberflächliche Detaile,
Skulpturen usw. überraschend zur Geltung ; z. B. die Querfalten und Längs¬
rillen der Faserhaut zeichnen sich in hellen Strichen in das dunkle Bild ;
auch unregelmässige Falten, sowie durch Anhäufungen des Faser plasma
verursachte Unebenheiten, Erhebungen und Gruben wird man gewahr, die
man in gewöhnlicher Beleuchtung nicht sehen konnte. Man bemerkt, dass
die Faserhaut nicht stramm gespannt ist, sondern als eine leichte Hülle
die Faser bedeckt, welche je nach der Menge des Faserplasma nachgibt
und sich hin und her zieht, wie es eben die Bewegungen des Fibrillenbündels
und der äusseren Faserplasmazone bedingen. Der Perimysiumschlauch
hingegen ist meistens durch gerade, scharfe, glänzende Konturen gekenn¬
zeichnet. Würde es Verbindungen zwischen dem Perimysiumschlauch und
der Faserhaut oder zwischen dieser und dem Fibrillenbündel geben oder
Fadennetze und feinere Fibrillen in diesem, so könnte man solche — wenn
sie noch so fein wären — durch die etwas acentrische Ultra beleucht ung
wenigstens an manchen Stellen bemerken.

Es gibt Fasern, in deren Längsschnitten man dunkle und lichte Partien
abwechselnd trifft ; in letzteren erkennt man gewöhnlich auch die kleinsten
Teilchen. Diese verschiedenen Partien bedeuten, dass einzelne Stellen des
Bündels an Fasersaft und interkolumnärem Faserplasma reich oder arm
sind. Will man hierauf bezüglich die Fasern näher untersuchen, so benützt
man am besten Schnitte, welche durch Hæmatein I. A. oder Pikro karmin
gefärbt sind und in Tafelöl (mit ein Drittel Toluol vermischt) oder Damara-
lakk liegen. Die durch Pikrokarmin tingierten Schnitte zeigen in Tafelöl
manchmal den Fasersaft rötlich hell; es glitzern in ihm die minimalen
Körnchen. Das Faser plasma bleibt auch in diesem Falle dunkel, oder es
wird milchig weiss, in der äusseren Zone ebenso, wie zwischen den ober¬
flächlichen Fibrillen.

In den Querschnitten ungefärbter oder durch Kork bernsteinfarbig
gewordener Fasern sieht man das Fibrillenbündel in ungünstiger oliven¬
grüner Farbe, in welcher man einzelne Fibrillen, Fasersaft oder Felderungen
kaum erkennen kann ; das Faserplasma jedoch ringsherum um das Bündel
als äussere Zone, ebenso wie zwischen den Fibrillen, wenn es oberflächlich
eingedrungen ist, bestimmt man leicht infolge, seiner milchigweissen Farbe.
Die Faserhaut bleibt in solchen Schnitten dunkel, man sieht sie nicht ; der
Perimysiumschlauch hingegen glitzert stellenweise in weisser Farbe, wie
alle anderen bindegeweblichen Membranen im Präparate. Die Blutflüssig¬
keit aussen, zwischen den Fasern, so wie zwischen Perimysiumschlauch
und Faserhaut ist bläulich weiss.

Die Muskelkerne untersucht man am leichtesten in Längsschnitten

264

Di ADOLF LENDL

durch Hæmatein I. A. gefärbt und in Tafelöl liegend. Im Inneren dieser
Kerne gibt es viele kleine und beiläufig 20— 30 ziemlich grössere Plastosomen,
welch letztere dadurch erkenntlich werden, dass sie dunkler gefärbt sind
und sichtlich Erhebungen an der Oberfläche der Kerne verursachen. Die
feinen Konturen dieser Erhebungen sind ebenfalls gelb glitzernd ; sie ziehen
in zwei- drei Schraubengängen um den Kern und ergeben die bekannte
Stoppelzieherform desselben, wenn dieser sich zwischen den Eibrillen in die
Länge streckt. Der Kern wird immer länger, indem er zwischen den Eibrillen
vorwärts gegen das untere Ende der Faser wandert ; dabei gliedert er sich
den Segmenten der Fibrillen entsprechend ; seine Schraubengänge passen
sich eben an die Zwischenstreifen an (Taf. II, Fig. 1) ; er erreicht höchtens
die Länge von vier bis fünf Segmenten, doch ist er in solchen Fällen schon
ganz schmal und dünn, wie ein Stab, an welchem den Schraubengängen
entsprechende Knoten zu sehen sind. Oft wird er auch ganz flach und breit
gedrückt, wie dies eben die feinen Kissé zwischen den Fibrillen, in welchen
er weiter verschoben wird, bedingen. Seine Konturen bleiben immer gelb¬
glitzernd, auch wenn er angeschnitten wird und seine Membran halb oder
ganz leer zwischen den Fibrillen liegt, da sein Inhalt herausgeflossen ist,
oder wenn er sich in Körnchen oder kleine Partikeln aufteilte. (Taf. VII,
Fig. 4x, y.) Seinen ausgeflossenen Inhalt erkennt man als kleine Wölkchen
nebenan; seine zerfallenden Körnchen zeigen dieselben glitzernden Kon¬
turen. Hierüber folgt in meiner nächsten Arbeit mehr.

Der obere Ansatz der Muskelfaser am Chitin ist in der Ultrabeleuch¬
tung sehr lehrreich. Die innersten Chitinschichten (Chitinfäden) sind (weil
sie weich sind) ganz dunkel; die äusseren glitzern in vielen Fällen. Die
Hypodermis ist entweder milchig weiss, mit mehr- weniger konturierten
Zellen, oder gelb, rosa, selbst orangegelb, was das Pigment verursacht.
Im Plasma dieser Zellen leuchten einzelne gröbere Körnchen allein für
sich; die Zellkerne derselben erscheinen als dunklere, nicht konturierte
Flecken, weil an ihren Oberflächen Flüssigkeit haftet ; die Plasma- oder
Tonofibrillen sind dunkel (weil sie weich sind). Die Endstücke der Myo¬
fibrillen jedoch glitzern weiss oder farbig, wie die Stäbchen der Fibrillen,
doch sind die ersteren ziemlich länger (nicht in Segmente geteilt), als die
letzteren. (Taf. VI, Fig. 5/.) Man sieht genau, dass die Endstücke der Myo¬
fibrillen eben nur zwischen die Tonofibrillen reichen, nicht weiter; sie
dringen nicht einmal in den Plasmaleib der Hypo dermi szélién. Durch das
Verdrehen der Blendenscheibe des Spiegelkondensors kann man ohne
weiteres aus der Ultrabeleuchtung in das gewöhnliche Licht übergehen,
so dass ein Irrtum bei der Bestimmung der Grenzen zwischen Tonofibrillen
und Myofibrillen ausgeschlossen ist.

Noch auffallender bekundet sich die Verbindung der Muskelfaser mit

DIE MUSKELFASERN DER ARÀCHNIDEN.

265

der Hypodermis im polarisierten Licht. Man wähle hiezu nicht sehr dünne
durch Kork, Hæmatein 1. A. gefärbte oder ungefärbte Längsschnitte,
welche die Muskelfaser am Ansatzpunkte möglichst axial getroffen haben.
Die innersten Chitinschichten erhellen sich zwischen den gekreuzten Nikolen
an vielen Stellen, wenn man das Präparat dreht. Die Hypodermis bleibt
samt den Tonofibrillen immer dunkel, doch leuchten in ihr die gröberen
Plasmakörnchen, weil diese doppelt brechend sind. Das Fibrillenbündel
bleibt eigentlich dunkel, doch leuchten in ihm die Stäbchen, besonders
aber die Endstückchen der Myofibrillen. Man sieht genau und leicht, dass,
sie die Chitinschichten nirgends erreichen, da zwischen ihnen die dunkle
Zone der Hypodermis liegt.

Die ganze Muskelfaser bringt die verschiedenen optischen Erschei¬
nungen des polarisierten Lichtes anders zur Anschauung, als die einzelnen
Fibrillen oder die dünnen Längsschnitte des Bündels. Es gibt Fasern, wrelche
überhaupt keine Doppelbrechung zeigen, oder welche wenigstens strecken¬
weise in allen Bichtungen zwischen den gekreuzten Nikolen dunkel bleiben ;
andere wieder werden bei gewisser Einstellung ihrer ganzen Länge nach,
sozusagen ohne Unterbrechung licht, auch sehr hell. Man bemerkt dabei,
dass die verminderten oder vermehrten Mengen des Faserplasmas, wie auch
die Querbänder diese Erscheinungen beeinflussen. Normalerweise jedoch
bekommt man die bekannten lichten und dunklen Querscheiben der Faser
zu sehen, welche aber in ihrer Breite und der Lage nach nicht genau die
Scheiben Q und I der gewöhnlichen Belichtung decken, was man bei sehr
vorsichtigem Drehen oder Abheben des Analysators bemerken kann. Über
die optische Verbreiterung der I-Scheibe besonders in etwas verkürzten
Fasern, habe ich schon im Vorigen geschrieben ; das eingehende Studium
der Schichtenbilder erklärt uns diese optische Erscheinung. (Taf. IX, 1. Serie.)

ERKLÄRUNG DER TAFELN.

Tafel I.

Fig. 1. — Limulus polyphemus L. Stückchen einer Muskelfaser aus einem dicken
(Schnitt durch das Grundglied der Cheliceren. — Alkohol, Paraffin, Pikrokaimin, Kanada¬
balsam. Vergrösserung 575 : 1. — Der Schnitt hat die etwas gekrümmte Muskelfaser ober¬
flächlich zweimal getroffen, bei a und bei b ; an letzterer Stelle ist die Faserhaut abgeschürft
worden ; bei a und c ist die Faserhaut angeschnitten und hängt in zwei Fetzchen an der
Faser. Man sieht an diesen Stellen die innere Struktur der Faser sehr genau. Nebenan sind
einige Stäbchen der Fibrillen besonders vergrössert (3000-fach) gezeichnet, wie sie bei a zu
sehen sind. Die Köpfchen derselben sind schwach abgeschnürt, die Mittelstücke sind etwas
verdickt, weil die Faser ein wenig verkürzt ist, wie dies auch die dicht aneinander gerückten,
Querbänder derselben bezeugen. Die Kittsubstanz ist zwischen den Köpfchen kaum zu sehen,
weil die stark lichtbrechenden Köpfchen lichte und dunkle Streifen in diese zeichnen ; auf

266

Dl ADOLF LENDL

der einen Seite der Abschnürungen bemerkt man dunklere Schattenstriche. Die Stäbchen
liegen in den sichtbar konturierten Fibrillen ; die letzteren laufen knapp neben einander,
da kein Fasersaft zwischen ihnen blieb, weil die, Faser verkürzt ist. Übrigens hat diese Faser
wenig Fasersaft und wenig Faserplasma in sich. Ihre Querbänder sind bei b angeschnitten,
im allgemeinen kompakt und glatt. Die Faserhaut ist in der Nähe von c in eine kurze Längs¬
falte gezogen (wahrscheinlich künstlich verursacht). Nummer des Präparates: XI. 5a.

Fig. 2. — Limulus polyphemus L. Junges Exemplar, samt dem Schwanzstachel 3 cm
lang. — Stückchen einer ruhenden Muskelfaser aus einem dicken Schnitt durch das Schenkel¬
glied des vierten Beines. — Alkohol, Paraffin, Pikro karmin, Tafelöl ( mit ein Drittel Toluol
vermischt ).Yergrösserung 500: 1. — Die Muskelfaser ist oben und unten schief abgeschnitten ;
sie liegt schräg im Präparat von oben nach unten. Ihre Fibrillen sind am oberen Ende nicht
alle scharf abgeschnitten; einige derselben stehen oben frei über den Schnittrand der Faser
hinaus; hier sind die Stäbchen der Fibrillen — da sie von einander gelockert wurden (Ta¬
felöl) — einzeln zu beobachten. Einige derselben sind von der Stelle x nebenan bei 3000-facher
Vergrösserung besonders genau abgezeichnet. Die Köpfchen sind nicht abgeschnürt, doch
sind sie etwas lichter als die Mittelstücke. Die Kittmasse zwischen den Stäbchen ist hier
dunkel von lichten, durch die Strahlenbrechung der Köpfchen verursachten schmalen Linien
begrenzt. Die Fibrillen liegen dicht nebeneinander (fasersaftarm) und der dunkle Zwischen¬
streifen (Kittmasse) scheint durchzuziehen, als wäre er ein Inophragma ; es ist dies optisch
verursacht, eben so, wie seine lichten Saumlinien.

Im Inneren des Fibrillenbündels sehen wir die mehr oder weniger concentrische
Anordnung der Fibrillen ; an der Peripherie des Bündels ist das geringe Faserplasma etwas
dunkler tingiert ; seine Querbänder sind wenig entwickelt, eigentlich nur bei a und b deut¬
licher zu sehen. Die Faserhaut ist lose, bei 6 abgerissen und da sieht man auch zerstückelte
Querbänder und Klümpchen. In der Nähe von c zeigt die Faserhaut leichte Längsrillen. —
Nummer des Präparates : XX. 6.

Fig. 3. — Dieselbe Art, junges Exemplar. Drei Muskelfaserstückchen 1, 2, 3 aus
einem Schnitt durch die Coxa des vierten Beines ; die Fasern sind gedehnt und lateral, etwas
schief angeschnitten. — Alkohol, Paraffin, Pikro karmin, Kanadabalsam. Vergrösserung
375 : 1 ; der Schnitt ist sehr dünn, 2—3 ß. — Die 1. Faser besteht aus drei, die 2. und 3. Faser
aus je zwei Stückchen, was daraus zu erklären ist, dass der schiefe Längsschnitt zwei-drei
concentrische Lagen des Bündels tangierte. Die Faser ist arm an Faserplasma ; Querbänder
sieht man nur in anfänglicher Konstruktion bei a, wo der Schnitt die Oberfläche des Bündels
erreichte. In der 1. Faser erkennt man links vier sogenannte Sarkolemma -Kerne und im
unteren Teil derselben zwischen den Fibrillen drei lichte (angeschnittene) Muskelkerne.
Zwischen den Fasern liegen mehrere Blutzellenkerne im blutarmen Bindegewebe. In den
oberen Teilstücken der Fasern ist zwischen den Fibrillen mehr dunkel gefärbter Fasersaft
zu sehen, als in den unteren Teilen, daher man dort die Längsstriche der Q-Scheibe gut
ausnehmen kann. Diese Längsstriche haben dunklere Punkte an ihren Enden, welche auf
den Nebenstreifen fallen. Die Köpfchenreihen ergeben die hellsten Querstreifen, zwischen
welchen der Zwischenstreifen (Kittmasse) zum teil nicht sichtbar wird, zum teil als quere,
dunkle Punktreihe erscheint. Die erstere Erscheinung treffen wir an den oberen Teilstücken
der 1. und 2. Faser; hier sieht man den Zwischenstreifen als breiten (durch die Köpfchen¬
reihen verbreiterten) lichten Querstreifen. Die letztere Erscheinung aber bietet uns die
Stelle x der 3. Faser, wo der Zwischenstreifen in derselben Einstellung dunkel, doch in
Punkte aufgelöst ist, ebenso wie die Nebenstreifen. Die Partie x ist nebenan in 1000-facher
Vergrösserung genau abgezeichnet. — Präparat Nr. XVI. 4.

Fig. 4. — Dieselbe Art, junges Exemplar; — Alkohol, Paraffin, Pikro karmin, Kana da -
balsam. — a) Einige isolierte Fibrillen vom Rande eines dünnen Längsschnittes einer ruhenden

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

267

Muskelfaser aus dem Scheerengliede des vierten Beines. Die einfache Querstreifung ist nur
durch die Kittmassen (Zwischenstreifen) gegeben. Yergrösserung 500 : 1. — b) Eine ähnliche
Partie (im selben Präparate nebenan liegend) einer schwach verkürzten Faser, welche faser¬
saftreich ist. — c) Die mit x bezeichnete Stelle der vorigen Figur bei 2100-facher Vergrös-
serung ; die dunkeln kleinen Fleckchen zwischen den Fibrillen werden durch den Fasersaft
verursacht. — d) Einige Stäbchen einer gedehnten, fasersaftreichen Faser bei 3000-facher
Vergösserung. Man sieht wie die Köpfchenreihen und Kittsubstanzen optisch ineinander-
spielen. Die Mittelstücke sind in ihrer mittleren Gegend verjüngt. — Präparat Nr. XX. 3.

Fig. 5. — Dieselbe Art, junges Exemplar. — Alkehol, Parafin, Pikrokarmin, Kanada -
balsam. Vergrösserung 375 : 1. — Dicker, tangentialer Längsschnitt einer Contractions-
welle aus der Coxa des vierten Beines. Bei «ist die Faserhaut, bei 6 der Perimysiumschlauch
lose zu sehen ; an erster Stelle ist die Membran in Querfalten gezogen, da hier das Fibrillen¬
bündel sich nur schwach contrahierte. Bei x sind die Stäbchen ganz kurz, dick, fast rund;
diesë Partie ist nebenan stark vergrössert gezeichnet. In der Contra étions welle sind mit
Fasersaft gefüllte feine Risse zusehen. — Präparat Nr. XX. 4.

Tafel II.

1. Fig. I. — Trochosa spec.? — Frisches Material. Sublimat (gesättigte Wasser¬
lösung) Hæmatein I. A. (nach Apáthy), Paraffin, Damaralack. Yergrösserung 1500: 1. —
Eine Partie yom Rande eines sehr dünnen Längsschnittes einer Muskelfaser aus der Kopf¬
brust. Die Fibrillen liegen teilweise isoliert, sichtbar nur einschichtig. Zwei längs ange¬
schnittene Muskelkerne liegen zwischen denselben ; der eine in Stoppelzieherform in einer
feinen Spalte. Die Fibrillen sind nicht ganz gleichmässig, ziemlich gedehnt ; manche Segmente
sind länger, andere etwas kürzer; infolge dessen ist die Querstreifung — welche nur durch
den dunkleren Zwischenstreifen gegeben ist — stellenweise gestört. Einzelne Fibrillen en¬
den spitz zwischen den anderen (sie können abgeschnitten sein). Die rechtsseitigen Fibrillen
haben sich von einander gelöst ; Querverbindungen zwischen diesen sind nicht wahrnehm¬
bar ; die corticale Schichte an den Kittmassen ist etwas dunkler belegt. Das Stäbchen a ist
bei derselben Vergrösserung gesehen, aber stark vergrössert nebenan gezeichnet. Es scheint,
dass das obere Köpfchen in das Mittelstück zapfenförmig hineinragt. Die Partie 6 ist auf die¬
selbe Weise gezeichnet. Die Stäbchen sind nicht gleichmässig rund, in der Mitte verjüngt. Die
ganze Partie a, 6, c ist nebenan im polarisierten Licht zu sehen. Die Köpfchensind die hell¬
sten Teile der Fibrillen; der Zwischenstreifen ist schmal geblieben. — Präparat Nr. XLI. 4.

Fig. 2. — Dasselbe Präparat. Dieselbe Vergrösserung. — Eine Partie aus einer ru¬
henden Faser ebenfalls im polarisierten Licht. In der Mitte zieht eine feine Spalte längs
zwischen den Fibrillen ; der Zwischenstreifen scheint breiter geworden zu sein, weil die
halbverdunkelten Köpfchenreihen ihn verbreiterten. Dies erkennt man in der folgenden
Figur deutlicher.

Fig. 3. — Dasselbe Präparat und dieselbe Vergrösserung. — Randpartie aus einem
dickeren Längsschnitt einer stark verkürzten Muskelfaser. Die halbverdunkelten Köpfchen¬
reihen verbreitern optisch den Zwischenstreifen ; sie sind selbst etwas dunkler, als der.
Zwischenstreifen; daher die Scheibe I breiter, die Scheibe Q schmäler erscheint.

Fig. 4. — Epeira diademata Cl. — Alkohol, Parafin, Pikrokarmin, Kanadabalsam
Vergrößerung 500:1. — Schief getroffene vier Muskelfasern (1— 4.) aus einem dicken Schnitt
durch ein Bein. — Von der 1. Muskelfaser ist ein Stückchen tangential abgeschürft ; die
Querbänder sind durchschnitten. Die 2. Muskelfaser ist schief längs angeschnitten ; in der
oberen Partie zeigt sie das Fibrillenbündel, in der unteren die Querbänder und Faserhaut
oberflächlich. Die Faser 3. ist schief axial längsgetroffen, daher zeigt sie nur das Innere des

268

Di ADOLF LENDL

Fibrillenbündels und den axialen Kanal. Die 4. Faser weist nur die oberflächlich abgetrenn¬
ten Querbänder und die Faserhaut auf. — Präparat Nr. 122. Ep.

Fig. 5. — Limulus polyphemus L., junges Exemplar. — Alkohol, Paraffin, Pikro-
karmin, Tafelöl (mit Toluol). Vergrösserung 500 : 1. — Ein Stückchen des Fibrillenbündels
einer ruhenden, dicken Faser hat sich durch Drücken am Deckgläschen losgelöst und teilt
sich der Länge und Quere nach, wie auch in concentrische Lagen. Bei a Faser pi asma, bei
b ein Fetzchen der Faserhaut mit Querfalten und Längsrillen, etwas behaftet vom Faser¬
plasma. Einzelne Fibrillensegmente sind besonders an den Rändern leicht zu beobachten;
von diesen sind einige nebenan — a — stark vergrössert gezeichnet. — Präparat Nr. XX. 4c.

Fig. 6. — Epeira diademata Cl. — Alkohol, schnell und nur halbgehärtet, Paraffin,
ungefärbt, Kanada balsam. Vergrösserung 300: 1. — Eine Partie aus dem Längsschnitte,
eines Beines. Der Schnitt hat die Faser oberflächlich schief längs getroffen und die Faser¬
haut samt abgeschnittenen Querbändern abgeschürft. Bei a sieht man nur die Querfalten
der leeren Faserhaut ; bei b glatte Querbänder, welche sich teilweise verkrümmen, weil sie
nicht hart und spröde geworden sind. Nebenan drei Querbänder, welche sich in Plättchen
zerlegen von der mit x bezeichneten Stelle in 750-facher Vergrösserung abgebildet. — Prä¬
parat Nr. XXX. 1. Ep. spir.

Fig. 7. — Dieselbe Art. — Alkohol, Paraffin, Pikrokarmin, Kanadabalsam. Ver¬
grösserung 500: 1. — Stückchen einer schief angeschnittenen, derben, schwach gedehnten
Muskelfaser aus einem dicken Längsschnitt eines Beines. Bei a Faserplasma in Klümpchen ;
bei b Fibrillen in concentrischer Anordnung ; an den Seiten der Faser Faserhaut und Quer¬
bänder. — Präparat Nr. 122. Ep.

Tafel III.

Fig. 1. — Trochosa spec. ? — Frisches Material, Sublimat (gesättigte wässerige Lö¬
sung) Hæmatein I. A. nach Apathy, Paraffin, Damaralack. Vergrösserung 200: 1. — Quer¬
schnitt eines ganzen Muskels aus der Kopfbrust. Der Muskel ist gedehnt und blutarm, daher
die Perimysiumschläuche der einzelnen Fasern leer sind. Die Fasern selbst scheinen arm
an Faserplasma und Fasersaft zu sein. (In demselben Präparate liegen jedoch auch solche
Querschnitte anderer Muskeln, welche verkürzt sind; in diesen füllen die Fasern-Querschnitte
die Perimysium -Schiäuche aus.) Die Faserhaut der einzelnen Fasern hängt nirgends mit
den Perimysium-Schläuchen zusammen ; die letzteren jedoch stehen äusserlich überall mit
einander, oder mit dem interstitiellen Bindegewebe in Verbindung ; dieses Bindegewebe
bildet die Blutbahnen zwischen den Perimysium-Schläuchen, welche von einem Nebenast
— c— der hier querdurchschnittenen Blutgefässe — d1 und d2 entspringen und bei e1 und e2
wieder an die Peripherie des Muskels in das Perimysium externum — /j und /2 — münden.
In den Blutbahnen sieht man stellenweise rundliche Blutzellenkerne und längliche, dunkler
gefärbte Kerne des Bindegewebes ; in den quergetroffenen Blutgefässen liegen viele Blut-
ze len. Ausserhalb der Blutgefässe im lacunären Bindegewebe sieht man einige grob granu¬
lierte, grössere Fettzellen, welche dort frei (wahrscheinlich durch den zeitweise andrängen¬
den Blutstrom verschoben) gegen die Ansatzstelle des Muskels wandern und auch in die
Blutbahnen kommen. — Der mit a bezeichnete Querschnitt einer Faser ist nebenan bei
1000-facher Vergrösserung abgebildet. Die Faserhaut ist rechts unten aufgerissen, dort
sieht man Faserplasma in geringer Menge am Bündel ; auf der ganzen rechten Seite ist sein
wenig dunkleres interkolumnäres Faserplasma zwischen den etwas radiär angeordneten,
oberflächlichen Fibrillen zu sehen. Das ganze Fibrillenbündel teilt sich in zwei Felder ; das
eine — rechts — ist lichter, lockerer und hat viele Lücken in sich ; das andere ist dichter,
dunkler und halbmondförmig fast abgetrennt ; zwischen diesen beiden liegen vier Muskel-

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

269

kerne. Oben — bei x — beginnt eine oberflächliche Furche, welche in anderer Höhe der
Faser (aus einem anderen Schnitt derselben Faser), wie dies die Figur nebenan bekundet,
als Lücke schon im Inneren des Bündels liegt. Diese Nebenfigur ist vergrössert gezeichnet ;
ihre Fibrillenhöfe liegen dicht aneinander, weil die Faser fasersaftarm und gedehnt ist. —
Der linke obere Rand des Querschnittes der mit b bezeichnetetn Faser ist nebenan in 1500-
facher Vergrösserung zu sehen. Diese Faser ist natürlicherweise — weil sie aus demselben
Muskel ist — gleichfalls arm an Faserplasma und Fasersaft ; ihre Faserhaut ist an dieser
Stelle eben abgesprengt; die Fibrillen sind radiär geordnet und zeigen (bei derselben Ein¬
stellung) zum teil lichte, zum teil dunkle Höfe, was jedoch wahrscheinlich nur optische-
Bedeutung hat, Präparat Nr. XLI. 4.

Fig. 2. — Limulus polyphemus L. Junges Exemplar. — Alkohol, Paraffin, Pikro-
karmin, Kanadabalsam. Vergrösserung 75:1. — Querschnitt eines ganzen, contrahierten,
derben Muskels aus einem Schenkelglied. Die einzelnen Fasern füllen die Perimysium-
Schläuche fast ganz aus. (Vergi. Figur 1.) Der Muskel ist durch dazwischen ziehende Blut-
bahnen und interstielles Bindegewebe in mehrere Partien geteilt, von welchen nur die eine
(rechts) voll gezeichnet ist, während die übrigen nur konturiert wurden. Die Fasern a, b, c
sind nebenan in 750-facher Vergrösserung wiedergegeben, d Perimysium externum; e P.
internum, einzelne Schläuche; / Blutgefäss, ^lacuräres Bindegewebe. — Der Querschott
a bietet viel Interessantes : das Fibrillenbündel ist viel lockerer, als in den gedehnten Fasern
der vorigen Fig. 1.; das äussere Faserplasma ist oberflächlich in dasselbe eingedrungen,
daher dieses einen dunkeln breiten Saum zeigt ; rechts und unten teilt sich eine Schwester¬
faser mit halbmondförmigem Querschnitt ab; Lückenreihen präformieren diese Abtrennung.
Die Faserist, wie es auch die folgenden — eigentlich alle in diesem Muskel — sind, reich an
Fasersaft und interkolumnärem Faserplasma. — 6 bietet uns den Querschnitt einer in ähnli¬
chem physiologischen Zustand befindlichen noch dickeren Faser, welche sich erst in A und B,
sodann letztere in 1, 2 , 3, 4 geteilt hat. A gleicht der vorigen Figur a; doch hat sich von ihr
schon ein dünneres Bündel C in anderer Höhe abgetrennt. 4 ist ebenfalls schon ganz frei ;
2 und 3 sind nur kaum gesondert, von 1 und von einander erst duch je eine Spalte halbwegs
abgeteilt. Alle liegen noch in einem gemeinsamen Perimysium-Schlauch; ob aber die schon
abgetrennten Bündel Faserhaut einzeln für sich entwickeln, kann man nicht ausnehmen.
Das äussere Faserplasma der ursprünglichen Faser A ist in grösserer Menge einseitig (unten
rechts) gelagert und durch Lückenreihen etwas abgesondert, während es an den übrigen,
oberflächlichen Stellen der Fibrillenbündel (oben, links) zwischen die Fibrillen eingedrungen
ist. Der Schnitt hat die Faser etwas schief getroffen, wodurch sich das Bild der Cohnheim’-
schen Felderung ergibt. — c ist der polygonale Querschnitt einer ebenfalls dicken Faser,
deren Fibrillenbündel innerhalb eines Perimysium-Schlauches in sechs {1 — 6) Schwester¬
fasern zerteilt ist ; von diesen hat 2 schon für sich ein halbmondförmiges Nebenbündel
in anderer Höhe abgesetzt. Bei x ist dieses Bündel besonders gelockert, was wahrscheinlich
beim Schneiden mechanisch verursacht wurde. Die Fibrillen sind an der Oberfläche der
Bündel fast überall radiär geordnet und ihre Zwischenräume von eingedrungenem Faser¬
plasma erfüllt. Dir Fibrillenhöfe dieser Stelle sind nebenan bei 2000-facher Vergrösserung
agbezeichnet. — Präparat Nr. XX. 3a.

Tafel IY.

Fig. 1. — Trochosa spec.? — Frisches Material. Schnelle Versilberung nach Golgi,
mit veränderter Vorbehandlung; Tafelöl (mit Toluol). Vergrösserung 150: 1. — Stückchen
einer Muskelfaser aus einem dicken Längsschnitt eines Beines. Das Messer hat die Faser
oberflächlich tangiert. Von dem lichtgelben, etwas gequollenen Fibrillenbündel ist die Faser-

270

Dt ADOLF LENDL

haut abgeschürft und die lichtbraune äussere Faserplasmazone samt den dunkelbraunen
Querbändern und dem Fibrillenbündel am unteren Teil der Zeichnung angeschnitten;
am oberen Teil der Faser bedeckt die äussere Faserplasmazone das Fibrillenbündel. Die mit
X bezeichnete Partie ist nebenan in 500-facher Vergrösserung abgebildet. Bei a sieht man
viele anfängliche, bräunliche Plasma klümpchen den zukünftigen Querbändern entsprechend
arrangiert am Fibrillenbündel ; bei ax rangieren sich die Klümpchen in Doppelreihen ; c fer¬
tige Plättchen der Querbänder ; e gröbere Plasmakörnchen in den Klümpchen ; d Gruppen
solcher Plasmakörnchen ; b Querbänder angeschnitten ; / dunkel gefärbte, fertige Querbänder.
Alle diese Partien der Faser sind mit denselben Buchstaben bezeichnet nebenan stark ver-
‘grössert abgebildët. — Präparat Nr. LII. 6.

Fig. 2. — Dasselbe Präparat. — Die äussere Faserplasmazone ist samt den spröde
gewordenen Querbändern vom gequollenen Fibrillenbündel abgesprungen, so dass letzteres
zum grössten Teil seiner Oberfläche frei liegt ; rechts oben sind einige anfängliche Querbänder
mit doppelten Klümpchenreihen als Spangenstücke am Fibrillenbündel liegen geblieben
Die Partie a ist nebenan stark vergrössert abgebildet.

Fig. 3. — Dieselbe Art. — Frisches Material, Golgi’s schnelle Versilberung mit ver¬
änderter Vorbehandlung, Tafelöl (mit Toluol). Vergrösserung 750: 1. — Ein Faserstückchen
aus einem Zupfpräparat aus der Kopfbrust. Am Bande der Faser sieht man im bräunlichen
äusseren Faserplasma kleine Gruppen von gröberen Plasmakörnchen, um welche sich die
Plasmaklümpchen bilden. Die teilweise verschobenen Plättchen der dunkelgefärbten Quer¬
bänder liegen auf den Q-Scheiben; unten am Zwischenstreifen eine dunkle Beihe von Fett¬
kügelchen. Präparat Nr. L. 20.

Fig. 4. — Ähnliches Präparat Nr. L. 18. — Vergrösserung 500: 1. — Das Fibrillen¬
bündel ist licht gelb, sichtbar gequollen ; die Fibrillen desselben sind zu erkennen ; die
Zwischenstreifen erscheinen dunkel, die Mittelstreifen undeutlich. Auf den ersteren liegen
einreihige, ganz dunkle, schmale Spangenstücke (Fettkügelchenreihen) zwischen diesen
nur stellenweise gitterförmig konturierte Plättchen der unausgebildeten Querbänder. Unten
am Bande der Q-Scheihe eine einzelne Querreihe von Plasma klümpchen.

Fig. 5. — Dieselbe Art; ähnliches Präparat. Vergrösserung 250: 1. — Das obere
vom Ansatzpunkte losgetrennte Ende einer dicken Muskelfaser. (Die Figur sollte eigentlich
umgekehrt in der Tafel liegen, da a das obere Ende der Faser ist.) Das Fibrillenbündel ist
stark gequollen, seine Fibrillen sind kaum sichtbar; die Zwischenstreifen erscheinen deut¬
lich, die Mittelstreifen sehr undeutlich und schmal, wie die ersteren. Das Bündel besteht
aus drei Fibrillengruppen, von welchen zwei — die rechts liegenden — noch in dieser Zeich¬
nung sich vereinen. Der grösste Teil der Oberfläche des Fibrillenbündels ist nackt, weil
die äussere Faserplasmazone — spröde geworden — sich loslöste und in Stückchen im
Präparate liegt ; an einigen Stellen aber ist sie in Flecken am Bündel geblieben. Bei a ist
das äussere Faser plasma voll unregelmässig liegender, dunkler Plasmak ümpehen und
noch nicht gruppierter gröberer Plasmakörnchen ; bei b ordnen sich die letzteren den Quer¬
bändern entsprechend; c zeigt anfängliche Querreihen der Plasmaklümpchen und d kurze
Fettkügelchenreihen auf den Zwischenstreifen; e ein grösserer Fleck, in welchem sich Plätt¬
chen der Querbänder und Fettkügelchenreihen ansetzten. Ein Teil dieser letzteren Partie
ist nebenan — mit demselben Buchstaben bezeichnet — stärker vergrössert abgebildet.
/ eine abgesprungene, ähnliche, kleine Partie, welche neben der Faser im Präparate liegt.
g verschiedene Plasmaklümpchen — sehr stark vergrössert gezeichnet — im Inneren mit
gröberen Plasma körnchen, wie man sie ebenfalls nebenan liegend im Tafelöl des Präpa-
rates sieht ; sie sind durch die Behandlung spröde, hart, dunkelbraun geworden ; es sind
dieselben Formen, welche man z. B. bei a und c am Bündel — in der äusseren Faserplasma-
zone — findet. — Präparat Nr. L. 20.

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

271

Tafel V.

Fig. 1. — Epeira diademata Cl. — Alkohol, Pikrokarmin, Paraffin, Kanada balsam.
Vergrösserung 500 : 1. — Oberflächlich abgeschürfte Faserhaut mit Querbändern von einer
dicken Muskelfaser. Der Schnitt hat die Faser längs und etwas schie'f tangiert, daher die
untere Partie desselben breiter als die obere ist; ganz oben sind die Querbänder wegge¬
fallen ; unten sind d eselben zerrüttelt worden, wodurch sie sich in ihre Plättchen teilten. —
a Die Stelle x ist nebenan bei 1000-facher Vergrösserung noch stärker vergössert gezeich¬
net, um die Construction der Querbänder möglichst genau darzustellen. — 6 zeigt die¬
selbe Partie (bei früherer Vergrösserung) in Ultra bele uchtung ; die Fettkügelchenreihen
zwischen den Querbändern sind jetzt blendend weiss, trotzdem sie in der gewöhnlichen
Beleuchtung bräunliche Farbe hatten ; die Querbänder sind licht, zum teil scharf konturiert ;
die Faserhaut erscheint wie ein lichter Schleier. — c gibt wieder diese Partie zwischen ge¬
kreuzten Nikolen. Die Querbänder erkennt man — nur in der günstigst gewählten Rich¬
tung — als kaum hell gewordene Streifen ; sie sind ganz schwach doppelt brechend. Um dies
beobachten zu können, muss man das Mikroskop so construieren, dass man jedwelche
der dreierlei Belichtung einschalten könne, ohne das Präparat am Mikroskoptischchen weg¬
rücken zu müssen. Der Tropfen Cedernöl muss daher schon vorher zwischen Spiegelcondensor
und Objektträger kommen. — Präparat Kr. XXII. 14.

Fig. 2. — Avicularia spec.? — Alkohol, Glycerin, ungefärbtes Zupfpräparat- Ver¬
grösserung 375:1. — Ein Stückchen einer derben Muskelfaser aus dem Palpus. Dieses
Stückchen hat sich von der Faser durch den Druck der Nadel abgelöst. Es besteht aus
lauter halbmondförmigen Querbändern einer abgetrennten Schwesterfaser. Die Quer¬
bänder liegen ganz dicht aneinander, wahrscheinlich darum, weil der Muskel eben verkürzt
war; an der Kante zeigen sie Nonius perioden. Die Faser ist durch starken Weingeist ein
wenigspröde geworden, daher einige Querbänder abgesprungen sind. — Präparat Nr. V 4.

Fig. 3 — Dieselbe Art. — Alkohol, Silbernit rat-Pyroga Hol nach Ramón y Cayal,
Paraffin, Tafelöl (mit Toluol). Die Spinne ist vorher lange in schwachem Weingeist gelegen,
daher die Beine erst wieder fixiert wurden. Vergrösserung 500 : 1. — Längs und etwas schief,
tangential geführter Schnitt, welcher die Querbänder von der dicken Faser abschürfte.
Dieselben liegen ganz dicht aneinander, vielleicht weil sie zusammengerückt worden sind,
oder weil die Faser verkürzt war. Zwischen den Querbändern sieht man die Fettkügelchen¬
reihen. pi Perimysiumschlauch, s Faserhaut. Die Partie asehrstark vergrössert gezeichnet. —
Präparat Nr. XXXI. 20. Myg.

Fig. 4. — Dieselbe Art. — Alkohol, Fuchsin, Glycerin, Zupfpräparat. Vergrösserung
500 : 1. — Vom Rande der hinteren Gaumenplatte abgerissenes Fasernde : die Querbänder
scheinen durch die feinen Längsrillen der Faserhaut in Plättchen geteilt zu sein. — Prä¬
parat Nr. V. 10.

Fig. 5. — Dieselbe Art. — Alkohol, Korkfärbung, Zupf präparat in Glycerin. Ver
grösserung 300: 1. — Die Muskelfaser ist in starkem Weingeist spröde geworden, oben

abgebrochen. Das Fibrillenbündel zeigt konzentrische innere Anordnung ; neben der dickeren
Faser liegen abgelöste halbmondförmige Querbänder einer Schwesterfaser. — Präparat

Nr. I. 3.

Fig. 6. — Dieselbe Art. — Alkohol, Glycerin, ungefärbtes Zupf präparat. Vergrösse¬
rung 500 : 1. — Abgelöste halbmondförmige Querbänder einer Faser aus dem Palpus.
Die Plättchen derselben sind sehr schmal. Die Partien a und 6 nebenan stärker vergrösert
gezeichnet. Präparat Nr. V. 4.

272

Di ADOLF LENDL

Tafel VL

Fig. 1. — Trochosa spec.? — Frisches Material, Molybdaen- Verfahren nach Bethe,
Damaralack. Vergrösserung 250: 1. Nr. des Präparates :XXXII. 15. — Etwas schief gef ührter
Querschnitt durch einige verkürzte Muskelfasern aus der Kopfbrust. Die Fasern füllen die
Perimysiumschläuche ganz aus ; das Faserplasma ist zum grössten Teil in das Innere des
Fibrillenbündels gedrungen und da es dunkelviolett, der Fasersaft etwas lichter bläulich¬
violett ist, ergeben sich schöne Moirée-Ze chnungen, in welchen die Fibrillenhöfe ganz licht
bläulich erscheinen. Diese Moirée -Zeichnungen, findet man in diesem Präparate (wie auch
in anderen ähnlichen) nur in den Querschnitten der verkürzten Fasern. Die schmale äussere
Faserplasmazone ist ebenfalls dunkelviolett gefärbt. — Die mit a bezeichnete Stelle ist bei
750-facher Vergrösserung wiedergegeben. Der axiale Kanal ist im lockeren Bündel weit
und dunkelviolett gefärbt; er scheint daher ebenfalls eingedrungenes inteicolumnäres
Faserplasma zu enthalten. Wie sehr das Bündel gelockert ist, zeigt die mit x bezeichnete
Stelle nebenan, welche noch stärker vergrössert ist. Die dunkle Substanz zwischen den
lichten Fibrillenhöfen ist violett, d. h. eingedrungenes Faserplasma.

Fig. 2. — Dieselbe Art. — Frisches Material, Alkohol, Paraffin, Golgi’s schnelle
Versilberung, Tafelöl (mit Toluol). Vergrösserung 500 : 1. Präparat Nr. LI. 13. — Quer¬
schnitt zweier dicker Muskelfasern, aus einem verkürzten Muskel der Kopfbrust. Die übrigen
Fasern sind nicht gezeichnet worden. Das äussere Faserplasma ist bräunlichgelb ; wo es
in dickerer Lage liegt, wurde es dunkel braun und da dringt es strahlenförmig in das Innere
des Bündels zwischen die radiär geordneten Fibrillen, wie das die vergrösserte Abbildung
der Faser A zeigt, deren mit x bezeichnete Bandpartie noch stärker vergrössert nebenan
zu sehen ist ; die peripherischen Fibrillenhöfe liegen hier ziemlich gelockert.

Fig. 3. — E'peira diademata Cl. — Alkohol, Korkfärbung, Paraffin, erst Toluol,
dann Glycerin. Vergrösserung 500 : 1. — Schiefer Querschnitt einer dicken, polygonalen,

verkürzten Muskelfaser von der Basis der Cheliceren. Alle Fibrillenhöfe sind länglich, radiär
und in einer Richtung verzogen ; sie zeigen innere, lichte und dunkle, minimale Felderung —
a. Die Faserhaut hat sich links losgelöst, weil das Fi brille nbün del wahrscheinlich durch
den Druck des Messers zusammengedrückt wurde; der axiale Kanal ist erweitert; Faser¬
plasma (dunkelgelb) ist nur in sehr geringer Menge vorhanden, pi aufgerissener Perimysium¬
schlauch.

Fg. 4. — Avicularia spec. ? — Alkohol^ Korkfärbung, Glycerin, Zupfpräparat. Ver¬
grösserung 500: 1. Nr. des Präparates :V. 15. — b. Zwei Fasern eines dicken, nicht verkürzten
Muskels, welcher von seinem Ansatzpunkte am Palpus abgerissen wurde; hiebei hat sich
der ganze Inhalt der Fasern zurückgezogen und die oberen Partien der beiden Faserhäute
blieben ganz leer. Die Querbänder am zurückgezogenen Fibrillenbündel sind mächtig ent¬
wickelt, bernsteinfarbig, mehrweniger in Plättchen geteilt. Die lichten Reihen am Zwischen¬
streifen sind wahrscheinlich durch Fettkügelchen verursacht. Am obersten Querband stehen
die von der Hypodermis abgerissenen, lichten Fibrillenenden — / — heraus. Die Faserhaut
ist sichtbar ganz leer, vom Faserplasma nicht behaftet, deutlich fein längs gerillt und
an ihrem oberen Rande lang fransig — r. — a. Eine ähnlich abgerissene Muskelfaser aus
demselben Muskel, deren Inhalt sich jedoch nicht zurückgezogen hat. Die Fibrillenenden
— / — sind länger als die Fransen — r — der Faserhaut.

Fig. 5. — Avicularia spec.? — Alkohol, Korkfärbung, Glycerin, Zupfpräparat.
Vergrösserung 250 : 1. Präparat Nr. I. 4. — Die beiden verkürzten Fasern sind vom Rücken¬
schilde abgerissen worden. Die eine (links) beginnt mit drei Fibrillengruppen — 1,2,3 — ,
die andere (rechts) mit vier — 4, 5, 6, 7. — Die oberen Fibrillenenden — / — sind länger als
die Fransen der Faserhaut — r — . Letztere ist verschoben, daher ihre auffallenden Quer-

V r

■r

\

ANNALES HI STORIO O -NATURALES
MUSEI N ATTO N ALIS HUNOARICI

A Magyar Nemzeti Muzeum természetrajzi osztályainak folyóirata.

Kiadja a Magyar Nemzeti Múzeum.

A 35 — 40 iv terjedelmi^ s a szükséges táblákkal ellátott évfolyam előfizetési
ára : 30 korona. A hazai nyilvános tanintézetek, múzeumok és könyvtárak
50% árengedményben részesülnek, ha megrendeléseiket egyenesen a Magyar
Nemzeti Muzeum titkári hivatalához intézik.

A folyóirat szellemi részét illető küldemények, valamint a cserébe küldött
kiadványok a Magyar Nemzeti Muzeum állattári osztályába czímezendők.

Ges Annales publiées par le Musée National Hongrois forment
un volume de 35 à JfO feuilles par an, accompagné de planches.
Pi'ix d’ abonnement : 30 couronnes. On s’abonne chez M. le Secrétaire
du fMusée National Hongrois à Budapest.

Adresser tout ce qui concerne la rédaction et les échanges, à la
Section zoologique du Musée National Hongrois à Budapest.

A Magyar Nemzeti Muzeum kiadásában megjelent következő természet¬
rajzi munkák megrendelhetők a Magyar Nemzeti Muzeum titkári hivatalánál:

Természetrajzi Füzetek. Szerk. Herman Ottó, Schmidt Sándor és Mocsáry
Sándor. Budapest, 1877 — 1902. Nagy nyolczadrét. I — XXV. köt.

A 25 kötetből álló teljes sorozat ára 200 korona.

Az I — IV. kötet külön nem kapható.

Az V — XIX. kötet ára kötetenkint 6 korona.

A XX— XXV. « « « ' 10

Méhely Lajos, Magyarország“ Denevéreinek Monographiája. Mono-
graphia Chiropterorum Hungariæ (cum appendice in lingua germanica conscripta).
Budapest, 1900. Nagy nyolczadrét. XI 4- 372 lap, 22 táblával. ™ Ára 10 korona.

Dr. Madarász Gyula, Magyarország“ Madarai. A hazai madárvilág meg¬
ismerésének vezérfonala. Anhang : Die Vögel Ungarns. Auszug in deutscher Sprache.
Budapest, 1899 — 1903. Negyedrét. XXXIII -f- 666 lap, 170 szövegrajzzal és 9 táblával.

Ára 40 korona.

Dr. C. Kertész, Catalogus Dipterorum hucusque descriptorum.
Budapest. In 8°.

Vol. I. Sciaridæ — Psychodidæ. 1902. (339 pag.).x. ™ .... Pretium 18 coronae.

Vol. II. Cecidomyiidæ — Cylindrotomidæ. 1902. (359 pag.) Pretium 20 coronæ.

Vol. III. Stratiomyiidæ — Rhagionidæ. 1908. (367 pag.).,„ Pretium 22 coronæ.

Vol. IV. Oncodidæ — Asilidæ. 1909. (349 pag.) ... ™ Pretium 22 coronæ.

Vol. V. Bombyliidæ — Omphralidæ. Í909. (200 pag.) Pretium 12 coronæ.

Vol. VI. Empididæ-ï-Musidoridæ. 1909. (362 pag.) Pretium 22 coronæ.

Vol. VlI.Syrphidæ- Clythiidæ. 1910. Í470 pag.) _ Pretium 80 coronæ.

Opus completum in voluminibus 10 — 11 apparebit.

Les ouvrages indiqués ci-dessus et publiés par le Musée National
Hongrois sont en vente chez M. le Secrétaire du Musée National
Hongrois a Budapest .

Frank lin-T feulât nyom dátf a

Editum die 31. Decembris 19 17 . Megjelent 19 17 . deczember SI -én.

ANNALES

HISTOEICONATÜRALES

MUSEI NATIONALS HUNGAMCI

VOL. XV. 1917. — PARS SECUNDA.

A MAGYAR NEMZETI MUZEUM
TERMÉSZETRAJZI OSZTÁLYAINAK FOLYÓIRATA.

XV. KÖTET. 1917. — MÁSODIK RÉSZ.

KIADJA

A .MAGYAR NEMZETI MUZEUM.

SZERKESZTI

HORVÁTH GÉZA.

BUDAPEST

19)7

CONSPECTUS MATERIARUM. — TARTALOMJEGYZÉK.

Dr. Adolf Lendl,

Pag.

Die Muskelfasern der Arachniden. I.
(Schluss.) . „„ „ „„ „„273.

Eug\ Győr ff y.

Analecta ad cognitionem Apioninarum. I.

(Cum figuris quatuor.) . „„ „„ 276

A. M. V. Fejérváry-Lángli, Beiträge zur Herpetologie Nord-Ungarns.

J. J. Ki effer.

(Tafel X.) _ „„ „„ „„ „„ „„ „„ 283

Chironomides d’Amérique conservés au

Musée National Hongrois de Budapest.

(Avec 48 figures dans le texte.) _ „„ 292

Dr. O. Horváth,

Heteroptera palaearctica nova vel minus
cognita. I. . „„ „„ „„ 365

Th. Becker,

Nachtrag zu meinem Aufsatze : Beiträge
zur Kenntnis einiger Gattungen der

Dr. Fényes Dezső,

Bombyliiden. „„ „„ _ „„ „ 382 -,

Pedigree-öröklés. (Öt rajzzal.) — Pedigree
Inheritance. (With 5 figures.),-,,; _ „„ 383

Dr. Franz Spaeth,

Neuer Beitrag zur Kenntnis der ost- und
zentralafrikanischen Cassidinen. (Mit

2 Textfiguren.).„ „„ „,5 ' „„ „„ 422

Dr. O. Horváth,

Description d’ une nouvelle Cigale d’Égypte. 445

' / ■ ; '■

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN.

278

falten schief laufen; die Querbänder liegen dicht aneinander ; der Rand der Raser zeigt die
gewölbten Festons der Oberfläche. Nebenan die durch / und r bezeichnete Partie bei 1000-
facher Vergrösserung gesehen, doch stark vergrössert gezeichnet. Die langen Fibrillenenden
sind nicht in Stäbchen gegliedert.

Fig. 6. — Limulus polyphemus L. — Alkohol, Pikrokarmin, Glycerin. Zupf präparat.
Vergrösserung 750 : 1. Präparat Nr. Nil. 12. — Eine dünnere, gedehnte Muskelfaser vom
Rande der Cheliceren, deren Inhalt durch die Nadel auseinandergedrückt wurde, ohne
dass die Faserhaut beschädigt worden wäre. Die Querbänder liegen sehr weit auseinander;
die Faserhaut zeigt keine Querfalten, doch im eingedrückten Teil derbere Längsfalten,
die zufällig verursacht worden sind.

7. Fig. — Dieselbe Art. — Alkohol, Glycerin, ungefärbtes Zupf präparat. Vergrösse»
rung 750 : I. Nr. des Präparates: XVIII. 15a. — Eine ähnliche, doch verkürzte Faser,
ebenfalls von den Cheliceren und durch die Nadel eingedrückt.

Tafel VIL

Limulus polyphemus L. — Sämtliche auf dieser Tafel abgebildeten Muskelfasern
liegen in einem Schnitt und Präparat Nr. : XVII. 156. Der ziemlich dicke, dennoch durch¬
sichtige Schnitt führt längs durch einen Muskel des Chelicerenrandes. Alkohol, kaum ge¬
härtet, Paraffin, erst Toluol, dann Glycerin. Vergrösserung 300 : 1.

Fig. 1. — Eine dicke Muskelfaser, von welcher sich — auf der oberen Seite — eine
dünnere Schwesterfaser abspaltet. Das Messer hat die beiden Fasern oberflächlich an drei
Stellen angeschnitten. Das Fibrillenbündel hat undeutliche innere Querstreifung, welche
von der oberflächlichen, mehrfach verschobenen Querstreifung verschieden ist. Man sieht
die Querfalten der Faserhaut, die durch die Querbänder verursachte Querstreifung und die
innere gestörte Querstreifung des Fibrillenbündels, jede für sich und verschieden von
einander.

Fig. 2. — Ein Stückchen einer verbogenen, dünneren, durch das Messer beschä¬
digten Faser. Die Querbänder sind verschoben worden. Die Querfalten der Faserhaut sind
besonders zu sehen.

Fig. 3. — Das schief abgeschnittene Ende einer gespaltenen Faser. Die mit x be¬
zeichnete Stelle ist nebenan stärker vergrössert. Man sieht an den durchschnittenen Quer¬
bändern der unteren Faser, dass sie aus doppelreihigen Klümpchen entstehen.

Fig. 4. — Eine dünne Muskelfaser der Länge nach einseitig und ungleich tief ange¬
schnitten. Rechts sind die Querfalten der Faserhaut zu sehen.

Fig. 5. — Von der oberen dicken Muskelfaser ist oben eine dünnere, von der unteren
dicken sind unten zwei dünnere Schwesterfasern abgespalten. Der Schnitt hat Verschie¬
bungen der Querbänder verursacht. Die innere Querstreifung ist von der oberflächlichen
leicht zu unterscheiden. Die mit x bezeichnete Stelle der oberen, dünnen Faser ist auf der
folgenden Taf. IX. in fünfzehn Schichtenbildern wiedergegeben.

Tafel VIII.

Fig. 1. — Epeira diademata Cl. Junges, 8 Tage altes Exemplar. — Alkohol, Paraffin,
Toluol, Kana da balsam. Vergrösserung 500 : 1. Präparat Nr.: III. 17. 114. — Das obere
Ende eines an der Ansatzstelle über dem Stielchen abgeschnittenen Muskels des Bauch¬
muskelstranges. ch Chitinhaut über dem Stielchen ; h Hypcdermis ; bm Basalmembran
derselben ; a eine dreikantige Muskelfaser, die im Inneren noch einen dunkeln Strang (Sarko-
plasma) hat, deren schiefe Querbänder noch wenig entwickelt an der Kante Noniusperioden

18

Annales Musei Nationals Hungarici. XV.

274

Dl ADOLF LENDL

und je nach der Einstellung rechts, oder links laufende Spiral windung zeigen. Unten dieselbe
Faser stärker vergrössert in drei verschiedenen Einstellungen abge bildet. a richtig einge¬
stellt ; b höher, c tiefer eingestellt.

Fig. 2. — Avicularia sp. ? — Die Spinne ist sehr lange in schwachem, sodann eben¬
falls sehr lange in starkem Weingeist und Toluol gelegen ; hiedurch sind ihre Muskelfasern
bernsteinfarbig, durchscheinend und spröde geworden. Zupfpräparat, Korkfärbung, derbe
Fasern in Kanada balsam. Vergrösserung 400 : 1 ; be m Zeichnen die Partien a und b stark
vergrössert. Präparat Nr. II. 19. — Die linksseitige Faser — welche eine Schwesterfaser
mit halbmondförmigem Querdurchschnitt ist und fast nur Querbänder ohne Fibrillen
enthält — wurde bei der Präparation abgebrochen und verbogen, daher sich ihre Quer¬
bänder zerrüttelten ; weiter oben sind ihre entschieden entwickelten Querbänder normal
gelagert. — Die Partie a nebenan stark vergrössert (bei 1000-facher Vergrösserung gesehen)
zeigt die Faserhaut, deren Querfalten als dunkle, zum Teil in Punkte aufgelöste Querstriche
erscheinen, welche jedoch nur optisch bestehen, ebenso wie die scharfen dunkeln und hellen
Grenzlinien der Querbänder und Plättchen. — Bei b sieht man einige ganz steif gewordene
Fibrillengruppen und zerfallene Querbänder ; die Plättchen erscheinen so, als wären sie
aus Bernstein und können einzeln leicht betrachtet werden ; einige liegen ganz frei im Prä¬
parat neben der Faser.

Figur 3. — Trochosa sp. ? — Frisches Material, Methylenblau-Ammoniumpikrat,
Glycerin. Zupf präparat. Vergrösserung 300: 1. Nr. des Präparates: L. 4. — Ein Stückchen
einer Muskelfaser aus der Kopfbrust ; es ist ein wenig gequollen ; infolge des Druckes mit
der Nadel ist der Inhalt der Faser unregelmässig verschoben worden ; das Fibrillenbündel
ist gelb, das herausgequollene Faserplasma undeutlich violett; im letzteren sieht man die
dichte Menge der minimalen Plasmakörnchen, welche dunkelviolett sind und stellenweise —
a — einige gröbere Plasmakörnchen, die stark lichtbrechend und nur oberflächlich gefärbt
sind ; auch gelbbräunliche oder bläuliche grössere Fettkügelchen (?) kommen darin vor.

Fig. 4. — Aus demselben Präparat eine oberflächliche Partie einer anderen Faser.
Im äusseren Faserplasma liegen mehrere dunkler violette, zerfliessende Flecken und in
diesen noch dunklere Kerne, von welchen einer — mit x bezeichnet — stärker vergrössert
allein abgebildet ist ; sein Inhalt fliesst aus und zieht sich auf die Zwischenstreifen des Fibril¬
lenbündels ; der mit y bezeichnet^ Kern ist aufgerissen,

Tafel IX.

Serie 1. — Fünfzehn Schichtenbilder jener Muskelfaser, welche auf Taf. VII, Fig. 5
mit x bezeichnet ist. Die Faser ist dünn, fast spulrund, durchsichtig, sie hat schiefe Quer¬
streifung ; ihre Querbänder sind mässig entwickelt ; ihre Faserhaut ist kaum in Festons
gewölbt ; die Fibrillen sind — wie im allgemeinen bei Limulus — nicht scharf gezeichnet ;
das Präparat ist ungefärbt. Die Linie a — a ist durch einen ausserhalb der Faser liegenden
Punkt im Präparat bestimmt ; sie verändert ihren Platz nicht. Vergrösserung 750 : 1. —
Ganz oben ist die Faserim optischen mittleren Längsschnitt abgebildet, wie man sie gewöhn¬
licherweise einstellt, a, b, c, d, e sind die Segmente derselben. Die nun folgenden Schichten¬
bilder — 1 bis 15 — sind nach dem Schema der Figur 3 d eingestellt und in jeder Höhe
peinlich genau abgezeichnet worden ; die Grade — 0° bis 82° — bedeuten in diesem Schema
die Gradeeinteilung der Mikrometerschraube, in deren Einstellung die Bilder gezeichnet
wurden ; von der höchsten — 0° — bis zur tiefsten Einstellung — 82° — messen wir die
Dioke der Faser, welche also 82 ^ beträgt.

In der höchsten Einstellung — 1 — fällt die Linie a—a auf die Querfalten, scheinbar
auf den Zwischenstreifen ; in den mittleren Einstellungen 7—8—9 auf die Mitte der ^-Scheibe,

DIE MUSKELFASERN DER ARACHNIDEN

275

auf den Mittelstreifen; in den tiefen Einstellungen — 15 — fällt sie wieder zwischen die
Segmente, über den Zwischenstreifen. Die Linie a—a hat ihren Platz nicht verändert, auch
die Faser nicht ; das optische Bild der Faser jedoch ist also von der hohen Einstellung bis
zur mittleren um eine halbe Segment breite hin- und sodann von der mittleren bis zur tiefen
Einstellung wieder hergerückt : die Querstreifen wandern im Bilde hin und her, was durch
die geringste Veränderung der Einstellung verursacht werden kann.

Der durch die Linie a—a gekennzeichnete Querstreifen ist einmal schmal, dann
breit, oder licht und abwechselnd dunkel, an seinen Rändern verwischt, auch scharf kon-
turiert, einfach oder verdoppelt usw. Alle diese Veränderungen haben daher keine Bedeutung,
weil sie nur optische Erscheinungen sind.

Die Querstreifen lösen sich in Punktreihen auf, oder umgekehrt, ohne dass dies
durch eine Veränderung in der inneren Struktur der Faser verursacht wäre. Man sieht Quer¬
streifen, Punktreihen, welche in der Wirklichkeit nicht bestehen etc.

Dass es in der Faser keine spiralige Anordnung der Elemente — weder im Inneren,
noch an der Oberfläche — gibt, beweist diese Serie von Schichtenbildern dadurch, dass die
Querstreifung immer die Richtung der Linie a — a behält ; sie müssten sich sonst einmal
rechts, dann links wenden.

In den hohen und tiefen Einstellungen dominiert die undeutliche, oberflächliche
Querstreifung; in den mittleren jene des Fibrillenbündels. Beim gewöhnlichen Studium
des mikroskopischen Bildes — besonders wenn man dabei die Mikrometerschraube ein
wenig bewegt, oder wenn die Lichtquelle zu stark, zu schwach, verschieden abgeblendet
ist, oder nicht centrisch beleuchtet, eventuell wenn das Objektiv den geringsten Fehler
hat etc. — sieht man auch zwei-drei Schichtenbilder auf einmal und da kann man aus den
ineinander wirkenden B Idem (z. B. aus 6, 7, 8, 9, 10) nicht bestimmen, ob der Zwischen¬
streifen schmal, oder breit, hell oder dunkel, verwischt oder scharfrandig ist ; ob er einfach —
wie in 6, oder geteilt — wie in 10 — ist ? Noch veränderlicher sind alle anderen Querstreifen.
Würde es gelingen das 8. Schichtenbild allein für sich zu photographieren, so würde man
dem Mittelstreifen ähnliche Bedeutung beilegen, wie dem Zwischenstreifen, da er diesem
ähnlich ist ; doch in der nächsten Phase höher, oder tiefer sind sie sehr verschieden von
einander usw. Diese Veränderlichkeit kann nur durch die beschriebene Stäbchenstruktur
der Fibrillen erklärt und durch peinlich genaues Zeichnen ohne Nebenapparate, direkt aus
dem Mikroskop studiert werden.

Serie 2. — Dieselbe Faser in derselben Belichtung und denselben Einstellungen,
doch mit dem Mikroskoptischchen um 90° verdreht. Nur jede zweite Phase dieser Serie ist
hier abgebildet worden. Es kommen ganz andere Effekte zur Geltung. In 5 scheint die Quer¬
streifung verdoppelt zu sein, weil der Mittelstreifen dem Zwischenstreifen ganz ähnlich ist ;
in 7 ist die Q-Scheibe ober der Linie a—a licht, unter derselben dunkel; in 9 ist der Mittel¬
streifen ganz schmal und sehr dunkel, der Zwischenstreifen sehr breit und halbdunkel.
In 1 liegt die Querstreifung fast senkrecht auf die Längsachse der Faser, in 15 ist sie viel
schiefer etc.

Figur 3. — Das ideale Bild derselben Faser, doch mit gerader (nicht schiefer) Quer¬
streifung schematisiert gezeichnet. — a) im Ganzen: s Faserhaut, <pl äusseres Faserplasma,
pl\ Querbänder desselben, / Fibrillenbündel mit innerer mehr- weniger concentrischer An¬
ordnung der Fibrillen. — b) Idealer Längsschnitt derselben. — c) Idealer Querschnitt,

18*

XV. ANNALES MUSEI NATIONALIS HUNGARICI. 1917.

ANALECTA AD COGNITIONEM APIONINARUM.

I.

Auctore Euo. Gyökffy.

(Cum figuris quatuor.)

I. Species quatuor novae generis Chalcocgbebus Voll.

Chalcocybebus assimilis n. sp. (Fig. 1.)

Niger, nitidus.

Gaiput paullo latius quam longius, totum lævigatum; fronte inter
oculos plana ; vertice convexo.

Oculi magni, vix exserti.

Rostrum capite duplo longius, fortiter arcuato-curvatum, a basi usque*
ad basin antennarum cylindricum, mox ante basin antennarum nonnihil
dilatatum, dein sensim angustatum et versus apicem paullo dilatatum, basin
versus subtilissime rugoso- punctatum, subtus distincte punctatum, utrinque
pone oculos longitrorsum profunde sulcatum.

Antennae fusco-castaneae, nonnihil ante medium rostri insert æ,
medium thoracis subsuperantes, graciles; articulo basali brevi et quam
articulo primo funiculi vix crassiore, articulo hoc articulo basali parum
breviore, articulo secundo articulo primo vix longiore, articulo tertio articulo
secundo longiore, articulis quarto et quinto articulo primo æquilongis,
articulis sexto et septimo longitudine æqualibus et articulo quinto breviori¬
bus ; clava longa, articulis funiculi simul sumtis æquilonga, dense brevissi-
meque nigricanti-holosericea, articulis duobus basalibus brevibus, articulo
primo articulo secundo longiore, articulo hoc latitudine sua duplo longiore,
articulo tertio articulis duobus praecedentibus simul sumtis longiore.

Thorax æquilongus ac latus , totus lævigatus , retrorsum quam antrorsum
fortius angustatus, pone marginem anticum trans versim levissime impressus.

Scutellum oblongum, longius quam latius, medio profunde sulcatum.

Elytra punctato-striata , latitudine l3/4 longiora, inter callos humerales
'prominulos quam basi V-j2 latiora, mox pone spinas dorsales latissima,
apicem versus arcuato-angustata ; lamina basali erecta, antrorsum producta,
tuberculo basali pone scutellum et prope suturam sito granulis quatuor

ANALECTA AD COGNITIONEM APIO NINARUM.

277

instructo, striis longitudinalibus versus suturam minus profundis, versus
latera autem distincte impressis, interstitiis convexius culis, tantum ante
medium prope suturam planiusculis, punctis striarum inter se nonnihil
remotis, margine suturali anterius deplanato, posterius paullo elevato,
disco pone medium inter strias 8—5 spina valida, basi sua l1/2 longiore,
recta, sursum et extrorsum vergente, apice acuta armato, vitta subbasali
interstitium quintum et trientem basalem elytri occupante, macula rotundata
majuscula pone spinam dorsalem in interstitiis 4— 6
posita maculaque parva, anteapicali dense albo-
squamosis.

Corpus subtus utrinque supra coxas anticas,
ante coxas intermedias nec non margines meso- et
metasterni, episterna lateraque segmentorum du¬
orum basalium ventris pilis squami formibus albis
vestiti.

Pedes sat graciles, fusco-castanei ; femoribus
omnibus rubro-castaneis, femoribus anticis incrassa¬
tis, apice subtus constrictis et denticulo ante¬
apicali instructis (?) ; tibiis anticis femoribus an¬
ticis longioribus, tibiis intermediis femoribus
intermediis brevioribus, tibiis posticis femoribus
posticis longitudine æqualibus, tibiis omnibus obsolete punctatis, apice
leviter introrsum curvatis, intus et apice parce albido-pilosis ; tarsis supra
parce albido-pilosis, articulo primo articulo secundo longiore, articulo hoc
quam articulo tertio fortiter lobato vix longiore, articulo apicali articulo
primo æquilongo ; unguiculis validis, denticulo destitutis.

Long. corp. (sine rostro) 9 mill., lat. 8*25 mill.; long, rostri 2*5 mill.
Spatium inter apices spinarum dorsalium elytrorum 3*8 mill.

Nova Guinea Britannica: Camp Walsh R., E. Weiske (Mus. Dresd.
No. 14551).

Species hæc, cujus specimen typicum mihi benevole communicavit
dar. Dom. Dr. K. M. Heller, pedibus fusco-castaneis, femoribus rubro-
castaneis elytrisque vitta subbasali albido-sericea ornatis eminet.

Chalcocybebus Birói n. sp. (Fig. 2.)

Niger, nonnihil in cœrulescentem vergens, nitidus.

Caput vix latius quam longius, lævigatum ; fronte inter oculos deplanata.

Bostrum capiti et thoraci simul sumtis fere aequilongum,sat curvatum,
a basi usque ad basin antennarum cylindricum, dein usque ad apicem
sensim leviter dilatatum, basin versus subopacum et subtiliter rugulosum,

a b

Fig. 1. Chalcocybebus assi¬
milis n. sp. Elytrum
dextrum a supero (a) et
a postico (6) visum.

278

EUG. GYÖRFFY

utrinque ad latera sulco postoculari distincto et impressione longitudinali
anteoculari obsoleto instructum, subtus pone basin antennarum sulcis duo¬
bus retrorsum divergentibus et usque ad basin suam extensis praeditum.

Antennae mox ante medium rostri insert æ, graciles, medium thoracis
attingentes (?) ; articulo basali et funiculo lævigatis, nitidis, glabris, articulo
basali articulis funiculi crassiore et quam articulo primo funiculi duplo
longiore, articulo hoc funiculi articulo secundo paullo breviore, articulo
secundo articulo tertio subbreviore, articulis 8—7 quadratis, brevioribus et
crassioribus, articulo septimo 1/3 longiore quam crassiore, clava opaca,
nigro-holosericea et articulis funiculi simul sumtis paullo breviore, articulo
primo latitudine sua duplo longiore, articulo secundo breviore et latitu¬
dine sua 1 1/3 longiore, articulo tertio ar¬
ticulis duobus praecedentibus simul sumtis
nonnihil longiore.

Thorax laevigatus, tantum margine
antico subtilissime punctulatus, æquilongus
ac latus, antrorsum et retrorsum angusta¬
tus, medio latissimus, lateribus arcuatis,
margine basali utrinque leviter sinuato et
toto distincte marginato.

Scutellum opacum, longius quam la¬
tius, apice subrotundatum.

Elytra latitudine duplo longiora, inter
callos humerales prominulos quam basi l1/2
longiora, retrorsum usque ad spinas dorsales
sensim dilatata, dein sensim angustata,
tota punctato-striata ; lamina basali antror¬
sum producta, basi utrinque foveola prae¬
dita, tuberculo basali pone scutellum et
prope suturam sito granulis 4—5 instructo, striis versus latera elytri
subtilioribus, striis 6—9 pone callos humerales fere evanescentibus, striis
duabus exterioribus pone medium distincte impressis, striis tertia et septima
postice confluentibus, interstitiis inter his leviter convexis, interstitiis in
partibus reliquis elytri vix convexis, margine suturali antice deplanato, sed
pone spinam dorsalem distincte elevato, disco inter strias 8—5 medio spina
acuta, valida, basi sua V-j2 longiore, nonnihil antrorsum curvata et sursum
vergente armato, parte apicali maculis duabus parvis albido-squamosis,.
una pone spinam dorsalem, altera ante apicem, ornata.

Metasternum segmenta que duo basalia ventris subtilissime trans versim
rugosa, segmentum ventrale ultimum sat remote, pygidium antem dense
distincteque punctata; prosternum supra coxas, mesosternum inter coxas,

Elytrum dextram a supero (a) et a
posctico (6) visum.

ANALECTA AD COGNITIONEM APIONINARUM.

279

margo meso- et metas terni prope epistema, epistema ipsa et latera segmen¬
torum duorum basalium ventris pilis squamiformibus albidis dense obtecta.

Pedes graciles, nigri, lævigati ; femoribus omnibus apice constrictis,
femoribus anticis subtus ante apicem tuberculo obsoleto instructo (Ç) ;
tibiis anticis femoribus anticis, tibiis posticis femoribus posticis longitudine
aequalibus, tibiis intermediis femoribus intermediis brevioribus; tarsia
superne apicem versus parce pilosis, subtus dense flavo-holosericeis, articulo
primo articulo secundo longiore, articulo hoc quam articulo tertio profunde
lobato æquilongo, articulo apicali articulo basali longitudine aequali ; ungui¬
culis sat validis, inermibus.

Long. corp. (sine rostro) 13 mill., lat. 5 mill.; long, rostri 3'75 mill.
Spatium inter apices spinarum dorsalium elytrorum 8*6 mill.

Nova Guinea Germanica: Sattelberg prope sinum Huonis, L. Bíró
1899. (Mus. Hung.)

Ch. aspericolli Hell, affinis, statura majore, thorace laevigato, elytris
haud parallelis, sed a callis humeralibus usque ad regionem spinarum dor¬
salium sensim dilatatis et ante spinas dorsales maculis sericeis omnino
destitutis, nec non forma et directione spinarum dorsalium elytrorum
differt. A Ch. Bichteri Paust et alboguttato Voll, corpore majore et pone
medium dilatato, forma et directione spinarum dorsalium maculisque minus
numerosis elytrorum certe di vergit.

Chalcocybebus mesospilus n. sp. (Fig. 3.)

Nigro-castaneus, nitidus.

Caput longius quam latius; vertice fere levigato, tantum sub micro¬
scopio subtilissime trans versim ruguloso ; fronte medio longitrorsum sulcata,
utrinque prope sulcum carinula instructa.

Bostrum capite fere duplo longius, in triente basali vage et distincte,
dein versus apicem subtilissime punctatum ($) vel paullo brevius, a basi
usque ad antennas fortiter (fortius quam apud Ç), ante antennas autem
subtiliter vage punctatum, sulco laterali pone oculos fortius granulato (<J).

Oculi sat parvi, parum convexi.

Antennae ante medium rostri insertæ, rubr o- castane æ; articulo basali
articulo flagelli primo dimidio longiore, sed paullo crassiore, articulis primo
et tertio hujus longitudine aequalibus, sed articulo primo quam tertio cras¬
siore, articulis sequentibus apicem versus sensim brevioribus, sed etiam
articulo septimo adhuc longiore quam latiore; clava nigra, opaca, parce
brevissimeque griseo- puberula, flagello æquilonga, articulo primo obconico,
articulo secundo articulo praecedente distincte breviore , et latitudine sua
paullo longiore, articulo tertio articulo primo duplo longiore.

280

EUG. GYÖRFFY

Thorax latitudine sua parum longior, basin quam apicem versus
magis angustatus, utrinque arcuatus, ante medium latissimus, basi distincte
marginatus, disco fere laevigatus, medio longitrorsum subtilissime sulcatus.

Elytra latitudine inter callos humerales duplo et dimidio longiora,
ad latera arcuata, pone medium latissima, distincte striato- punctata, inter
series punctorum deplanata, pone medium spina valida acuta, ex inter¬
stitiis 8—6 emergente, extrorsum, sursum et nonnihil retrorsum vergente

armata ; maculis quatuor dense et adpres-
sim flavo-sericeis — una elongata basali
prope suturam, secunda elliptica ante et
tertia rotundata pone spinam discoi dalem,
quarta subrotundata parva ante apicem —
ornata .

Epistema meso- et metasterni late¬
raque segmentorum duorum basalium ven¬
tris maculis singulis flavo-sericeis prædita.

Pedes rubro -castanei, graciles ; femori¬
bus anticis fortius incrassatis, subtus
denticulo anteapicali parvo armatis, poste¬
rioribus minus incrassatis, inermibus; tibiis
anticis femoribus anticis paullo longiori¬
bus, — intermediis femoribus intermediis
brevioribus, — posticis femoribus posticis longitudine æqualibus , articulo
primo tarsorum articulo secundo angustiore et dimidio longiore, articulo
secundo triangulari, apice emarginato, æquilongo ac lato, articulo tertio
profunde lobato, fere usque ad basin fisso; unguiculis acutis, haud den¬
ticulatis.

(J$. Long. corp. (sine rostro) 7*5— 9 mill., lat. 2*5—8 mill. Spatium
inter apices spinarum discoidalium elytrorum 5*5 mill.

Nova Guinea Germanica: Sattelberg prope sinum Huonis, L. Biró
20-80. XI. 1898. (Mus. Hung.)

Species colore nigro-castaneo elytrisque basi macula sericea suturali
ornatis ab omnibus congeneri cis distinctissima.

Chalcocybebus Magdalenae n. sp. 'Fig. 4.)

Aeneo- viridis, micans, thorace, elytris et ventre praeterea in certo
lumine pur pur eo-ni tenti bus.

Caput 1/5 latius quam longius ; vertice lævigato , fronte medio lon¬
gitrorsum sulcata, utrinque prope oculos punctis nonnullis impressis prædita.

Bostrum nigrum, basi nonnihil viridi- ænes cens, capite fere duplo

a b

lïg. 3.

Chalcocybebus mesospilus n. sp.
Elytrum dextrum a supero (a) et a
postico (b) visum.

ANALECTA AD COGNITIONEM APIONINARUM.

281

longius, sat curvatum, a basi sua usque ad basin antennarum ubique æqui-
latum, prope et ante basin antennarum, dein versus apicem suum nonnihil
incrassatum, superne basin versus remote punctulatum, subtus et ad latera
pone antennas granulátum et utrinque sulco laterali, inter oculum et scrobem
ellipticum antennarum extenso instructum.

Oculi sat magni, modice convexi, subtiliter granulati.

Antennae ante medium rostri insert æ, graciles, retrorsum pone medium
thoracis extensæ, rubro-castanæ, clava nigra, opaca ; articulo basali apicem
versus incrassato, articulis flagelli crassiore et quam articulo tertio hujus
duplo longiore , articulo tertio articulo primo flagelli
paullo longiore, articulis secundo et tertio longi¬
tudine æqualibus, articulis 1—6 obconicis, articulo
septimo æquilongo ac lato , clava dense brevissi¬
me que griseo- puberula, articulo basali antennæ
et flagello simul sumtis paullo breviore, articulo
primo duplo longiore quam latiore , articulo secundo
articulo praecedente 1/3 breviore, articulo tertio
articulis primo et secundo simul sumtis dimidio
longiore.

Thorax latitudine vix longior, basi et apice

i . . . , Chalcocybebus Magdalenae

leviter angustatus, versus medium levissime rotun- * , , ,

° . 7 n. sp. Elytrum dextrum a

datus, postice leviter arcuatus et subtiliter margi- sripero (a) et a postico
natus, fere totus laevigatus, tantum prope marginem ( b ) visum,

anticum punctis nonnullis impressis praeditus.

Scutellum nigrum, subnitidmn, triangulare, apice obtusum.

Elytra latitudine fere duplo longiora, ad latera leviter arcuata, paullo
pone medium latissima, apice nonnihil producta, ubique sat obsolete striato-
punctata, pone medium spina valida oblique extrorsum, sursum et nonnihil
retrorsum vergente armata et mox pone scutellum prope suturam tuberculo
humili oblongo rugoso instructa, areola pone hoc tuberculum nonnihil
depressa ; laminis triangularibus basalibus antrorsum productis et foveolis
binis sat profundis instructis.

Epistema pro-, meso- et metasterni cum margine antico prosterni et
processu postico mesosterni pilis squamiformibus albido-flavis densissime
vestita.

Segmenta tria ultima ventris nigra.

Pedes rubro-castanei , femoribus anterioribus subtus denticulo ante-
apicali parvo armatis, posticis ibidem tuberculo obsoleto instructis (<J) vel
simplicibus (?) ; tibiis anticis et posticis femoribus æquilongis, intermediis
autem brevioribus ; tar sis articulo secundo articulo primo x/3 breviore et
quam articulo tertio profunde lobato 2/5 longiore, articulo apicali articulo

282

BUG. GYORFFY

tertio fere duplo longiore; unguiculis fortiter curvatis, acutis, haud denti¬
culatis.

cJ$. Long. eorp. (sine rostro) 7—9*2 mill., lat. 2*25—2*8 mill. Spatium
inter apices spinarum discoidalium elytrorum 4—5 mill.

Nova- Guinea Germanica: Sattelberg prope sinum Huonis, L. Biró
1899. (Mus. Hung.)

Quoad colorem corporis Gh. Benningseni Wagn. similis, sed colore
antennarum et pedum nec non spina discoidali valida acuta elytrorum
oblique sursum vergente differt.

XY.

ANNALES MUSEI NATIONALES HUNGARICI.

1917

BEITRÄGE ZUR HERPETELOGIE NORD -UNGARNS.

Von Baronin A. M. v. Fejérváry-Lángh.

(Tafel X.)

Im Juli 1916 unternahm Dr. A. Pongrácz, Kustos -Adj un kt an der
Zoologischen Abteilung des Ungarischen National- Museums, eine Sammel¬
reise in die Umgebung von Lubló (Komitat Szepes). Das bei dieser Gelegen¬
heit erbeutete herpetologische Material, welches bloss aus einigen Am¬
phibien besteht , ist trotz seiner Spärlichkeit in systematischer und faunisti-
scher Hinsicht als interessant zu bezeichnen, weshalb ich in vorliegender
Abhandlung eine nähere Schilderung desselben unternahm. An dieser Stelle
sei mir noch gestattet, meinem Manne Kustos -Adj unkt Dr. Baron G. J. v.
Fejérváry, meinen wärmsten Dank für den geleisteten Beistand auszu-
sprechen.

ANURA.

Rana fusca Rös.

Yon dieser Art liegen drei Stücke vor, die bei Lubló gesammelt wurden.
Es sind zwei juvenile und ein semiadultes Exemplar. Das Tibiotarsalgelenk
aller drei Stücke reicht zwischen die Mitte des Auges und den vorderen
Augenwinkel. Eines der ersterwähnten Stücke besitzt eine braune Rücken¬
färbung mit sehr blasser, bloss angedeuteter Zeichnung, welche nur aus
einigen charakteristischeren Flecken der oberen Augenlider, des Rückens
und den Querbändern an den Hinterextremitäten besteht ; die Bauchseite
ist ungefleckt, schmutzig weiss. Die Grundfarbe des zweiten juvenilen
Tieres ist am Rücken lichtbraun mit dunkeier brauner und schwarzer
Fleckenzeichnung (Taf. X, Fig. 2) ; die Bauchseite ist weiss, mit grösseren
dunkelen Flecken spärlich bestanden, deren Form und Lage an jene bei
manchen Individuen von Rana esculenta L. vorkommende erinnert. Das
semiadulte Exemplar ist mit der von L. Méhely beschriebenen 1 R. fusca
Rös. «var. Entzi Méh.» als identisch zu betrachten (Taf. X, Fig. 1): an der

1 Magyarország barna békái (Ranae fuscae Hungariæ). Math, és Természettud. Közi.,.
XXV, Budapest, 1892, p. 19.

284

A. M. FEJÉRVÁR Y-LÁNGH

Dorsalseite treten unter den grösseren und kleineren, dunkelen sammet¬
schwarzen Flecken zahlreiche hellere Flecke auf, so dass das Tier wie mit
schmutzigweissen Sprenkeln bestäubt erscheint. Die Ventralseite ist mit
bräunlichen Flecken versehen, welche an den Flanken schwärzlich werden
und in der Kehlengegend — mit Ausnahme eines undeutlichen Median¬
streifes — im hinteren Abschnitte derselben zu einer Marmorierung zu¬
sammenfließen.

Was die var. Entzi betrifft, so habe ich ein von Méhely als var. Entzi
determiniertes und an der typischen Fundstätte dieser «Varietät» (Betyezát-
Gebirge, Umgebung des Zenoga-Sees) von Herrn Prof. G. Entz sen. ge¬
sammeltes Individuum, — also aller Wahrscheinlichkeit nach einen Cötypus
dieser sogenannten Varietät (Coll. Méhely, Mus. Hung.), sowie einige
andere von sehr verschiedenen Fundorten herstammende, ebenfalls dieser
Form anzureihende Exemplare untersucht, u. zw. vom Bilo Dagh in
Bulgarien (Mus. Hung. No. 2866), vom Baszka-Tal im Papolczer Gebirge,
Ungarn (Coll. Méhely, Mus. Hung.), und endlich aus der Umgebung
des Lac des Chavonnes (1663 m) 1 in der Schweiz (Coll. Fejérváry-Lángh
No. 116). Auf Grund dieser Tiere kann ich nun jener Überzeugung Ausdruck
geben, dass var. Entzi nicht als eine selbständige Varietät zu betrachten
sei, indem ‘einenteils Rana fusca Bös. und R. fusca var. Entzi Méh. am
selben Fundorte gemeinsam Vorkommen, anderenteils aber herrscht bei
R. fusca Bös. das Farbenkleid betreffend die weitgehendste individuelle
Variabilität, so dass die Färbung in diesem Falle durchaus kein konstanter,
stets vererb barer Charakter ist. Eine solche individuelle Variation
ist denn auch var. Entzi, ebenso wie z. B. die jedenfalls nur selten auftre¬
tenden gelben Exemplare von Molge cristata Laur., welche keineswegs mit
systematischen Benennungen belegt werden können.2 3 Die enorme Labilität,
bezw. Verschiedenheit der Färbung bei R. fusca Bös. ist übrigens in den
«Tailless Batrachians» Boulenger’s 3 treffend veranschaulicht worden.
Es ist zweifellos ein auf einseitlicher, bezw. auf Grund eines ungenügenden
Materials stattgefundener Untersuchung beruhender Irrtum, wenn Méhely 4
angibt, dass die in alpinen Begionen lebenden Formen von Rana fusca Bös.
«allbekannt lieh» durch eine einheitliche Färbung und eine meist ganz un¬
gefleckte Bückenseite gekennzeichnet werden.

An dieser Stelle sei auch darauf hingewiesen, dass die zahlreichen

1 Vergi, diesbezüglich: Baron G. J. v. Fejérváry, Beitr. z. Herpetologie des Rhône -

tales v. Martigny b. Bouveret, Genève (Lausanne), 1909, p. 27.

3 Baron G. J. v. Fejérváry, Über ein gelbes Exemplar von Molge cristata Laur.,
Zool. Jahrb., Abt. f. Syst. Geogr. u. Biol. d. Tiere, Bd. 39, Jena, 1916, p. 269: 2. Fussnote

3 Part IL, London, 1898, Pl. XX.

4 loc. cit.

BEITRÄGE ZUR HERPETOLOGIE NORD-UNGARNS.

285

bisher beschriebenen Färbungstypen ähnlicherweise nicht als Varietäten
gelten können. Dies ist der Fall bei den von Camerano 1 angeführten Varie¬
täten subconcolor, nigromaculata, flavomaculata, nigroguttata und atra, weiter¬
hin bei der von Fatio geschilderten var. rubriventris, welche vom genannten
Autor der Millet’s chen R. flaviventris gegenübergestellt wird ; auch seine
var. viridis stellt bloss eine individuelle Färbungserscheinung dar.1 2 3 4 Des¬
gleichen verdienen die von Werner 3 angeführten var. marmorata und
var. nigromaculata keine systematische Bezeichnung. Auch Leydig 4 er¬
wähnt drei Haupt Variationen in der Färbung des Grasfrosches*
welche jedoch von ihm, richtiger weise, mit keinem Namen versehen wurden.

Schreiber gibt die Variabilität der Färbung, Rana fusca Bös. betref¬
fend, — bei der übrigens auch die morphologischen Merkmale mannig¬
fachen Schwankungen unterliegen — folgendes an : dass «. . . flaviventris
Milk, cruenta Pall., nigromaculata, flavomaculata, nigroguttata Camer.,
sowie atra Bonna t und striata Dürig. auf durch zahlreiche Übergänge
miteinander verbundene und durchaus nicht scharf von einander zu son¬
dernde, ja häufig nur vorübergehende Farben Veränderungen basiert sind.»
Auch ich bin durchaus dieser Ansicht und kann dieselbe auf Grund der
obigen Ausführungen in vollem Masse bestätigen. So ergibt der Fortschritt
der Wissenschaft, die Vertiefung unserer Kenntnisse — welche sich auf
ein stets reichhaltigeres Material basieren und von dem, was an den ein¬
zelnen untersuchten Individuen beobachtet wurde , befreit werden, —
dass gar manche systematische Bezeichnungen zu einfachen Synonymen
reduziert werden müssen.5 Der Begriff der Species erfährt oft eine Erwei¬
terung mit den als Unterarten, Varietates und Formæ bezeichneten kon¬
stanten, vererblichen Typen ; so nähern wir uns stets der Wahr¬
heit phylogenetischer Einheitlichkeit zahlreicher Formen, unterstützt von
den Ergebnissen der experimentellen Zoologie, welche die künstlichen
Schranken der Systematik fällen und uns am Wege des richtigen biologisch¬
physiologischen Erkennens zu einem natürlichen System in der Klassifi¬
kation führen.

1 Monogr. degli Anf. Anuri Italiani, E s t r. dalle Mem. della R. Acc. dalle Scienze
di Torino, Serie IL, Tomo XXXV., 1883, p. 79.

2 Fatio, Faune d. Vert, de la Suisse. Ili, Rept. et Batr., Genève et Bâle, 1872, p.
329-330.

3 Rept. und Amph. Oesterr.-Ung. u. d. Occupations!., Wien, 1897, p, 92.

4 Anuren Batr. d. deutschen Fauna, Bonn, 1877, p. 118 — 119.

6 Vergi, auch bei Lacerta viridis Latte. : Fejérvàey, Über d. Entw. d. Farbenkleides,
bei den Lacerten, Zool. Anz. XLIII, p. 535: Fussnote 6.

286

A. M. FEJÉRVÁRY-LÁNGH

Masse in mm. semiad. $ iuv.

Totallänge . 47 85*8

Kopflänge . 15 ’4 12

Kopfbreite . 15*2 12*6

Durchmesser des Auges . 5 4

Breite des Interorbitalraumes . 3 '6 3

Vom Auge zum Nasenloche . 3*2 3

Vom Auge zur Schnauzenspitze . 7 6

Durchmesser des Trommelfells . 3T 2*1

Vordergliedmassen . 29*5 20*5

Hintergliedmassen . 74*5 56

Länge des Unterschenkels . . 25*5 19*5

Länge des Fusses (vom Tibiotarsalgelenk) . 37*6 30

URODELA.

Salamandra maculosa Laur.

An dem einzigen in Lubló erbeuteten semiadulten Exemplare prädo¬
miniert die gelbe Farbe, so dass es auf den ersten Blick für die im Westen
vorkommende Varietät, var. taeniata Dürig. gehalten werden könnte (Taf. X,
Fig. 3). Die Färbung der var. taeniata betreffend schreibt Edward G. Bou-
lenger in seiner Abhandlung «Variations of the Spotted Salamander»1
folgendes (p. 337) : «Even when the two stripes are broken up into as many
as 12 spots, these still retain their duplex disposition, not encroaching over
the black vertebral line (Area A), or if they do so, as is rarely the case,
only on the nape and the posterior end of the body, where they may be
connected in H-like fashion by a cross-bar.» Dies ist nun bei diesem Stücke
wohl nicht der Fall, da die gelbe Färbung in der Nackengegend auch auf
die Mittellinie des Rückens übergeht, und dieser Cha¬
rakter muss als in der Färbung entscheidend gelten, auf Grund dessen
unser Tier, trotz aller Ähnlichkeit, keineswegs zu var. taeniata gestellt
werden kann. In der genannten Abhandlung sehen wir fernerhin bei der
von E. G. BouLENGERals forma typica bezeichneten Form, ein aus Calabrien
stammendes Exemplar (Textfig. 100), welches von der Lendengegend an
bis zur Schwanzspitze eine dem hier beschriebenen Exemplar sehr ähn¬
liche Befleckung aufweist ; dem Rücken entlang treten die Flecken beim
ersteren Individuum einzeln, ohne Kontinuität auf und fliessen — von der
Lenden- und Schwanzgegend abgesehen — nur an einer einzigen Stelle
zusammen, was von E. G. Boulenger schon als ein Extrem des Vorwiegens

1 Proc. Zool. Soc. London, 1911, p. 323-347, PL XV, Textfig. 99-102.

BEITRÄGE ZUR HERPETOLOGIE NORD-UNGARNS. 287

der gelben Farbe in der «forma typ.» bezeichnet wird. In Erwägung dessen
kann ich als interessant hervorheben, dass bei dem betreffenden Exemplar
von Lubló die in der Mittelzone des Rückens befindlichen Flecke zu einem
kontinuierlichen breiten Bande zusammenfliessen, welches sich in der hin¬
teren Körperhälfte etwas verschmälert und nach rechts gebogen in einem
freien Ausläufer endigt , vor dem es H -förmig mit der an der Dorsalseite
des Schwanzes befindlichen Zeichnung zusammenhängt. Was die Flecken¬
zeichnung an der Dorsalfläche anbelangt, so sei bemerkt, dass der Ocular-
und Parotidenfleck an der rechten Seite zusammenfliessen, um sich dann
mit Fleck 1 (in Segment 1) 1 zu vereinigen und das kontinuierliche oben
beschriebene Band zu bilden, in welchem sich die Flecke 2—8 (Segment II)
und 5 (Segment III) befinden mögen. (Den vorher erwähnten freien Aus¬
läufer dürfte wohl Fleck 5 bilden). Fleck 6 (Segm. IY) ist dann durch Ver¬
schmelzung mit anderen Flecken bis zu der Mittelregion des Schwanzes
erweitert, an dessen Dorsalseite sich nach diesem noch sechs Querflecken
befinden. Fleck 4 liegt in Zone B links, schon in Zone G übergreifend,
während Zone A neben demselben eine schwarze Färbung besitzt, was
eine Einbuchtung, bezw. eine Abweichung nach rechts des gelben Dorsal¬
bandes ergibt. In Zone D findet man den charakteristischen Fleck über den
Mundwinkeln und in Zone G an den Flanken je vier kleine rundliche assym-
metrisch gelegene Flecke, von denen die zwei mittleren der rechten Seite
mit einander verbunden sind. (Segment I: 0—0; Segm. II: 1 +2— 1-f-l+l ;
Segm. III: 1—1 ; Segm. IV: 0—0.) An den Vorder- und Hintergliedmassen
befindet sich beiderseits am Oberarm, sowie am Ober- und Unterschenkel
je ein grosser Fleck. Am Phalanx des ersten Fingers, sowie am zweiten und
dritten Phalanx des zweiten Fingers der rechten Vorderextremität, weiterhin
am ersten und zweiten Phalanx des ersten Fingers und am ditten Phalanx
des zweiten Fingers der linken Vorderextremität treten ebenfalls gelbe
Flecke auf. An den Hintergliedmassen erscheinen als gelb folgende
Phalangen, rechtsseitig: zweiter Finger II. Phalanx, vierter Finger IV.
Phalanx ; linksseitig : erster Finger II. Phalanx, zweiter Finger III. Pha¬
lanx (letztere mit einander und dem Fleck des Unterschenkels verschmol¬
zen) ; vierter Finger II. Phalanx.

Bauchseite rötlich schwarz, ungefleckt, bloss am Rande des Unter¬
kiefers einige grössere und kleinere (im ganzen 9) auf hell bestäubter Grund¬
farbe liegende gelbe Flecke.

1 Vergi. E. G. Boülengeb, op. cit. p. 325.

288

A, M. FEJÉRVARY-LÁNGH

Masse in mm.

Totallänge . 94

Kopflänge . 10’6

Kopf breite . 11*4

Länge der Ohrdrüsen . . 8

Breite der Ohrdrüsen . 8*4

Länge des Kumpfes . 47 '3

Länge des Schwanzes . 35*5

Länge der Vordergliedmassen . 15

Länge der Hintergliedmassen . 18

Molge cristata Laue.

Das einzige adulte $ dieser Art scheint der Landform anzugehören,
was aus der stark gekörnten Beschaffenheit des Rückens, der Flanken, der
Grular- und Pectoralgegend, sowie dem Fehlen der häutigen Oberkiefer¬
lappen hervorgeht. Vierte Zehe der Vordergliedmassen die Schnauzenspitze
erreichend; Hintergliedmassen reichen fast bis zur Mitte des Abstandes
zwischen Vorder- und Hintergliedmassen. Die Kückenseite ist gräulich,
mit überaus dichter, dunkelbrauner Marmorierung, welche somit eine fast
einheitliche Dorsalfärbung erzielt und in Form etwas gelöster, jedoch
zusammenfliessender Sprenkeln auch am Kopfe besteht. Ein etwas hellerer,
rostbrauner Dorsalstreif vorhanden. An den gräulich-schwärzlichen, mit
einem braunen Stich versehenen Flanken und den Seiten des Schwanzes
tritt die charakteristische weisse Kunktieiung hervor, welche sich bis zur
Backengegend hinaufzieht. Gulargegend gelblichgrau mit zerstreuten
weissen Sprenkeln. Bauchseite (Taf. X, Fig. 4) gelb, an beiden Seiten mit
schwärzlichbraunen Flecken, welche sich gegen die Mittellinie zu verlän¬
gern.1 In der Pectoralgegend fliessen einige in der Mitte liegende Flecke
mit den benachbarten Seitenflecken zusammen. Im Mittelfelde selbst —
von der Pectoralgegend abgesehen — befinden sich eigentlich nur drei
Flecke. Die untere Kante des Schwanzes ist gelb. Die plantaren und pal¬
maren Flächen sind ebenfalls durch die gelbe, bezw. gelbliche Färbung
ausgezeichnet.

1 Oft kommen diese Flecke einander so nahe, dass sie sich in der Mittellinie fast
berühren. Ähnlich, jedoch nicht so kräftig entwickelt, wie bei einem Exemplare der var,
flavigastra Fejérv. ; vergi. Baron G. J. de Fejérvár y. Sur deux cas intéressants d’adapta¬
tion &c., Bull. Soc. Vaud. Sc. Nat., Vol. XLVIII, p. 386, fig. 1. Lausanne, 1912.

BEITRÄGE ZUR HERPETOLOGIE NORD-UNGARNS.

289

Masse in mm. Lubló.

Totallänge . 108*5

Kopflänge . 11*4

Kopfbreite . 10*1

Kopf höbe . 7

Rumpflänge . 48

Rumpfesumfang . 86*5

Rumpf höhe . 11*1

Schwanzlänge . 49*1

Schwanzhöhe . 8

Länge der Vordergliedmassen . 17*7

Länge der Hintergliedmassen .... 18*8

Molge alpestris Laub.

Zwei adulte ÇÇ und ein kleines, jedoch ebenfalls schon adultes çj von
Lubló. Grundfarbe des Rückens bläulichgrau mit dunkelbrauner Marmo¬
rierung. Bauchseite von normaler Färbung, bei einem Ç über dem Sulcus
gularis mit schwärzlichen, mehr oder weniger weiss geränderten Sprenkeln.

Masse in mm. $ Ç

Totallänge . . 83*4 98*5

Kopflänge . 9*5 10

Rumpflänge . 37*8 44*4

Höhe des Rückenkammes . 0*5

Schwanzlänge . 36*1 44*1

Schwanzhöhe . 5*1 6*1

Länge der Vordergliedmassen . 15 16*3

Länge der Hintergliedmassen . 15*5 16*6

Molge Montandoni Blgb.

Ein adultes $, welches anscheinlich der Landform angehört. Kopf
3*09-mal in Rumpflänge enthalten. Haut ziemlich warzig, besonders an den
Flanken; Sulcus gularis zwar ersichtlich, doch nur schwach ausgebildet.
Hautlappen der Oberlippe fehlend. Schwanz ohne Hautsäume, Schwanz¬
faden rückgebildet, jedoch in Spuren wohl wahrnehmbar. Unter den in
Ungarn einheimischen Molch- Arten ähneln die weiblichen M. Montandoni
noch am meisten den ÇÇ der M. vulgaris L., indem auch diese Art die drei
Längsfurchen am Kopfe besitzt. Von den Grössenunterschieden abgesehen,
kann als eine frappante Differenz zwischen den weiblichen Individuen der
beiden Arten das absolute Fehlen des dorsalen Hautsaumes bei M. Montandoni

Anaales Musei Nationalis Hungarici, XV.

19

£90

A. M. FEJÉKVÁRY-LÁNGH

bezeichnet werden, im Gegensätze zu den ÇÇ von M. vulgaris, bei denen stets
ein dorsaler Hautsaum vorhanden ist. Die von Méhely als «Ha ut kante»
erwähnte 1 2 Erhebung in der Mittellinie des Kückens kann durchaus nicht
bloss als Hautkante betrachtet werden, sondern ist eine sich über den
Processus spinosi befindliche und zwischen den beiden Seitenfurchen des
Rückens dahinziehende Auftreibung. Schwimmhäute zurückgebildet. Fär¬
bung in der mittleren Rückenzone schmutzig gelblichbraun; darauf folgt
der Zone des oberen Augenlides entsprechend (vom hinteren Augenwinkel
an) eine dunkelbraune Marmorierung, in die schon die ins Grau neigende
Färbung der Flanken hineingreift. Bauchfläche und untere Schwanzkante
gelb, vollst ändig ungefleckt, nur an der Grenze der Dorsal-
und Yentralfärbung einige ganz kleine schwarze Pünktchen, die besonders
beiderseits der unteren Schwanzkante schärfer ins Auge treten.

Masse in mm.

Totallänge . 82*5

Kopflänge . 9*5

Ko pf breite . 7*8

Rumpflänge . 39

Schwanzlänge . 34

Vordergliedmassen . 17*4

Hintergliedmassen . . . . 16

Das Vorkommen dieser Art bei Lubló, also in Nord Ungarn,
ist in zoogeographischer Hinsicht als neu zu be¬
zeichnen. M. Montandoni Blgr. wurde zuerst aus Rumänien beschrie¬
ben und aus Ungarn durch L. Méhely 2 nachgewiesen, u. zw. aus den
östlichen Karpathen, nämlich von: Felső-Tömös, Száraz-Tömös (Komitat
Brassó), Papolcz, Gyulafalva (Kom. Háromszék), Balánbánya, Gyimeser
Pass und Békáser Pass (Kom. Csík) ; aus dem Nordosten Ungarns wurden
vom erwähnten Autor bloss Felsó'-Hrabovicza, Pudpolócz und Polena (Kom.
Bereg) als Fundstätte dieses Tieres angeführt. Aus dem zentralen Teile der
Nordkarpathen ist demnach unser Molch erst auf Grund des soeben
beschriebenen Exemplares von Lubló, aus der nächsten Umgebung des
Tátra- Gebirges nachgewiesen ; letzterer Fundort ist also bis jetzt der
westlichste Punkt, an dem diese Art beobachtet wurde. Das Vor¬
kommen an dieser Stelle erscheint in zoogeographischer Hinsicht auch als

1 Über zwei Blutsverwandte der westpaläarkt. Molche. Math.-Naturw. Ber. á.
Ungarn, Bd. XI, p. 335, Budapest, 1894.

2 Op. cit.

BEITRÄGE ZUR HERPETOLOGIE NORD-UNGARNS.

291

ganz natürlich, zumal man in Betracht nimmt, dass M. Montandoni laut
Schreiber 1 «von Hauptmann Hoffmann für Galizien und selbst für das
Odergebirge konstatiert» wurde, «dort in 450—500 m Meereshöhe im Quellen¬
gebiete des Dnjestr an den nördlichen Ausläufern des karpathischen Wald¬
gebirges. . .» «Bei Stary Samber südwestlich von Lemberg traf Genannter
auch Bastarde von Montandoni mit vulgaris an.»

Auch in der herpetologischen Sammlung (No. 2471) des Unga¬
rischen National-Museums befinden sich 4 Exemplare dieser Art aus
Galizien, welche von Privatdozent Dr. Th. Kormos am 15. August
1906 in Woronienka in der Nähe des Jablonica-Passes gesammelt
wurden.

ERKLÄRUNG DER TAFEL X.

Fig. 1. Rana fusca Rös. («var. Entzi Méh.v) semiad. $. — Totallänge d. Original* 47 ram.
Fig. 2. Rana fusca Rös. iuv. $. — Totallänge d. Orig. 35*8 mm.

Fig. 3. Salamandra maculosa Laue, semiad. — Totallänge d. Orig. 94 mm.

Fig. 4. Molge cristata Latjr. ad. $. — Totallänge d. Orig. 103*5 mm.

Fig. 5. Molge Montandoni Blgr. ad. $. — Totallänge d. Orig. 82*5 mm.

Fundort sämtlicher Exemplare : Lubló.

(Aufnahmen in cca. natürlicher Grösse )

1 Op. cit., p. 69.

19*

XV.

ANNALES MUSEI NATION ALIS HUNG ARICI.

1917

CHIRONOMIDES D’AMÉRIQUE

CONSERVES AU MUSÉE NATIONAL HONGROIS DE BUDAPEST

décrits par J. J. Kieffer.

(Avec 48 figures dans le texte.)

I. Subfam. CERATOPOGONINAE (CULICOIDINAE).

Tableau des Genres.

1. Thorax prolongé en capuchon et recouvrant la tête; aile non poilue, étroite

et très longue . 2

— Thorax non prolongé au-dessus de la tête . . . 5

2. Cubitus relié au radius par une transversale, formant ainsi 2 cellules radiales.

Genre Jenkinsia Kieff.

— Cubitus non relié au radius, cellule radiale unique . . . 3

3. Transversale située vers Je milieu ou a vaut le milieu de l’aile, cubitus, s’arrêtant

bien avant la pointe alaire. . . 4

— Transversale située au tiers distal de l’aile, cubitus aboutissant à la pointe
alaire, extrémité alaire arrondie ; antennes du $ sans panache, à poils courts
comme chez la Ç, fémurs non en massue, tarse postérieur de la $ guère plus
long que le tibia, crochets tarsaux simples. (Afrique.)

Genre Macroptïlum Beck.

4. Aile pointue à l’extrémité, radius à peine indiqué ; antennes du <$ avec panache ;
fémur antérieur en massue, tarse postérieur de la Ç démesurément allongé,
crochets tarsaux avec une dent basale ($Ç). (Indes Orientales.)

Genre Calyptopogon Kieff..

— Aile arrondie à l’extrémité, radius bien développé; fémur antérieur non en
massue, tarse postérieur de la Ç guère plus long que le tibia, crochets tarsaux
non simples, mais avec une petite dent basale au côté médian (Ç). (Brésil.)'

Genre Paryphoconus End.

5. Empodium bien développé, aussi long que les crochets et à longs poils ; palpes

de 4 articles; fémurs et 5e article des tarses inermes. . 6

— Empodium nul ouatrophié, n’atteignant pas le milieu des crochets et brièvement

velu . 8

6. Yeux pubescents ; ailes non pubescentes, mais à soies visibles seulement au

microscope. Genre Kempia Kieff.

— Yeux glabres, 4e article tarsal cylindrique . . . T

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

298

7. Ailes à poils longs et appliqués ; radius et cubitus confluents ou à peu près,
le cubitus à pbine plus long que le radius, ne dépassant pas ou peu le milieu
de l’aile, Ie cellule radiale non formée, la 2e très petite.

Genre Ceratopogon Meig. ( Forcipomyia Megerle.)

— Ailes sans longs poils appliqués, mais finement pubescentes, c’est à dire, à

minimes soies dressées, ou bien sans pubescence apparente, mais à soies visibles
seulement au microscope ; cubitus non confluent avec le radius, mais relié
à lui par une transversale, dépassant notablement le milieu de l’aile, la 2e cellule
radiale bien plus longue que la Ie. Genre Atrichopogon Kieff.

8. Discoidale non reliée au cubitus par une transversale, entre le cubitus et la

discoidale se trouve une nervure simple sortant de la base alaire, surface alaire
sans longs poils appliqués . . . 9

— Discoidale reliée au cubitus par une transversale, pas de nervure longitudinale

entre le cubitus et la discoidale, sauf parfois la «nervure intercalée» qui n’existe
que dans la partie distale . 11

9. Costale ne dépassant pas le cubitus, qui sort de la base alaire et aboutit au
bord avant lb milieu, en s’élargissant fortement, une transversale peu distincte
unit le radius au cubitus avant son extrémité, rameau inférieur de la discoidale
oblitéré proximalement, palpes de 2—4 articles. (Australie, Afrique, Asm.)

Genre Leptoconops Skuse.

— Costale dépassant le cubitus et atteignant la pointe alaire,1 cubitus sortant

de la base de l’aile, un peu plus long que le radius, aboutissant au bord avant
1« milieu de l’aile, surface alaire à soies microscopiques . 10

10. Cubitus relié au radius par une transversale; pattes spinuleuses, crochets

tarsaux (?) avec une dent basale ou une grosse soie, ceux du $ inégaux, les
antérieurs avec une longue dent sinueuse, les postérieurs avec une courte dent
arquée. (Italie.) . Genre Mycterotypus Noë.

— Cubitus non relié au radius par une transversale ; pattes inermes. (Nouveau

Mexique.) . Genre Tersesthes Towns.

11. Fémur antérieur très grossi, armé de spinules sur le dessous, tibia antérieur
arqué et appliqué contre le bord inférieur du fémur, ailes nues, à soies micro¬

scopiques . . . 12

— Fémur et tibia des pattes antérieures autrement conformés . 18

12. Cubitus réuni au radius per une transversale, 2 cellules radiales.

Gtnre Heteromyia Say.

— Cubitus non réuni au radius per une transversale, 1 cellule radiale.

Genre Pachyleptus Arrib. (Walk.?)

13. Cubitus relié au radius par une transversale ou bien soudé au radius entièrement

ou en partie, ordinairement 2 cellules radiales . 14

— Cubitus non relié au radius par une transversale et séparé de lui dans toute

son étendue, 1 cellule radiale . 30

1 Selon NoË et Townsend; je ne connais pas les deux genres qui doivent avoir ce
■caractère et qui sont peut-être identiques à Leptoconops.

294

J. J. KIEFFER

14. Yeux pubescente. . . . . . . . . . . * — . . . . 15

— Yeux glabres ; surface alaire sans longs poils appliqués, glabre ou pubescente

(soies dressées) . . . . . . . . . . 17

15. Surface alaire à poils longs et appliqués, radius et cubitus confluents, pas de

cellule radiale ou cellules radiales très étroites et petites ; crochets tarsaux
inermes et petits (<£$). Genre Dasyhelea Kieff.

— Surface alaire nue ou à soies microscopiques et dressées . . 16

16. Ailes avec 2 cellules radiales bien formées et environ d’égale longueur, discoidale
pétiolée ; crochets tarsaux de la Ç grands et avec une petite dent médiane.

Genre Psilohelea n. g.

(Types: candidata Winn, et borealis n. sp.)

— Ailes n’ayant pas 2 cellules radiales bien formées, mais radius et cubitus con¬
fluents ou à peu près confluents, crochets tarsaux petits et simples ($ $).

Genre Prokemyia Kieff.

17. Ailes au moins en partie pubescentes, à soies dressées ; cubitus ne dépassant

pas ou à peine le milieu de l’aile ; discoidale pétiolée brièvement . 18

— Ailes non pubescentes, nues ou à soies ponctif ormes et visibles seulement au

microscope, cubitus dépassant le milieu de l’aile . . 19

18. Article 4e des tarses bilobé, les 2 lobes prolongés ventralement, crochets tarsaux
de la Ç bifides, l’un aussi long que l’article, deux fois aussi long que l’autre ;
transversale courte, n’atteignant pas le tiers du cubitus, celui-ci soudé au
radius dans ses 2/3 proximaux. (Afrique centrale.) Genre Alluaudomyia Kieff.

— Article 4e des tarses non bilobé, crochets tarsaux égaux, petits, simples, inermes,
comme les fémurs et les tarses, munis à leur base de 1 ou 2 soies arquées ^
transversale longue, égalant au moins la moitié du cubitus, celui-ci formant
ordinairement, avec le radius, deux petites Coliul es subégales, les 2 cellules
ayant ensemble plus ou moins la forme d’un 8 renversé.

Genre Culicoides Late.

19. Nervure discoidale simple ; radius et cubitus confluents, ne formant pas de

cellule. Genre Brachyyogon Kieff.

— Nervure discoidale bifurquée ; radius et cubitus non confluents, formant
ensemble 2 cellules distinctes, rarement confluents en partie et formant 1 cellule

distincte. . . 20

20. Discoidale pétiolée, sa bifurcation étant distale de la transversale . 21

— Discoidale sessile, sa bifurcation étant proximale de la transversale ou sous
la transversale . 24

21. Fémur postérieur fortement grossi et spinuleux sur tout le dessous, 2e cellule
radiale pas plus longue ou à peine plus longue que la Ie.

Genre Serromyia Megerle ( Prionomyia Westw.)

— Fémur postérieur autrement conformé. . . >...> 22

22. Article 4e des tarses cylindrique (<£$), crochets tarsaux de la $ égaux et grands
aux 4tarses antérieurs, uniques et très grands aux 2 tarses postérieurs. (Paraguay.)

Genre Monohelea n. g.
(Type: hieroglyphica n. sp.)

— Article 4e dts tarses bilobé (<£$) . . 28

CHIRONOMIA ES D’AMERIQUE.

295

23. Fémurs spinuleux de tous côtés,« tibias à spinules plus longues et plus éparses,

crochets tarsaux du 3 simples. (Australie.) Genre Acanthohelea Kieff.

— Fémurs non spinuleux de tous côtés, tibias sans spinules, crochets targaux

de la $ inégaux. Genre Stilobezzia Kieff.

24. Bifurcation de la discoidale au moins aussi près de la base al a ire que de la

transversale, celle-ci oblique et plus longue que la base du cubitus, 4e article
tarsal cylindrique. Genre Schizohelea g.

(Type: copiosa Winn.)

— Bifurcation de la discoidale très éloignée de la base alaire, à peine proximale

de la transversale ou sous la transversale. . . . 25

25. Article 5e du tarse antérieur renflé (3 Ç), 4e article des 4 tarses postérieurs

divisé en 2 lobes pointus et terminés chacun par 1 ou 2 bâtonnets noirs (3 $),
crochets tarsaux grands et inégaux ($), fémurs inermes ; 2e cellule radiale
bien plus longue que la Ie. Genre Clinohelea n. g.

(Type : variegata Winn.)

— Article 5e du tarse antérieur non renflé, article 4e autrement conformé. 26

26. Cellules radiales subégales ; fémurs inermes, 4e article tarsal cordiforme,
5e article tarsal de la $ à bâtonnets noirs, crochets inermes et petits (3 Ç).

Genre Isohelea n. g.

(Type: ladeipennis Zett.)

— 2e cellule radiale beaucoup plus longue que la Ie. . . 27

' 27. Article 4e des tarses cylindrique (3 Ç), antennes du a ve clés 3 derniers articles

longs, fémurs spinuleux au moins en partie . . . 28

— Article 4e des tarses cordiforme (3$), antennes du J avec les 4 derniers articles

longs ; corps non trapu . . 29

28. Crochets tarsaux de la $ égaux et grands ; yeux confluents chez le <J, séparés

chez la $ ; corps gros et tra pu. Genre Xylocrypta Kieff.

(Type: fasciata Meig.)

— Crochets tarsaux de la $ inégaux ; yeux de la Ç largement confluents ; corps

non trapu. (Indes Orientales.) Genre Xenohelea n, g.

(Type: pruinosa n. s p.)

29. Fémurs inermes (39) ; chez les espèces d’Europe, la $ a le 5e article tarsal arme

de bâtonnets noirs, les crochets tarsaux grands et bifides, une dent beaucoup
plus longue que l’autre . Genre Sphaeromias (Stephens) Cubtis.

— Fémurs spinuleux (<£$) ; chez les espèces d’Europe, la Ç a le 5e article tarsal
inerme, rarement armé de spinules arquées et pointues, les crochets tarsaux
peu longs, non bifides, mais simples ou avec une petite dent médiane.

Genre Palpomyia Megerlb.

30. Bord postérieur de l’aile de la $ avec une costale plus fine que celle du bord
antérieur, rameau inférieur de la discoïdale fortement courbé vers la base
alaire à son origine, sous-costale confondue avec la médiane ; nervation du 3
comme chez Bezzia; vertex enfoncé. (Amérique.) Genre Stenoxenus Coq.1

1 CoQtJiLLETT a établi sur ce genre, dont il ne connaissait que la femelle, la famille

des Stenoxenidae, qui est synonyme de Ceratopogoninae.

296

J. J. KIEFFER

— Bord postérieur de Faite sans costale, rameau inférieur de la discoidale non

dirigé vers la base alaire à son origine ; vertex non enfoncé . 31

81. Sous-costale confondue avec la costale dans sa moitié distale, radius indistinct,
confondu avec la costale ; aile nue, pointue, beaucoup plus longue que le corps.
(Indes Orientales.) Genre Haasiélla Kieff.

— Sous-costale et radius séparés de la costale . 32

32. Surface alaire poilue . 33

— Surface alaire glabre, souvent à soies ponctifoimes . 34

33. Surface alaire à poils écailleux; antennes du (J un peu plus velues que celles
de la $. Genre Oecacta Poe y.

— Surface alaire à poils non écailleux, discoidale pétiolée.

Genre Didymophlebs Weyenb.

34. Mesonotum armé, au bord antérieur, d'une corne dressée perpendiculairement,
article 5e du tarse antérieur grossi, le 4e à 2 lobes ventraux.

Genre Ceratobezzia n. g.

— Mesonotum inerme ou avec une spinűié horizontale, 5e article tarsal non

grossi. ; . . . . . . 35.

35. Tête semi-globuleuse ; tarses postérieurs de la $ démesurément allongés, an¬
tennes du sans panache. Genre Macropeza Meig.

— Tête non semi-globuleuse, presque aplatie en avant, comme d’ordinaire, an¬
tennes du /J avec un panache . 36

86. Discoidale pétiloée. Genre AUobezzia n. g.

(Type: expolita Coq.)

— Discoidale sessile . 37

87. Article 4e des tarses terminé par 2 lobes bifides, chacun à spinűié noire ; abdo¬
men pétiolé. Genre Tetrabezzia n. g.

(Type: spinigera Kieff.)

— Article 4e des tarses non terminé par 2 lobes bifides . 38

38. Article 4e des tarses postérieurs cylindrique et allongé ; crochets tarsaux bi¬
fides ($), une dent très longue, Fautre très courte . 39.

— Article 48 des tarses court et cordiforme. Genre Bezzia Kieff.

39. Abdomen pétiolé. Genre Dihezzia Kieff

(Typ« : clavata Kieff.)

— Abdomen non pétiolé. Genre Schizohelea Kieff.

(Type: copiosa Winn.

1. Genre Ceratopogon Meig. (. Forcipomyia Megerle).

1. Ailes avec un point blanc à l’embouchure du cubitus, métatarse postérieur

à peine plus court que le 2e article . 1. G. punctum-album K.

— Ailes sans point blanc, métatarse postérieur beaucoup plus court que le 2e
article . 2

2. Yertex et mesonotum à pubescence dense et jaune, 2e article du tarse posté¬
rieur au moins de moitié plus long que le 1er . 2 .G. Coquilletti n. sp.

CHIRONOMIDES D'AMERIQUE.

297

— Vertex à longs poils jaunes, mesonotum à pubescence éparse et jaune, 2e
article du tarse postérieur deux fois aussi long que le 1er. . 3. C. tropicus n. sp.

1. C. punctum-album Kieff. (Fig. 1.)

cJÇ. Paraguay: San Bernardino (Fiebrig). Cette espèce n’était connue
que pour l’Australie.

2. C. Coquilletti n. sp.

$. D’un roux jaune, brun sur le dessus. Face,
bouche et palpes d’un brun noir. Vertex à pubescence
jaune et dense. Tête vue de devant pus haute que
large. Bouche aussi longue que la hauteur de la tête.

Yeux confluents. Article 2e des palpes épaissi, aussi long
que les deux suivants réunis, 3e plus long que le 4e,
celui-ci obtus. Antennes pâles, scape jaune, articles
10—14 bruns, ensemble aussi longs que les articles
2—9 réunis, presque cylindriques, deux fois aussi longs
que gros, un peu amincis à leur extrémité distale, avec
un verticille basal; articles 3—9 d’abord un peu trans- Flg' 1* G*ratov°gon
versaux, puis globuleux ou ovoïdaux. Mesonotum à articles 9-14 des
pubescence dense et jaune, muni en outre, surtout antennes du <j.
latéralement et postérieurement, de poils jaunes, longs
et épars. Scutellum à poils jaunes encore plus longs. Balanciers d’un blanc
pur. Ailes sans tache, à poils denses, longs et appliqués, cubitus atteignant
le milieu, épais, noir, soudé au radius dans toute sa moitié proximale,
transversale très pâle, bifurcation de la discoidale située sous la transversale,
celle de la posticale à peine proximale de l’embouchure du cubitus. Pattes
d’un jaune pâle, sans tache, hérissées de longs poils, article 2e du tarse
postérieur au moins de moitié plus long que le 1er, 4e article à peine plus
court que le 5e, cylindrique, empodium grand. Abdomen déprimé, à poils
jaunes et moins longs que ceux du scutellum. — L. 2 mm.

Etats-Unis : Long Lake, Adirondack (Horváth). L’exemplaire examiné
a été déterminé par Coquillett et porte le nom de Oeratopogon Pergandei
Coq., mais ses caractères ne concordent pas avec la description de l’insecte
typique.

3. C. tropicus n. sp.

$. D’un jaune sale. Tête noire. Bouche d’un brun roux sombre. Yeux
largement confluents. Palpes d’un brun noir, le 2e article gros et long. Scape

298

J. J. KIEFFER

brun roux, articles 2—9 blanchâtres, 10—14 brunâtres, ensemble à peine
plus longs que 2—9 ïéunis, subcylindriques, faiblement amincis à leur
extrémité distale, muni d'un long verticille à l’extrémité proximale, 14e un
peu plus long que le 18e, 8—9 un peu transversaux. Thorax brun sur le
dessus. Mesonotum convexe, mat, avec une pubescence jaune éparse. Vertex,
scutellum et abdomen à poils plus longs. Balanciers blanc pur. Ailes sub¬
hyalines, graduellement amincies proximale ment, à poils gris appliqués et
longs, costale, cubitus et radius noirs et densément velus de noir, les autres
nervures pâles, cubitus dépassant à peine le milieu, presque deux fois aussi
long que le radius, qui est confluent avec lui, bifurcation de la discoidale
sous la transversale, celle de la posticale sous le milieu du cubitus, fourche
intercalée distincte. Pattes d’un jaune d’or, avec un faible anneau brun
avant l’extrémité distale du fémur postérieur, hérissées de longs poils, sauf
les deux derniers articles tarsaux, ces poils 4—5 fois aussi longs que la grosseur
des pattes, métatarse de toutes les pattes beaucoup plus court que le 2e
article, au tarse postérieur il n’atteint que la moitié du 2e, 4e cylindrique,
à peine plus court que le 5e, empodium grand. Abdomen brun noir sur le
dessus. — L. 1*5 mm.

Costa-Rica : Higuito-San Mateo.

2. Genre Atriehopogon Kieff.

1. Métatarse postérieur n ’atteignant que la demi-longueur du 2e article, pattes
hérissées de longs poils, palpes à 4e article très court, subglobüleux, n’ayant
que le tiers du 8e ; cubitus dépassant à peine le milieu. 1. A. microtomus n. sp.

— Métatarse antérieur au moins deux fois aussi long que le 2e article, pattes

sans longs poils, le 4e article des palpes pas plus court ou guère plus court
que le 8e; cubitus atteignant le tiers ou quart distal . 2

2. Thorax jaune roux et brillant, scutellum jaune pâle ; antennes du mâle de
13 articles, dont les 5 derniers sont longs, panache d’un jaune d’or

2. A. auricoma n. sp.

— Thorax autrement coloré; antennes du mâle de 14 articles, dont les 3 ou

4 derniers sont longs, panache noir . . . 3.

8. Surface alaire à soies microscopiques, l’extrémité à soies plus longues ; thorax
jaune en partie . . . . 4.

— Surface alaire n’ayant que des soies microscopiques ; thorax entièrement

noir ou brun noir . . . . . . . . 5.

4. Mesonotum brun sombre, scutellum noir, articles antennaires 3—9 briève¬
ment bn ellipse . . . 3. A. pallidipes n. sp.

— Mesonotum brun jaune, scutellum jaune, articles antennaires 3—9 subglo-

bulleux, presque transversaux . . . 4. A. piceiventris n. sp.

5. Pattes blanchâtres ou brun noir (<J) . . , . ..... , ....... .6.

CHIRON OMIDES D’AMERIQUE.

299

— Pattes jaunes (?) . . . 7.

6. Les 3 derniers articles antennaires longs, panache dense, pattes blanchâtres,,
métatarse postérieur plus de 3 fois aussi long que le 2e article.

5. A. Fiebrigi n. sp.

— Les 4 derniers articles antennaires sont longs, panache faible, pattes brun
noir, métatarse postérieur non 3 fois aussi long que le 2e article.

6. A. peruvianus n. sp,

7. Dernier article antennaire sans stylet, corps noir, luisant.

7. A. Sancti-Laurentvi n. sp.

— Dernier article antennaire terminé par un stylet, corps brun noir, mesonotum

brillant . . . 8 . A. columbianus n . s p.

1. Â. microtomus n. sp. (Fig 2.)

Ç. Noir brun ; bord postérieur des yeux plus clair. Yeux glabres, large¬
ment confluents. Bouche longue. Premier article des palpes court, 2e long,
grossi, aussi long que le 3e et 4e réunis, subitement aminci à l’extrémité et
muni d’un organe sensoriel à cet endroit ; 3e article plus mince que le 1er,
n’ayant que le tiers de la grosseur du 2e, cylindrique,
trois fois aussi long que le 4e, celui-ci le plus court,
mince comme le 3e, obovoïdal, avec quatre longues
soies, celles-ci deux fois aussi longues que l’article.

Scape d’un roux brun sombre, articles 2— 9 jaunâtres ,

10—14 brunâtres, ensemble à peine plus longs que
2—9 réunis, cylindriques, chacun deux fois aussi long
que le 9e, 2—9 d’abord globuleux, puis en ellipse
courte. Thorax à peine plus long que haut, convexe,
mat et glabre. Balanciers d’un blanc sàie. Ailes
faiblement teintées, paraissant glabres, à soies micro¬
scopiques, graduellement amincies à la base, avec une
faible tache obscurcie sur le cubitus, nervures brunes,
cubitus dépassant à peine le milieu de l’aile, presque
deux fois aussi long que le radius, les deux cellules
radiales étroites, linéaires, la proximale la plus étroite,
bifurcation de la discoidale un peu distale de la trans¬
versale, celle de la posti cale sous le milieu du cubitus, fourche intercalée
bien marquée. Pattes d’un jaune clair, les quatre hanches postérieures, un
anneau peu distinct près de l’extrémité distale des fémurs et un autre près
de l’extrémité proximale des tibias, bruns ; fémurs et tibias assez gros,,
hérissés de longs poils comme les métatarses, métatarses beaucoup plus courts
ue le 2e article, au tarse postérieur il n’atteint que la moitié du 2e article,,
q— 5 allongés, graduellement raccourcis, le 3e à peine plus court que le

Fig. 2. Atrichopogon
microtomus n. sp.,
palpe de la femelle.

300

J. J. Kl EFFER

métatarse, 4e cylindrique comme les autres, empodium grand. Abdomen
glabre, aussi large que le thorax. — L. 2*5 mm.

Paraguay: Asuncion (Vezényi). A cause de la forme des palpes et
des métatarses cette espèce pourrait former le type d’un genre nouveau.

2. A. auricoma n. sp. (Fig. 3.)

c?$. Tête brun noir. Face, bouche et palpes brun roux. Yeux con¬
fluents. Antennes du mâle composées de 18 articles pâles, les 5 derniers
longs et d’un brun noir, panache d’un jaune d’or, atteignant la base du
dernier article, les articles 3—8 sont subglobuleux, avec un col à peine
transversal, le col du 8e est un peu plus long que gros, 9e article conformé
comme les précédents, sauf que le col est très long, cinq
fois aussi long que gros, 10e article subcylindrique comme
les suivants, n’ayant que les deux tiers de la longueur
\\h/ du 9e, avec un verticille basal, 11e et 12e semblables au

Fig. 2. Atrichopogon auricoma n. sp. a, flagellum du mâle ; b, flagellum de la femele.

10e, 18e à peine plus court que le 9e, sans verticille, terminé par un long
stylet. Antennes de la femelle de 14 articles, scape roux brun, articles
3—9 d’abord globuleux, puis graduellement un peu plus longs que
gros, à verticilles distinctement plus longs que les soies sensorielles, ar¬
ticles 10—14 ensemble presque de moitié plus longs que 2—9 réunis,
chacun cylindrique, aussi long que le 8e et le 9e réunis, le 14e plus long
et terminé par un long stylet. Thorax roux jaune, brillant, glabre. Scutel-
lum jaune pâle. Balanciers blancs. Ailes hyalines, à soies microscopiques,

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

801

lobées à la base, cubitus atteignant le tiers distal de l’aile, trois fois aussi
long que le radius, non dépassé par la costale, bifurcation de la discoidale
un peu distale de la transversale, celle de la posticale sous l’embouchure du
radius, nervures brunes, fourche intercalée bien marquée. Chez le mâle, le
cubitus est moins long, 2 y2 fois aussi long que le radius ; mesonotum un
peu plus sombre que chez la fertíelle. Pattes d’un jaune pâle, grêles, non
hérissées de longs poils, métatarse postérieur plus de deux fois aussi long
que le 2e article. Abdomen brun. — L. 1*2 mm.

Colombie : Aracataca (Újhelyi).

3. A. pallidipes n. sp.

Ç. Tête brun noir; face, bouche et palpes d’un jaune sàie. "Yeux lar¬
gement confluents. Antennes brunes, scape d’un roux brun sombre, 2e
article ellipsoïdal, plus long et plus gros que le 3e, 8—9 en ellipse courte,
10—14 ensemble presque de moitié plus longs que 2—9 réunis, chacun
cylindrique, presque 8 fois aussi long que le 9e, leurs poils d’égale longueur,
beaucoup plus longs que ceux des articles 2—9. Thorax d’un jaune bru¬
nâtre. Mesonotum brun sombre, luisant, glabre. Scutellum noir. Balanciers
blancs. Ailes faiblement teintées, larges, graduellement amincies proxi-
malement, à soies microscopiques, extrémité distale à soies plus longues,
cubitus atteignant presque le quart distal de l’aile, non dépassé par la
costale, trois fois aussi long que le radius, les deux cellules radiales très
étroites et linéaires, bifurcation de la discoidale à peine distale de la trans¬
versale, celle de la posticale à peine distale de celle de la discoidale, ner¬
vures brunes, fourche intercalée bien marqué. Pattes entièrement jaune
sàie, grêles, sans longs poils, métatarse postérieur au moins deux fois aussi
long que le 2e article, empodium aussi long que les crochets, ceux-ci courbés
presque à angle droit. Abdomen noir brillant, aussi large que le thorax.
L. 1*5 mm.

Paraguay: San Bernardino.

4. A. piceiventris n. sp.

Ç. Semba ble au précédent, sauf les caractères suivants: articles an-
tennaires 8—9 globuleux, presque transversaux, 10—14 ensemble guère
plus longs que 2—9 réunis, chacun cylindrique, deux fois aussi long que
le 9e. Mesonotum brun jaune. Scutellum jaune. Cubitus atteignant le tiers
distal de l’aile, 21/2 fois aussi long que le radius. Métatarse postérieur
presque trois fois aussi long que le 2e article. Abdomen mat, brun gris. —
L. 1*5 mm.

Paraguay : San Bernardino .

302

J. J. KIEFFER

5. Á. Fiebrigi n. sp. (Fig. 4.)

Brun noir, brillant. Antennes brunes, à panache noir, articles
3—11 globuleux ou un peu transversaux, à col pas ou à peine aussi long
que gros, seulement les trois derniers articles
longs, subcylindriques, de moitié plus longs que
le 11e, le 14e avec un stylet. Mesonotum glabre.
Balanciers blancs. Ailes hyalines, étroites, à soies
microscopiques, lobées à la base, fourche intercalée
bien marquée, cubitus atteignant presque le tiers
distal, au moins deux fois aussi long que le radius
et adjacent à ce dernier, bifurcation de la discoi¬
dale pâle, à peine distale de la transversale, celle
de la posticale plus distinctement distale de
la transversale, rameau antérieur continuant la
direction du pétiole. Pattes blanchâtres, grêles,
sans longs poils, métatarse de toutes les pattes
plus de trois fois aussi long que le 2e article,
L. 0*9—1 mm.

Fig. 4. Atrichopogon Fie¬
brigi n. sp., cinq derniers
articles antennaires du
mâle.

empodium grand. -

Paraguay (Fiebrig).

6. A. peruvianus n. sp. (Fig. 5.)

<J. Noir. Yeux amincis au vertex et se touchant. Antennes courtes,
articles 3— 9 globuleux, diminuant graduellement en grosseur, comme
dordinaire, le 10e un peu plus long que gros,
11—14 cylindriques, le 11e au moins d’un tiers plus
long que le 12e, celui-ci 21/2 fois aussi long que gros,
égal au 13e, 14e un peu plus long que le 11e et un
peu plus gros, terminé par un stylet; panache
peu dense, court, brun noir. Mesonotum brillant,
glabre. Balanciers d’un blanc pur, tige brune à la
base. Ailes hyalines, larges, à soies microscopiques,
lobées à la base, fourche intercalée bien marquée,
cubitus atteignant le tiers distal, deux fois aussi
long que le radius et presque adjacent à lui,
bifurcation de la discoidale à peine distale de la
transversale, celle de la posticale sous le milieu du
Fig. 5. Atnchopogon perù- cuj^us, auxiliaire s’arrêtant vis-à-vis de la trans-

articles du flagellum du versale* Pattes d un brun sombre, greles, sans
mâie. longs poils, patte postérieure avec quelques poils

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

308

dorsaux guère plus longs que sa grosseur, métatarse postérieur plus de
deux fois aussi long que le 2e article, 4e article à peine plus long que gros,
guère plus court que le 5e, em podium grand. — L. 1*5 mm.

Pérou: Callanga.

7. A. Sancti-Laurentii n. sp. (Fig. 6.)

Ç. Noir, luisant. Yeux largement confluents. Bouche, palpes et an¬
tennes brunes; articles antennaires 3 — 9 globuleux, soies sensorielles un
peu plus longues que les verticilles, articles 10—14 ensemble à peine plus
longs que 2— 9 réunis, chacun 2x/2 fois aussi long que gros, graduellement
et très faiblement aminci distalement, le 14e sans stylet. Balanciers blancs.
Ailes larges, hyalines, à soies micro¬
scopiques, lobées à la base, fourche in¬
tercalée distincte, cubitus atteignant
le tiers distal, 2 1/2 fois aussi long que
le radius, presque adjacent à ce der¬
nier, bifurcation de la discoidale peu
distale de la transversale, celle de la
posticale peu distale de celle la dis¬
coidale.. Pattes d’un jaune pâle, grêles,
sans longs poils, métatarse postérieur
plus de deux fois aussi long que gros,
empodium long. Abdomen aussi large
que le thorax. — L. 1*2 mm.

Paraguay : S. Lorenzo (Vezényi).

8. A. columbianus n. sp.

(Fig. 7.)

Ç. Brun noir. Yeux largement
confluents. Antennes brunâtres, s cape
jaune sàie, articles 2—9 conformés
comme chez A. Sancti-Laurentii;

10—14 ensemble de deux tiers plus
longs que 2—9 réunis, cylindriques,

trois fois aussi longs que gros, le dernier quatre fois, terminé par un stylet
assez long. Balanciers blancs. Mesonotum brillant et glabre. Ailes hyalines,
à soies microscopiques, nervures brun sombre, fourche intercalée distincte,
cubitus un peu plus de deux fois aussi long que le radius, atteignant le
tiers distal de l’aile, presque adjacent au radius, bifurcation de la discoidale

Fig. 6. Atrichopogon
Sancti-Laurentii n.
sp., flagellum de la
femelle.

Fig. 7. Atrichopogon
columbianus n. sp.,
flagellum de la
femelle.

304

J. J. KIEFFER,

un peu distale de la transversale, celle de la posti cale sous l’embouchure
du radius. Pattes d’un jaune sale, grêles, sans longs poils, hanches d’un
brun noir, métatarse postérieur plus de deux fois aussi long que le 2e article ,
em podium long. — L. 1*2 mm.

Colombie: Aracataca (Újhelyi).

3. Genre Culicoides Latreille.

Pour les espèces que je rappoite à ce genre, ja n’ai pas pu constater
si les yeux sont glabres ou pubescents.

1. Ailes sans taches, 14e article antennaire terminé par un stylet . 2.

— Ailes tachetées, pattes sans longs poils . 4.

2. Pattes hérissées de poils très longs . . 3.

— Pattes sans longs poils, surface alaire à soies microscopiques et à rangées

longitudinales de soies plus longues . 1. C. columbianus n. sp.

3. Mesonotum à poils longs, surface alaire à soies distinctes, articles antennaires

11—14 du (J graduellement raccourcis, le 11e presque 2 fois aussi long que le
14e, 11—13 striés dans leur moitié proximale . 2. C. hirtipes n. sp.

— Mesonotum glabre, surface alaire à soies distinctes disposées par rangées

longitudinales, articles antennaires 11—13 striés seulement à leur base, le
11e pas distinctement plus long que le 14e . 3. C. villosités n. sp.

4. Surface alaire à soies microscopiques, l’extrémité à soies distinctes, plus lon¬

gues, articles antennaires 2—9 globuleux, 11—14 au moins 2 fois aussi longs
que gros, le 14e sans stylet . 4. C. Sanctae-Marthae n. sp.

— Surface alaire à soies microscopiques, moitié distale avec des rangées longi¬

tudinales de soies distinctes, plus longues, articles antennaires 3—13 assez
semblables entre eux, ellipsoïdaux . 5. C. undecimfunctatiis n. sp.

1. C. columbianus n. sp. (Pig. 8.)

$. Noir, mat, glabre. Antennes d’un noir brun, articles 3—13 diffé¬
rant peu entre eux, augmentant graduellement un peu en longueur, 3—6
en ellipse, les suivants graduellement amincis distalement, 2—9 à soies
sensorielles un peu plus courtes que les longs verticilles, 10—13 plus de
deux fois aussi longs que gros, 14e presque deux fois aussi long que le 13,.
terminé par un stylet. Scutellum et balanciers d’un jaune pâle. Ailes hyalines,,
assez étroites, lobées, sans tache, à soies microscopiques et à rangées longi¬
tudinales de soies plus longues, fourche intercalée distincte, cubitus atteig¬
nant à peine le milieu de l’aile, confluent avec le radius et à peine plus
long que lui, tous deux noirs, bifurcation de la discoidale à peine distale
de la transversale, celle de la posticale sous l’embouchure du cubitus.

CHIRONOMIDBS D’AMERIQUE.

305

Pattes d’un jaune sàie, sans longs poils, métatarse postérieur plus de deux
fois aussi long que le 2e article. — L. 1 mm.

Colombie : Âracataca (Újhelyi).

2. C. hirtipes n.- sp. (Fig. 9.)

(J. Noir, mat. Yeux confluents. Antennes de 14 articles, à panache
noir brun ; articles 3—8 un peu transversaux, 9e et 10e globuleux ou un peu
allongés, 11—14 longs, diminuant graduellement en longueur, 11 — 13
striés dans la moitié basale, à base renflée et munie d’un verticille très
long, 14e sans verticille, un peu plus de 3 fois aussi long que gros, plus gros
que les trois précédents, terminé
par un stylet. Mesonot um convexe,
à longs poils obliques. Balanciers
d’un jaune sale. Ailes hyalines,
étroites et longues, graduellement
amincies à la base, surface cou¬
verte de soies distinctes et assez
longues, cubitus n atteignant pas
le milieu de l’aile, confluent avec
le radius et à peine plus long,
bifurcation de la discoidale un
peu distale de la transversale, celle
de la posticale distinctement distale
de l’embouchure du cubitus. Pattes
grêles, d’un brun sombre ; fémurs,
tibias et quatre premiers articles

tarsaux hérissés de longs poils, , , . . , . .

° x columbianus n. s p., dix hirtipes n. sp., quatre

femurs et tibias presque aussi derniers articles an. dCTniers articles
minces que les tarses, métatarses tennaires delà femelle, antennaires du mâle,
presque deux fois aussi longs que

le 2e article, 4e article 2—3 fois aussi long que gros, à peine plus court que
le 5e, crochets petits, faiblement arqués, em podium très court. Abdomen
plus étroit que le thorax. — L. 1*5 mm.

Pérou: Callanga.

3. C. villosipes n. sp. (Fig. 10.) -

(J. Brun noir, mat. Yeux confluents. Antennes de 14 articles, à panache
brun, articles 3—8 subglobuleux, 9e et 10e un peu plus longs que gros, 11—14
longs, 11—13 diminuant graduellement en longeur, striés1 à leur base qui

1 Ces stries sont formées par des côtes hyalines et subparallèles.

Annales Musei Xationalis Hung arici. XV.

20

306

J. J. KIEFFER

. . i • , Í ■ . . •

est renflée et munie d’un long verticille, le 11e a le renflement basal ex¬
centrique, le 13e est à peine 3 fois aussi long que gros, 14e plus gros que le
12e et le 13e, cylindrique, avec un verticille basal et un stylet terminal.
Mesonotum glabre, convexe. Scutellum et balanciers d’un jaune sàie. Ailes
hyalines, à soies disposées par rangées longitudinales, graduellement amin¬
cies proximalement, cubitus atteignant le milieu de l’aile, à peine plus
Ibng que le radius avec lequel il est confluent, bifurcation de la discoidale
à la transversale et peu distincte, celle de la posticale un peu distale de
l’embouchure du cubitus. Pattes d’un jaune sale, grêles, hérissées de longs
poils, ceux-ci plus de 4 fois aussi longs que la grosseur des pattes, métatarse

postérieur plus dé deux fois aussi
long que le 2e article, 4e cylin¬
drique, deux fois aussi long que
gros, un peu plus court qué le
5e, crochets petits, faiblement
arqués, émpodium très court. —
L. 1*5 min.

Paraguay (Fiebrig).

4. C. Sanctæ-Marthæ n. sp.

(Pig. n.)

Ç. Brun noir, mat. Anten¬
nes brunâtres, articles 10—14
ensemble à peine plus longs que
2—9 réunis, 3—9 subglobuleux,
soies sensorielles un peu plus
conformé comme le 11e mais
un peu plus court, 11—13 deux fois aussi longs que gros, subcylindri¬
ques, à col transversal, 14e plus long et plus gros qué le 13e, dépourvu de
stÿlet. Balanciers pâles. Ailes larges, avec un lobe arrondi, à soies micro¬
scopiques, extrémité à soies plus longues et distinctes, surface blanche,
avec de nombreuses taches enfumées et irrisées, dont deux1 plus sombres
se trouvent sur le bord antérieur, l’une allongée, couvrant le radius et le
cubitus, l’autre presque, carrée, un peu distale de l’embouchure du cubitus,
radius confluent avec le cubitus et à peine plus court que lui, celui-ci
dépassant un peu le milieu de l’aile, bifurcation de la discoidale distale de
la transversale d’une longueur plus grande que celle de la transversale, bi¬
furcation de la posticale sous l’embouchure du cubitus. Pattes d’un jaune
pâle, à genoux plus sombres, grêles, sans longs poils ; métatarse postérieur

Fig. 10. Culicoides Fig. 11. Culicoides
villosipes n. sp., cinq Sanctae- Mar thae n. sp.,

derniers articles an- flagellum de la

tennaires du mâle. femelle.

courtes que les verticilles, 10e article

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

307

presque deux fois aussi long que le 2e article. Abdomen déprimé, ovalaire,
plus large que le thorax. — L. 1 mm.

Colombie : Santa Marta (Újhelyi).

5. C. undecimpunctatus n. sp.

Ç. Rouge. Antennes brunâtres, articles du flagellum assez semblables
entre eux, sauf le premier et le dernier, presque ellipsoïdaux. Mesonotum
glabre et brillant. Balanciers blancs. Ailes larges, lobées à la base, à soies
microscopiques, moitié distale à soies distinctes et plus longues, disposées en
rangées longitudinales; surface enfumée, avec 11 taches blanches, rondes
pour la plupart, et une tache allongée, d’un brun noir, couvrant le radius et
le cubitus ; les taches blanches forment 4 rangées transversales, dont les 3
premières se composent de 3 taches ; la tache antérieure de la Ie* rangée est
transversale et se trouve à l’extrémité proximale de la tache brun noir,
tandis que la tache postérieure est située entre la tige de la posticale et le
bord inférieur de l’aile ; les taches de la 2e rangée sont l’une entre les rameaux
de la posticale, l’autre entre les rameaux de la discoidale, la dernière, trans¬
versale, à l’embouchure du cubitus ; la 3e rangée se voit entre l’embouchure
du cubitus et la pointe alaire, la Ie entre le bord antérieur de l’aile et le
rameau antérieur’ de la discoidale, la 2e entre les 2 rameaux de la discoidale,
la 3e entre la discoidale et la posticale ; la 4e rangée est à l’extrémité de l’aile
et ne se compose que de deux petites taches ; cubitus dépassant un peu
le milieu de l’aile, presque deux fois aussi long que le radius, qui est con¬
fluent avec lui, pétiole de la discoidale de moitié plus long que la transversale,
bifurcation de la posticale sous celle de la discoidale, rameau supérieur
fortement arqué, l’inférieur continue la direction de la tige, fourche inter¬
calée à peine distincte. Pattes d’un brun pâle, grêles, sans longs poils, un
anneau avant l’extrémité distale des fémurs et un autre à la base des tibias,
blanchâtres, métatarse postérieur beaucoup plus long que le 2e article. —
L. 0*8 mm.

République Argentine : San Pablo (Vezényi).

4. Genre Stilobezzia Kieffer.

Les représentants américains du genre Stilobezzia se distinguent
comme il suit :

1. Pétiole de la discoidale long, aussi long que le rameau inférieur de la pos¬
ticale, fémurs inermes . 2.

— Pétiole de la discoidale très court, pas plus long que la transversale, fémurs
antérieurs à 4spinules noires, ailes sans tache, radius confluent avec le cubitus.

7. S. subsessilis n. sp.

20*

808

J. J. KIEFFER

2. Ailes pubescentes à l'extrémité distale, sans tache. 1. S Sancti- Bernardini n . sp

— Ailes sans pilosité distincte . 3

8. Abdomen vert, ailes sans tache . 4

— Corps sans couleur verte . 5

4. Thorax vert, tergites 5 et 6 avec 2 taches noires . S. viridis (Coq.)

— Thorax noir, abdomen sans tache . S. diversa (Coq.)

5. Tête et thorax jaunes ou d'un roux jaune . 6

— Thorax noir, brillant, ailes sans tache . 9

6. Ailes sans tache, tergites noirs, bord postérieur blanc. 3. S. albocincta n. sp.

— Ailes avec 2 ou 3 taches noires ou brunes, tergites autrement colorés . 7.

7. Ailes avec 3 points noirs, tergites entièrement brun noir. 4. S. americana n.sp.

— Ailes avec 2 points noirs ou bruns, tergites non entièrement brun noir. ... 8.

8. Tergites blancs, avec des taches noires . 2. S. Fiebrigi n. sp.

— Tergites jaunes, marginés de noir sur tous les bords, sauf le 1er.

S. Coquitletti n . nov. (C. inclus Coq . i: on Meig.)

9. Abdomen roux marron à sa base, pattes rousses . 5. S. bispinosa n. sp.

— Abdomen entièrement noir, pattes brunes au moins en partie . 10.

10. Pattes brunes, extrémité des fémurs et les 4 tibias postérieurs jaunâtres,

tarses blanchâtres . 6. S. coracina n. sp.

— Pattes jaunes, hanche et fémur des 4 pattes antérieures bruns.

S. antennalis (Coq.).

i. S. Sancti -Bernardini n. sp.

jj Ç. Tête jaune pâle. Yeux séparés par une ligne. Bouche aussi longue
que la hauteur de la tête. Palpes jaunâtres, 2e article le plus long, 3e et 4e
subégaux. Scape blanchâtre, flagellum brisé. Thorax jaune brunâtre, brillant,
glabre. Prothorax jaune pâle. Me ta not uni et balanciers brun noir, tige des
balanciers plus claire. Ailes hyalines, pubescentes à l’extrémité distale,
cubitus atteignant au moins le tiers distal de l’aile non dépassé par la cos¬
tale, partie distale du radius plus longue que la partie proximale, ce qui
est aussi le cas pour les espèces suivantes et s’unissant obliquement à la
costale ; première cellule radiale très petite, carrée, transversale perpen¬
diculaire, à peine plus longue que la base du cubitus, bifurcation de la
discoidale sous le milieu du cubitus, sa tige aussi longue que le rameau
inférieur de la posti cale, les deux rameaux divergeant proximalement,
parallèles dans les trois quarts distaux, bifurcation de la posti cale à peine
proximale de celle de la discoidale. Pattes brunes, grêles, extrémité distale
des 4 fémurs postérieurs et les 4 tibias postérieurs d’un jaune brunâtre,
tarses blanchâtres, 5e article sombre, fémurs inermes, tibia postérieur avec
le double peigne comme d’ordinaire, tarse postérieur aussi long que le tibia,
métatarse' à soies bulbeuses sur le dessous, métatarse le plus long, 2e article
plus long que le 5e, 3e à peine plus long que gros, un peu obliquement tronqué ,
4e transversal, bilobé, les lobes proéminents sous la partie ventrale du 5e

CHIRONOMIDES d’ AMERIQUE.

309

article et très velu, 5e article de tous les tarses plus long que 8 et 4 réunis
mais plus mince, partie ventrale faiblement échancrée avant l’extrémité,
avec une paire de bâtonnets noirs, située avant le milieu, crochets inégaux,
le grand trois fois aussi long que le petit, atteignant au moins les deux
tiers de la longueur de l’article. Abdomen noir, brillant, déprimé, faible¬
ment pubescent, aussi large que le thorax. — L. 1*5 mm.

Paraguay : San Bernardino.

2. S. Fiebrigi n. sp.

Ç. Jaune roux. Tête manque. Mesonotum brillant, glabre, avec trace
de trois bandes rousses, avec une rangée transversale de 6—8 soies en
arrière. Scutellum Blanchâtre. Massue des balanciers brunie. Ailes hyalines,
à peine lobées, avec deux points noirs, formés par un épaississement de
nervure, l’un sur l’embouchure du cubitus, l’autre sur la base du cubitus,
sans pubescense distincte à la loupe, cubitus non dépassé par la costale,
atteignant le tiers distal de l’aile, première cellule radiale très petite, carrée ;
transversale presque perpendiculaire, à peine plus longue que la base du
cubitus, tige de la discoidale aussi longue que le rameau inférieur de la pos¬
ti cale, les deux rameaux divergeant proximale ment, parallèles dans les
trois quarts distaux, bifurcation de la posticale à peine proximale de celle
de la discoidale, rameau inférieur presque perpendiculaire. Pattes man¬
quent. Abdomen blanchâtre ; 1er tergite ayant de chaque côté un point
noir, 2e tergite avec un point noir au milieu, 8e ayant de chaque côté une
tache circulaire noire englobant un point blanc,, les suivants avec un point
noir au milieu et un de chaque côté. — L. 1*5 mm.

Paraguay (Fiebrig).

3. S. albocincta n. sp.

Ç. Jaune roux, mat. Yeux séparés par un minime espace. Scape roux,
les premiers articles du flagellum jaunâtres, les autres bruns, articles an-
tennaires 10—14 filiformes, ensemble un peu plus longs que 2—9 réunis,
chacun deux fois aussi long que le 9e, avec un verticille basal; articles 8—9
subcylindriques, un peu amincis à leur extrémité distale, au moins deux
fois aussi longs que gros. Balanciers blancs. Ailes hyalines, sans pubescence,
lobées presque à angle droit, sans tache, nervation comme chez S. bispinosa,
sauf que la transversale et la partie distale du radius sont obliques. Pattes
pâles, genoux brun pâle, fémurs inermes, tarses et crochets conformés comme
chez S. S ancti- Bernardini, sauf que le 5e article tarsal est inerme. Abdomen
noir sur le dessus, bord postérieur des tergites blanc. — L. 1*5 mm.

Paraguay.

310

J. J. IQEFFER

4. S. americana n. sp.

Ç. Jaune roux, glabre, brillant. Yeux séparés par une fine ligne. Bouche
aussi longue que la hauteur de la tête. Articles 2—4 des palpes presque
égaux. Antennes brunes, articles 1—9 brunâtres, à articulations pâles, 3—9
subcylindriques, guère plus longs que gros, 10—14 ensemble un peu plus
longs que 2 — 9 réunis, filiformes. Thorax sans spinűié en avant. Balanciers
pâles, massue brune. Ailes hyalines, non pubescentes, extrémité distale
du cubitus, du radius et la transversale épaissies et formant 3 petites
taches noires, Ie cellule radiale guère plus longue que large, quadrangulaire,
partie distale du radius aussi longue que la proximale, presque perpendi¬
culaire, cubitus dépassant notablement le milieu de l’aile, à peine plus
proche de la pointe alaire que le rameau de la posticafe, transversale per¬
pendiculaire, pétiole de la discoidale aussi longue que le rameau postérieur
de la posti cale, bifurcation de la posticale à peine proximale de celle de la
discoidale. Pattes d’un jaune pâle, grêles, hanches rousses, fémur postérreur
brunâtre, avec un anneau jaune près de l’extrémité distale qui est noire,
tibia postérieur à extrémité distale noire, tarse postérieur faiblement bruni;
fémurs inermes, tarses et crochets comme chez S. S ancti- Bernardini.
Abdomen brun noir. — L. 1 mm.

Paraguay : Asuncion (Vezényi).

5. S. bispinosa n. sp. (Fig. 12.)

Ç. Noir brillant, glabre. Bouche, front et palpes roux. Yeux arqués,
non amincis au vertex où ils sont largement confluents. Tête vue de devant
à peine plus haute que large. Bouche aussi longue que la hauteur de la
tête. Antennes brunes, scape roux, articles 2—9 d’un brun jaunâtre, 2e

distinctement plus long que le 3e, 3—9
subcylindriques, deux fois aussi longs que
gros, 10—14 ensemble un peu plus longs que
2—9 réunis, filiformes, chacun un peu plus
long que 8 et 9 réunis, avec un verticille
basal. Thorax un peu plus haut que long,
tronqué en avant, sans spinűié. Balanciers
blanchâtres, massue brune. Ailes hyalines,
sans tache et non pubescentes, faiblement
lobées, jaune brunâtre, cubitus non dépassé, atteignant au moins le
tiers distal de l’aile, partie distale du radius presque perpendiculaire à
la costale, Ie cellule radiale un peu plus longue que large, quadrangulaire,
très petite, transversale perpendiculaire, tige de la discoïdale égale au

Fig. 12. Stilobezzia bispinosa
n. sp.j articles 2 — 5 du tarse
postérieur de la femelle.

811

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

rameau inférieur de la posti cale, bifurcation de la posticale à peine
proximale de celle de la discoidale, rameau inférieur peu oblique. Pattes
rousses, grêles, fémurs inermes, métatarse de toutes les pattes long, 2e
article aussi long que les 8 suivants réunis, 8e pas plus long que gros, un peu
tronqué obliquement, 4e transversal, bilobé, les deux lobes prolongés sous
la partie ventrale du 5e, celui-ci plus long que 8 et 4 réunis, sa partie ventrale
faiblement échancrée après le milieu, armée d’une paire de bâtonnets noirs
avant son milieu, crochets inégaux, le grand atteignant au moins les deux
tiers de l’article, trois fois aussi long que le petit. Abdomen aussi large que
le thorax, sa base roux marron. — L. 1*8 mm.

Paraguay.

6. S. coracina n. sp.

cJ. Noir, bridant, glabre. Yeux confluents au vertex. Scape testacé,
articles suivants clairs, les trois derniers bruns, 8—7 en ellipse, 8—10 plus
minces, presque cylindriques, un peu plus gros à leur bout proximal, le 8e
deux fois aussi long que gros, 9e à 11e trois fois aussi longs que gros, les trois
derniers longs, le 12e un peu plus long que 9—11 réunis, filiforme, avec un
verticille basal, 13e et 14e semblables au 12e, panache fauve, excrémité
blanchâtre. Balanciers brun noir. Ailes hyalines, sans tache et sans pubes¬
cence, nervation comme chez S. bispinosa. Pattes brunes, inermes, le 1/5
distal des fémurs jaunâtres, les 4 tibias postérieurs jaunâtres, tous les tarses
blanchâtres, conformés comme chez S. bis'pinosa, sauf que le 5e article est
inerme et que les crochets sont égaux et petits. — L. 1*5 mm.

Paraguay: San Bernardino.

7. S. subsessilis n. sp.

?. Roux, mat. Tête vue de devant au moins aussi haute que lârge.
Yeux séparés par un espace triangulaire très étroit. Vertex à 5 ou 6 longues
soies noires. Bouche presque aussi longue que la hauteur de la tête. Palpes
d’un brun noir, 2e article le plus long. Antennes blanchâtres, fines et longues,
scape jaune roux, 5 derniers articles d’un brun noir, 2e article plus long
que le 3e, 3—9 subcylindriques, au moins 3 fois aussi longs que gros, faible¬
ment grossis à leur extrémité distale, 10—14 filiformes, ensemble un peu
plus longs que 2—9 réunis, chacun aussi long que 7—9 réunis. Thorax très
convexe, plus haut que long, dorsalement avec des soies noires, longues
et éparses; épaules blanchâtres, pleures un peu pruineuses de gris. Balan¬
ciers blanchâtres, à massue brune. Ailes subhyalines, non pubescentes,
à lobe basal arrondi, cubitus atteignant presque le % distal de l’aile, pa¬
rallèle à la costale à laquelle il aboutit subitement, 3—4 fois aussi long

312

J. J. KIEFFER

que le radius, qui lui est confluent dans tout son parcours, sans former
une Ie cellule radiale, partie distale du radius et transversale obliques
tige de discoidale très courte, pas plus longue que la transversale, le rameau
inférieur diverge graduellement et faiblement avec le supérieur, celui-ci
continue la direction de la tige, bifurcation de la posticale à peine distale
de celle de la discoidale. Pattes d'un jaunâtre très grêles, genoux postérieurs,
extrémité du tibia postérieur, articulations et 5e article de tous les tarses
noirâtres, fémur antérieur avec 4 spinules noires, tarses et crochets comme
chez S , bispinosa , sauf que le 5e article de tous les tarses porte deux paires
de bâtonnets noirs. Abdomen déprimé, guère plus long que le reste du
corps, brunâtre dorsalement, bord postérieur des tergites blanchâtre. —
L. 1*5 mm.

Paraguay (Fiebrig).

5. Genre Monohelea Kieffer.

Ce genre offre les caractères de Stilobezzia , mais le pétiole de la dis¬
coidale est très court, le 4e article tarsal est long et cylindrique (<JÇ), les
crochets des 4 tarses antérieurs, chez la $, sont simples, égaux, atteignant
les deux tiers de l’article, le tarse postérieur n’a qu’un seul crochet1 plus
long que l’article. Type: M. hieroglyphica. Les 4 espèces se répartissent
de la façon suivante :

1. Ailes sans tache ; corps brun, pattes jaunes, tibias à longs poils.

M. sequax (Will.).

— Ailes à tache ou bandes brunes . 2.

2. Extrémité distale des ailes pubescente ; corps jaunâtre.

M. maculipennis (Coq.)

— Aies sans pubescence . . . . 3.

S. Corps noir, moitié antérieure de l’abdomen jaunâtre. . . . M. nebulosa (Coq,.).

— Corps jaune roux . 1. M. hieroglyphica n. sp.

1. M. hieroglyphica n. sp. (Fig. 13.)

($Ç. Jaune roux. Yeux de la $ très arqués, minces, séparés par une
ligne. Antennes du mâle jaunâtres, articles 3—11 pas ou à peine plus longs
que gros, 12 — 14 longs, diminuant graduellement en longueur, renflés à lem
base, qui est munie d’un long verticille, le 12e plus de trois fois aussi long
que le 11e, le 14e avec un long stylet, panache jaune. Antennes de la $ pâles,
les cinq derniers articles d’un brun noir, ensemble à peine plus longs que

1 Au microscope on aperçoit un second crochet d’un tiers plus court, soudé entière¬
ment au grand et visible seulement par transparence.

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

818

2 — 9 réunis, chacun subcylindrique, faiblement renflé à la base, qui est
munie d’un verticille, le 10e de moitié plus long que le 9e, égal au 11e, 12— 14
graduellement plus longs, 14e dépourvu de stylet; 3—9 graduellement
amincis dans leur moitié distale, et augmentant graduellement en longueur,
2—3 fois aussi longs que gros, soies sensorielles plus courtes que les verti-
cilles. Thorax subglobuleux. Mesonotum mat, avec de nombreux petits
points bruns. Balanciers blanchâtres, massue à point noir. Ailes blanches,
avec une bande transversale brune à reflet ferrugineux, qui va du bord

Fig. 13. Monohelea hieroglyphica n. sp., a, articles antennaires 2 et 3 et 10 — 14 du mâle;
b, articles antennaires 2 — 8 de la femelle; c, articles antennaires 9 — 14 de la femelle;
d, articles 2 — 5 du tarse intermédiaire de la femelle; e, tarse postérieur de la femelle.

antérieur à travers la Ie cellule radiale et la cellule posticale, en se prolongeant
un peu proximalement entre la discoidale. et la posticale; on voit en outre
plusieurs taches fines ou lignes sinueuses, hiéroglyphiques, de même couleur
que la bande, ce sont: une transversale reliant l’embouchure du cubitus
au rameau antérieur de la discoidale ; une transversale en forme d’omega
entre le rameau antérieur de la discoidale et le rameau antérieur de la posti¬
cale, sans atteindre ce dernier ; deux petits points transversaux entre le
pétiole du radius et celui de la discoidale, proximalement à la nervure

814

J. J. KIEFFER

transversale ; deux points entre le pétiole de la posticale et le bord inférieur
de l’aile ; un point entre le pétiole de la posticale et celui de la discoidale ;
base alaire à peine lobée ; quart distal de l’aile pubescent ; cubitus non
dépassé par la costale, atteignant le quart distal, 2e cellule radiale, presque
deux fois aussi longue que la Ie, celle-ci qua dr angulaire, deux fois aussi
longue que large ; base du cubitus oblique, plus courte que la transversale,
celle-ci presque perpendiculaire, tige de la discoidale très courte, moins
longue que la transversale, bifurcation de la posticale à peine distale de la
transversale. Pattes jaune pâle, grêles, sans longs poils, sauf au tibia posté¬
rieur, dont les poils sont deux fois aussi longs que sa grosseur, un anneau
étroit au-dessus du milieu des fémurs et au-dessous du milieu des tibias,
tiers basal du fémur postérieur, extrémité distale de tous les tibias et arti¬
culations du tarse postérieur, brun noir; fémurs inermes, crochets des
quatre tarses antérieurs égaux, simples, grands, atteignant les 2/3 de la
longueur de l’article, celui-ci fortement découpé en arc ventralement, sauf
aux deux bouts, aux pattes intermédiaires le métatarse est plus long que
les articles 2—4 réunis, le 8e beaucoup plus court que le 2e mais plus long
que le 4e, celui-ci subcylindrique, non bilobé mais à peine obliquement
tronqué et de moitié plus long que gros, le 5e aussi long que le 2e ; aux pattes
postérieures, le métatarse égale presque les 8 articles suivants réunis, armé
d’une forte spinűié noire à sa base, et d’une paire de spinules près de l’extré¬
mité distale, comme aussi les 8 articles suivants, ceux-ci graduellement
raccourcis, le 4e un peu plus long que le 5e, ayant sa plus grande épaisseur
au milieu, 5e cylindrique, 8—4 fois aussi long que gros, crochet unique *
presque droit, de deux tiers plus long que l’article ; chez le mâle les crochets
tarsauxsont égaux et petits, le 4e article cylindrique comme le ôe et au moins
aussi long que le 5e aux pattes postérieures, plus court aux 4 antérieures.
Abdomen plus pâle que le thorax. — L. 1 mm.

Paraguay (Fiebrig).

6. Genre Sphæromias Stephens.

Les onze espèces suivantes reviennent à l’Amérique:

<$

1 . Article 5e des tarses avec des rangées de bâtonnets noirs . . 2. .

— Article 5e des tarses inerme . . . 4.

2. Crochets du tarse postérieur simples, égaux, grands . 8.

— Crochets du tarse postérieur bifides, une dent beaucoup plus longue que

Pautre ; abdomen àreflet argenté . . 1. S. argentatus (H. Loew).

8. Noir, brillant, balanciers et, en partie, les pattes jaunes. . S. Caudellii (Coq.).

— Roux jaune, mesonotum mat, balanciers et abdomen blancs.

2. S. albidiventris ns. p. ;

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

315

4. Crochets tarsaux petits et simples . 5.

— Crochets tarsaux grands . . . 7.

5. Corps noir, brillent . 6

— Corps jaune. S. gilva (Coq.).

6. Pattes d’un roux brun sombre. S. longicornis (Will.).

— Pattes jaunes, en partie noires. 8. trivialis (H. Loew).

7. Crochets tarsaux égaux, assez grands ; abdomen jaune, les 2 premiers segments

brun noir comme le thorax. S. magna (Coq.).

— Crochets tarsaux inégaux, l’un très long, l’autre très court . 8

8. Yeux confluents, corps noir S. stigmatis (Coq.).

— Yeux largement séparés, corps brun noir. S. polita (Coq.).

3

1. Thorax cendré, pruine ux ; ailes très longues, dépassant de beaucoup l’abdomen.

S. magnipennis (Johanns.).
— Thorax noir; ailes moins longues. S. flavescens (Johanns.).

1. S. argentata H. Loew.

9. NoY, luisant. Tête roux jaune. Yeux confluents, glabres comme
d'ordinaire, non amincis au vertex. Bouche aussi longue que les 2/3 de la
hauteur de la tête. Article 2e des palpes le plus long, 8e plus court que le 4e,
qui est obtus et roux comme les précédents. Antennes rousses, articles
10—14 brun noir, subégaux, graduellement amincis, ensemble presque
deux fois aussi longs que les articles 2—9 réunis, le 10e égalant les 4 précédents
réunis, chacun avec un verticille basal, le 2e au moins de moitié plus long
que le 3e, 3—9 en ellipse ou fuseau, augmentant graduellement et faiblement
en longueur, le 3e un peu plus long que gros, le 9e au moins deux fois aussi
long que gros. Pro pleures et prosternum roux, comme une tache sur les
épaules. Mesonotum convexe, brillant, subglabre, finement chagriné. Balan¬
ciers sombres, à tige rousse. Ailes hyalines, lobe presque rectangulaire,
cubitus brun, comme, le radius et la transversale, un peu plus de deux
fois aussi long que le radius, arqué, non dépassé par la costale et plus proche
de la pointe alaire que le rameau inférieur de la discoidale, sa base très
oblique, plus longue que la transversale, celle-ci perpendiculaire, Ie cellule
radiale deux fois aussi longue que large, bifurcation de la discoidale un peu
proximale de la transversale, celle de la posti cale sous la transversale, rameau
inférieur presque perpendiculaire. Pattes rousses, tarses blanc sàie, les 4
hanches postérieures noires, comme les deux derniers articles de tous les
tarses; parfois fémur postérieur sauf le quart distal et moitié proximale
du tibia postérieur brun ou brun noir; fémurs inermes, non grossis, patte
postérieure plus longue, à fémur faiblement grossi au quart distal, à peine
plus long que le tibia, celui-ci un peu plus long que le tarse, métatarse égalant

316

J. J. KIEFFER

les 4 articles suivants réunis, 3e article un peu plus court que le 5e, 4e de
moitié plus long que gros, tronqué obliquement au bout, 5e article de tous
les tarses deux fois aussi long que le 4e, avec 5 ou 6 paires de bâtonnets noirs,
crochets égaux, égalant les 2/3 ou les 3/4 de l’article, avec une dent basale
qui atteint le tiers de sa longueur. Abdomen brillant, avec une pruinosité
argentée. — L. 3 mm.

Etats-Unis: West ville, Princetown, N. Y.; Philadelphia.

2. S. albidiventris n. sp.

Ç. Eoux jaune. Tête transversale vue de devant. Yeux séparés par un
espace égalant leur demi- largeur terminale. Bouche de moitié aussi haute
que la tête. Article 1er des palpes court, 2—4 subégaux. Antennes à poils
blanchâtres ou jaunâtres, articles 10—14 bruns, filiformes, à verticille basal,
chacun 3 fois aussi long que le 9e, ensemble nettement plus longs que 2—9
réunis, 3—9 ellipsoïdaux, un peu plus longs que gros. Thorax plus haut
que long. Mesonotum convexe, mat, brièvement pubescent, avec une minime
spinűié en avant. Balanciers blancs. Ailes hyalines, nervures antérieures
jaunes, cubitus atteignant le dernier quart, non dépassé par la costale,
27g fois aussi long que le radius, Ie cellule radiale étroite, 3 fois aussi longue
que large, base du cubitus oblique, transversale perpendiculaire, bifurcation
de la discoidale à peine proximale de la transversale, celle de la posticale
distale de la transversale, base alaire faiblement lobée. Pattes jaune pâle,
coxa et fémur des 4 pattes postérieures bruns, fémurs inermes, non grossis,
sauf les pattes postérieures, tarse postérieur à peine plus long que le tibia,
3e article de tous les tarses pas ou à peine plus long que gros, 4e un peu
transversal, cordiforme, 5e égalant le 3e et le 4e réunis, armé de 1—3 paires
de bâtonnets bruns, crochets égaux, simples, égalant les 2/3 de la longueur
de Particle. Abdomen blanc jaunâtre, déprimé, moins large que le thorax. —
L. 3 mm.

Colombie : Barar. quilla (Újhelyi).

7. Genre Clinohelea Kieffer.

Article 5e du tarse antérieur renflé (<J$), 4e article tarsal divisé en
2 lobes pointus et terminés chacun par un ou plusieurs bâtonnets noirs (<JÇ),
crochets tarsaux (Ç) grands et inégaux; les autres caractères comme chez
Sphaeromias. Type : C. unimaculata Macq. = variegata Winn., auquel il
faut ajouter encore: bif asciata Kieff., longipalpis Kieff., pachydactylus
Kieff., sejuncta Kieff. et tenuissima Kieff. Les trois espèces suivantes
reviennent à l’Amérique :

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

817

1 . Tête noire . . 2

— Tête d’un roux jaune. 2. C. rubriceps n. sp.

2. Pattes jaunes, fémur postérieur à anneau distal noir, articles tarsaux 4 et

5 noirâtres. 1. C. bimaculata (H. Loew).

— Pattes noires, extrémité des hanches, moitié basale des fémurs et trois pre¬
miers articles tarsaux sauf l’extrémité, jaunes. 8. C. dimidiata (Adams).

1. C. bimaculata H. Loew. (Fig. 14)

Ç. Noir, brillant. Tête vue de devant un peu transversale. Bouche
presque aussi haute que la tête, d’un roux jaune. Yeux glabres, à peine
amincis au vertex, où ils sont distants de plus de leur largeur terminale.
Palpes roux, 2e article le plus long, 3e plus court que le 4e, celui-ci obtus.
Antennes d’un brun noir, scape et base du 2e article roux jaune, 2e article
cylindrique, bien plus long que le 3e, 3—9 subcylin¬
driques, plus de deux fois aussi longs que gros, faib¬
lement amincis aux deux bouts, avec un verticille
basal, 10e deux fois aussi long que le 9e, 10— 14 ensemble
un peu plus longs que 2—9 réunis, subégaux, filiformes,
à verticille basal. Mesonotum convexe, glabre, lisse,
avec une minime spinűié au milieu du bord antérieur.

Balanciers blanchâtres. Ailes subhyalines, graduellement
amincies à la base, avec deux taches enfumées, l’une
circulaire située avant l’embouchure du cubitus et
n’atteignant pas la discoidale, l’autre plus grande,
occupant la transversale, la Ie cellule radiale et la
base de la cellule cubitale, nervures brun noir, cubitus
assez, rapproché de la pointe alaire mais à peine plus
que le rameau supérieur de la discoidale, 21/2 fois
aussi long que le radius, pas distinctement dépassé
par la costale et presque confluente avec elle avant son extrémité,
base du cubitus très oblique, plus longue que la transversale, celle-ci
peu oblique, Ie cellule radiale un peu plus de deux fois aussi longue
que large, bifurcation de la discoidale un peu proximale de la trans¬
versale, celle de la posticale entre la transversale et la bifurcation de la
discoidale, rameau inférieur oblique. Pattes d’un roux jaune, tarses blan¬
châtres, deux derniers articles du tarse antérieur noirs, fémurs inermes,
non épaissis, pattes postérieures à peine plus longues que les 4 antérieures ;
tarse antérieur égalant le tibia, métatarse égalant presque les 4 articles
suivants réunis, 2e article plus long que le 3e et le 4e réunis, 3e un peu trans
versai, 4e très transversal, avec 2 lobes prolongés en avant ventralement

Fig. 14. Clinohelea
bimaculata H. Loew,
les 3 derniers articles
du tarse postérieur.

318

J. J. KI EFFER

5e article épaissi, brillant, glabre, presque aussi long que les 3 précédents
réunis, crochets égaux, de moitié aussi longs que l'article ; aux 4 tarses
postérieurs, le 3e article est au moins deux fois aussi long que gros, 4e trans¬
versal, bilobé, chaque lobe noir, prolongé non ventralement mais dor salement
sur le 5e article et armé à l’extrémité d’un bâtonnet et d’une grosse soie
noirs et dirigés en avant ; 5e article non épaissi, inerme, à peine plus long
que le 3e, crochets inégaux, l’un plus long que l’article, l’autre dépassant
un peu la moitié du grand. Abdomen brun noir, comprimé, rétréci en pétiole
antérieurement. — L. 3 mm.

New- York: West ville.

2. G. rubriceps n. sp.

Ç. Semblable au précédent et n’en différant que par les caractères
suivants : Tête roux jaune. Yeux séparés seulement par un espace égalant
leur largeur terminale. Article 2e des antennes au moins de moitié plus
long que le 3e, 3—9 environ 4 fois aussi longs que gros, faiblement grossis
à leur bout distal, 10—14 ensemble à peine plus longs que 2—9, chacun
deux fois aussi long que le 9e. Cubitus éloigné de la costale avant son extré¬
mité, la tache proximale couvre seulement la Ie cellule radiale, tache distale
aussi plus petite. — L. 3*5 mm.

Paraguay (Fiebrig).

8. Genre Palpomyia Megerle.

Les espèces suivantes reviennent à l’Amérique :

1. Ailes arvec 2 taches brunes, 5e article tarsal ut fémur antérieur inermes, 4 fémurs

postérieurs avec des spinules, crochets tarsaux égaux au tarse antérieur,
très inégaux aux 4 tarses postérieurs. P. nubifera (Coq.).

— Ailes sans tache . . 2

2. Article 5e des tarses inerme . 3

— Article 5e des tarses armé de rangées de spinules ou de bâtonnets noirs, thorax

noir ou brun noir, sauf parfois le scutellum . . . 8

3. Tête et thorax roux jaune, les 4 fémurs postérieurs inermes, crochets médiocres,

simples. 1. P. rufa (H. Loew).

— Au moins le thorax noir ou brun noir . 4

4. Crochets grands, ceux des 4 tarses antérieurs égaux, les autres très inégaux,

4 fémurs antérieurs inermes. P. Curriei (Coq.).

— Crochets petits, égaux, pas de moitié aussi longs que l’article . 5

5. Les 4 fémurs postérieurs inermes . . . . 3

— Fémur intermédiaire inerme, fémur post ériem armé de spinules, thorax

avec une minime spinűié au bord antérieur. 4. P. mierochela n. sp.

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE. 319

6. Thorax avec une spinűié au hord antérieur, balanciers brun noir, 3e article

du tarse postérieur pas plus long que le 4e. 6. P. Columbiám n . sp.

— Thorax sans spinűié, balanciers d’un blanc pur, 3e article du tarse postérieur

2 fois aussi long que le 4e . . . . . . 7

7. Métatarse postérieur distinctement plus court que les 4 articles suivants

réunis; pattes d’un jaune brunâtre, hanches noires, fémur postérieur et 5e
article tarsal bruns. 7. P. callangana n. sp:

— Métatarse postérieur un peu plus long que les 4 articles suivants réunis ; pattes
d’un jaune roux, les 4 hanches postérieures brun noir, moitié distale du fémur
postérieur et le tibia postérieur bruns, tarses blanc brunâtre.

8. P. boliviensis n. sp.

8. Crochets tarsaux égaux, très longs, subdroits, avec deux crochets courts
situés à leur base, tous les fémurs s pinuleux, mesonotum mat, cubitus atteig¬

nant les 5 /e de l’aile, yeux confluents . P. Schwarzii (Coq.).

— Crochets tarsaux simples. . . . . . . . 9

9. Crochets de tous les tarses médiocres, n’atteignant que la moitié de l’article,
tous les fémurs spinuleux, l’antérieur plus gros, tête et thorax noirs.

3. P. crassicrus n. sp.

-- Crochets de; tous les tarses grands . .... — . . . . . . . . 10

— Crochets du tarse postérieur grands, atteignant les 2/3 du 5e article, ceux des

4 tarses antérieurs médiocres, n’atteignant que la moitié de l’article, tête
rousse, yeux séparés . . . . 13

10. Tous les fémurs spinuleux . 11

— Fémur antérieur avec 1 spinűié, les autres inermes, tête brun roux, mesono¬
tum rugueux. P. scabra (Coq.).

11. Mesonotum noir, non pruineux, un peu rugueux, yeux largement séparés,

cubitus atteignant les 7/8 de l’aile, fémur antérieur assez grossi, les 4 posté¬
rieurs très grossis distalement. P. subaspera (Coq.).

— Mesonotum pruineux de gris, avec des taches sombres. . . . . 12

12. Pattes jaunes en majeure partie ; mesonotum pruineux de gris, avec ulie
rangée transversale de 4 taches brunes et une tache brune, de chaque côté;
cubitus atteignant les 5/6 de l’aile, fémurs grêles, l’antérieur un peu grossi.

P. Slossonae (Coq.).

— Pattes noires en majeure partie ; mesonotum pruineux de blanc, avec dps

points épars bruns et une bande médiane double brune ; yeux confluents ;
scutellum roux, fémur antérieur courbé . P. longipennis (H. Loew) .

13. Tous les fémurs spinuleuxet grêles, épaules rousses. .... 2. P. tenuicrus n. sp.

— Fémur intermédiaire inerme, fémur postérieur un peu grossi, épaules noires.

5. P. inermicollis n sp

1. P. rufa H. Loew.

Ç. Jaune roux, brillant. Yeux glabres, arqués, amincis au vertex, où

ils sont séparés par un espace triangulaire. Article 2e des palpes le plus

long, 3e plus court que le 4e, celui-ci obtus. Antennes brunes, scape et quelques

320

J. J. KIEFFER

articles suivants roux, 2e article en massue, un peu plus long que le 3e, 3—9
d’abord ellipsoïdaux et un peu plus longs que gros, puis au moins deux
fois aussi longs que gros, 10— 14 filiformes, subégaux, sans verticille, ensemble
de moitié plus longs que 2—9 réunis, chacun trois fois aussi longs que le 9e.
Mesonotum glabre, lisse. Balanciers blancs, extrémité de la massue assombrie.
Ailes hyalines, cubitus non dépassé par la costale, atteignant le dernier
quart de l’aile, un peu plus proche de la pointe alaire que le rameau supérieur
de la posti cale, deux fois aussi long que le radius, Ie cellule radiale 21/2 — 3 fois
aussi longue que large, base du cubitus oblique, plus longue que la trans¬
versale, celle-ci sub perpendiculaire, bifurcation de la discoidale un peu
proximale de la transversale, celle de la posti cale sous la transversale, base
alaire graduellement amincie. Quart distal du fémur postérieur et 5e article
tarsal bruns, fémur antérieur un peu plus gros que le fémur postérieur,
graduellement aminci aux deux bouts, armé de 15 spinules noires, un peu
plus long que le tibia, les 4 fémurs postérieurs inermes, les 2 pattes posté¬
rieures les plus longues, lem tibia à soies . dorsales éparses, tarse à peine
plus long que le tibia, 3e article pas plus long que gros, 4e transversal, tronqué
obliquement , 5e article de tous les tarses inerme, aussi long que les articles
3 et 4 réunis, mince, un peu arqué, crochets médiocres, atteignant à peine
la moitié de l’article, égaux et simples. Abdomen brun dorsalement, déprimé,
un peu aminci en avant. — L. 3 mm.

Etats-Unis : Philadelphia (4 Ç).

2. P. tenuierns n. sp.

$. Noir, luisant, glabre. Tête jaune roux. Yeux séparés de leur demi-
largeur terminale. Antennes brunes, peu longues, scape roux jaune, 2e article
pâle, un peu plus long et plus gros que le 3e, 3—9 ellipsoïdaux, pas deux
fois aussi longs que gros, 10—14 ensemble aussi longs que 2—9 réunis,
chacun deux fois aussi long que le 9e, avec un verticille basal. Thorax plus
haut que long, très convexe, sans spinűié en avant, épaules rousses. Scutellum
avec des soies. Balanciers brun noir. Ailes hyalines, nervures jaunâtres,
cubitus non dépassé, atteignant' au moins le dernier cinquième, au moins
deux fois aussi long que le radius, bien plus proche de la pointe alaire que
le rameau inférieur de la discoidale, sa base oblique, transversale perpen¬
diculaire,' Ie cellule radiale 3 fois aussi longue que large, bifurcation de la
discoidale à peine proximale de la transversale, celle de la posti cale à peine
distale de la transversale. Pattes jaune roux, grêles, le fémur antérieur aussi
mince que l’intermédiaire, hanches, tiers distal du fémur postérieur, bout-
distal des tibias, les trois derniers articles du tarse postérieur et les articu¬
lations des 4 tarses antérieurs d’un brun noir; fémur antérieur avec 9 ou

CHIRONOMIDES d’ AMERIQUE.

821

10 spinules noires, les 4 fémurs postérieurs avec 4 ou 5 spinules dans leur
tiers distal, poils dorsaux du tibia postérieur un peu plus longs que sa grosseur,
tarse postérieur un peu plus long que le tibia, 2e article guère plus long que
le 5e, 8e à peine plus long que gros, 4e presque transversal, cordiforme, 5e
plus mince, égalant le 8e et le 4e réunis, un peu arqué, armé de plusieurs
paires de bâtonnets noirs, crochets grands, égalant les 2/3 de l’article, simples
et égaux; au tarse antérieur le 2e article est plus court que le 5e, seulement
deux fois aussi long que gros, 8—5 comme au tarse postérieur, mais le 5e
n’a que 1 ou 2 paires de bâtonnets et les crochets n’atteignent que la moitié
de l’article ; tarse intermédiaire comme l’antérieur, sauf que le 2e article
est un peu plus long que le 5e, celui-ci avec plusieurs paires de bâtonnets ;
patte postérieur plus longue que les autres. Abdomen déprimé. — L. 8 m.

Paraguay : San Lorenzo (Vezbnyi), 2 Ç.

8. P. crassicrus n. sp.

Ç. Noir, brillant. Yeux amincis au vertex, où ils .se touchent en un
point. Face et bouche d’un roux jaune. Antennes brun noir, peu longues,
scape roux, articles 8—9 ellipsoïdaux, pas deux fois aussi longs que gros,
10—14 ensemble distinctement plus longs que 2—9 réunis, filiformes,
à verticille basal, chacun 2—8 fois aussi long que le 9e. Thorax plus haut
que long, avec une spinűié distincte au milieu du bord antérieur. Mesonotum
faiblement convexe et faiblement pubescent. Balanciers blancs. Ailes hyalines,
nervation de P. tenuicrus. Pattes d’un jaune pâle, hanche postérieure, tous
les genoux, tiers distal du fémur postérieur, tiers proximal du tibia postérieur
et trois derniers articles de tous les tarses d’un brun noir; fémur antérieur
un peu grossi, distinctement plus gros que le fémur postérieur, qui est lui-
même plus gros que l’intermédiaire, le fémur antérieur a 12—14 spinules,
les 4 postérieurs ont chacun 1 spinűié au quart distal, tibia antérieur non
arqué, tarses comme chez P. tenuicrus, sauf que les crochets sont tous
médiocres, atteignant la moitié du 5e article. Abdomen brun noir, brillant,
long, plus mince que le thorax. — L. 2*6 mm.

I Paraguay (Fiebrig).

4. P. microchela n. sp.

fj? $. Brun noir. Yeux séparés au vertex par un espace triangulaire,
Bouche et palpes jaune roux. Article 2e des palpes le plus long, 4e égal au 8e.
obtus au bout distal. Scape roux jaune, articles 8—9 distinctement plus
longs que gros, ovoïdaux coniques, 10—14 filiformes, ensemble presque
deux fois aussi longs que 2—9 réunis, chacun presque 4 fois aussi long que

21

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

822

J. J. KIEFFEB

le 9e. Thorax plus haut que long, convexe, glabre, brillant, avec une spinűié
au bord antérieur et quelques soies sur les bords latéraux du mesonotum
et sur le scutellum. Balanciers blanc pur. Ailes hyalines, graduellement
amincies à la base, nervures pâles, cubitus non dépassé, atteignant au moins
le dernier quart, un peu plus de deux fois aussi long que le radius, Ie cellule
radiale 2—8 fois aussi longue que large, bifurcation de la discoidale un peu
proximale de la transversale, celle-ci presque perpendiculaire, bifurcation
de la posticale sous la transversale. Pattes d’un roux jaune, tarses blan¬
châtres ; fémur antérieur distinctement plus gros que les 4 postérieurs, avec
11 ou 12 spinules d’inégale longueur, fémur intermédiaire inerme, fémur
postérieur avec 1 spinűié au quart distal, à peine plus gros que l’intermédiaire,
tarse postérieur un peu plus long que le tibia, 2e article de tous les tarses
plus long que le 8e et le 4e réunis, 8e guère plus long que gros, au tarse antérieur
aussi gros que long, 4e transversal, tronqué obliquement, et offrant ventra-
lement deux lobes prolongés en avant, 5e un peu arqué, inerme, au moins
aussi long que le 8e et le 4e réunis, crochets petits, simples, n’atteignant
pas la moitié du 5e article. Abdomen roux jaune, long, plus mince que le
thorax, segments 4 et 5 brun noir, plus larges que les autres et un peu trans¬
versaux. — L. 2*8 mm.

Colombie : Sierra San Lorenzo (Újhelyi).

5. P. inermicollis n. sp.

$. Noir, brillant. Tête roux brun. Yeux séparés par un espace triangu¬
laire. Palpes roux brun, article 2e le plus long, 8e et 4e subégaux. Antennes
roux brunâtre, scape roux jaune, articles 10—14 bruns, ensemble aussi
longs que 2—9 réunis, chacun deux fois aussi long que le 9e, faiblement
renflé à la base et à verticille guère plus long que les autres poils, 2e article
long et subcylindrique, 8—9 coniques, au moins deux fois aussi longs que
gros. Thorax glabre, plus haut que long, sans spinűié. Côtés du mesonotum
et scutellum à soies noires. Balanciers brun noir, tige plus claire. Ailes
presque hyalines, nervures brunes, cubitus non dépassé, atteignant au
moins le dernier quart, 2Y3 fois aussi long que le radius, sa base égale à la
transversale, Ie cellule radiale 2 fois aussi longue que large, bifurcation de
la discoidale proximale de la transversale, celle de la posticale à peine distale
de la transversale, base alaire à lobe arrondi. Pattes d’un jaune testacé,
4 hanches postérieures, moitié distale du fémur intermédiaire, fémur et tibia
postérieurs bruns, tous les tarses blanchâtres; fémur postérieur un peu
plus gros que l’antérieur, Tun et l’autre avec 4 spinules dans la moitié distale,
fémur intermédiaire inerme ; aux 4 tarses antérieurs, le 2e article est à peine
égal aux 8e et 4e réunis, 3e pas plus long que gros, 4e transversal, bilobe

CHIRONOMIDES D ’AMERIQUE.

328

ventralement, 5e mince, égalant à peine le 8e et le 4e réunis, armé de 2 oh
8 paires de bâtonnets noirs; crochets simples, égaux, égalant la moitié de
l’article ; au tarse postérieur, le 2e article est distinctement plus long que
le 3e et le 4e réunis, 3—5 comme aux tarses antérieurs, crochets égalant
les deux tiers de l’article. Abdomen long, plus mince que le thorax. —
L. 2*5 mm.

Paraguay: San Bernardino, 31. VII. (Fiebrig).

6. P. columbiana n. sp. (Fig. 15.)

Ç. Noir. Bouche rousse. Yeux séparés par un espace triangulaire.
Palpes roux. Scape et quelques articles suivants roussâtres, articles 10—14
filiformes, à verticille basal, ensemble distinctement plus longs que 2—9
réunis, chacun presque trois fois aussi long que le 9e, 2e bien plus long que
le 3e, 8—9 cylindriques, au moins deux fois aussi
longs que gros. Thorax plus haut que long, avec une
spinűié au bord antérieur. Mesonotum convexe, glabre,
brillant. Balanciers brun noir. Ailes subhyalines,
graduellement amincis à la base, nervures brunâtres,
nervation comme chez P. microchela. Pattes roux
jaune, les 4 hanches postérieures, fémur postérieur
sauf le cinquième distal et le bout distal du tibia
postérieur bruns ; fémur antérieur armé de 7 ou 8
spinules noires dans sa moitié distale, les 4 fémurs
postérieurs inermes, comme le 5e article de tous les
tarses, fémurs antérieurs et postérieurs d’égale grosseur,
non épaissis, tarse postérieur sans longs poils, à
pubescence à peine perceptible, le 1er article plus long
que les 4 suivants réunis, le 2e plus long que le 5e, 3e
pas plus long que gros, 4e presque transversal, cordiforme, 5e au moins égal
aux 3e et 4e réunis, crochets très petits. Abdomen brun sombre, roux brun
dorsalement au tiers antérieur, mince, rétréci à sa base. — L. 2*2 mm.

Colombie : Sierra San Lorenzo (Újhelyi),

7. P. callangana n. sp. (Fig. 16.)

Ç. Noir, brillant, glabre. Yeux séparés par un espace triangulaire.
Bouche, palpes et scape brun noir, articles 10—14 des antennes filiformes,
ensemble un peu plus longs que 2—9 réunis, chacun à verticille basal, pres¬
que trois fois aussi long que le 9e, 2e bien plus long que le 3e, Biforme, 3— 9
un peu plus longs que gros, faiblement amincis au bout distal. Thorax

Fig. 15. Palpomyia
columbiana n. sp.,
tarse postérieur de la
femelle.

324

J. J. KIEFFER

plus haut que long, convexe, sans spinűié en avant. Balanciers blanc pur.
Ailes hyalines, graduellement amincies proximalement, nervation comme
chez P. microchela. Pattes jaune brunâtre, hanches noires, fémur posté¬
rieur et 5e article de tous les tarses bruns ; fémur antérieur pas distinctement
plus gros que le fémur postérieur, armé de 10 ou 11 spinules noires, les
4 fémurs postérieurs inermes, tarse postérieur à poils aussi longs que sa

grosseur, 1er article plus court que
les 4 suivants réunis, 8e au moins deux
fois aussi long que le 4e, celui-ci
transversal, cordiforme, tronqué obli¬
quement, 5e article et crochets de tous
les tarses comme chez P. columbiana.
— L. 8*5 mm.

Pérou: Callanga.

8. P. boliviensis n. sp. (Fig. 17.)

Ç. Noir. Bouche et palpes roux
brun. Yeux un peu séparés. Antennes
brun noir en entier, articles 10—14
ensemble distinctement plus longs
que 2—9 réunis, chacun presque 3
fois le 9e, filiforme, grossi ala base,
avec verticille, 3 — 9 plus longs que
gros, un peu amincis au bout distal.
Thorax brillant, lisse, plus haut que long, sans spinűié en avant. Balanciers
blanc pur. Ailes subhyalines, graduellement amincies à la base, nervation
comme chez P. microchela , sauf que la Ie cellule radiale est 3—4 fois aussi
longue que large, bifurcation de la posti cale un peu distale de la transver¬
sale. Pattes roux jaune, les 4 hanches postérieures brun noir, moitié distale
du fémur postérieur et le tibia postérieur bruns, tarses blanc brunâtre ; fémur
antérieur' avec 12—13 spinules noires, les 4 postérieures inermes ; méta¬
tarse postérieur à peine plus long que les quatre articles suivants ; quant
au reste, les pattes sont conformées comme chez P. callangana. Abdomen
brun, étroit, tiers antérieur à peine plus étroit. — . L. 3 mm.

Bolivia : Coroi co.

9. Genre Heteromyia Say.

Les cinq espèces suivantes reviennent à l’Amérique :

1. Bégion néarcti que . . . . .2

— Bégion néotropique . . . 4

Fig. 16. Palpomyia Fig. 17. Palpomy,
callangana n. sp., boliviensis n. sf
tarse postérieur de tarse postérieur c
la femelle. la femelle.

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

325

2. Ailes sans tache : noir brillant ; crochets de la Ç petits, égaux et simples.

H. 'plebeja (H. Loew).

— Ailes avec deá taches ou des bandes, crochet du tarse postérieur de la $ très

grand ; corps roux et noir ; mesonotum finement aciculé. . » _ ......... 3

3- Ailes avec unr bande transversale et une tache allongée brunes, celle-ci ren¬
fermant 2 points hyalins . H. Prattii (Coq.).

— Ailes avec 2 taches brunes, dont la distale renferme 1 point hyalin.

H. festiva (H. Loew),

4. Roux jaune ; ailes avec 2 bandes transversales noires . 1. H. rufa n. sp.

— Noir, tête rousse ; ailes avec 3 bandes transversales noires. . . 2. H. nigra h. sp.

1. H. rufa n. sp. (Fig. 18.)

(J. Roux jaune, mat, glabre. Yeux glabrgg, très arqués, amincis au
vertex, où ils sont distants l’un de l’autre de leur largeur terminale. Tête
vue de devant un peu transversale. Palpes noirs, articles 2e et 3e subégaux,
4e le plus long. Bouche n’atteignant pas la moitié de la hauteur de la tête.
Antennes jaunes, les 3 derniers articles longs, noirs, à base jaune et munie
d’un verticille, 2e article plus long et plus gros que le 3e, 3—8 subcylindri¬
ques, deux fois aussi longs que gros, 9e plus long que
le 8e, plus court que le 10e, qui est égal au 11e mais
un peu plus gros, trois fois aussi long que gros, 12e
distinctement plus long que le 11e, 13e deux fois le
11e, égal au 14e, panache jaune pâle, sortant de
toute la surface des articles 2—11 et non pas d’une
rangée transversale. Thorax avec une petite spinűié
au bord antérieur, très convexe, un peu plus haut
que long. Balanciers blancs. Ailes hyalines, à soies
microscopiques et presque ponctiformes , à peine
lobées proxi malement, avec 2 bandes transversales
noires, reliées l’une à l’autre par une bande longi¬
tudinale, la Ie bande transversale traverse la ner¬
vure transversale, la 2e traverse l’embouchure du
cubitus, Ie cellule radiale très étroite, séparée de la 2e par une faible
nervure transversale, cubitus atteignant le quart distal de l’aile, noti
dépassé par la costale, 2% fois aussi long que le radius, bifurcation
de la discoidale sous la transversale, celle de la posticale à peine
distale de la transversale. Deux anneaux sur la iqassue des fémurs et un
anneau proximal sur les 4 tibias postérieurs bruns, tarses blanchâtres;
fémur antérieur démesurément grossi, subellipsoïdal, plus de trois fois
aussi gros que le tibia, armé ventralement de deux rangées de spinules

Fig. 18. Heteromyia rufa
n. sp., articles 2—4
du palpe.

326

J. J. Kl EFFER

noires et nombreuses, son extrême base est amincie; tibia antérieur très
arqué et s’adaptant à la surface ventrale du fémur, aussi long que lui, son
bout distal tronqué obliquement et pointu; les 4 fémurs postérieurs très
minces, subitement renflés en massue au quart distal* lem tibia tronqué
au bouc, comme d’ordinaire, l’intermédiaire plus mince que l’antérieur;
tarse postérieur un peu plus long que le tibia, 1er article égalant les 3 sui¬
vants réunis, le 3e plus de deux fois aussi long que le 4e, celui-ci transversal,
brun, cordiforme, 5e mince, un peu plus long que le 3e, inerme; crochets
courts, simples, égaux; au tarse intermédiaire, le 3e article n’est pas plus
long que gros. Abdomen plus pâle, un peu bruni dorsalement, pince blan¬
châtre, peu poilue, articles terminaux longs, subfiliformes et presque droits. —
L. 3 mm.

Colombie: Baranquilla (Újhelyi), en mars.

2. H. nigra n. sp.

Ç. Noir. Tête rousse. Yeux distants l’un de l’autre de lem largeur ter¬
minale. Scape roux jaune, comme le 2e article, les suivants bruns, à base
blanchâtre, les 5 derniers longs, noir brun, ensemble distinctement plus
longs que 2—9 réunis, 3—9 au moins deux fois aussi longs que gros. Thorax
glabre, mat, avec une spinűié en avant. Aile comme chez H. rufa, sauf
qu’elles ont encore une 3e bande transversale noire, située près de la base
alaire et aboutissant au lobe de l’aile. Pattes conformées comme chez H .
rufa, l’antérieure d’un brun roux sombre, tarse blanc et court, 2e article
seulement deux fois aussi long que gros, 3e pas plus long que gros, 4e cordi¬
forme ou bilobé et transversal, 5e aussi long que le 3e et le 4e réunis, crochets
courts, égaux, simples ; patte intermédiaire brune, genoux et moitié distale
du tibia roux jaune, tarse manque ; patte postérieure colorée comme l’inter¬
médiaire, métatarse blanc, articles suivants brisés. — L. 4 mm.

Paraguay (Fiebrig).

10. Genre Ceratobezzia Kieff.

Mesonotum armé, à son bord antérieur, d’une corne dressée ; 5e article
du tarse antérieur’ fortement épaissi (?) ; 4e article de tous les tarses à 2 longs
lobes ventraux. Pour le reste, sembable à Bezzia. Le type est :

C. fallax n. sp. (Fig. 19.)

$. Noir, luisant, glabre. Yeux séparés l’un de l’un de l’autre du double
de leur largeur terminale. Bouche roux brun. Palpes bruns. Antennes très

CHIKONOMIDES B ’AMERIQUE.

827

grêles, scape roux brun, articles 2 et 8 brisés1, 4—10 blanchâtres, bruns
dans leur quart distal, subcylindriques, à peine grossis à l’endroit du ver¬
ticille, cinq fois aussi longs que gros ; soies sensorielles de longueur- inégale,
l’une, un peu sinueuse, dépasse le milieu de l’article suivant, l’autre est
arquée et n’atteint que le tiers de la grande ; articles 10— 14 subcylindriques
et très longs, chacun presque deux fois aussi long que le 9e, avec un verti¬
cille basal, les autres poils épars et moins longs, 14e sans stylet terminal.
Thorax aussi long que haut. Mesonotum non convexe,
armé, au milieu du bord antérieur, d’une corne ou épine
dressée perpendiculairement, qui est 2—8 fois aussi
longue que grosse àia base. Balanciers brun noir. Ailes
faiblement teintées, un point contre le cubitus avant
son embouchure, une petite tache sur la transversale et
la base du cubitus, moitié distale de la cellule radiale,
et la cellule formée par le radius avec la costale, bruns ;
toutes les nervures grosses et faiblement bordées de
brun ; .surface alaife couverte de soies microscopiques
presque ponctiformes ; radius très petit, à peine deux
fois aussi long que la base du cubitus, celle-ci très
oblique et plus longue que la transversale, qui est presque
perpendiculaire, cubitus au moins 4 fois aussi long que
le radius, atteignant presque le quart distal, non dépassé
par la costale, bifurcation de la discoidale proximale
de la transversale, celle de la posti cale sous celle de
la discoidale. Pattes d’un brun noir, tibia intermédiaire
blanchâtre, sauf les deux extrémités, tous les tarses
blancs, les trois derniers articles assombris, fémurs et
5e article des tarses inermes, 8e article pas plus long que
gros aux 4 tarses antérieurs, au moins deux fois aussi
long que gros aux 2 tarses postérieurs, 4e article de tous les
tarses transversal, bilobé, les deux lobes, prolongés en
avant sous la partie ventrale du 5e article et terminés chacun par 1 ou 2
bâtonnets ou spinules; 5e article du tarse antérieur renflé, surtout au
milieu, aussi long que les articles 3 et 4 réunis, les deux crochets égaux,
égalant presque l’article; aux 4 pattes postérieures, le 5e article tarsal est
mince, égalant le 3e et le 4e réunis, crochets inégaux, l’un égalant l’ar¬
ticle, l’autre d’un tiers plus court. Abdomen mince, long, presque deux
fois aussi long que le reste du corps. — L. 3*5 mm.

Paraguay.

Fig. 19. Ceratobezzîa
fallax n. sp., articles
antennaires 1— 11 de
la femelle.

1 Le flagellum, auquel les 2 premiers articles manquaient, était demeuré accroché
au thorax de l’insecte.

328

J. J. KIEFFER

11. Genre Allobezzia Kieff.

Bifurcation de la discoidale distale de la transversale. Pour le reste,
semblable à Bezzia. Le type est: expolita (Coq.).

1. Discoidale longuement pétiolée ; noir, thorax brillant ; yeux largement séparés ;
pattes brun noir, en partie jaunes, fémur antérieur spinuleux. 5e article iner¬

me, crochets simples, égalant la moitié du 5e article . A. expolita (Coq.).

— Discoidale brièvement petiolée, thorax mat . 2

2. Yeux confluents ($), scutellum noir, crochets tarsaux petits (<J Ç).

1. A. brevicornis n. sp.

— Yeux très séparés ($), scutellum jaune, crochets tarsaux .grands (Ç).

A. inermis (Coq.).

1. A. brevicornis n. sp. (Fig. 20.)

â Ç. Noir ou brun noir. Yeux confluents au vertex ($) ou distants
Funde l’autre de la- demi-largeur terminale (<J). Antennes courtes, scape noir,
panache court et peu dense, ne dépassant pas le milieu dû flagellum, celui-ci
pâle, les articles distaux bruns et allongés ; article 2e de l’antenne du mâle

conformé comme le 3e, mais un peu
plus gros, muni d’un pétiole gradu¬
ellement aminci proximale ment et
aussi long que lui, articles 3— 10 en
ellipsoïde court, pas deux fois aussi
longs que gros, 11—14 cylindriques,
sans verticille, le 11e seulement un
peu plus de deux fois aussi long que
gros, 12—14 graduellement un peu
plus longs, le 12e trois fois aussi long-
que gros, le 14e quatre fois; articles
3—9 de la femelle en ellipsoïde, un
peu plus longs que gros, 10—14 en¬
semble guère plus longs que 2—9
réunis, chacun cylindrique, 2—3 fois
aussi long que gros, 14e sans stylet.
Thorax très convexe, mat, glabre,
plus haut que long, sans spinűié en avant. Tige des balanciers blan¬
châtre. Ailes larges, subhyalines, avec un lobe basal arrondi; cubitus
atteignant presque le quart distal de l’aile, non dépassé par la costale,
deux fois (?) ou un peu moins de deux fois (<J) aussi long que le ra¬
dius, la base oblique, transversale perpendiculaire, bifurcation de la
discoidale un peu distale de la transversale, celle de la posticale sous

Fig. 20. Allobezzia brevicornis n. sp.,
flagellum du mâle.

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

329

la transversale, rameau inférieur très oblique. Pattes jaune brunâtre,
grêles, métatarses blanchâtres, fémur antérieur à 1 spinűié noire (Ç) ou
sans spinűié (<£), 4 fémurs postérieus inermes, tarse postérieur un peu plus
long que le tibia, 8e article deux fois aussi long que gros, 4e article de tous
les tarses presque transversal, tronqué obliquement et cordi forme, 5e mince,
inerme, aussi long que le 8e, crochets petits, simples, égaux. Abdomen
brun roussâtre, déprimé. — L. 1*8 mm, $ 2 mm.

Paraguay: Ban Bernardino (Fiebrig); 1 (J et 1 Ç capturés in copula.

12. Genre Bezzia Kieff.

Les espèces d’Amérique se répartissent comme il suit :

1. Région néarctique . 2

— Région néotropique. . . . 14

2. Fémurs inermes. (Bo us-genre Probezzia Kieff.) . 3

— Fémurs au moins en partie s pinule ux. (Sous-genre Bezzia) . 9

3. Article 5e des tarses à plusieurs paires de spinules, cubitus atteignant presque

la pointe alaire, thorax noir brillant . 4

— Article 5e des tarses inerme . 6

4. Crochets tarsaux petits ; abdomen blanc, balanciers et pattes noires, 3 premiers

articles tarsaux blancs. B. (P.) albiventris (H. Loew).

— Crochets tarsaux grands, égalant les % du 5e article, abdomen jaune, parfois

noir en partie . . . 5

5. Yeux largement séparés, balanciers et ailes blancs, pattes blanchâtres, moitié

distale des fémurs, 5e article tarsal, extrémité du tibia postérieur noirs, abdomen
unicolore. B. (P.) xanthogaster n. nov. (G. elegans Coq. non Winn.)

— Yeux presque confluents, balanciers jaunes, ailes enfumées avant le cubitus,

pattes noires, trochanters et base des fémurs jaunes, 4 premiers articles tarsaux
blanchâtres, tergites 3— 6 noirs . B. (P.) Smithii (Coq.)

6. Moitié antérieure de l’abdomen et pince jaunes, reste de l’abdomen, tête et

thorax noirs et brillants . B. (P.) flavonigra (Coq.)

— Abdomen entièrement noir ou brun jaune, thorax noir ou brun . 7

7. Mesonotum brillant, noir, avec 2 bandes blanches, pruineusbS ; pattes noires,

articles tarsaux jaunes proximalement . B. (P.) bivittata (Coq.)

— Mesonotum mat, sans bandes blanches ; pattes en majeure partie jaunes ou

brun sombre . . 8

8. Mesonotum noir, pruineux, avec 1 bande brune, scutellum jaune ; cubitus
atteignant les 6/7 de l’aile ; balanciers blancs ; pattes jaunes, extrémité du fémur
postérieur, tibias et tarses noirs, crochets grands, égaux, abdomen brun jaune.

B. (P.) glabra (Coq.)

— ' Mesonotum sans bande ; pattes jaunes, crochets petits ; corps brun clair,

pruineux, balanciers brun clair . B. (P.) opaca (H. Loew)

9. Article 5e des tarses avec plusieurs paires de spinules, fémur intermédiaire

380

J. J. KIEFFER

inerme, crochets targa ux très longs, à grande dent basale ; corps noir, mat,

pruineux, scutellum jaune . » . , . B. setipes (Coq.)

— Article 5e des tarses inerme . . 10

10. Fémur intermédiaire et postérieur inermes ; crochets assez grands, égaux,
simples ; noir, mesonotum mat, pruineux de gris, cubitus atteignant les 6/7 ;
pattes jaunes en majeure partie, fémur antérieur’ un peu grossi.

B. 'pruinosa (Coq.)

— Tous les fémurs spinuleux. . . . 11

11. Blanchâtre, mat ; tête ferrugineuse, thorax brun, pruineux de gris, avec 4
bandes brunes, scutellum jaune, balanciers blancs, pattes noires et blanches,
crochets petits, avec une dent médiane chez la Ç. B. seiulosa (H. Loew)

- Noir ou brun noir ; crochets targa nx grands, plus longs que la moitié de l’article,
à dent médiane . 12

12. Thorax brillant, noir ; sans bande ; yeux très séparés ; balanciers et pattes

brun noir, les pattes en partie jaunes . B. Johnsoni (Coq.)

— Thorax mat, brun noir, pruineux de gris, avec des taches plus sombres. 18
18. Mesonotum avec une bande brune et, plus en arrière, une rangée transversale

de 4 taches allongées brunes, scutellum jaune ; balanciers bruns ; pattes brun
sombre, 4 fémurs antérieurs sauf l’extrémité, milieu des fémurs postérieurs,
tibia antérieur sauf l’extrémité, anneau distal des 4 tibias postérieurs et tarses
sauf l’extrémité des articles jaunes ; abdomen noir, pruineux de gris.

B. pulverea (Coq.)

— Mesonotum avec une bande brune en avant et 2 en arrière, scutellum jaune ;

balanciers brun jaune ; pattes jaunes, articulations brunes ; abdomen brun
noir, jaune en avant . . . B. Barberi (Coq.)

14. Article 5e des tarses spinuleux; noir, brillant; thorax gibbeux; pattes en
partie jaunes, fémurs inermes, fémur postérieur plus long, grossi distalement.

B. gibber (Coq.)

— Article 5e des tarses inerme . . 15

15. Mesonotum brillant, corps noir, pattes en partie jaunes. B. venustula (Will.)

— Mesonotum mat, thorax et abdomen noirs ou brun noir . 16

16. Ailes avec 2 petites taches noires. . . B. punctipennis (Will.)

— Ailes sans tache ; pattes brun noir,' annelées de jaune 1. B. pulckripes n. sp.

1. B. puichripes n. sp.

|| Ç (?). Tête et abdomen manquent. Thorax brun noir, mat, subglabre,
plus haut que long, fortement convexe dorsale ment, tronqué en avant et
sans spinűié. Scutellum roussâtre. Metanotum noir. Balanciers bruns.
Ailes hyalines, lobées à la base, cubitus non dépassé par la costale, un peu
plus de deux fois aussi long que le radius, plus rapproché de la pointe alaire
que le rameau inférieur de la discoidale, sa base oblique, aussi longue que
la transversale, celle-ci perpendiculaire, bifurcation de la discoidale à peine
proximale de la transversale, celle de la posti cale sous la transversale.

CHIRONOMIE ES D’AMERIQUE.

331

Pattes brun noir, grêles, inermes, un anneau avant l’extrémité distale
des fémurs et des tibias, et un autre plus étroit à la base des tibias, jaunes,
tarses blanchâtres, articulations assombries, tarse postérieur guère plus
long que le tibia, article 3e de tous les tarses au moins de moitié plus long
que gros, 4e presque transversal, à peine obliquement tronqué, 5e mince,
égalant le 3e et le 4e réunis, crochets peu longs, simples, égaux. — L. pro¬
bablement 2*5 mm.

Paraguay .

13. Genre Jenkinsia Kieff.

Ce genre ne comprenait qu’une espèce provenant des Indes Orientales.

1. J. boliviensis n. sp.

Ç. Noir, brillant. Tête circulaire vue de devant. Yeux séparés par
un espace triangulaire. Bouche de moitié aussi haute que la tête, roux
brun. Palpes brun roux, 1er article court, 2e à peine plus long que le 3e, 4e
égalant le 3e, un peu grossi au bout distal. Antennes brunes, s cape roux,
articles 10—14 filiformes, ensemble plus longs que 2—9 réunis, avec un
verticille basal plus long que les autres poils, 10e égalant le 8e et le 9e réunis,
11e égal au 10e, les trois derniers un peu plus longs; 3—9 subcylindriques,
deux fois aussi longs que gros. Thorax plus long dorsale ment que haut,
prolongé coniquement en avant et muni d’une petite spinűié horizontale
qui couvre le vertex. Mesonotum presque plan, subglabre. Balanciers d’un
blanc sàie, extrémité de la massue brune. Ailes légèrement teintées, médiocre¬
ment minces, dépassant l’abdomen du tiers de leur longueur, graduellement
amincies à la base, nervures brunes, cubitus atteignant le dernier quart
de l’aile, non dépassé par la costale, trois fois aussi long que le radius,
sa base oblique, plus longue que la transversale, celle-ci perpendiculaire
et située au milieu de l’aile, Ie cellule radiale deux fois aussi longue que
large, bifurcation de la discoidale à peine proximale de la transversale,
celle de la posti cale £ous la transversale. Pattes grêles, brun roussâtre, les
deux antérieures, le tarse des 4 postérieures et le tibia intermédiaire blanc
sale; le fémur antérieur a dans sa moitié distale deux spinules noires, les
4 fémurs postérieurs inermes, articles 3 et 4 des tarses pas plus longs que
gros, le 4e découpé en coeur, 5e inerme, mince, aussi long que le 3e et le
4e réunis, crochets petits, égaux. Abdomen un peu plus étroit que le thorax.
L. 3 mm.

Bolivie : Coroi co.

382

J. J. KIEFFER

14. Genre Paryphoconus Enderlein.

Ce genre est très voisin sinon synonyme de Calyptopogon Kieff. ;
dans un travail récent (Eec. Indian Mus., Calcutta, 1913 v. 9 p. 162) je l’ai
séparé de ce dernier par la forme des crochets tarsaux, que seraient simples,
d’après Enderlein. L’examen du type décrit par Enderlein m’a démontré
que les crochets sont au contraire conformés chez Paryphoconus comme
chez Calyptopogon, c’est-à-dire armés d’une petite dent au côté médian.

1. Articles antermaires bruns, à poils simples, articles 10—14 ensemble un peu

plus longs que 2—9 réunis . 1. P. angustipennis End.

— Articles antennaires 2—9 noirs, à poils élargis, lancéolés, noirs et presque
appliqués, articles 10—14 blanc pur et à poils dressés blancs, ensemble presque
deux fois aussi longs que 2 — 9 réunis . 2. P. anomalicornis n. sp.

1. P. angustipennis End. (Fig. 21.)

Ç. Couleur comme l’indique Enderlein. Corps conformé comme
chez Calyptopogon. Tête vue de devant transversale. Yeux glabres, arqués,
distants Tun de l’autre de leur largeur terminale. Bouche de moitié aussi
haute que la tête. Palpes brisés. Antennes brunes,
scape roux, articles 2—14 filiformes, le 2e deux fois
aussi long que le 3e, 3—9 deux fois aussi longs que
gros, cylindriques, à verticille non étalé mais oblique
et deux fois aussi long que leur grosseur,1 10—14
subégaux entre eux, ensemble un peu plus longs
que 2—9 réunis, chacun deux fois aussi long que
le 9e. Thorax prolongé dorsalement en un cône
terminé par une petite pointe. Mesonotum plan.
Ailes étroites, dépassant l’abdomen de leur moitié,
graduellement amincies proximalement, radius bien
marqué mais court, n’ayant que le quart du
cubitus, celui-ci arqué, très rapproché du bord
antérieur de l'aile, non dépassé par la costale, deux
fois aussi loin de la pointe alaire que le rameau
antérieur de la discoidale, sa base très oblique et
deux fois aussi longue que la transversale, celle-ci
perpendiculaire, un peu proximale du milieu de l’aile, noire comme la base
du cubitus, bifurcation de la discoidale et celle de la posti cale à peine
proximales de la transversale ; la tache distale enfumée atteint Textremité

1 Vus à la loupe, les poils du verticille me paraissent être lancéolés.

Fig. 21. Paryphoconus an¬
gustipennis End., trois
derniers articles du tarse
intermédiaire vus de
dessous.

CHIRON OMIDES D’AMERIQUE.

333

du rameau inférieur de la discoidale. Fémurs non épaissis, patte
postérieure plus longue que les 4 antérieures, ses poils deux fois aussi
longs que sa grosseur, tibia postérieur à peine plus court que le fémur,
égalant le tarse, métatarse double du 2e article, qui est un peu plus long
que les 3 suivants réunis, ceux-ci brun noir, le 3e à peine plus long que
gros, 4e cordiforme, presque transversal, 5e plus mince, inerme, égalant
presque le 3e et le 4e réunis, crochets petits, non simples, comme écrit
Enderlein, mais avec une minime dent au côté médian; tarse antérieur
et intermédiaire conformés à peu près comme le tarse postérieur. Abdomen
grêle, plus mince que le thorax. — L. 4*5 mm.

Brésil: Santa Catarina (type décrit par Enderlein).

2. P. anomalicornis n. sp. (Fig. 22.)

Ç. Noir, luisant. Tête transversale vue de devant. Bouche rousse,
comme la face, pas de moitié aussi haute que la tête. Yeux glabres, très
arquées, distants l’un de l’autre de leur largeur terminale. Palpes roux brun,
2e article le plus long, 3e et 4e subégaux. Scape roux, articles 2—9 noirs,
à poils élargis, lancéolés, noirs et presque appliqués, 3—9 subcylindriques,
deux fois aussi longes que gros, 10—14
blanc pur, à poils dressés blancs, en¬
semble presque deux fois aussi longs
que 2—9 réunis, mais plus minces,
filiformes, à poils plus longs, chacun
presque 3 fois aussi long que le 9e.

Thorax dorsalement plus long que
haut, un peu prolongé en cône en
avant, mais ne couvrant pas la tête,
mesonotum plan, avec une minime
spinűié horizontale en avant, à pubes¬
cence très courte. Base, du pétiole
des balanciers blanchâtre. Ailes lon¬
gues, étroites, dépassant de beaucoup
l’abdomen, hyalines, fortement en¬
fumées 'a l’extrême bout distal, à
lobe basal arroneli ; cubitus très
rapproché du bord, persque si près de la pointe alaire que le rameau
supérieur de la discoidale, 4 fois aussi long que le radius, cellule radiale
unique, base du cubitus très oblique, aussi longue que la trans ver
sale, celle-ci perpendiculaire, un peu proximale du milieu de l’aile, bifur¬
cation de la discoidale à peine proximale de la transversale, celle de la pos-

Fig. 22. Paryphoconus anomalicornis n. sp.,

a, articles antennaires 2—4 de la femelle;

b, articles antennaires 7— 10 de la femelle;

c, quatre derniers articles du tarse inter¬

médiaire de la femelle.

834

J. J. KI EFFER

ticale beaucoup plus proximale; nervures pâles. Pattes grêles, inermes,
d’un blanc jaunâtre sàie, extrémité du tibia postérieur assombrie; tibia
et métatarse postérieurs à poils dorsaux deux fois aussi longs que la grosseur
de l’article, tarse postérieur à peine plus long que le tibia, 8e article de tous
les tarses pas plus long que gros, 4e transversal, bilobé,les deux lobes prolon¬
gés sous la surface ventrale du 5e, celui-ci plus mince, égalant le 3e et le
4e réunis, crochets petits, égaux, avec une très petite dent au côté médian.
Abdomen long, un peu plus étroit que le thorax, faiblement comprimé. —
L. 8 mm.

Colombie : Santa Marta (Újhelyi) ; Paraguay : Puerto Max (Vezényi).

IL Subfam. TANYPINAE (PELOPIINAE).

1. Genre Diamesa Meigen.

D. Waltlii? (Fig. 23.)

Ç. Brun noir, mat. Antennes de 8 articles, dont le dernier a un ver¬
ticille basal, comme les précédents et est un peu plus long que les trois
précédents réunis, 2e article ellipsoïdal, un peu plus gros et plus long que
le 3e, 3—7 subcylindriques, deux fois aussi longs
que gros, sauf le 7e, qui est un peu plus court, tous
dépourvus de col distinct. Mesonotum gris cendré,
avec trois bandes brun noir, la médiane raccourcie
en arrière, les latérales raccourcies en avant. Balan¬
ciers blanc pur. Ailes hyalines, très larges, lobe
rectangulaire et longuement cilié, le reste du bord
brièvement cilié; nervures pâles, cubitus un peu
dépassé par la costale, transversale inférieure abou¬
tissant à la base du rameau supérieur de la posticale,
petite et perpendiculaire, la supérieure oblique,
arquée, 3 fois aussi longue que l’inférieure. Pattes
brunâtres, grêles, surtout les tarses, tibia antérieur
à peine du tiers plus long que le métatarse, 4e article
Fig. 23. Diamesa Waltlii ?, de tous les tarses épaissi, cor diforme, plus court que
flagellum de la femelle, le 5e, pas plus long que gros, ayant sa plus grande
épaisseur à l’extrémité distale. Bord postérieur
des tergites plus clair. — L. 2*5 mm.

Pullman, Washington ; déterminé par Melander comme D. Waltlii
Meig. ; selon Strobl, Diamesa Waltlii a le 4e article tarsal plus gros avant
l’extrémité qu’à l’extrémité.

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

335

2. Genre Tanypus Meig. (Pelopia Meig.)

1. Ailes brun noir au tiers proximal, hyalines dans les deux tiers distaux.

1. T. bicoloripennis n. sp.

— Ailes autrement colorées ou entièrement hyalines . 2

2. Ailes avec des taches ou bandes enfumées, pattes tachetées . 3

— Ailes hyalines, sans tache, pattes blanchâtres, sans tache . 5

3. Ailes avec une large bande transversale percurrente, mie autre non per¬
currente, et plusieurs taches . 2. T. Fiebrigi n. sp.

— Ailes avec de nombreuses taches enfumées, sans bande . 4

4. Fémur antérieur à 3 anneaux noirs, 5e article tarsal noir, abdomtn roux.

3. T. neotropicus n. sp.

— Fémur antérieur à anneau unique, 5e article tarsal blanc, abdomen blanc,

à bande longitudinale noire . 4. T. monilis L.

5. Abdomen noir, 4 premiers segments blancs, métatarse antérieur égalant le

tibia . . . . o. T. pelargus n. sp.

— Abdomen roux, métatarse antérieur un peu plus court que le tibia.

6. T. griseipennis n. sp.

— Abdomen blanchâtre, tergites avec 2 taches au bord antérieur.

7. T. myrmedon n. sp.

1. T. bicoloripennis n. sp. (Fig. 24.)

$. Brun noir. Antennes jaune clair, de 12 articles, verticilles jaunes,
inégaux, très longs, les longs poils atteignent l’extrémité du 4e ou 5e article
suivant , articles 8—11 trois fois aussi longs que gros, graduellement grossis
dans leur moitié distale, soies sensorielles atteignant l’extrémité de l’article
suivant, 12e article graduel¬
lement aminci, 21/2 fois aussi
long que le 11e, avec un ver¬
ticille basal dépassant son
extrémité et une longue soie
distale. Scutellum jaunâtre.

Balanciers bruns. Ailes brun
noir et à poils noirs dans un
peu plus du tiers proximal,
hyalines dans le reste de leur
étendue, à nervures et poils
d’un jaune d’or; bord pos¬
térieur densément cilié ; ra¬
dius et cubitus presque ad¬
jacents depuis leur origine,

Fig. 24. Tanypus bicoloripennis n. sp., flagellum
de la femelle.

836

J . J. KIEFFER

le cubitus se confond insensiblement avec la costale et aboutit près de la
pointe alaire ; les 2 transversales d’un noir profond, la supérieure oblique et
à peine plus courte que l’inférieure, celle-ci perpendiculaire, aboutissant
àia partie basale du rameau supérieur de la postieale. Pattes jaune clair,
4 fémurs postérieurs sauf le 1/5 distal, et base du fémur antérieur bruns ;
tibia antérieur d’un tiers plus long que le métatarse, articles 2—5 grad¬
uellement raccourcis, empodium petit. — L. 1*2 mm.

Paraguay (Fiebrig), 6 Ç.

2. T. Fiebrigi n. sp.

Ç. Eoux brun. Antennes de 12 articles, s cape roux, flagellum blanchâtre,
articles et les longs verticilles conformés comme chez T. neotro'picus. Vertex
et thorax à longs poils dressés. Balanciers blancs. Ailes blanches, densément
poilues, les 2 transversales noires et bordées de brun, une b ande brune,
large et irrégulière s’étend du bord antérieur au bord postérieur en traversant
les 2 rameaux du radius et la moitié distale du rameau inférieur de la posti¬
eale ; une 2e bande, plus distale et moins large, commence sous le cubitus
et aboutit à l’extrémité du rameau antérieur de la postieale, elle touche
en partie la Ie en englobant 2 espaces circulaires blancs ; 2 petits taches se
trouvent l’une sur l’extrémité du cubitus, l’autre en dessous de la Ie, sur la
discoidale ; une tache arrondie entre la tige de la postieale et le bord inférieur
de l’aile, et une autre plus grande, circulaire, englobant un cercle blanc,
se trouve entre la moitié proximale du rameau inférieur de la postieale et
le bord ; cubitus non dépassé par la costale. Pattes blanchâtres, avec trace
d’anneaux très pâles, jaunâtres ou brunâtres, dont 8 sur les tibias, et 2 sur
les métatarses, articles 2—4 des 4 tarses postérieurs brunâtres dans les
4/5 distaux, 5e brunâtre en entier, tarse antérieur brisé. Abdomen à poils
jaunes, appliqués, moins longs que ceux du thorax. — L. 2 mm.

Paraguay (Fiebrig), 2 Ç.

3. T. neotropicus n. sp. (Fig. 25.)

•

Ç. Tête blanchâtre. Antennes de 12 articles blanchâtres, sauf le dernier
qui est brun, articles 3 et 4 seulement un peu plus longs que gros, cylindriques
comme les suivants, ceux-ci presque 2 fois aussi longs que gros, poils des
verticilles très longs, atteignant le milieu du 3e article suivant, trois fois aussi
longs que les soies sensorielles, 12e article plus long que les articles 10 et
11 réunis, terminé par.une petite pointe et muni d’un long verticille basal.
Thorax roux brun sombre, mat, à poils denses et assez longs. Metanotum
roux clair. Balanciers blancs. Ailes densément poilues, blanchâtres, à lobe

CHIRON OMIDES D AMERIQUE.

387

arrondi ; les 2 transversales noires comme la bifurcation du radius et bordées
de noir ; en outre de nombreuses taches enfumées et moins distinctes ;
cubitus non dépassé par la costale, transversales perpendiculaires et séparées,
rinférieure aboutit à la partie proximale du rameau antérieur de la posticale.
Pattes blanchâtres, annelées de noir; tous les fémurs ont 2 anneaux dans
leur moitié distale, l’antérieur en outre avec
un anneau proximal ; tibias à 8 anneaux, aux
4 tibias postérieurs Panneau inférieur occupe
le tiers du tibia ; métatarses à 2 anneaux,
articles 2—4 noirs dans plus de leur moitié
distale, 5e article noir en entier. Abdomen
roux, à poils assez denses, longs et jaunâtres. —

L. 1*8 mm.

Paraguay (Fiebrig).

4. T. monilis L. var.

c?. Tête, panache et antennes blanchât¬
res. Mesonotum brun mat, comme le reste
du thorax, non pruineux, à trace de 4 bandes
cendrées. Balanciers blancs. Ailes blanches,
à petite tache brun noir sur les 2 trans¬
versales et l’extrémité distale du radius et du cubitus ; les autres taches
enfumées, peu distinctes ; cubitus non dépassé parla costale. Pattes blanches,.
1 anneau au bout distal des fémurs, 3 sur les tibias, 2 sur les métatarses,
extrémité distale des articles 2—4 noirs, le 5e blanc en entier; poils de la
patte antérieure guère plus longs que sa grosseur, ceux des 4 pattes posté¬
rieures 4—5 fois aussi longs que la grosseur. Abdomen blanc, tergites 3—7
parcourus par une large bande médiane brun noir, tergites 1 et 2 et le seg¬
ment anal à bande médiane moins marquée, brunâtre. — L. 5 mm.

Etats-Unis : Adirondack, Long Lake (Horváth, 1907).

5. T. pelargus n. sp. (Fig. 26.)

cJ. Tête, bouche et les longs palpes jaune roussâtre. Yeux courbés
à angle droit, au vertex, distants l’un de l’autre de leur largeur terminale,
la partie amincie 3 fois aussi longue que large. Antennes brunâtre clair, de
14 articles, panache gris, scape roux, 2e article plus gros et de moitié plus
long que le 3e, articles 3—12 presque transversaux, 13e presque deux fois
aussi long que 2—12 réunis, 14e court. Thorax brun noir. Mesonotum gris
blanchâtre et pruineux, à 4 bandes brun noir. Balanciers blancs, à massue

Fig. 25. T any pus neotropicus n.
sp., les 5 derniers articles du
flagellum de la femelle.

ABnales Musei Nationals Hungarici. XV.

388

J. J. KIEFFER

brun noir. Ailes hyalines, sans tache, poils et nervures jaunes, cubitus non
dépassé par la costale. Pattes blanches, sans tache, métatarse antérieur aussi
long que le tibia, tarse antérieur sans longs poils, 4
pattes postérieures à poils dressés, longs et denses.
Abdomen noir, à longs poils dressés, comme la pince ;
4 premiers segments blancs, le 4e souvent à ligne
médiane noire; pince brunâtre, grosse, articles termi¬
naux blancs, filiformes, glabres et droits sauf l’extrême
base qui est pubescente et courbée, bout distal noir,
pointu et à peine arqué. — L. 2’5 mm.

Paraguay (Fiebrig) , 7 (J.

6. T. griseipennis n. sp. (Fig. 27.)

Ç. Eoux, mat. Antennes blanchâtres, de 12 articles ; verticilles inégaux,
sui’ un côté les poils sont très longs, aussi longs que les articles 3—10 réunis,
ceux de l’article terminal sont moins longs, mais dépassent encore l’article

de leurs deux tiers ; articles
3—11 graduellement plus
longs, le 3e presque trans¬
versal, le 11e au moins deux
fois aussi long que gros, 12e
article un peu plus court
que les deux précédents
réunis, graduellement amin¬
cis distalement. Mesonotum
à 3 bandes racco urcies et

Fig. 27. T any pus griseipennis n sp., flagellum de brun noir. Balanciers blanCS.

la femelle. Ailes poilues, sans tache,

nervures et poils gris, cu¬
bitus non dépassé par la costale. Pattes blanches, sans tache; tibia
antérieur un peu plus long que le métatarse. — L. 1*2 mm.

Paraguay: Asuncion (Vezényi).

7. T. myrmedoîi n. sp.

• Tête roux jaune. Yeux courbés supérieurement à angle droit, distants
de leur largeur terminale, la partie amincie 3 fois aussi longue que large.
Antennes d’un blanc brunâtre, de 13 ou 14 articles, scape roux, articles
du flagellum presque transversaux, avant-dernier article presque deux fois
aussi long que les précédents réunis, panache gris. Thorax jaune roussâtre,

Fig. 26. T any pus
pelar gus n. sp., moi¬
tié de la pince.

CHIRONOMIDES D* AMERIQUE.

389

brillant ; trois bandes raccourcies du mesonotum, metanotum et mesosternum
roux brun. Balanciers blancs. Ailes hyalines, sans tache, nervures et poils
jaunes, cubitus graduellement rapproché de la costale mais non dépassé par
elle, transversale inférieure perpendiculaire, aussi longue que la supérieure,
celle-ci très oblique: Pattes blanchâtres, sans tache, tibia antérieur sans
longs poils, 4 pattes postérieures à poils longs, dressés et denses, tous les
tarses manquent. Abdomen blanchâtre, tergites avec 2 taches sombres
juxtaposées près du bord antérieur. — L. 1*5 mm.

Paraguay (Fiebrtg).

3. Genre Clinotanypus Kieffer.

1. C. neotropicus n. sp. (Fig. 28.)

Ç. Roux brun. Antennes brunes, de 13 articles, dont le dernier n’a pas
de verticille ; articles 3—12 d’abord transversaux, puis globuleux, poils des
verticilles peu longs, pas plus longs que l’article
terminal, celui-ci un peu plus long que les 2
précédents réunis, terminé par un stylet. Pro-
notum et côtés de la moitié antérieure du meso¬
notum blanchâtre, reste du mesonotum et meta¬
notum brun noir. Balanciers blancs. Ailes hyalines,
transversale inférieure brun noir, tache brun
noir sur la transversale supérieure, cubitus un
peu dépassé par la costale, tige de la posticale
pas plus longue que la transversale inférieure,
n’ayant pas le quart du rameau inférieur. Pattes
brun noir ; trochanters, base des fémurs, un Fig. 2 s. Clinotanypus neotro-
large anneau sur les tibias, le métatarse sauf v^us n. sp., flagellum de la
l’extrémité distale, blanchâtres, les 2 pattes posté- femelle,

rieures manquent, tibia antérieur seulement un

peu plus long que le métatarse, 4e article tarsal cordiforme, pas plus
long que gros, à peine plus court que le dernier. Abdomen brun noir. —
L. 1*5 mm.

Paraguay: San Bernardino (Babarczy).

4. Genre Trichotanypus Kieffer.

1. T. vestitipennis n. sp.

Ç. Tête jaune blanchâtre, bouche et palpes sombres. Antenne jaune
brunâtre, de 14 articles, dont le dernier est long et gros, 3—13 pas plus

22*

340

J. J. KXEFFER

longs que gros, verti cilles guère plus longs que la grosseur des articles. Yeux:
courbés presque à angle droit au vertex. Thorax jaune brunâtre, mat. Meso-
notum à 8 bandes brunes confluentes, la médiane raccourcie en arrière, les
latérales en avant. Balanciers blancs. Ailes hyalines, sans tache ni bande
longitudinale, les deux transversales noires, la supérieure deux fois aussi
longue que l’inférieure, oblique ; cubitus longuement dépassé par la costalo,
qui atteint presque la pointe alaire ; radius bifurqué ; pétiole de la posticale
égalant presque le rameau inférieur; surface alaire entièrement couverte
de poils appliqués et assez denses. Pattes jaune brunâtre, tibia antérieur
d’un tiers plus long que le métatarse, 4e article cylindrique, un peu plus
long que le 5e. — L. P5 mm.

Etats-Unis : Adirondack, Long Lake (Horváth). Coquillett a déter¬
miné cet insecte sous le nom de culiciformis L. ; le vrai culiciformis n’a que
des poils épars dans la partie distale de l’aile, qui est glabre quant au reste ;
en outre l’aile de culiciformis a une faible bande transversale sombre et large.

El. Subfam. CHIRONOMIA AE.

A) Ohironomariæ.

1. Genre Chironomus Meig.

1. Ailes blanches, avec une bande transversale noire; corps vert en majeure

partie . 1. Ç. 'pulchripennis Coq.

— Ailes hyalines ou subhyalines*, sans bande transversale noire . . . 2'

2. Fémurs brun noir annelés de jaune, tibias et tarses blancs, annelés de noir.

2. C. ornatiyes n. sp.

— Po,ttes autrement colorées . 3

8. Mesonotum avec 4 taches noires situées sur les 2 bandes latérales jaunes,

ailes légèrement enfumées vers le milieu, abdomen vert.

10. C. quadri'punctatus n. sp.

— Mesonotum sans taches noires, ailes non enfumées au milieu . 4

4. Mâles . 5

— Femelles . . . . 15

5. Antennes de 14 articles, les articles terminaux de la pince sans rangée de

soies rigides . 6

«— Antennes de 12 articles . 7

6. Mesonotum noir brillant ; appendices inférieurs de la pince très longs et très
minces, linéaires, arqués, glabres, atteignant le tiers distal des articles ter¬
minaux; appendices supérieurs pas plus larges que les inférieurs, glabres,
ne dépassant pas les articles basaux . 11. (7. gracilivalva n. sp.

— Mesonotum roux brun brillant, avec 3 bandes brunes ; appendices inférieurs

CHIRONOMIDES D'AMERIQUE.

341

de la pince linéaires, droits, pubescents, à longs poils arqués, »’atteignant
pas le milieu des articles terminaux; appendices supérieurs deux fois plus
larges que les inférieurs, pubescents et courts . 12. O. loricatus n. sp.

7. Articles terminaux de la pince coniques, droits, aussi gros à leur baso que les

articles basaux, appendices inférieurs très courts, ne dépassant pas les articles
basaux, palpes courts, articles 2—4 au maximum 3 fois aussi longs que gros ;
L. 7—8 mm . . . . . 8

— Articles terminaux de la pinco non coniques, appendices inférieurs dépassant

les articles basaux, palpes longs . 9

8. Thorax non pruineux, mat, vitellin, à 3 bandes roux brunâtre ; abdomen
brun ; articles 2—4 des palpes moins de 2 fois aussi longs que gros ; L. 7 mm.

13. G. curti'pal'pis n. sp.

— Thorax fortement pruineux de gris, les bandes peu distinctes ; abdomen jaune

clair, bord postérieur des tergites brun ; articles 2—4 des palpes 2—3 fois
aussi longs que gros ; L. 8 mm . 14. C. brevivalva n. sp.

9. Tarse ant ériem muni de longs poils dressés ; L. 9 mm . . . 10

— Tarse antérieur sans longs poils dressés, articles terminaux de la pince à rangée

de soies rigides . . . . . . , . . . 11

10. Mesonotum brillant, lobes frontaux nuis, abdomen vert ou jaune verdâtre,
bord postérieur des tergites à tache transversale noire. 3. G . lineatus Bay.

— Mesonotum mat, lobes frontaux grands, abdomen jaune blanchâtre dorsale-

ment, vert ventralement . 4. C. stigmaterus Say.

11. Métatarse antérieur 2 fois aussi long que le tibia ; mesonotum mat, jaune,

à 3 bandes brun roux . . . . 12

— Métatarse antérieur au maximum de moitié plus long que le tibia . 13

12. Transversale brun noir, les autres nervures pâles ; articles terminaux de la
pince subitement et fortement amincis dans leur moitié distale ; L. 5 mm.

15. G. 'petiolatus n. sp.

— Transversale pas plus sombre que les autres nervures ; articles terminaux de

la pince graduellement et très faiblement amincis dans leur moitié distale ;
L. 3 mm . . . . 16. G. despectus n. sp.

13. Mesonotum à 3 bandes rousses ; abdomen jaune clair, tergites 2—5 avec une

tache brun noir ; L. 6 mm . . 5. G. cristatus Fabh.

— Mesonotum à 3 bandes brun noir ; abdomen brun noir, bord postérieur des

tergites blanc. . . . . . . . . . . . . . 14

14. Pattes brunes, partie proximale des fémurs plus claire ; articles terminaux
graduellement et faiblement amincis dans leur moitié distale ; L, 6 mm.

— Pattes blanchâtres ; articles terminaux de la pince subitement et fortement

amincis dans leur moitié distale ; L. 4*5 mm . 17. G. argentiniensis n. sp.

15. Antennes de 7 articles . . . . . 16

— Antennes de 6 articles . . . . . 18

16. Mesonotum brillant, fauve, sans bandes distinctes, T article antennaire à

2 longs poils distaux, métatarse antérieur de moitié plus long que le tibia ;
L. 4 mm . . 8. C. excavatus n. sp.

342

J. J. KIEFFER

— - Mesonotum à 3 bandes rousses ; L. 5 mm . . 17

17. Métatarse antérieur presque 2 fois aussi long que le tibia, 4e article plus long

que le 8e, article 7e des antennes à long poil distal, mesonotum faiblement
brillant. L. 5 mm. . . 18. G. boliviensis n. sp.

— Métatarse antérieur d’un tiers plus long que le tibia, 4e article plus court que

le 8e, article 7e des antennes sans long poil distal, mesonotum mat, fortement
pruineux . 6. G. excisus n. sp.

18. Bande médiane du mesonotum traversée par une ligne longitudinale noire,

abdomen vert ; L. 8—10 mm . 3. G. lineatus Say.

— Bande médiane du mesonotum non- traversée par une ligne noire, abdomen

non vert . . . . 19

19. Articles antennaires sans col, mesonotum rouge, brillant, à 3 bandes noires,
métatarse antérieur 2%. fois aussi long que le tibia ; L. 2 mm.

19. <7. 'pectoralis n. sp.

— Articles antennaires 3—5 avec un col distinct et au moins aussi long que gros,

mesonotum non rouge. . . . . . 20

20. Mesonotum très brillant, jaune, à 3 bandes brun noir; métatarse antérieur
presque double du tibia, 4e article plus long que le 3e ; L. 5 mm.

20. G. abjectus n. sp.

— Mesonotum mat . 21

21. Transversale noire ou brun noir, _col des articles antennaires 3 — 5 au moins

2 fois aussi longs que gros . . . 22

— Transversale à peine plus sombre que les autres nervures, brunâtre ; col des

articles antennaires 3—5 pas plus long que gros; mesonotum très pruineux,
à 3 bandes noires, métatarse antérieur de moitié plus long que le tibia ; L.
4*5 mm . . . . 7. C. distinguendus n. sp.

22. Tous les tergites transversaux ; mesonotum fauve, pruineux de gris, à 3 bandes

brun roux; L. 6 mm . 9 . C. Melanderi n. sp.

— Tergites allongés, mesonotum non pruineux . 23

23. Métatarse antérieur à peine de moitié plus long que le tibia ; mesonotum

blanc verdâtre, à 3 bandes rousses ; L. 5 mm . 5. C. cristatus Fabr.

Métatarse antérieur environ 2 fois aussi long que le tibia ; mesonotum jaune
roussâtre, à 3 bandes roux brun. . . . . . 24

24. Col des articles antennaires 3— 5 égalant au maximum la moitié du noeud ;

L. 5*5 mm . 15. C. petiolatus n. sp.

— Col des articles antennaires 3—5 au moins aussi longs que le noeud ; L. 4 mm.

21. C. antennalis n. sp.

1. C. pulchripennis Coq. (Fig. 29.)

$. Tête blanchâtre. Yeux distants de leur largeur terminale. Palpes

bruns, 2e article le plus long, 4e plus mince et plus long que le 8e. Antennes

blanchâtres, de 6 articles, le 6e brun, de moitié plus long que le 5e, 2e faible¬
ment rétréci au milieu, à col court mais encore plus long que gros, 3—5

OHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

848

à col très long, aussi long ou à peine plus court que la nodosité. Thorax
brillant, vert. Mesonotum à 8 bandes raccourcies, dont la médiane est jaune,
les latérales brunes, comme le met ano tum. Meta¬
not um jaune. Balanciers blancs. Ailes, blanches,
avec une bande transversale et percurrente noire
qui s’étend depuis la transversale et la bifurcation
de la posticale jusqu’au delà du milieu du radius ;
cette bande se prolonge au bord antérieur de l’aile
jusqu’à la base alaire en forme de trait longitudinal
limité par le pétiole de la discoidale ; au bord infé¬
rieur de l’aile la bande transversale se. prolonge
jusqu’à la nervure anale en forme de large bande
longitudinale ; celle-ci aussi longue que la largeur
de la bande transversale ; extrémité distale de l’aile
brun noir jusqu’à l’embouchure du cubitus ; celui-ci
arqué, aboutissant assez près de la pointe alaire,
bifurcation de la posticale à peine distale de la
transversale. Pattes blanches, extrémité du fémur
antérieur et base du tibia antérieur noires ou brun
noir, les 4 tibias postérieurs et bout distal des 4
fémurs postérieurs brunâtres, métatarse antérieur
de 7s plus l°ng que Ie tibia. Abdomen vert, assombri dorsalement en
arrière. — L. 4 mm.

Etats-Unis : Adirondack, Long Lake (Horváth. 1907). L’exemplaire
que j’ai examiné, a été déterminé par Coquillett; il ressemble en tous
points à G. flexilis L., dont il n’est probablement qu’une variété ; il ne
s’en distingue que par la tache à l’extrémité alaire.

2. G. ornatipes n. sp.

$. Noir, mat. Palpes de 4 articles, le 2e plus long que le 8e. Antennes
blanchâtres, scape noir, noeud des articles 8—5 et le 6e brun noir, le 2€
rétréci au milieu, 8—5 fusiformes, sans col, 6e de moitié plus long que le 5e,
avec un long poil distal, verticille du 5e ne dépassant pas le 6e. Thorax un
peu plus haut que long, convexe, ne couvrant pas la tête mais tronqué
presque verticalement en avant. Mesonotum cendré, avec trace de 8 bandes
noires, les côtés ont en avant quelques lignes obliques blanches. Balanciers
blanchâtres. Ailes hyalines, transversale non assombrie, cubitus à peine
arqué, de 2/3 plus long que le radius, aussi proche de la pointe alaire que
la discoidale, bifurcation de la posticale sous la transversale, 2e longitudinale
8—4 fois plus distante de l’embouchure du cubitus que de celle du radius.

Fig. 29. Chironomus put
chripennis Coq., articles
4 — 6 de l’antenne de la
femelle.

344

J. J. KIEFFER

Pattes blanches ; hanches , fémur antérieur sauf le tiers proximal qui est jaune,
fémur intermédiaire sauf un anneau étroit jaune au-dessus du milieu, fémur
postérieur sauf un large anneau jaune au-dessus du milieu, quart basal
des tibias, bout distal des 4 tibias postérieurs et des articles tarsaux noirs,
tarse antérieur brisé, tibia antérieur plus court que le fémur, son extrémité
distale à longues soies appliquées, pulvilles un peu plus courts que rempodium
celui-ci égalant les crochets. Abdomen comprimé en lame de couteau, brun
noir, bord postérieur des tergites blanchâtre. — L. 4*5 mm.

Etats-Unis: Adirondack, Long Lake (Horváth, 1907).

3. G. lineatus Say (lineola Wied.)

<J$. Jaune. Partie amincie des yeux trois fois aussi longue que large,
chez le mâle, ceux-ci distants l’un de l’autre de leur largeur terminale. Lobes
frontaux nuis. Palpes relativement courts, 2e article aussi long que le 3e et
le 4e réunis, 3e deux fois aussi long que gros, un peu plus court que le 4e.
Scape et 2e article roux; antennes du mâle de 12 articles, dont le 12e est
3—4 fois aussi long que 2—11 réunis, 3—11 très transversaux flagellum
brun, panache fauve. Antennes de la $ de 6 articles, 3—5 d’un jaune pâle,
fusiformes, sans col, 6e noir, de moitié plus long que le 5e, un peu rétréci
après le tiers basal qui est faiblement grossi, bout distal à poil assez long.
Mesosternum, 3 bandes raccourcies du mesonotum et metanotum roux
jaune et brillants, chez la femelle la bande médiane est traversée par une
ligne longitudinale noire. Balanciers blancs. Ailes blanchâtres, transversale
pas plus sombre que les autres nervures, bifurcation de la posticale sous la
transversale. Pattes d’un jaune pâle ou verdâtre, assez robustes, chez le
mâle les 2 bouts du tibia antérieur et le 5e article tarsal sont sombres, le
métatarse antérieur d’un tiers plus long que le tibia, plus de deux fois aussi
long que le 2e article, 2—4 à longs poils dressés, empodium et pulvilles
grands ; chez la femelle le tibia antérieur, l’extrémité du métatarse antérieur,
les 4 articles suivants et le 5e article des 4 autres tarses brun noir. Abdomen
du mâle vert ou jaune verdârte, tergites 2—7 allongés, 6e et 7e un peu plus
larges que les autres, tous avec une tache transversale noire sur le bord
postérieur. Articles terminaux de la pince plus longs que les basaux, 2% fois
aussi longs que gros, presque cylindriques, à peine un peu amincis graduelle¬
ment distalement, moitié distale du bord médian à poils ou cils atteignant
en longueur la demie épaisseur de l’article ; appendices inférieurs dépassant
un peu l’article basal, graduellement élargis, arrondis au bout, où ils sont
moins larges que les articles terminaux. Abdomen de la femelle d’un vert
uniforme. — L. <$ 9 mm, $8—10 mm.

Etats-Unis : Westville, N. Y.

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

345

4. C. stigmaterus Say.

(J. -Jaune blanchâtre. Lobes frontaux grands. Yeux comme chez le
précédent. Palpes longs. Antennes de 12 articles, brunes, à panache fauve,
scape roux jaune, articles 3—11 très transversaux, 12e 4 fois aussi long que
2—11 réunis. Mesonotum pruineux, mat, à 3 bandes raccourcies d’un jaune
roux, comme le metano turn et le mesos ternum. Balanciers blancs. Ailes
hyalines, transversale un peu plus sombre que les autres nervures, cubitus
droit, plus proche de la pointe alaire que la disco ïdale, bifurcation de la
posticale sous la transversale. Articulations des tarses sombres, comme
le 5e article, métatarse antérieur* un peu plus long que le tibia, moins du
quart, moitié distale du 2e article, 3e et moitié proximale du 4e à longs poils
dressés, pulvilles grands. Abdomen linéaire, tergites 2—7 allongés, tous
jaune blanchâtre, 6e et 7e un peu plus sombres médialement, sternites verts ;
pince brunâtre, articles terminaux bien plus longs que les basaux, faiblement
arqués, à peine un peu amincis au tiers distal, avec plusieurs soies rigides
situées au côté médian et plus longues que leur largeur*; appendices infé¬
rieurs dépassant un peu le milieu des articles terminaux, médiocrement-
larges. — L. 9 mm.

Etats-Unis: Pullman, Washington.

5. C. cristatus Fabr.

<JÇ. Jaune blanchâtre. Palpes bruns et longs. Yeux du mâle séparés
du double de leur largeur terminale, partie amincie deux fois aussi longue
que large. Lobes frontaux nuis. Antennes du mâle de 12 articles, bruns,
à panache brun, scape roussâtre, articles 3—11 très transversaux, 12e presque
4 fois aussi long que 2—11 réunis. Tête de la femelle brun noir; antennes
de 6 articles, 2—5 blanc brunâtre, 6e brun noir, de moitié plus long que le
5e, 2e subcylindrique, non rétréci au milieu, 3—5 fusiformes, à col plus
court que le noeud. Pronotum faiblement échancré. Mesonotum mat, non
pruineux, 3 bandes raccourcies, metanotum et mesosternum roux ferru¬
gineux; chez la femelle, le mesonotum est blanc verdâtre avec les trois
bandes comme chez le mâle, sauf que la médiane est divisée. Balanciers
blancs. Ailes blanchâtres, transversale noire, rameau inférieur de la posticale
et anale bordés de brun, cubitus presque droit, aboutissant très près de la
pointe alaire (cJÇ), bifurcation de la posticale sous la transversale. Pattes
blanchâtres, articulations des tarses et 5e article noirs, chez la femelle le
tibia antérieur et l’extrémité du fémur antérieur sont bruns ; tarse antérieur
du mâle non barbu, métatarse à peine de moitié plus long que le tibia,
articles 2—4 graduellement raccourcis, 4e au moins deux fois aussi long

846

J. J. Kl EFFER

que le 5e, celui-ci 6 fois aussi long que gros. Abdomen du mâle grêle, segments
allongés sauf le 8e ou anal, tergites 2—5 avec une grande tache brun noir,
qui va du milieu jusque près du bord antérieur, 6—8 presque entièrement
bruns, comme la pince, sauf la lamelle. Articles terminaux de la pince forte¬
ment arqués latéralement , presque droits au côté médian, aminci subitement
et fortement dans un peu plus du tiers distal, probablement à soies rigides
alignées ; appendices inférieurs dépassant un peu le milieu des articles
terminaux, assez larges et droits. Abdomen de la femelle brun noir, très
comprimé, bord postérieur des tergites blanchâtre. — L. c? 6 mm, Ç 5 mm.

Etats-Unis : West ville ; déterminé par Johnson.

6. C. excisus n. sp.

Ç. Cet insecte a été déterminé par Johnson comme étant identique
au précédent ; il en diffère par les caractères suivants : Tête brun noir.
Antennes de 7 articles. Pronot um profondément bilobé, l’incision arquée.
Mesonotum fortement pruineux de gris, bande médiane non divisée et non
pruineuse. Transversale pas plus sombre que les autres nervures, posticale
et anale non bordées de brun. Pattes antérieures entièrement blanchâtres,
comme les autres, extrémité des 5 articles tarsaux un peu assombrie, 5e
article 5 fois aussi long que gros, métatarse antérieur d’un tiers plus long
que le tibia. Abdomen déprimé.

Etats-Unis: Philadelphia.

7. C. distinguendus n. sp. (Fig. 30.)

(JÇ. Antennes du mâle de 12 articles, brunes, à s cape noir,
articles 3—11 transversaux, 12e 3 fois aussi long que 2—11 réunis. Antennes
de la femelle brun noir, de 6 articles, le 2e sans col, 3—5 à col pas plus long
que gros, verti cilles peu longs, celui du 5e article n’atteint que le milieu du
6e article, celui-ci de moitié plus long que le 5e, avec un long poil distal.
Thorax brun, fortement pruineux de gris. Mesonotum gris cendré, à 3 bandes
raccourcies brun noir. Metanotum et mesosternum brun noir. Balanciers
blanchâtres. Ailes hyalines, transversale brun noir ((J) ou seulement un peu
plus sombre que les autres (Ç), cubitus plus près (<J) ou aussi près (Ç) de la
pointe alaire que la discoidale, bifurcation de la posticale sous la trans¬
versale. Pattes du mâle brunes, partie proximale des fémurs plus claire,
tarse antérieur non barbu, métatarse de moitié plus long que le tibia, articles
2—4 graduellement raccourcis, 4e double du 5e, celui-ci 6 fois aussi long
que gros, pulvilles grands. Pattes de la femelle jaunâtres, les 2 ou 3 derniers
articles tarsaux assombris, métatarse antérieur et articles suivants comme

CHIRO NOMIDES D’AMERIQUE.

847

chez le mâle, sauf que le 5e article n’est que 8—4 fois aussi long que gros.
Abdomen du mâle brun noir, tiers postérieur des tergites 1 —4 blanc, milieu
de la partie brune un peu prolongé en arrière,

1er tergite aussi long que large, 2—7 allongés, 2—5
deux fois aussi longs que larges, 6e et 7e plus larges
que les autres, 8e brun comme la pince; articles
terminaux de la pince faiblement, arqués, beaucoup
plus longs que les articles basaux, moitié distale
glabre, graduellement et très faiblement amincie,
extrémité du côté médian avec 6 longues soies
rigides alignées ; appendice s .supérieurs n’atteignant
pas l’extrémité des articles basaux, minces, pointus,
arqués, appendices inférieurs atteignant presque le
milieu des articles terminaux et aussi larges qu’eux,
pubescents et à longs poils arqués. Abdomen de la
femelle noir, tergites 2—5 allongés, avec un étroit
bord postérieur clair. — L. 6 mm, Ç 4*5 mm.

Etats-Unis : Washington, Pullman, 10 Mai (<$),

14 Avril (Ç). Qet ce espèce a été déterminée par

Melander sous le nom de riparius Meig. ; deux autres échantillons ont
encore été déterminés par lui sous le même nom de riparius, l’une est
G. Melanderi n. sp., l’autre Glyptotendipes americanus n. sp., appartenant
à un genre tout différent.

Fig. 30. Chironomus dis¬
tinguendus n. sp., moitié
de la pince.

8. C. Melanderi n. sp.

Ç. Jaune fauve. Palpes brun noir, 2e article plus long que l’avant-
dernier. Antennes blanchâtres, probablement de 6 articles, car le 2e article
est rétréci au milieu, à col distinctement plus long que gros, 8e et 4e articles
ellipsoïdaux, à col deux fois aussi long que gros, reste manque. Thorax
convexe, non découpé en arc en avant et ne couvrant pas la tête, ce qui
est aussi le cas pour l’espèce précédente. Mesonotum pruine ux de gris, avec
8 bandes raccourcies d’un brun roux, metanotum et mesosternum brun
roux. Balanciers blancs. Ailes hyalines, cubitus un peu arqué, de moitié
plus long que le radius, plus proche de la pointe alaire que la discoidale,
transversale et base du cubitus noires et bordées de noir, bifurcation de la
posticale sous la transversale. Pattes blanchâtres, 8 derniers articles tarsaux
noirs, tibia antérieur plus court que le fémur, tarse antérieur brisé. Abdomen
brun clair, tous les tergites un peu transversaux, à bord postérieur largement
blanchâtre. — L. 6 mm.

Etats-Unis: Washington, Pullman, 21. Juin.

J. J. KIEFFER

348

9. C. excavatus n. sp.

$. Tête jaune brunâtre. Yeux séparés du double de leur largeur ter¬
minale, partie amincie pas plus longue que large. Palpes brunâtres, articles
2 et 3 subégaux, 4e le plus long. Antennes de 7 articles, scape jaune fauve,
2—6 plus pâles, 7e brunâtre, subcylindrique, de moitié plus long que le 5e,
à 2 longues soies distales, 2e sans rétrécissement au milieu, à col guère plus
long que gros, 3—6 à col presque aussi long que le noeud, qui est ellipsoïdal,
verticille du 6e dépassant le 7e article. Thorax brillant, jaune fauve, sans
bandes distinctes, sa partie antérieure, vue de côté, est fortement découpée
en arc et couvre complètement la tête. Scutellum jaune blanchâtre. Balan¬
ciers blancs. Ailes hyalines, transversale pas plus sombre que les autres
nervures, cubitus presque droit et aboutissant presque à la pointe alaire,
deux fois plus près d’elle que la discoidale, de deux tiers plus long que le
radius, bifurcation de la posti cale un peu distale de la transversale. Pattes
blanchâtres, pubescentes, métatarse antérieur de moitié plus long que le
tibia, articles 2— 4 graduellement raccourcis, 4e article presque double du 5e,
celui-ci six fois aussi long que gros. Abdomen d’un fauve un peu plus sombre
que le thorax. — L. 4 mm.

Etats-Unis : Adirondack, Long Lake (Horváth, 1907).’

10. C. quadripunctatus n. sp.

P ?. Jaune clair, y compris les palpes et la bouche. Yeux séparés l’un
de l’autre de leur largeur terminale. Scape jaune, flagellum brisé. Thorax
brillant. Mesonotum blanchâtre, avec 3 bandes raccourcies d’un jaune pâle,
une ligne verte sépare la bande médiane des latérales, celles-ci portent
chacune deux taches noires et arrondies, l’une en avant, vers le milieu du
mesonotum, l’autre en arrière. Metanotum brun noir. Pleures picotées de
vert. Balanciers blancs. Ailes faiblement enfumées vers le milieu, les nervures
brun noir dans cette partie, jaunes distale ment et proximalement, cubitus
faiblement arqué, plus de U/2 aussi long que le radius, aboutissant très
près de la pointe alaire, 2—3 fois plus près que la discoidale, bifurcation
de la posticale un peu distale de la transversale. Tibia antérieur beaucoup
plus court que le fémur, brun aux deux bouts, fémur antérieur brun à l’extré¬
mité distale, plus mince et bien plus long que les 4 fémurs postérieurs,
tarses brisés. Abdomen vert brillant, bord postérieur des tergi tes 2 et 3 et
bord antérieur des tergites 5 et 6 noirs. — L. 2*5 mm.

Paraguay (Fiebrig).

CHIRON OMIDES D’AMERIQUE.

349

11. C. gracilivalva n. sp. (Fig. 31.)

cJ. ïête et palpes jaune clair. Partie amincie des yeux de moitié plus
longue que large. Palpes longs, 1er article court, 3e plus long que le 2e, plus
court que le 4e. Antennes de 14 articles, panache brun noir, scape jaune»
flagellum brun noir, articles 3—5 transversaux, les suivants graduellement
plus longs, 14e un peu plus court que 2—13 réunis. Thorax noir brillant.
Scutellum jaune. Sternum jaune clair. Balanciers brun noir, brillants.
Ailes faiblement teintées, irrisées de pourpre, ciliées
longuement et densément, cubitus l1^ fois aussi long
que le radius, presque droit, aboutissant très près
de la pointe alaire, deux fois plus près que la
discoidale, bifurcation de la posticale à peine distale
de la transversale, celle-ci non assombrie, lobe basal
rectangulaire. Pattes jaune clair, l’antérieure . a la
moitié distale du fémur et le tibia brun noir, tarse
brisé, l’intermédiaire jaune en entier, la postérieure a
l’extrémité du fémur et le tibia brun noir ; fémur anté¬
rieur un peu plus long que les 4 autres, mais plus
mince, tibia plus court que le fémur, son extrémité
distale à longs soies appliquées, pulvilles grands. Abdo¬
men brun noir. Pince brun sombre, articles terminaux
plus longs que les basaux, mais beaucoup plus minces,
très faiblement arqués, entièrement pubescente et à
peine amincis à l’extrémité distale, qui porte quelques
poils alignées au côté médian, mais sans soies rigides ; appendices
supérieurs linéaires, arrondis au bout, très minces, ne dépassant pas
l’article basal, glabres et translucides; appendices inférieurs très longs
et encore plus minces que les supérieurs, atteignant le tiers distal des
articles terminaux, fortement arqués, glabres, jaunes, avec 5 ou 6 lon¬
gues soies alignées clans la moitié distale de leur côté latéral, extrémité
avec une spinűié moins longue. — L. 4*5 mm.

Pérou: Callanga.

12. C. loricatus n. sp. (Fig. 32.)

Antennes brunes, de 14 articles, à panache gris, articles 8— 18 plus
longs que gros, graduellement allongés, 14e aussi long que 2—13 réunis.
Thorax brun roux, brillant ; 3 bandes du mesonotum,et mesosternum bruns»
metanotum brun noir. Balanciers blancs. Ailes hyalines, cubitus presque

Fig. 31. Chironomus
gracilivalva n. sp.,
moitié de la pince.

350

J. J. KIEFFER

droit, de moitié plus long que le radius, aboutissant plus près de la pointe
alaire que la discoidale, bifurcation de la posticale notablement distale

de la transversale, celle-ci oblique, pas plus
sombre que les autres nervures. Pattes blanchât¬
res, tarse antérieur sans longs poils, le métatarse
au moins 2 fois aussi long que le tibia, articles
2—4 graduellement raccourcis, le 4e double du
5e, qui est 3—4 fois aussi long que gros; pul-
villes? Abdomen brun noir, pince brun sombre,
articles terminaux comme chez G. gracilivalva,
appendices supérieurs plus larges que les articles
terminaux, ne dépassant pas les articles termi¬
naux, arrondis au bout, entièrement pubes¬
cente ; appendices inférieurs linéaires, de moitié
aussi larges que les supérieurs, droits, ne dé¬
passant pas le tiers proximal des articles terminaux, pubescents, leur partie
distale est munie dorsalement de poils incurvés très longs. — L. 2 mm.

Paraguay (Fiebrig).

13. C. curtipalpis n. sp.

<J. Tête et thorax jaune vitellin, mats, non pruine ux. Yeux distants
de deux fois leur largeur terminale, partie amincie deux fois aussi longue
que large. Tête très transversale vue de devant. Lobes frontaux nuis. Palpes
courts, 1er article transversal, 2—4 pas plus longs que gros. Antennes de
12 articles, jaune roux, à panache gris, s cape roux brunâtre, articles 3—11
très transversaux, 12e plus de 4 fois aussi long que 2—11 réunis. Pronotum
bilobé. Trois bandes raccourcies du mesonotum, metanotum et mesoster-
num roux brunâtre. Balanciers jaunes. Ailes atteignant l’extrémité du 6e
tergite, hyalines .ou blanchâtres, nervures pâles, transversale brun noir,
cubitus un peu plus de moitié plus long que le radius, aboutissant aussi
près de la pointe alaire que la discoidale, bifurcation de la posti cale à peine
distale de la transversale. Pattes jaunes, les deux bouts du tibia antérieur
et l’extrémité distale des 5 articles de tous les tarses brun noir, métatarse
antérieur du tiers plus long que le tibia, plus de deux fois le 2e article, 3e
un peu plus court que le 2e, 4e de moitié plus long que le 3e, deux fois aussi
long que le 5e, celui-ci 6 fois aussi long que gros, extrémité du métatarse
antérieur et les articles 2— 4 munis de longs poils dressés, le 4e plus longuement
poilu que le 5e, pul villes grands. Abdomen brun, tergites allongés, sauf le
Ie*. Pince jaune, assez grosse, articles terminaux plus courts que les basaux
et proximalement aussi gros qu’eux, droits, coniques, de moitié plus longs

Fig. 32. Chironomus loricatus
n. sp., pince vue de dessous.

CHIRO NOMIDES D’AMERIQUE.

351

que gros ; appendices inférieurs brun noir, ne dépassant pas les articles
basaux et non visibles de dessus, subcylindriques, 2—3 fois aussi longs que
larges, à poils dorsaux longs et arqués. — L. 7 mm.

Paraguay: Asuncion, Villa Morra (Vezényi).

14. C. brevi val va n. sp.

Semblable à C. ciirtipalpis, dont il diffère par les caractères suivants :
Palpes moins courts, articles 2—4 deux à trois fois aussi longs que gros.
Thorax fortement pruine ux de gris, par suite les 3 bandes peu distinctes.
Métatarse antérieur de moitié plus long que le tibia, 4e article de moitié
plus long que le 3e, 2^2 fois aussi long que le 5e ; tarse des 4 pattes postérieures
entièrement jaune blanchâtre. Abdomen jaune clair, seulement le bord
postérieur des tergites brun. Pince comme chez C. curtiyalpis. — L. 8 mm.
Paraguay : Asuncion (Vezényi).

15. C. petiolatus n. sp. (Fig. 33.)

(JÇ. Tête roussâtre. Bouche brun roux. Yeux distants de leur largeur
terminale chez la femelle. Lobes frontaux plus longs que larges. Palpes
longs, les 4 articles graduellement plus longs. Antennes du mâle brunes,
de 12 articles, scape roux, articles 3—11 très transver¬
saux, 12e trois fois aussi long que 2—11 réunis, panache
gris. Antennes de la femelle de 6 articles, scape et les
articles 2 et 3 brun roux, 4—6 bruns, le 2e fortement
rétréci au milieu, à col pas plus long que gros, 3—5 à
col de moitié aussi long que le noeud, celui-ci fusiforme et
court, le 5e moins gros, 6e cylindrique, deux fois aussi
long que le 5e. Thorax jaune roussâtre, mat; 8 bandes
du mesonotum, metanotum, mesosternum et taches sur
les pleures brun roux, la bande médiane divisée par une
ligne longitudinale jaune et prolongée en arrière jusqu’au
bord postérieur par une ligne de même couleur, les
latérales raccourcies en avant. Balanciers blanchâtres,
extrémité de la massue brune. Ailes subhyalines, nervu¬
res jaunes, transversale brun noir, cubitus un peu arqué,
aboutissant très près de la pointe alaire, un peu plus
près que la discoidale, bifurcation de la posticale à peine distale de la trans¬
versale. Pattes jaunes, articulations des tarses et les 2 derniers articles
bruns, tarse antérieur sans longs* poils (<JÇ), Ie métatarse deux fois aussi
long que le tibia, articles 2—4 subégaux, le 3e à peine plus court que le 2e,

Fig. 33. Chironomus
petiolatus n. sp..,
moitié de la pince
vue de dessous.

852

J. J. KIEFFER

4e au moins égal au 8e, plus cle deux fois le 5e, celui-ci 6—8 fois aussi long
que gros, pul villes grands, fémur et tibia des 4 pattes postérieures longuement
poilues chez le mâle. Abdomen du mâle jaune pâle, tergites 1—4 avec une
grande tache transversale brune sur la moitié antérieure, 5—8 brun noir
en entier. Pince brun noir, articles terminaux jaunes dans leur moitié di¬
stale, qui est subitement et fortement amincie et glabre, avec une rangée
de 5 grosses soies rigides Au côté médian; appendices supérieurs dépassant
à peine l’article basal, très mince, glabre, arquées et pointus à l’extrémité;
appendices inférieurs ne dépassant pas le quart basal des articles terminaux,
presque 4 fois aussi larges que les supérieurs, linéaires, pubescents, à longs
poils dorsaux incurvés. Abdomen de la Ç brun noir, bord postérieur des
tergites plus clair. — L. çj 5*5 mm, $-4—5*5 mm.

Paraguay: Ban Bernardino (Fiebrig), Asuncion, Villa Morra (Ve-
zényi) ; 8 (?, 2 Ç.

Var. scutellaris n. var. — A* Scutellum vert. Mesonotum verdâtre,
avec les 8 bandes comme chez le type. Tibia et tarse des pattes antérieures
jaunes comme le fémur, les 8 derniers articles farsa ux un peu obscurcis.
Quant au reste, semblable au type. — L. 6*5 mm.

Chile: Concepcion.

16. C. despectus n. sp. (Fig. 34.

ej. Jaune. Antennes brunes, de 12 articles, scape et 2e article jaunes,
articles 3—11 très transversaux, 12e presque 3 fois aussi long que 2—11
réunis, panache gris fauve. Mesonotum mat, 3 bandes raccourcies, meta-
notum et mesosternum roux jaune. Balanciers blancs.
Ailes subhyalines, transversale pas plus sombre que les
autres nervures, cubitus un peu arqué, aboutissant aussi
près de la pointe alaire que la discoidale, bifurcation de
la posti cale à peine distale de la transversale. Pattes
jaune clair en entier ; tarse antérieur sans longs poils,
métatarse au moins deux fois aussi long que le tibia,
articles 2 — 4 graduellement raccourcis, 4e deux fois le 5e,
celui-ci 6—8 fois aussi long que gros. Abdomen brun,
quart postérieur des tergites jaune, tergites allongés, sauf
le 1er. Pince brune ; articles terminaux plus longs que
les basaux, fortement arqués, moitié distale glabre, très
faiblement et graduellement amincie, avec une rangée de 4 grosses soies
rigides au côté médian de l’extrémité; appendices supérieurs dépassant
un peu les articles basaux, glabres, arqués fortement, minces, un peu
plus minces au bout distal ; appendices inférieurs au moins deux fois

Fi g. 3 4. Ckironomus
despectus n. sp.,
moitié de la pince
vue de dessus.

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

353

plus larges que les supérieurs, dépassant un peu le quart basal des articles
terminaux, droits, à longs poils dorsaux incurvés. — L. 3— 8*5 mm.
Paraguay (Fiebrig), 4 (J.

17. C. argentiniensis n. sp. (Fig. 35.)

J. Yeux distants de deux fois leur largeur terminale, partie amincie
3 fois aussi longue que large. Palpes pâles. Antennes de 12 articles, brunes,
à panache gris, scape roussâtre, articles 3—11 à peine transversaux, 12e
trois fois aussi long que 2—11 réunis. Thorax
blanchâtre, mat, 3 bandes raccourcies, metano-
tum et mesosternum noirs ou brun noir. Ba¬
lanciers blancs. Ailes un peu teintées, transver¬
sale brun noir. Pattes blanchâtres, tarse antérieur
sans longs poils, métatarse du tiers ou du quart
plus long que le tibia. Abdomen brun noir, ter-
gites allongés, à bord postérieur blanchâtre.

Pince brune, articles terminaux bien plus longs
que les basaux, leur moitié distale subitement
et fortement amincie et glabre, avec une rangée
de 6 ou 7 grosses soies rigides au côté médian de
l’extrémité ; appendices supérieurs minces, arqués,
glabres, pointus, dépassant un peu les articles

basaux; appendices inférieurs plus de deux fois aussi larges que les
supérieurs, atteignant au moins le milieu des articles terminaux, droits,
à poils dorsaux très longs et courbés. — L. 4*5 mm.

République Argentine: Buenos-Aires.

Fig. 35. Chironomus argenti¬
niensis n. sp., moitié de la
pince vue de dessus.

18. C. boliviensis n. sp.

$. Jaune, Tête roux brun. Palpes plus sombres. Antennes brunes,
de 7 articles, scape blanchâtre, 2e article non rétréci au milieu, col des ar¬
ticles 3—5 égalant les deux tiers de la longueur du noeud, celui du 6e pas
plus long que gros, égal au tiers du noeud, 7e article cylindrique, presque
deux fois aussi long que le 6e, à poil distal assez long, verticille du 6e n’atteig¬
nant pas l’extrémité du 7e. Mesonotum un peu brillant ; 3 bandes raccour¬
cies, metanotum et mesosternum roux jaunâtre. Balanciers blanchâtres.
Ailes hyalines, cubitus un peu plus de moitié plus long que le radius, arqué
et aboutissant àia pointe de l’aile, bifurcation de la posti cale sous la trans¬
versale, celle-ci pas plus sombre que les autres nervures. Pattes jaunes,
tibias et tarses brunâtres, métatarse antérieur presque deux fois aussi long

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

23

354

J. J. KIEFFER

que le tibia, 4e article plus long que le 3e, 5e 6—8 fois aussi long que gros,
pulvilles larges. Abdomen aminci en avant, tergites 2—5 bruns dans les
deux tiers antérieurs. — L. 5 mm.

Bolivie : Coroi co.

19. C. pectoralis n. sp. (Fig. 36.)

Ç. Tête jaune. Yeux distants de leur largeur terminale. Palpes roux
brun, assez longs. Antennes roussâtres, de 6 articles, le 6e brun, graduelle¬
ment aminci distalement, au moins deux fois aussi
long que le 5e, 2e pas distinctement rétréci au milieu,
B— 5 plus de deux fois aussi longs que gros, un peu
grossis au milieu, tous sans col, verticilles du 5e article
dépassant le 6e. Thorax roux brillant, 8 bandes rac¬
courcies et metanotum noirs. Balanciers blanc jaune.
Ailes un peu teintées, cubitus droit, presque 2 fois
aussi long que le radius, aboutissant assez près de
la pointe alaire, un peu moins que la discoidale,
bifurcation de la posti cale à peine distale de la trans¬
versale. Pattes jaunes; aux antérieures, le tibia et le
tarse sont brun noir, métatarse 2 fois aussi long que
le tibia, articles 2— 4 graduellement raccourcis, 4e deux
fois aussi long que le 5e, pulvilles grands. Abdomen
roux sombre, comprimé en lame de couteau. — L. 2 mm.
Paraguay: Asuncion (Vezényi).

20. C. abjectus n. sp.

$. Jaune. Front brun. Lobes frontaux nuis. Palpes longs, articles
2—4 plus de 4 fois aussi longs que gros. Antennes brunes, de 6 articles,
dont le 2e est rétréci au milieu, 3—5 fusiformes, à col court, 6e cylindrique,
presque deux fois aussi long que le 5e. Mesonotum très brillant ; 3 bandes
raccourcies et metanotum brun noir, mesosternum jaune roux. Balanciers
blanchâtres. Ailes subhyalines, transversale plus sombre que les autres
nervures, cubitus un peu arqué, aboutissant près de la pointe alaire, mais
moins que la discoidale, bifurcation de la posti cale distale de la transversale.
Pattes jaunes ; aux antérieures l’extrémité du fémur, le tibia et le tarse
sont bruns, aux 4 postérieures les 3 derniers articles tarsaux bruns, méta¬
tarse antérieur presque deux fois aussi long que le tibia, celui-ci bien plus
court que le fémur, 3e article égal au 2e, 4e distinctement plus long que le

Fig. 36.

Ghironomus 'pectoralis
n. sp., flagellum de
la femelle.

CHIRONOMIDES D’AMÉRIQUE.

355

:3e, 5e long, 6—8 fois aussi long que gros ; toutes les pattes dépourvues de
longs poils. Abdomen jaune sale. — L. 5 mm.

Paraguay: Asuncion (Vezbnyi).

21. C. antennalis n. sp.

Ç. Semblable à C. jpetiolatus , mais les articles antennaires 3—5 sont
d’égale grosseur, à col au moins aussi long que le noeud, 6e article à peine
plus long que le 5e, à long poil distal. Extrémité du fémur antérieur et les
deux bouts du tibia antérieur bruns, métatarse antérieur plus de deux fois
.aussi long que le tibia, les articles suivants comme chez C. petiolatus. — L.
4 mm.

Paraguay : Asuncion (Vezényi).

2. Genre Glyptotendipes Kieffer.

1. G. ame ricanas n. sp. (Fig. 37.)

<$. Brunâtre. Lobes frontaux nuis. Partie amincie des yeux deux
'fois aussi longue que large. Palpes bruns, longs, 2e article un peu plus long
que le 3e, 4e plus long que le 2e. Scape brun, fla¬
gellum manque. Thorax brunâtre, fortement pruineux
de gris, 3 bandes raccourcies, metanotum et meso-
. sternum noirs, mais pruineux de gris. Balanciers blancs.

Ailes hyalines, dépassant à peine le 6e tergite, transver¬
sale brun noir, cubitus droit, un peu plus de moitié
plus long que le radius, aboutissant à peine plus près
de la pointe alaire que la discoidale, bifurcation de la
posticale sous la transversale, 2e nervure aboutissant
un peu plus près du cubitus que du radius. Pattes
-roussâtres, tibia antérieur à peine plus court que le
fémur, tarse ant ériem brisé, pul villes grands, fémur
et tarse des pattes postérieures à longs poils dressés.

Abdomen brun noir, assez déprimé, tiers postérieur
des tergites plus clair, 1er tergite ainsi que le 6e et le 7e
aussi larges que longs, 2—5 à peine plus longs que
larges, 2—6 avec une raquette enfoncée, celle-ci
sessile et ne dépassant pas le tiers antérieur aux tergites 2—4, pétiolée et
atteignant le milieu aux tergites 5 et 6; segment anal transversal, plus
mince que les autres, 6e et 7e à peine plus larges que les précédents. Pince
brun noir; articles terminaux grands, larges, arqués latéralement, tiers

23*

americanus n. sp.,
moitié de la pince,

356

J. J. KIEFFER

distal glabre, graduellement un -peu aminci, sans rangée de soies rigides;,
appendices supérieurs très minces, glabres, faiblement arqués, d’égale
largeur, ne dépassant pas les articles basaux; appendices inférieurs plus
de trois fois aussi larges que les supérieurs, dépassant peu les articles basaux,
à longs poils dorsaux incurvés. — L 8 mm.

Etats-Unis: Rock Lake, Washington (déterminé par Melander
comme Ghironomus riparius Meig.).

3. Genre Polypedilum Kieffer.

1. P. clavatum n. sp. (Fig. 38.)

(J. Jaune clair ; corps grêle. Partie amincie dex yeux deux fois aussi
longue que leur largeur. Antennes brunes, de 12 articles, scape et 2e article
jaunes, articles 3—11 un peu transversaux, 12e deux fois aussi long que
2—11 réunis, panache brun. Thorax vert, brillant ; 3 bandes raccourcies
du mesonotum, metanotum et mesosternum jaunes. Balanciers blancs,,
extrémité de la massue sombre. Ailes hyalines, glabres, transversale pas

plus sombre que les autres nervures, cubitus
droit, aboutissant près de la pointe alaire, plus
près que la discoidale, bifurcation de la posticale
notablement distale de la transversale, 2e nervure
aboutissant très près du radius. . Fémurs verts,,
tibia antérieur beaucoup plus court que le
fémur, tarse antérieur sans longs poils dressés,,
métatarse plus de deux fois aussi long que le
tibia, articles 2—4 graduellement raccourcis, 5e
guère plus de 3 ou 4 fois aussi long que gros, les
Polypedilum clavatum n. sp., 4 pulvilles longs, minces comme l’empodium.
pince vue de dessous. Base de l’abdomen verte, segment anal brun
jaunâtre ; articles terminaux de la pince plus
longs que les basaux, mais sans séparation distincte, graduellement
élargis distalement, où ils sont largement arrondis, pubescents partout;
appendices supérieurs atteignant le second quart des articles termi¬
naux, glabres, filiformes, sauf leur extrémité, qui est renflée en massue
et munie de deux courtes soies; appendices inférieurs très courts, ne dé¬
passant pas les articles basaux, quatre fois aussi larges que les supérieurs,,
pubescents et sans longs poils incurvés ; lamelle graduellement amincie
en pointe. — L. 2 mm.

Paraguay: Asuncion (Vezényi).

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

857

3. Genre Tanytarsus v. d. Wulp. (Fig. 39.)

1. T. virgo n. sp.

(?• Tête jaune brunâtre. Yeux distants de deux fois leur largeur termi-
:nale, partie amincie deux fois aussi longue que large. Antennes brunâtres,
de 14 articles, dont le 14e est un pen plus court que 2— 13 réunis, 3—13 plus
longs que gros, graduellement allongés, 12e. et. 13e plus de deux fois aussi
longs que gros, panache gris. Thorax brillant, brun roussâtre, mesonotum
plus clair, à 3 bandes confluentes et raccourcies brunes .
ou brun roussâtre. Scutellum jaune. Balanciers blancs,
extrémité de la massue s'ombre. Ailes hyalines, graduel¬
lement amincies à la base, glabres, sauf le tiers distal,
qui offre une pilosité éparse, cubitus droit, aboutissant
assez loin de la pointe alaire, mais encore trois fois plus
près que le rameau antérieur de la posticale, à transver¬
sale continuant la direction du cubitus, bifurcation de
la posticale très distale de la transversale. Pattes blan¬
châtres ou blanc brunâtre, fémur antérieur 2 1j2 fois
aussi long que tibia, tarse antérieur sans longs poils,
métatarse plus de 2 fois aussi long que le tibia, articles
2—4 graduellement raccourcis, 5e égalant la moitié du 4e,
six fois aussi long que gros ; les 4 tarses postérieurs man¬
quent. Abdomen brun, très mince. Pince brune, articles
terminaux droits au côté médian, faiblement arqués au côté latéral,
faiblement et graduellement amincis dans la moitié distale, pubes-
*cents partout ; appendices supérieurs glabres, en forme de massue globu¬
leuse, ne dépassant pas les articles basaux à pétiole presque transversale,
la massue avec trois soies médiocres ; appendices inférieurs atteignant le
•second quart des articles terminaux et au moins aussi larges qu’eux, pubes-
cents, à longs poils dorsaux courbés; appendices intermédiaires courts,
■cylindriques, très minces, terminés par un bouquet de longs poils. — L.
.2*5 mm.

Bolivie: Coroi co, 2 çj.

Fig. 39. Tanytarsus
virgo n. sp., moitié
de la pince vue
de dessous.

5. Genre Calopsectra Kieffer.

1. C. americana n. sp. (Fig. 40.)

Ç. Fauve pâle. Yeux distants de deux fois leur largeur terminale,
partie amincie deux fois aussi longue que large. Palpes brun noir, assez

358

J. J. Kl EFFER

longs, de quatre articles. Antennes blanchâtres, de 5 articles, les nodo¬
sités brunâtres, 2e article rétréci au milieu, à col un peu long que

gros, 8e et 4e ellipsoïdaux ou ovoïdaux, à col égalant les deux

tiers de la nodosité, 5e ayant le tiers proximal
renflé en nodosité semblable à celle du 4e article*,
avec deux soies sensorielles et un verticille de
poils très longs, dépassant presque de moitié

l’extrémité de l’article ; les deux tiers distaux
sont subcylindriques, minces, séparés de la nodo¬
sité par un faible rétrécissement, avec trois longs
poils à l’extrémité. Mesonot um luisant faiblement,,
avec trois bandes raccourcies d’un brun roux, la
médiane raccourcie en arrière, les latérales rac¬
courcies en avant. Balanciers blancs. Ailes sub¬
hyalines, poilues, graduellement amincies proxi-
malement, transversale oblique et bien marquée,,
cubitus deux fois plus éloigné de la pointe alaire
que la discoidale, de deux tiers plus long que le
radius, bifurcation de la posticale à peine distale
de la transversale. Pattes blanchâtres ou blanc
brunâtre, tibia antérieur un peu plus court que
le fémur, son extrémité distale munie de longues,
soies appliquées, tarse antérieur brisé, pulvilles
aussi grands que chez Chironomus. — L. 8 mm.
Calopsectra americana n. sp„ / Etats-Unis : Adirondack, Long Lake (Hor-
flagellum de la femelle. VATH, 1907).

B) 0RTH0CLAD1ARIAE.

1. Gen. Camptocladius v. d. Wulp.

1. C. petiolatus n. sp. (Fig. 41.)

Ç. Brun noir, mat. Yeux et palpes? Antennes de six articles, 2—5-
graduellement raccourcis, ellipsoïdaux, avec un col mince et très long,,
au 2e article aussi long que la moitié du noeud, au 5e plus long que le noeud,
poils des vertcilles brisés, soies sensorielles aussi longues que le col; 6e article
graduellement aminci en pointe, de deux tiers plus longs que le 5e. Balanciers
noirs. Ailes irrisées, graduellement amincies à la base, radius court, n at¬
teignant pas le milieu du cubitus, celui-ci dépassé par la costale d’une
longueur égale à celle du radius, aboutissant loin de la pointe alaire, aussi

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

359

loin que le rameau supérieur de la posticale , bifurcation de la posticale
très distale de la transversale, rameau inférieur fortement sinueux dans la
moitié distale. Pattes blanc brunâtre, aux intermédiaires le tibia est plus

Kg. 41. Cam'ptocladius 'petiolatus n. sp., flagellum de la femelle.

long que le fémur, égal au tarse, métatarse égalant les quatre articles suivants
réunis, 2— 4 graduellement raccourcis, 5e un peu plus long que le 4e, empodium
égalant les crochets. — L. 0*8 mm.

Paraguay: Asuncion (Vezényi).

2. Genre Dactylocladius Kieffer.

1. Bifurcation de la posticale située sous la transversale . . 2

— Bifurcation de la posticale distale de la transversale . . . 3

2. Thorax noir, faiblement luisant ; corps gros et trapu. 1. D. nivoriundus Fitch.

— Thorax jaune, brillant ; 3 bandes raccourcies, metanotum et mesosternum

noirs ; corps grêle . . 2. D. jperuvianus n. sp.

3. Noir et mat. . . 3. D. longipalpis n. sp.

— Jaune ; thorax brillant, 3 bandes raccourcies, metanotum et mesosternum

roux brun . . . 4. D. boliviensis n. sp.

1. D. nivoriundus Fitch.

çJÇ. Corps gros et trapu comme dans le genre Chironomus. Palpes
courts, brun noir, de 4 articles, sans longs poils, 2e article presque deux fois
aussi long que le 3e, celui-ci deux fois aussi long que gros, 4e égal au 2e mais
plus mince. Bouche très petite. Antennes du mâle de 14 articles, brunes,
scape roux, articles 3—13 d abord un peu transversaux, puis un peu plus
longs que gros, 14e deux fois aussi long que 2—13 réunis, panache brun
noir. Antennes de la femelle de six articles, brunes, 2e article cylindrique,
3—5 en ellipsoïde court, sans col, verticille du 5e atteignant le milieu du 6e,
celui-ci cylindrique, plus de deux fois aussi long que le 5e. Thorax noir, mat,
bien plus haut que long, couvrant complètement la tête. Pronotum bilobé,
jaunâtre, comme le haut des pleures. Mesonotum faiblement luisant, sans
trace de bandes. Balanciers blanchâtres. Ailes hyalines, cubitus peu dépassé
par la costale, aboutissant près de la pointe alaire, aussi près que la discoidale
($) ou deux fois plus loin (çj), de moitié plus long que le radius, bifurcation
de la posticale sous la transversale, lobe rectangulaire. Pattes de la femelle
jaune brunâtre, l’antérieure à peine plus sombre, tibia antérieur d’un tiers

J. J. KIEFFER

C60

plus long que le métatarse, articles 2—5 de toutes les pattes graduellement
raccourcis, empodium égalant les 2/s des crochets ; pattes du mâle brunes,
tarse antérieur à poils un peu plus longs que sa grosseur, fémur, tibia et tarse
des 4 pattes postérieures à poils semblables ; pattes de la femelle seulement
pubescentes. Abdomen noir ((J) ou brun noir et comprimé ($). — L. 5*5 mm,
$ 4 mm.

Etats-Unis : Washington, Pullman ; déterminé par Melander.

2. D. peruvianus n. sp.

(J. Tête brune. Yeux? Antennes brunes, de 14 articles, dont le dernier
est aussi long que 2— IB réunis, 3—13 un peu plus longs que gros, panache
brun. Thorax jaune, brillant ; 3 bandes dumesonotum, metanotum et meso-
sternum noirs, la bande médiane percurrente, amincie en arrière, les latérales
raccourcies en avant. Balanciers blanchâtres. Ailes hyalines, cubitus presque
droit et presque deux fois aussi long que le radius, faiblement dépassé par
la costale, assez près de la pointe alaire, à peine plus que le rameau antérieur
de la posticale, 2e nervure aboutissant plus près du radius que du cubitus,
bifurcation de la posticale sous la transversale, celle-ci presque perpendi¬
culaire, entre la partie distale de la discoidale et l’extrémité du cubitus
se voit un bout de nervure intercalée brunâtre. Pattes brunes, dépourvues
de longs poils, tibia antérieur d’un tiers plus long que le métatarse, articles
2—5 graduellement raccourcis, 4e article du tarse intermédiaire égal au 5e,
4e article du tarse postérieur plus long que le 5e, empodium atteignant le
milieu des crochets, ceux-ci petits, plus courts que la grosseur de l’article.
Abdomen brun noir, comme la pince, celle-ci grosse. — L. 2*5 mm.

Pérou: Callanga.

3. D. longipalpis n. sp. (Fig. 42.)

(J. Noir profond et mat. Bouche presque aussi longue que la hauteur
de la tête. Palpes bruns, très longs, 1er article court, 2e le plus long, 3e plus
court que le 4e, tous à poils assez denses et assez longs. Scape noir, flagellum
brisé. Balanciers blanc brunâtre, massue plus sombre. Ailes subhyalines,
cubitus à peine dépassé par la costale, médiocrement distant de la pointe
alaire, presque 3 fois plus que la discoidale, presque deux fois aussi long
que le radius, bifurcation de la posticale notablement distale de la trans¬
versale. Pattes brunes, tibia antérieur d’un quart plus long que le métatarse,
éperon plus long que la grosseur du tibia, 4e article deux fois aussi long
que le 5e au tarse antérieur, de moitié plus long que le 5e aux 4 tarses posté¬
rieurs, crochets plus longs que la grosseur de l’article, avec une soie arquée

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

361

à leur base, empoclium atteignant le milieu des crochets; fémur antérieur
et les 4 pattes postérieures sauf les trois derniers articles tarsaux à poils
4—6 fois aussi longs que la grosseur des articles, grand éperon deux fois
aussi long que le petit, plus long que la grosseur
du tibia, peigne roux. Articles terminaux de la
pince pubescents, fortement amincis au quart
proximal, arqués latéralement, deux fois dé¬
coupés en arc au bord médian, ayant leur plus
grande largeur au milieu, extrémité tronquée,
avec un stylet court et formant un angle avec
le grand axe de l’article. — L. 4*5 mm.

Bolivie : Cillutincara, 2

4. D. boliviensis n. sp.

$. Jaune. Vertex assombri. Yeux non dis¬
tinctement arqués, non amincis au vertex, où ils
sont distants de plus de leur longueur. Palpes Fio, 42

brun noir, longs, 2e article le plus long, 3e plus Dactyi0dadius longipalpis n.
-court que le 4e. Antennes brun noir, sauf le scape, Sp., moitié de la pince.

2e article non rétréci au milieu, 3— 5 fusiformes,

graduellement raccourcis, verticille du 5e dépassant le 6e, article 6e sub¬
cylindrique, mince, presque deux fois aussi long que le 5e, avec 2 longues soies
distales. Mesonotum brillant; 3 bandes raccourcies, metanotum et meso-
sternum roux brun. Balanciers blanchâtres. Ailes faiblement jaunâtres,
cubitus presque droit, presque deux fois aussi long que le radius, dépassé
par la costale de plus de la longueur de la transversale, à peine plus dis¬
tant de la pointe alaire que la disco ïdale, bifurcation de la posti cale
distale de la transversale, 2e nervure aboutissant plus près du radius
que du cubitus, base alaire lobée. Tibia antérieur et tous les tarses bruns,
le tibia antérieur d’un quart plus long que le métatarse, articles 2— 5 de
tous les tarses graduellement raccourcis, crochets peu longs, avec une soie
.arquée à leur base, empodium ne dépassant pas le tiers basal des crochets ;
éperon antérieur et les deux du tibia intermédiaire plus courts que la .
grosseur du tibia, grand éperon postérieur plus long que la grosseur du
tibia. Abdomen comprimé, à bandes transversales brunes. — L. 3 mm.

Bolivie : Cillutincara.

362

J. J. KIEFFER

3. Genre Trichoeladius Kieffer.

1. T. crassimanus n. sp.

$. Jaune. Vertex assombri. Yeux non amincis supérieurement, distants
de plus de leur longueur. Palpes peu longs, brun noir. Antennes de 6 articles,,
dont le dernier est deux fois aussi long que le 5e, 3—5 en fuseau court, ver¬
ticille du 5e atteignant le milieu du 6e. Mesonotum brillant, avec 3 bandes
raccourcies noires ; metanotum brun, mesosternum brunâtre. Balanciers
blancs. Ailes subhyalines, cubitus dépassé par la costale de plus de la lon¬
gueur de la transversale, peu éloigné de la pointe alaire, mais 2—3 fois plus
que la discoidale, plus de deux fois aussi long que le radius, 2e longitudinale
aboutissant plus près du radius que du cubitus, bifurcation de la posti cale
à peine distale de la transversale. Pattes brun noir, base du fémur antérieur*,
les deux tiers proximaux des 4 fémurs postérieurs jaunâtres, tous les tibias
ont avant leur bout distal un anneau blanc occupant le tiers de leur longueur,,
tibia antérieur presque deux fois aussi long que le métatarse, celui-ci grossi,
un peu plus gros que le tibia, articles 2 et 3 plus faiblement grossis, 5e plus
court que le 4e aux 4 pattes antérieures, égal au 4e au tarse postérieur,,
empodium atteignant les deux tiers des crochets, pulvilles non distincts-
Abdomen annelé de noir. — L. 1*5 mm.

Colombie : Sierra San Lorenzo (Újhelyi).

4. Genre Psectrocladius Kieffer.

1. P. brevicosta n. sp.

cj. Noir profond et mat. Palpes de 4 articles. Antennes brun noir,
de 14 articles, à panache gris, articles 3 et 4 transversaux, 5 — 13 aussi longs'
ou un peu plus longs que gros, 14e à peine plus long que 2—13 réunis. Balan¬
ciers brun noir. Ailes d’un blanc de lait, glabres, cubitus non dépassé par
la costale, non parallèle à elle, mais se dirigeant obliquement vers elle dans
ses deux tiers distants, aboutissant loin de la pointe alaire, plus loin quo
le rameau antérieur de la posticale, presque deux fois aussi long que le
radius, 2e longitudinale aboutissant plus près du cubitus que du radius r
bifurcation de la posticale très distale de la transversale, située sous le milieu
du radius, rameau postérieur fortement sinueux dans
sa moitié distale, ce qui rapproche cette espèce de Camptocladius .
Pattes brun noir, tarses ou encore les tibias d’un brun moins sombre, tibia,
antérieur plus long que le fémur et beaucoup plus mince, plus de deux fois-

CHIRONOMIDES D’AMERIQUE.

363

aussi long que le métatarse, pul villes à peine plus courts que l’empodium,.
celui-ci un peu plus court que les crochets. — L. 1*8 mm.

Etats-Unis : Washington, Pullman, B c?. Cet insecte a été déterminé
par Melander et porte le nom de Chironomus byssinus Schrank; l’insecte
décrit par Schrank se distingue de celui d’Amérique surtout par le cubitus
qui est longuement dépassé par la costale, et moins distant de la pointe
alaire que le rameau antérieur de la posti cale.

5. Genre Metriocnemus v. d. Wulp.

1. M. tropicus n. sp. (Fig. 43.)

$. Jaune pâle. Yeux fortement amincis supérieurement, fortement
arqués, distants de deux fois leur largeur terminale. Antennes brunâtres,,
de 13 ou 14 articles, dont le dernier est aussi long que
les précédents réunis, son extrémité grossie, et à longs
poils ; scape jaune, articles suivants aussi longs que
gros, panache gris, plus clair distalement. Mesonotum
brillant, avec trace de 3 bandes raccourcies. Balanciers
blancs. Ailes poilues, cubitus au moins deux fois aussi
long que le radius, aboutissant loin de la pointe alaire,
au moins aussi loin que le rameau antérieur de la
posti cale, dépassé notablement par la costale, trans¬
versale presque perpendiculaire, bifurcation de la pos- 43- Metriocnemus
ticale distale de la transversale. Tibia antérieur d’un tro$lcus n- SP-» extle°

mite du dernier ar-

tiers plus long que le metatarse, articles 2—5 gradu- ticle antennaire.
ellement raccourcis, empodium aussi long que les
crochets, grand éperon postérieur plus long que la grosseur du tibia, peigne
jaune. Abdomen un peu plus assombri que le reste du corps. — L. 1*8 mm.

Paraguay: San Bernardino.

Supplément .

Je conserve aux genres S'piiaeromias et Palpomyia le sens restreint
indiqué plus haut p. 295 pour les espèces d’Europe ; j’en sépare un cer¬
tain nombre d’insectes exotiques, qui formeront les genres nouveaux
suivants :

Dicrohelea n. g. — $. Crochets du tarse antérieur égaux, bifides,
la dent médiane très longue, la dent latérale très courte ; crochets des
4 tarses postérieurs inégaux et bifides, l’un à dent médiane très longue^
dent latérale très courte, l’autre crochet a la dent médiane courte, la

J. J. KIEFFER

364

dent latérale très courte ; article 4e du tarse cylindrique, non cordiforme,
le 5e armé de bâtonnets noirs ; nervation de Palpomyia. Ce genre com¬
prend cinq espèces de la région Orientale : filicornis K. , filitarsis K. , iner-
micrus K,, interrupta K. et uncinata K.

Mixohelea n. g. — Ç. Crochets tarsaux tous inégaux et simples, le
grand aussi long ou presque aussi long que F article ; 4e article tarsal
-cor diforme, le 5e armé de bâtonnets; nervation de Palpomyia. A rappor¬
ter ici trois espèces de la région Orientale: polysticta K., pulchripes K.,
roseiventris K., une des Iles Séchelles : hexacantha K. et une de la région
Australienne : australiensis n. nov. ÿmparunguis K. non Beck.)

Homohelea n. g. — $. Crochets tarsaux tous égaux, simples et
grands, aussi longs ou presque aussi longs que l’article; 4e article tarsal
cordiforme, le 5e armé de bâtonnets ; nervation de Palpomyia. Ce genre
comprend six espèces de la région Orientale : abjuncta K., pictipes K..
distica K., photophila K., spinifera K. et tetrasticta K. ; deux de la région
Neo tropica le : albidiventris K. et tenuicrus K. ; quatre de la région
Néarctique : longipennis H. Lw., scabra Coq., Slossonae Coq. et sub¬
aspera Coq.

Allohelea n. g. — Ç. Crochets des quatre tarses antérieurs égaux,
simples, médiocres, atteignant environ la demi-longueur de l’arcticle ;
crochets du tarse postérieur inégaux, simples, le grand plus long que
l’article, trois fois aussi long que le petit ; article 4e du tarse cylindrique,
non cor diforme, le 5e inerme ; nervation de Palpomyia, le type a la
base du rameau inférieur de la discoidale oblitérée et le 14e article
antennaire avec un stylet terminal. Ce genre est fondé sur un insecte des
Iles Séchelles: pulchripennis K., auquel on peut encore ajouter deux
espèces de la, région Néarctique, pour lesquelles la forme du 4e article
tarsal n’est pas indiquée : Curriei Coq. et polita Coq.

Lepidohelea n. g. — Costale, cubitus, sous-costale et transversale
ainsi que les pattes couvertes d’ écailles striées longitudinalement et
appliquées ; surface alaire poilue, cubitus atteignant le milieu, soudé au
radius, ne formant qu’une cellule radiale distale et petite ; empodium plus
court que les crochets, ceux-ci égaux, simples, courts. Ce genre est fondé
sur un insecte des Iles Séchelles : Geratopogon chrysolophus K.

Microhelea n. g. — Caractères de Ceratopogon, sauf que les ailes
sont seulement chagrinées (soies microscopiques) comme chez Atricliopo-
gon et que le 4e article des palpes est subglobuleux, le 3e long ; cubitus
soudé au radius et ne dépassant pas le milieu de l’aile. Type : Atricho-
jpogon tropicus K.

XV.

ANNALES MUSEI NATION ALIS HUNG ARICI.

1917.

HETEROPTERA PALAEARGTICA NOVA YEL MINUS

COGNITA.

I.

Scripsit Dr. G. Horváth.

PLATASPIDIDAE.

Coptosoma scutellatum Geoffr.

Cimex scutellatus Geoffr. Ent. Paris, p. 195. 2. (1785).

Cimex globus Fabr. Ent. syst. IV. p. 88. 36. (1794).

Coptosoma dilatata Motsch. Bull. Soc. Nat. Mose. XXNII. 4. p. 501. (1859).
Coptosoma globus var. dilatatum J ak. Trudy Russk. Ent. Obshtsh. XI. p. 202. (1880).
Coptosoma scutella, tum Montd. Ann. Soc. Ént. Belg. XL. p. 130. (1896).

Coptosoma dilatata Motsch., e Sibiria orientali descripta, non est
species propria, nec varietas distincta, sed animalculum cum C. saltellato
Geoffr. omnino congruens.

SCUTELLERIDAE.

Irochrotus lanatus Pall.

Cimex lanatus Pall. Reise II. p. 729. 82. (1773); Fabr, Spec. Ins. II. p. 342. 24.
(1781); Mant. Ins. II. p. 282. 28. (1787); Ent. syst. IV. p. 88. 35. (1794).

Tetyra lanata Fabr. Syst. Rhyng. p. 142. 65. (1803).

Scutellera lanata Latr. Hist. Nat. XII. p. 182. 18. (1804).

Pachycoris lanatus Germ. Zeitschr. I. p. 109. 57. (1839).

Arctocoris lanatus H.-Sch. Wanz. Ins. V. p. 39. tab. 156. fig. 490. (1839); Jak. Horæ
Soc. Ent. Ross. XVIII. p. 164. (1884).

Odontoscelis lanata Gorski Anal. Ent. p. 52. (1852).

Irochrotus lanatus Reut. Öfv. Finsk. Vet. -Soc. Fork. XLII. p. 210. (1900).

Rossia meridionalis: Sarepta; Asia minor: Amasia; Armenia rossica ;
Ordubat in valle Araxis (Mus. Hung.) ; Turcomania: Askhabad (Jakoav-
leff), KrasnoAvodsk (Mus. Hung.); Turkestan: Semiretshye (Oshanin) ;
Sibiria : Irtysh (Pallas), Irkutsk (Jakowleff) ; Mandshuria : Khingan
(Jakoavleff).

366

Dl G. HORVÁTH

Corpore supra in utroque sexu pilis longis fuscis et præterea pilis
longissimis albis dense immixtis vestito ; bucculis postice oblique trun¬
catis ; articulo secundo antennarum articulo tertio paullo vel vix breviore.
Long. 6%— .8 mill.

Irochrotus maculiventris Gnrm.

Pachycoris maculiventris Germ. Faun. Ins. Eur. 21. tab. 20. (1839) ; Zeitscbr. I. p. 109.
58. (1839).

Arctocoris villosus H.-Sch. Wanz. Ins. V. p. 39. tab. 156. fig. 489. (1839).

Pachycoris hirta Costa Ann. Soc. Ent. France (1) X. p. 306. tab. 6. fig, 10. (1841).

Irochrotus maculiventris Am. et Serv. Hist, des Hém. p. 39. 1. (1843); Mtjls. et Rey
Hist. Pun. de France,- Scutell. p. 30. (1865).

Odontoscelis villosa Kol. Mel. Ent. IV. p. 5. 121. (1845).

Odontoscelis maculiventris Gorski Anal. Ent. p. 52. 19. (1852).

Irochrotus hirtus Fieb. Eur. Hem. p. 378. (1861).

Irochrotus lanatus Jak. Bull. Soc. Hat. Mose. 1875. IV. p. 249., nec Pall.

Arctocoris lanatus Jak. Trudy Russk. Ent. Obslitsh. XII. p. 12, (1880); Put. Syn.
Hém. de France, II. p. 6. 1. (1885), nec Pall.

Hispania: Cuença, Sierra del Toro (Mus. Hung.), Murcia (Mus. Bero¬
lin.) ; Italia (Mus. Hung.), Sicilia (Mus. Berolin.) ; Dalmatia : Ragusa (Mus.
Vindob.) ; Græcia : Missolunghi (Mus. Hung.) ; Turcia : Constantinopolis
(Mus. Berolin.); Podolia australis (Gorski); Caucasus: Derbent (Mus.
Hung.), Karabagh (Kolenati) ; Algeria : Teniet-el-Haad (Mus. Hung.).

Ab I. lanato Pall., cum quo semper confunditur, statura majore,
corpore supra pilis longis albis (3) vel fuscis et albis (Ç) vestito, capite
nonnihil breviore, bucculis postice subrecte truncatis articuloque secundo
antennarum articulo tertio longiore differt. Long. 9—11 mill.

Animadversio. — Irochrotus casjpius Jak. e Rossia meridionali
descriptus etiam in Sibiria occurrit, unde Museum nostrum specimina
accepit e variis locis (Minusinsk, Kiachta, Transbaikalia) oriunda.

Odontoscelis fuliginosa L.

Species hæc magnitudine coloreque valde variat et varietates diversæ
hucusque descriptæ, inter se sensim transeuntes (litura Fabr., carbonaria
Zett., dorsalis Hahn, iberica Kol., Pallasii Kol., caucasica Kol.) nomina
separata haud merent. Long. 5% —9 mill.

Odonto tarsus parvulus n. sp.

Late ovatus, flavo-testaceus, supra dense et subtiliter fusco-punctatus,
fusco-vittatus, vittis obscurius marginatis ; capite latitudine sua inter-

HETEROPTERA PALAEARCTICA.

367

oculari fere 1/3 breviore, ocellis ab oculis dimidio longius remotis quam
illorum diametro ; bucculis parum elevatis, subrectis, postice oblique tran¬
seatis, inermibus ; articulo secundo antennarum articulo tertio 2/7 longiore ;
rostro basin segmenti ventralis secundi attingente, apice nigro ; pronoto
transversim haud impresso, marginibus lateralibus anticis rectis, angulis
humeralibus distinctis, sat prominulis ; scutello abdomine vix longiore,
utrinque inter vittas basales secundarias et laterales 1 callo subbasali anguste
elongato instructo, apice rotundato utrinque levissime sinuato et vertici
æquilato, vittis duabus lateralibus posticis cum vittis basalibus secundariis
•confluentibus, intus rectangulariter geniculato-fractis et apicem versus linea
interna nigra marginatis ; margine laterali connexivi calloso, angulis posticis
segmentorum haud prominulis ; pectore et lateribus ventris dense sub-
tiliterque punctatis, punctis nonnullis nigris conspersis, lateribus hujus
immarginatis, tuberculi» ad spiracula deficientibus ; femoribus dense et
subtiliter nigro -punctatis. Long. 7, Lat. inter ang. humeral. 4%, ad basin
scutelli 4 mill.

<$. Segmento genitali transverso, fere duplo latiore quam longiore,
a latere viso oblique ascendente et parum convexo, margine superiore leviter
reflexo et medio levissime sinuato.

Creta : Canea, L. Biró. (Mus. Hung.)

Ab 0. robusto Jak., cui vittis duabus lateralibus postici» scutelli intus
distincte geniculato-fractis et angulis humeralibus pronoti prominentibus
similis videtur, statura minore, parte apicali scutelli minus producta et
vertice haud angustiore, angulo postico segmentorum connexivi haud
prominulo, lateribus ventris immarginatis, tuberculis ad spiracula defi¬
cientibus segmentoque genitali maris magis transverso et impressione trifida
destituto differt. A speciebus congenericis parvis picturis scutelli aliisque
notis mox distinguendus.

Odontotarsus robustus Jak. var. dilutus n.

Vittis capitis, pronoti et scutelli plus minusve obsoletis, sed linea
apicali interna nigra vittarum duarum lateralium posticarum scutelli bene
distincta. $.

Dalmatia : Cattaro ; Cyprus : Larnaka ; Caucasus : Elisabethpol.
(Mus. Hung.)

Varietas hæc inter formam typicam et var. flavum Jak. intermedia.

1 Cf. Ann. Mus. Hung. IV. p. 464. fig. 1. (1906).

368

K G. HORVÁTH

Psacasta simillima n. sp.

Late ovalis, rubro-castanea vel fusco-testacea, superne sat dense et
subtiliter nigro -punctata et callis parvis albidis numerosis conspersa ; capite
latitudine sua interoculari paullo breviore, jugis apice contiguis, tylum
distincte includentibus, marginibus lateralibus levissime sinuatis, bucculis
inermibus ; antennis nigris, articulo secundo articulo tertio duplo longiore*
articulo hoc rubro-ferrugineo ; rostro apice nigro ; pronoto ante medium
transversim leviter impresso, angulis anticis antrorsum fere usque ad medium
oculorum productis, marginibus lateralibus anticis subrectis, fere totis
albido-callosis, angulis humeralibus ultra marginem costalem corii paullo
prominulis, postice leviter emarginatis; scutello callis duobus basalibm
majusculis albidis instructo, pone medium oblique declivi et linea media
albido-callosa, interdum sat obsoleta praedito ; pectore et ventre flavo-
testaceis, nigro- variegatis, minus dense, sed distincte nigro-punc tatis ;
angulo postico segmentorum connexivi tuberculato-calloso, albido ; spiraculis
intus callo albido cinctis ; segmentis ventralibus quinque ultimis maris,
utrinque macula magna communi impressa nigro-fusca opaca signatis;
pedibus rubidis, nigro- vel fusco -variegatis. Ç. Long. 10%— 10%, Lat.
inter ang. humeral, pronoti 6% —7%, ad basin scutelli 62/3 — 7 mill.

Hispania: Cuença, M. Korb. (Mus. Hung.)

P. exanthematica Scop, et ejus var. herculeana Horv. ab hac specie
differunt statura minus lata, jugis apice plerumque hiscentibus et tylum
apice plus minusve liberum relinquentibus, angulis anticis pronoti ante basin
oculorum tantam paullo productis, marginibus lateralibus anticis hujus haud
callosis, angulis humeralibus haud vel vix prominulis callisque duobus basa¬
libus scutelli parvis et quam callis reliquis vix majoribus.

Eurygaster integriceps Put. var. distigma n.

Eigra ; callis duobus transversim triangularibus pronoti, rarissime
etiam callis duobus parvis basalibus scutelli flavo-testaceis ; ceteris ut in
var. hellenica Kirk. ( nigra Keut.). Ç.

Syria ; Cyprus : Larnaka ; Asia minor : Ak-0héhir ; Armenia rossica ;
Eriwan, Kulp, Ordubat. (Mus. Hung.)

CYDNIDAE.

Microporus Uhl.

Microporus Uhler U. S. Geol. Geogr. Surv. II. 5. p. 275. (1875) et III. 2. p. 366 efc
373. (1877).

Cydnus Sign. Ann. Soc. Ent. Fr. (6) II. p. 145. (1882), nec Fabr.

HETERO P T E RA PALAEARCTICA .

369

Genus hoc a genere Aeihus Dall. Sign., cum quo plerumque idem
esse putatur, orificiis metastethii in sulcum apice auriculatum extensis
differt.

Typus generis : Microporus obliquus Uhl. ex America septentrionali.
Species palæarcticas hujus generis hoc modo dispono :

1 (8). Corpore supra nigro, fusco vel interdum ferrugineo; capite spinulis et pilis

marginalibus instructo.

2 (3). Costa corii depressa, haud elevata ; tylo apice pilis duabus longis praedito ;

ventre pilis longis remotis vestito. Long. 8—4% mill. — Europa, Algeria,
Caucasus, Turkestan. M. flavicomis Eabr.

8 (2). Costa corii distincte elevata ; tylo apice spinulis duabus brevibus armato ;
ventre toto vel fere toto glabro, pilis longis destituto.

4 (7). Statura minore; marginibus lateralibus pronoti tantum apicem versus

depressis et angustissime dilatatis ; pilis marginalibus corii latitudini in-
terocellari verticis æquilongis vel longioribus.

5 (6). Pilis marginalibus corporis minus numerosis, brevioribus, his corii lati¬

tudini interoeellari verticis æquilongis ; ocellis ab oculis tam longe distan¬
tibus ut dimidio eorum diametro; clavo et corio concoloribus. Long.
3 %— 4 mill. — Begio mediterranea, Caucasus, Persia, Turkestan.

M. pilosulus Klug.

6 (5). Pilis marginalibus corporis numerosioribus et longioribus, his corii lati¬

tudine interoeellari verticis distincte longioribus ; ocelb's ab oculis quam
diametro illorum paullo longius remotis ; clavo quam corio pallidiore.
Long. S%— 4 mill. — Syria.

M. syriacus n. sp.

7 (4). Major; marginibus lateralibus pronoti per totam longitudinem depressis

et angustissime dilatatis ; pilis marginalibus corii latitudine interoeellari
verticis distincte brevioribus. Long. 4% — 5 mill. — Begio palæarctica
fere tota, India orientalis, Formosa. M. nigrita Fabr.

8 (1). Corpore supra flavo-testaceo ; margine capitis pilis longis ciliato, sed spi¬

nulis destituto. Long. 4%— 4% mill. — Algeria, Tunisia. M. pallidus Put.

Microporus flavicomis Fabr.

Cimex flavicomis Fabr. Ent. syst. IV. p. 124. 170. (1794).

Cydnus flavicomis Fabr. Syst. Rhyng. p. 184. 2. (1803); Put. Syn. Hém. de France,
II. p. 26. 1. (1881).

Cydnus zophosoides Ramb. Faun. And. II. p. 113. 5. (1842).

Cydnus Comaroffii Jak. Trudy Russk. Ent. Obshtsh. XII. p. 21. (1879).

Cydnus Komaroffi Sign. Ann. Soc. Ent. Fr. (6) II. p. 117. 14. tab. 7. fig. 94. (1882).

Europa media et meridionalis, Britannia, Algeria, Caucasus, Turco-
mania, Turkestan, Kashmir.

Species hæc magnitudine valde variat. Specimina europæa ad sum-

Aimalas Musei Nationalis Hungaxici. XV.

24

370

Dl . J. HORVATH

mum 3 y2 mill, longa sunt, specimina in Caucaso et in regione transcaspica
reperta autem statura plerumque majore gaudent. Cydnidarum mono-
graphus doctissimus, Y. Signorét (Ann. Soc. Ent. Fr. [6] II. p. 156. 11. tab.
7. fig. 93.) Cydnum flavicornem — ex Europa ! — 4 % mill, longum descripsit
et tylum ejus apice spinulis duabus instructum delineavit ; an re vera species
Fabriciana?

Yar. rugosus Jak. — Parte postica pronoti et apice sciit elli fortiter
transversim rugoso-punctatis. Long. 4—4% mill.

Cydnus rugosus, Jak. Bull. Soc. Nat. Mose. 1874. II. p. 235; Sign. Ann. Soc. Ent.
Fr. (6) II. p. 116. tab. 7. fig. 95. (1882).

Rossia meridionalis: Astrachan (Jakowleff).

Animadversio. — Cydnus flavicomis var. subinermis Re y —
secundum specimen ab auctore ipso acceptum — est = Microporus nigrita
#Fabr. pilis et spinulis marginalibus capitis detritis.

Microporus pilosulus Klug.

Cydnus nigrita H.-Sch. Faun. Ins. Germ. 126. tab. 23., nec Fabr.

Cydnus pilosulus Klug Symb. phys. V. tab. 43. fig. 9. (1845); Sign. Ann. Mus. civ.
Genov. XVI. p. 636. (1881); Ann. Soc. Ent. Fr. (6) II. p. 157. 12. (1882).

Cydnus lacconotus Fieb. Eur. Hem. p. 363. 2. (1861).

Cydnus dilutus Ferr. Ann. Mus. civ. Genov. VI. p. 122. (1874) sec. spec. typ.

Cydnus ovatulus Jak. Bull. Soc. Nat. Mosc. 1877. II. p. 282.

Hispania, Sicilia, Græcia, Tamia, Caucasus, Armenia Tossica, Tur-
comania, Turkestan, Persia, Syria, Aegyptus, Tunisia, Algeria, Mauritania.
(In Bavaria, unde — sicut etiam e Sicilia — F. X. Eieber suum Cydnum
lacconotum descripsit, certe haud occurrit.)

Specimen semi-maturum e Turcomania, nunc in Museo National!
Hungarico asservatum, partem posticam pronoti fortiter transversim
rugosam præbet et varietatem rugosam speciei praecedentis simulat.

Microporus syriacus n. sp.

Breviter ovalis, niger, nitidus; capite parce subtilissimeque punctu-
lato et obsolete mguloso, àpice rotundato-subtruncato, margine libero
depresso ferrugineo, spinulis brevibus nigris et pilis longis ochraceis praedito,
tylo apice spinulis duabus instructo; ocellis ab oculis quam diametro illo¬
rum paullo longius distantibus ; antennis et rostro flavo-testaceis, articulis
tribus apicalibus illarum breviter ovoideis; pronoto basi quam apice cir¬
citer % latiore, apice longitudine sua fere 1/3 latiore, fere toto lævigato,
tantum utrinque versus latera subtilissime punctulato, lateribus subrectis,.

HETEROPTERA PALAEARCTICA.

371

rapicem versus subito rotundatis, per totam longitudinem pilis ochraceis
longis dense ciliatis, in triente apicali depressis, angustissime dilatatis
et ferrugineis; scutello æque longo ac basi lato, subtiliter, interdum ob¬
solete punctato, apice ipso derpresso et anguste ferrugineo -marginato ;
elytris fusco-piceis, sat dense subtiliter punctulatis, clavo (basi excepta)
ferrugineo-testaceo, costa corii distincte elevata et pilis ochraceis latitudine
interocellari verticis distincte longioribus ciliata, vena cubitali percurrente,
membrana albida, apicem abdominis superante ; orificiis medium meta-
stethii attingentibus, apice testaceis ; ventre subtiliter punctulato, glabro ;
pedibus flavo-testaceis, tibiis fusco-spinosis, tarsis flavo-albidis. $. Long.
8% -4, Lat. 2%— 2V3 mill.

Syria: Kaifa. (Mus. Hung.)

Geotomus caucasicus Kol.

Cydnus caucasicus Kol. Mel. Ent. IV. p. 70. 200. tab. 15. fig. 34. (1846).

Cydnus punctulatus Costa Cim. Neap. II. p. 30. 8. tab. 5. fig. 11. (1847).

Cydnus Helfen Eieb. Eur. Hem. p. 364. 6. (1861).

Geotomus punctulatus Mtjls. et Rey Hist. Pun. de France, Pent. p. 35. 1. (1866);
Sign. Ann. Soc. Ent. Fr. (6) III. p. 54. tab. 4. fig. 164. (1883).

Species Kolenatiana auctoribus reliquis hucusque ambigua mansit,
nulli subjacet autem dubio eam cum Geotomo 'punctulato eandem esse. Speci¬
mina rufo-picea (semi-matura?) F. A. Kolenati, in opusculo suo supra
•citato, nomine <var. rufulus » illustravit.

Canthophorus rotundipennis Dohrn.

Schirus (!) rotundipennis Dohbn Stett. Ent Zeit. XXIII. p. 211. (1862).

Calabria : S. Eufemia, G. Paganetti (Mus. Hung.); Sicilia (Dohrn).

Species haec, quam Dr. Aug. Puton (Syn. Hém. de France, II. p.
32.) erronee cum C. sexmaculato Ramb. eandem esse docuit, C. bicolori L.
simillima est et ab hac notis sequentibus differt : Statura nonnihil latiore
et convexiore, capite supra distincte rugoso-punctato, lateribus pronoti
antice fortius arcuatis, maculis duabus anticis albis hujus extus per totam
longitudinem concoloribus, intus versus medium distincte rotundatis
punctisque duobus parvis posticis prope angulos posticos omnino deficien¬
tibus, margine laterali corii magis rotundato, membrana nigro-fusca, nec
non scutello, corio et ventre minus dense, sed panilo fortius punctatis.

Long 7%, Lat. 4 % mill.

Maculae duae anticae albae pronoti in C. bicolore extus posterius
temper anguste nigro- marginatae, intus vix rotundatae sunt.

24*

872

Di G. HORVÁTH

Legnotus fumigatus Costa.

Cydnus fumigatus Costa Cim. Neap. III. p. 55. 11. (1852).

Gnathoconus concolor Mtjls. et Rey Hist. Pun. de France, Pent. p. 73. 3. (1866);
Ferr. Ann. Mus. civ. Genov. VI. p. 124. 23. (1874); Put. Syn. Hém. de France. II. p. 35.
3. (1881).

Gnathoconus cyaneo-nitens Ferr. Ann. Mus. civ. Genov. VI. p. 124. (1874).

Hispania : Pozuelo de Calatrava in prov. Ciudad Real ; Italia : Andora,.
Grottaglie, Aspromonte ; Hungária : Orsóvá ; Hercegovina : Bilek ; Mon¬
tenegro : Podgoritza ; Albania : Skutari (Mus. Hung.) ; Gallia meridionalis :
Saint-Raphaël (Mulsant et Rey, Puton).

Species hæc, quam multis jam ab annis tantum pro varietate Leg-
noti (= Gnathoconi) picijpedis Fall, habuimus, ab hoc differt non solum
margine costali corii toto vel fere toto nigro, concolore, sed etiam statura
nonnihil angustiore, margine antico capitis magis reflexo, pronoto antrorsum
fortius angustato et præsertim costa corii per totam longitudinem depressa,,
angustissima, lineari.

Animadversio. — Cydnus nigrita Hahn 1831, Kol. 1846 = Leg¬
notus 'pici'pes Fall.

PENTATOMIDAE.

Tarisa fraudatrix Horv.

Tarisa subspinosa var. fraudatrix Horv. Revue d’Ent. X. p. 76. (1891).

Tarisa fraudatrix Reut. Öfv. Finsk. Vet. -Soc. Förh. XLIII. p. 40. 9. tab. 2. fig..
9. (1900).

Tarisa chloris Horv. Ann. Mus. Hung. II. p. 580. (1904).

Tuberculum discoidale scutelli altitudine variabile, disco pronoti
interdum haud vel parum altius, — in exemplo, quod sub nomine T. chloris
ut speciem distincfam e Turkestania descripsi, valde humile, scutellum
igitur superne ante medium horizontale.

Trigonosoma Balassogloi Horv.

Trigonosoma falcatum var. Balassogloi Horv. Revue d’Ent. Vili. p. 44. (1889).

Turkestan. (Mus. Hung.)

Species propria, a T. falcato Cyrill, notis sequentibus distinguenda:
Statura minore; capite longiore, antrorsum haud angustato, apice late
rotundato ; ruga transversali pronoti distincte elevata, cornubus humeralibus-
crassiusculis ; scutello (basi excepta) subtiliter punctulato, haud ruguloso
marginibus lateralibus ventris totis albido-callosis, leviter tuberculatis.

HB T ERO PT ERA PALA EARCTICA.

373

Trigonosoma achivum Horv.

Trigonosoma falcatum var. achivum Horv. Revue d’Ent. VIII. p. 44. (1889).

Græcia : Attica, Parnassus, Ins. Poros ; Asia minor : Smyrna ; Syria :
Jericho (Mus. Hung.); Aegyptus: Cairo (Mus. Vindob.).

Species hæc a T. falcato Cyrill., pro cujus varietatem eam olim
habui, capite apice sat anguste parabolico, cornubus humeralibus brevibus,
crassis, scutello latitudine corporis ad basin illius parum longiore structuraque
antennarum certe distincta est. Articulus secundus antennarum in bac
specie vix duplo, in T. falcato autem duplo et dimidio longior est quam
articulus tertius.

Dybowskyia reticulata Dall.

Bolbocoris? reticulatus Dall. List Hem. I. p. 45. 2. (1851).

Eurygastor incomptus Walk. Cat. Hét. I. p. 67. 10. (1867).

Dyboivskyia ussurensis Jak. Bull. Soc. Nat. Mose. 1876. HI. p. 87; Schout. Gen.
Ins. Heter. Graphosom. p. 15. tab. 1. fig. 10. (1905).

Sibiria orientalis: Wladiwostok (Mus. Hung.), Ussuri (Jakowleff) ;
Japonia : Tokyo, Okayama, Nagasaki (Mus. Hung.) ; China orientalis :
Fu-tshou (Dallas).

Amicus H. Schouteden (loc. cit.) Dybowskyiam ussurensem Jak. a
D. reticulata Dall, verisimiliter distinctam esse putavit. Specimina in
Sibiria orientali et in Japonia collecta autem cum speciminibus chinensibus
omnino congruunt et sine dubio ad eandem speciem pertinent.

Podops curvidens Costa.

Podops curvidens Costa Cim. Neap. I. p. 68. 2. tab. fig. 12. (1838).

Podops ( Opocrates) dalmatina Horv. Wien. Ent. Zeit. II. p. 162. 5. tab. 2. fig. 5. (1883).

Podops ( Opocrates) curvidens Horv. Wien. Ent. Zeit. II. p. 162. 6. tab. 2. fig. 6. (1883).

Forma processus collaris pronoti et structura antennarum sat variant,
quam ob rem species duas supra citatas in unam conjungendas esse censeo.

Pododus dissimilis n. sp.

Breviter ovalis, pallide flavo-testaceus, supra subtiliter fusco-puncta-
tus ; capite latitudine sua interoculari 2/5 breviore, versus basin tyli nigro-
punctato, margine antico nigro-ciliato, ante oculos distincte usque ad basin
oculi inciso ; articulis secundo et tertio antennarum longitudine æqualibus,
sat longe setosis ; rostro usque ad coxas intermedias extenso, apice nigro ;
pronoto antrorsum parum angustato, utrinque juxta limbum lateralem

874

Dì G. HORVÁTH

decolorem vitta obsoleta anteriore, punctis acervatis nigris formata notato T
marginibus lateralibus ciliis 14 nigris præditis ; scutello retrorsum parum
angustato, apice late rotundato, utrinque callo basali sat brevi externe
nigr j-terminato instructo ; corio hic illic punctis acervatis nigris parce
signato, margine costali distincte arcuato et ciliis 7 nigris obsito, angula
apicali externo apicem scutelli vix superante ; connexivo maculis nigro-
punctatis notato ; femoribus subtus longe setosis, tibiis fortiter nigro-
spinosis, articulo primo tarsorum posticorum articulis duobus apicalibus
simul sumtis % longiore. $. Long. 5 y2, Lat. 8 y2 mill.

Aegyptus: Aboukir. (Mus. Hung.)

P. Dohrniano M. E. affinis, sed statura latiore, margine antico capitis
ante oculos fortius inciso, articulis secundo et tertio antennarum longitu¬
dine aequalibus, pronoto antrorsum minus angustato scutelloque re¬
trorsum parum angustato, apice latiusculo et quam corio vix breviore
differt. A P. piceo A. S. ( cilioso Stäl) statura minore, articulo secundo et
tertio antennarum * æquilongis articuloque basali tarsorum posticorum
articulis duobus apicalibus ad unum multo longiore distinctus videtur.

Sciocoris conspurcatus Klug.

Sciocoris conspurcatus Klug Symb. phys. V. tab. 44. fig. 2. (1845); Pieb. Rhyn-
chotogr. p. 19. 11. (1851).

Sciocoris fissus Muls. et Rev Hist. Pun. de Prance, Pent. p. 97. 3. (1866); Put.
Syn. Hém. de Prance, II. p. 41. 5. (1881).

Sciocoris fissus var. scutellaris Put. Revue d’Ent. III. p. 147. 1. (1884).

Gallia meridionalis : Fréjus ; Hispania : Deh. Albufera in prov. Valencia ;
Algeria: Alger, Misserghin ; Tunisia : Carthago ; Aegyptus : Alexandria,.
Helouan. (Mus. Hung.)

Piæ memorise amicus Dr. Aug. Puton angulum apicalem corii et
apicem scutelli æquilongos esse descripsit ; angulus apicalis corii autem
re vera retrorsum longius productus est quam apex scutelli. Articulus secun¬
dus antennarum articulo tertio distincte longior.

Animadversio. — Halys lusitanica H.-Sch. (Faun. Ins. Germ. 114.
tab. 7.) e Lusitania descripta et ab auctore G. A. W. Herrich-Schäffer
ipso (Nom. ent. p. 55.) mox generi Sciocoris Fall, adjuncta, est = Disco -
cephala umbraculata Fabr. species neotropica, uti jam F. X. Fieber
(Rhynchotogr. p. 88. et Eur. Hem. p. 827.) docuit. Ne minime quidem
dubito, specimina a G. A. W. Herrich-Schäffer descripta, si re vera e
Lusitania oriunda sunt, illuc tantum navi importata esse.

HETEROPTERA PALAEARCTICA.

375

Eurydema ornata L.

Stradila herbacea Hahn Wanz. Ins. III. p. 13. tab. 77. fig. ‘239. (1835),
nec H.-Sch., ad formam typicam hujus speciei pertinet.

Buæ varietates E. ornatae svnonymiam præbent sequentem:

Yar. ventralis Kol.

Eurydema ornatum var. ventralis Kol. Mel. Ent. IV. p. 26. 145. (1846).

Pentatoma ornata var. Hoffmannseggi Gorski Anal. Ent. p. 85. (1852).

Yar. Falleni Gorski.

Stradila picta Hahn Wanz. Ins. III. p. 14. tab. 77. fig. 240. (1835), nec H. Sek.

Pentatoma ornata var. Falleni Gorski Anal. Ent. p. 87. (1852).

Eurydema ornata var. gorslciana Kirk. Cat. Hét. I. p. 367. (1909).

Eurydema Fieberi Fieb. var. melanogaster n.

Yentre magnam ad partem nigro, maculis nigris ad spiracula cum
plaga magna discoidali nigra confluentibus ; ceteris ut in typo. <$'. Ç.

Eurydema Fieberi Fieb. Weitenw. Beitr. I. p. 353. tab. 2. fig. 32. b. (1836).

Hungária : Budapest, Bátor alj a- Uj hely (Mus. Hung.) ; Austria (Fieber).

Eurydema oleracea L. var. aberrans n.

Ab omnibus varietatibus hucusque descriptis hujus speciei macula
anteapicali rubra corii maxima, usque ad marginem apiçalém corii extensa
et angulum apicalem totum occupante exocorioque etiam*pone medium fere
toto rubro divergens; ceteroquin var. triguttatae Horv. similis,, : rubro-
variegata*. $.

Hungária: Szent-Endre, Yajda-Hunyad. (Mus. Hung.)

Eurydema formosa Put.

Stradila nigulosa var.? an nov. sp. ? Put. Mittb. Schweiz. Ent'. Ges. VI. p. 120. (1881).

Eurydema formosum Put. Revue d'Ent. XIV. p. 83. (1895).

Mas et femina picturis ventris differunt. — Yentre magnam ad
partem rubro, macula quadrata media segmentorum duorum basalium,
maculis singulis segmentorum tertii et quarti parvis vel punctiformibus
medianis, macula rotundata media segmenti sexti, fasciis lateralibus abbre¬
viatis segmentorum omnium segmentoque genitali nigris. — $. Yentre
magnam ad partem nigro, macula magna discoidali nigra cum fasciis late¬
ralibus segmentorum 1—5 confluente.

Syria: Ain-Tab, Mardin, Dummar. (Mus. Hung.)

376

Dt G. HORVATH

Yar. superstes n. — A forma typica differt corio apice haud toto
nigro, sed tantum macula anteapicali transversa parva rubra notato, <J. $.

Syria: Dummar, H. Gadeau de Kerville. (Mus. Hung.)

Yar. hypoleuca n. — Varietati praecedenti superne simillima, sed
pectore et ventre flavo-albidis, illo utrinque maculis lateralibus tribus rubris
vel rubidis, nigro-cinctis ornato, fasciis lateralibus abbreviatis ventris (cum
maculis rubris alternantibus), macula rotundata media segmenti sexti
segmentoque genitali nigris ; femoribus basin versus flavo-albidis.

Syria: Damascus, H. Gadeau de Kerville. (Mus. Hung.)

Eurydema rugulosa Dohrn.

Strachia rugulosa Dohrn Stett. Ent. Zeit. XXI. p. 103. 9. tab. 3. fig. 6. (1860); Fieb.
Eur. Hem. p. 345. 11. (1861).

Asia minor (Mus. Hung.) ; Cyprus (Dohrn).

Yar. V-rubrum n. — Varietati sequenti quoad colorem similis, sed
lateribus scutelli totis rubris. Ç.

Strachia rugulosa var. Put. Mitth. Schweiz. Ent. Ges. VI. p. 120. (1881).

Turcia asiatica, E. Erivaldszky ; Syria : Akbes (Mus. Hung.), Bloudan
(Puton).

Yar. nigrorubra Keut.

Eurydema rugulosa var. nigrorubra Reut. öfv. Finsk. Vet. -Soc. Förh. XLIII. p
237. (1900).

Syria : Kaifa, Jerusalem, Brumana ; Erythræa : Massaua. (Mus. Hung.)

Yar. anaemica n. — Ut varietas praecedens, sed picturis capitis,
pronoti, scutelli et elytrorum flavo-albidis, his pronoti et scutelli hic illic
nonnihil aurantiaco-tinctis ; corpore subtus flavo-albido, pectore utrinque
maculis lateralibus tribus roseis vel aurantiacis, nigro-cinctis notato, ventre
maculis lateralibus nigris spiracula includentibus et cum maculis roseis vel
aurantiacis alternantibus ornato. $.

Syria: Kaifa. (Mus. Hung.)

Jalla subdilatata Beut. var. vidua n.

Tota nigra, tantum striola basali media verticis albida. Ç.

Algeria : Teniet-el-Haad, Dr. A. Ohobaut. (Mus. Hung.)

A J. dumosa L. var. nigriventri Fieb. notis specificis, nempe jugis
extus pone medium nonnisi levissime sinuatis, ante medium haud dilatatis,
angulis anticis pronoti ultra marginem externum oculorum prominentibus
ventreque remote et subtilissime punctula to di vergit.

HETEROPTERA PALAEARCTICA.

377

C ŐREID AE.

Pseudophloeus egenus n. sp.

Sordide testaceus, opacus, abdomine modice dilatato ; capite latitudini
suæ cum oculis æquilongo et quam pronoto x/ 3 longiore, granulato, tuberculis
antenniferis apice obtusis et vix introrsum curvatis ; antennis capite et
pronoto simul sumtis fere 2/5 longioribus, parte incrassata articuli primi
granulata, ovoidea, diametro suo minus quam duplo longiore et articulo
secundo æquilonga, articulis secundo et tertio flavo -testaceis, articulo hoc
articulo secundo triplo et 2/3 longiore, sublineari, apice concolore, articulo
•quarto fusco, elongato-fusiformi, diametro suo maximo quadruplo longiore,
parte apicali pruinosa hujus trientes duos apicales articuli occupante ;
pronoto basi longitudine sua duplo et capite cum oculis dimidio latiore,
antice cum carinis duabus discoidalibus obliquis, obtusis, postice abbreviatis
granulato, lateribus apicem versus leviter sinuatis et denticulis 4—5 brevibus
obtusis armatis, lobo postico impresso-punctato ; scutello carina mediana
instructo ; elytris abdomine paullo longioribus, corio et clavo impresso-
punctato, vena cubitali illius striolis nonnullis fuscis signato, membrana
albicante, venis hujus hic illic fuscescentibus ; connexivo subtiliter granulato,
basi et apice segmentorum paullo obscurioribus ; pectore punctato ; ventre
fusco-marmorato ; femoribus granula tis. Long. 5% mill.

Tauria: Karassubazar, 0. Retowski. (Mus. Hung.)

P. angusto Reut, affinis, sed structura antennarum mox distinguendus.
P. angustus, qui non solum in Aegypto, Tunisia et Algeria, sed etiam in
Hispania (Valencia) occurrit, parte incrassata articuli primi antennarum
magis elongata et quam articulo secundo circiter 2/3 longiore articuloque
quarto breviter fusiformi, diametro suo maximo triplo longiore gaudet ;
pars apicalis pruinosa articuli hujus tantum dimidium articuli occupat.

Coriomeris subglaber n. sp.

Oblongo -ovatus, superne rufo-testaceus, pilis longis erectis destitutus;
capite supra vix granulato, parce brevissimeque albido-puberulo, tuberculis
antenniferis apice uncinatis, bucculis simplicibus, apice truncatis; antennis
sat dense et brevissime adpressim fusco-setulosis, articulo primo capite
a latere viso vix longiore, articulis secundo et tertio longitudine aequalibus,
primo paullo brevioribus, sat incrassatis, articulo quarto articulo primo
æquilongo et quam articulo tertio crassiore, nigro-fusco, fere glabro ; pronoto
longitudine sua duplo latiore (sine spinis humeralibus), parce brevissimeque
albido-puberulo, marginibus lateralibus subrectis, spinis 5—6 brevibus

378

Dl G. HORVÁTH

setigeris flavis instructis et ante medium vitta intramarginali nigricante
signatis, angulis humeralibus in spinam pallidam sat longam rectam, graci¬
lem, extrorsum et nonnihil retrorsum vergentem productis ; scutello apice
pallido et leviter reflexo ; elytris concoloriter punctatis, granulis costalibus
corii obsoletissimis, membrana grisea, fusco-venosa ; dorso abdominis basi
nigro ; angulo apicali externo segmentorum connexivi denta to-prominente ;
corpore öubtus sordide testaceo, mesosterno macula discoidali nigra notato ;
femoribus posticis obsolete fusco-conspurcatis, subtus spinis 3—4 majoribus
et inter has spinis nonnullis minoribus, præterea inter apicem et spinam
majorem primam spinulis quatuor approximatis minutis armatis. Long,.
8% mill.

Græcia, Krüper. (Mus. Hung.)

A C. scabricorni Panz., cui capite, pronoto, antennis et pedibus pilis
longis erectis omnino destitutis affinis, statura majore, colore superne
rufescente, lateribus pronoti subrectis et spinis brevibus minus numerosis
instructis, angulis humeralibus in spinam longiorem et graciliorem productis
femoribusque posticis spinis validis 3—4 armatis divergit.

Coriscus Schrank.

Goriscus Schrank Samml. Naturh. und Physik. Aufs. p. 121. (1796) ; Faun*.
Boic. II. 1. p. 46. (1801).

Alydus Fabr. Syst. Bhyng. p. 248. (1803) ; Fall. Mon. Cim. Svec. p. 106. (1807).

Typus generis : Coriscus calcar atus L.

Supra citata duo genera, pro eadem specie (Cimex calcaratus L. =
Coriscus Dauci Schrank) condita, sine dubio synonyma sunt. Fr. P.
Schrank in descriptione prima generis Coriscus femora tametsi inden¬
tata («durchaus vollkommen zahnlos») indicavit, sed in descriptione
Consci Dauciy speciei solius sub nomine «Möhrensichelwanze» comme¬
moratae, figuras J. C. Shaefferi (Icon. Ins. tab. 123. fig. 2—3.) citavit,,
quae certissime speciem Linnaeanam proferunt. Auctor generis Coriscus
specimen forsitan mutilatum descripsit, quod pedes posticos denticulis
armatos perdidit et tantum pedes anteriores inermes praebuit.

Rhopalus maculatus Fieb. var. umbratilis n.

Supra flavo-griseus nigro-punctatus ; antennis flavo-albidis, articulo
quarto nigro, basi et apice rufo-testaceo ; scutello apice albido ; dorso abdo¬
minis magnam ad partem nigro, macula mediana oblonga segmenti tertii
maculisque binis basalibus segmentorum quarti et quinti flavis, inter se
haud confluentibus ; connexivo flavo-albido, segmentis fascia postica nigra

HETEROPTERA PALAEARCTICA.

879

notatis ; corpore subtus flavo-testaceo, nigro -punctato, marginibus latera¬
libus ventris nigro-maculatis ; rostro et pedibus flavo-albidis, femoribus
apicem versus nigro-punctatis. <J.

Sibiria orientalis: Ussuri, M. Korb. (Mus. Hung.)

Bh. lato Jak., pariter in Sibiria orientali viventi, quoad colorem et
picturas similis, sed statura angustiore aliisque notis specificis longe diversus.

Animadversiol. — Corizus meridionalis Jak., serius ab auctore
ipso ut varietas Bhopali maculati Fieb. enumeratus, a forma typica hujus
speciei ne minime quidem differt.

Animadversio II. — Synonymiam generum palæarcticorum ad
divisionem Corizariorum pertinentium, modo sequenti disponendam esse
censeo :

Corizomorpha Jak.

Cori z omorpho, Jak. Bull. Soc. Nat. Mose. 1882. III. p. 107.

Typus generis: Corizomorpha Janowskyi Jak.

Corizus Fall.

Corizus Fall,. Spec. nov. Hem. disp. meth. exbib. p. 8. (1814); Brüll. Hist, des
Ins. p. 358. (1835).

Therapha Am. et Sery. Hist, des Hém. p. 244. (1843).

Consivius Dist. Ann. Mag. Nat. Hist. (8) III. p. 320. (1909).

Typus generis : Corizus Hyoscyami L.

Limacocarenus Kir.

Limacocarenus Kiritsh. Revue Russe d'Ent. XIII. p. 402. (1913).

Scolopocranum Horv. Ann. Mus. Hung. XII. p. 659. (1914).

Typus generic : Limacocarenus curtulus Kir.

Limacocarenus non est vox hybrida (ut antehac putavi), sed nomen
vocabulis duobus græcis (Jer yaÇ + xápyvov) rite formatum.

Liorhyssus Stal.

Corizus subg. Liorhyssus Stal Enum. Hem. I. p. 222. (1870).

Colobatus Muls. et Rey Hist. Pun. de France, Coréid. p. 137. (1870).

Liorhyssus Stal Öfv. Vet. Ak. Förh. 1872. No. 6. p. 55.

Typus generis : Liorhyssus hyalinus Fabr.

380

m G. HORVÁTH

Rhopalus Schill.

Rhopalus Schill. Beitr. zur Ent. I. p. 50. (1829); Westw. Introd. Class. Ins. II.
Syn. p. 123. (1840).

Gorizus Sign. Ann. Soc. Ent. Er. (3) VII. p. 75. (1859), nec Fall.

Brachycarenus Fieb. Eur. Hem. p. 236. 1. (1861).

Typus generis: Bhopalus subrufus Gmel . (capitatus Fabr.)

Stictopleurus Stal.

Sticto pleur us Stal Öfv. Yet.-Ak. Forh. 1872. No. 6. p. 55.

Typus generis : Stictopleurus crassicornis L.

Maccevethus Dall.

Maccevethus Dall. List Hem. II. p. 520. (1852).

Typus generis: Maccevethus lineola Fabr.

Agraphopus Stal.

Agraphopus Stal Öfv. Vet.-Ak. Fork. 1872. No. 6. p. 56.

Leptoceraea J ak. Trudy Russk. Ent. Obshtsh. VII. p. 38. (1874).

Typus generis : Agraphopus Lethierryi Stal,

BERYTIDAE.

Neides brevipennis Put.

Angustus, griseo-testaceuS; parce brevissimeque albo-sericeus, brachy-
pterus ; capite pronoto æquilongo, processu verticis porrecto, a latere viso
fere triangulari, superne recto, horizontali ; clava apicali articuli primi
antennarum articuloque quarto nigris, articulo secundo articulo quarto plus
quam duplo longiore, articulo tertio articulo praecedente 3/5 — 2/3 longiore,
articulo quarto anguste fusiformi ; rostro pone medium mesosterni extenso,
articulo apicali nigricante ; pronoto horizontali, latitudine sua apicali triplo
longiore, basi quam apice paullo angustiore, subtiliter punctato, punctis
decoloribus, lateribus subrectis ; elytris rudimentariis, medium segmenti
abdominalis tertii vix attingentibus, distincte punctatis, punctis vel striolis
nigris omnino destitutis, membrana parva, angusta, hyalina, pone apicem
corii paullo extensa ; alis nullis ; adbomine infuscato ; clava apicali femorum
fusca, haud nigro-punctata ; tibiis apice imo nigris. Ç. Long. 10—10% mill.

Berytus tipularius var. brevipennis Put. Revue d’Ent. XIV. p. 91. 2. (1895).

Syria: Berzé et Ain-Fidjé, H. Gadeau de Kerville. (Mus. Hung.)

HETEROPTERA PA LA EARC.TI CA .

381

Species propria, quæ a N. Ululano L. statura angustiore, processu
verticis iere triangulari, articulo secundo antennarum articulo quarto plus
quam duplo longiore, articulo hoc quarto angustius fusiformi, elytris rudi-
mentariis, capite subtus discoque meso- et metasterni pallidis, nec nrn
clava femorum haud nigro-punctata certe differt.

PYRRHOCORIDAE.

Pyrrhocoris apterus L. var. lagenifer n.

Macula parva subbasali nigra corii retrorsum producta et cum macula
discoidali majore confluente ; ceteris ut in typo brachyptero. $. Long. 9 mill.

Pyrrhocoris apterus var. Horv. Revue d’Ent. VII. p. 176. 9. (1888).

Hungária centralis : Kalocsa, J. Thalhammer. (Mus. Hung.)

Inter specimina formæ typicæ macroptera, quæ e Mesopotamia
(Bagdad, P. Mattanovich) accepimus, invenitur mas unicus, cujus corium
macula discoidali nigra maxima et fere rhomboidali, cum macula subbasali
parva tamen haud confluente est notatum.

Pyrrhocoris apterus L. var. hilaris n.

Corio tantum macula discoidali nigra signato, macula subbasali nigra
autem omnino destituto ; ceteris ut in forma typica brachyptera. Ç. Long.
9—11% mill.

Pyrrhocoris apterus var. Horv. Revue d’Ent. XIV. p. 160. (1895).

Hungária orientalis: Nagyszeben, Vöröstorony, E. Csíki; Asia minor:
Tshajan, A. Lendl; Transcaucasia orientalis: Vallis fl. Pirsagat, Mara-jurd
in territorio Talysh. (Mus. Hung.)

XV.

ANNALES MUSEI NATIONALE HUNGARICI.

1917.

NACHTRAG ZU MEINEM AUFSATZE:

BEITRÄGE ZUR KENNTNIS EINIGER GATTUNGEN DER
BOMBYLIIDEN.

(Annales hist orico-nat urales Musei Nationalis Hungariei. XIV. 1916. p. 17 — 67.)

Von Th. Becker.

Bei der Reinschrift meines Manuskriptes habe ich leider übersehen,
in der Bestimmungstabelle für die Männchen der Gattung Villa Lioy die
Charakteristik der Art liottentotta h. zu bringen; diese gehört ganz an’s Ende
der Tabelle Seite 23 zu Nr. 32 hinter und in Gegenüberstellung zu mus n. sp.
Sie lautet folgendermaassen :

— Hinterleib schwarz, kaum etwas glänzend mit wenig ausgebildeten gelben
Schuppenbinden am 2., 3. und 4. Ringe; letzter Ring mit gelben Haar¬
büscheln. Elügelschuppe gelb, Kamm schwarz. 12—13 mm lang

hottentotta L. <J.

XV.

ANNALES MUSEI NATIONALIS HUNG ARICI.

1917

PEDIGREE-ÖRÖKLÉS.

Irta Dr. Fényes Dezső.

(Öt rajzzal.)

PEDIGREE INHERITANCE.

By D. Fényes, Ph. D.

(With 5 figures.)

Emlősök és madarak különböző csoportjaira kiterjedő öröklési kísér¬
leteket végeztem, melyeknek czéljaira részint vad és részint házi állatokat
használtam. A domesticált fajták esetében a variálás mértékének lehetőleg
biztos megállapíthatása végett, lehetőleg, az egyes fajtákra érvényes stan¬
dardoknak megfelelő pedigree egyedeket választottam. Alábbiakban az
általános eredményekre alapított főbb következtetéseimet foglalom össze ;
az egyes kísérletek részletes ismertetését más alkalmakra halasztóm.

«Breeding is a Lottery», magyarul: a tenyésztés szerencsejáték. Az
angol tenyésztők eme régi és általánosan használt közmondását lényegének
megsértése nélkül módosítva az öröklés látszólag csodás, vagy legalább is
végtelenül szövevényes problémájának magyarázatára is alkalmazhatjuk
ebben a formában : «Az öröklés a valószínűség esélyei¬
nek sorozata.» Semmiféle tudományos definitio nem közelítheti meg
e tétel világos, szabatos és a való tényeknek megfelelő voltát. A tenyésztés
mesterei kitünően értik a módját annak, hogy a «szerencse szeszélyeit»
a lehető legszűkebb korlátok közé, szorítsák, illetőleg , hogy azokat a való¬
színűségnek előre számításba vehető esélyeivel helyettesítsék.1 A legbiz-

1 Mr. Francis Redmond, kit a modern kiállítási fox-terrier megteremtőjének tekint¬
hetünk, és a kinek a tenyésztés, kiállítás és bírálat terén egy félszázad leforgása alatt elért
•eredményei felülmúlhatatlanok, 1913 augusztus 16-án kelt levelében a következőket írta
nekem: «...Kellemes megelégedéssel értesülök az ön tenyésztésének sikeréről, melyet
-az utóbbi kiállításokon elért, annál is inkább, mert látom, hogy azt Dusky Diver, Bostock
Róna és Duke Michael ivadékai szolgáltatták. Meg vagyok győződve arról, hogy jó állományra
alapított czéltudatos tenyésztés csaknem bizonyosan sikerre vezet, és nem találok semmi
nehézséget minden alomban legalább egy jó nyerőt tenyészteni, a mi az átlagot tekintve,
esák mérsékelt várakozás.» stb

384

Dt FÉNYES DEZSŐ

tosabban czélra vezető tenyésztési eljárások megismerése a tudományra
nézve is megbecsülhetetlen nyereséget jelentene.

A GALTON-féle ősi öröklés törvénye az individuumot egy egységnek,
egy négyzetnek fogja fel, melyben annak összes ősei — őseinek összes nem-

p3

p .

Pi

1. ábra. — A GrALTON-féle öröklési átlag-arány. — P1 szülői, P2 nagyszülői, P3 dédszülői,,
P4 szépszülői nemzedék; 2 és 3 a két szülő, egyenkint yé, összesen 2x^4 ~ /4; 4 — 7 a
négy nagyszülő, egyenkint x/i6) összesen 4 X Vis —XU:> 8— 15 a nyolcz dédszülő, egyenkint 3/64,

összesen 8 X V64— Vs 5 16—32 a tizenhat szépszülő, egyenkint 1/25 6, összesen 16 x4/2B6=1/i6 t
a következő sáv az összes hátralevő nemzedékeket magában foglalja.

16 17

18 19

20 21

22 23

24 25

26 27

28 29

30 31

8

9

10

II

12

13

14

15

4

5

6

7

2

j:

3

zedékei — absorbeálva vannak és oly arányosságot képviselnek, mely
szerint a két szülő y2 (egyenként %), a négy nagyszülő % (egyenként 1/1q) ,
a nyolcz dédszülő 1/8 (egyenként Vei), és így tovább, részszel járul, átlag r
az individuum egységének, négyzetének, összes örökségének kiegészítéséhez.
(1. ábra.) Galton törvénye nem felel meg a tényeknek. Az individuumok,,
melyek különböző rendszertani csoportokba tartoznak, illetőleg az ősi

PEDIGREE-ÖRÖKLES.

385

nemzedékek különböző hosszúságú sorozatainak köszönik létüket, nem
egységek, nem négyzetek, és még kevésbé egyenlő értékűek. A magasabb
rendű lények fokozatosan «hosszabbak», nagyobb értékűek, mint azok a
csoportok, melyek a phylogenetikai fejlődés alacsonyabb fokain állanak.
(Az eocén, miocén, pliocén és jelenkori lovak a fejlődésnek, értékük különb¬
ségeinek, sorozatát mutatják; ez alakok mindegyike «hosszabb», mint az
előtte való.) A HAECKEL-féle biogenetikai alaptörvényt, mely szerint az
ontogenesis a phylogenesisnek megrövidített récapitula tiój a, az örökléstan
szempontjából csakis úgy értelmezhetjük helyesen, hogy az individuum
értéke = a phylogenesis kivonata -j- az individualitás, vagyis az az eltérés,
haladás vagy hanyatlás, melyet az individuum az őseihez képest tett.
Az ivadék l^gy nemzedékkel «hosszabb» a szülőknél,
kettővel a nagyszülőknél, és így tovább.

A következő levezetések folyamán «fehér», «szürke» és «fekete» bármely
három olyan formát — változatot, fajtát, alfajt vagy fajt — jelképezzenek,
a melyek megfelelő, állandó tulajdonságai, egyenként vagy összesen, külön¬
bözők.

Egy fehér tiszta fajtát és egy fekete tiszta fajtát keresztezünk, miből,
átlag, y2 fehér + y2 fekete (szürke) jellegű ivadék származik. Ez ismét
tisztavérű fehérrel vissza-keresztezve % fehér, + % fekete átlagot hoz létre.
Az egymásután következő nemzedékek során a származékoknak mindenkor
tisztavérű fehérrel leendő vissza-keresztezéséből a 3-ik generatióban 7/g
fehér + 1/8 fekete, a 4-ikben 15/16 fehér + 1/1G fekete, az 5-ikben 31/32 fehér +
1fS2 fekete, a 6-ikban 63/64 fehér + 1/64 fekete, a 7-ikben 127/i28 fehér + x/128
fekete, a 8-ikban 255/25 6 fehér Wp-f25ß fekete, és így tovább, átlagok származ¬
nak. Ez a sorozat a legtermészetesebb úton és mathematikai pontossággal
kimutatja azt, hogy az egyik szülő % (a kettő együtt 1),
az egyik nagyszülő % (a' négy együtt 1), az egyik
d é d s z ti 1 ő 1/8 (a nyolc z együtt 1), az egyik szépszülő
1/1 6 (a tizenhat együtt 1), és így tovább, egységgel
járul, átlag, az individuum összes örökségéhe z,
vagyis más szavakkal, minden ősi nemzedék eg y-e g y eg y-
séget szolgáltat, átlag, az individuum összes örök¬
ségéhez. Az individualitás értéke, az az eltérés, melyet az individuum
őseihez képest tehet, egyenlő mértékű ősei egyes nemzedékeivel, egyenlő
az egységgel, és elenyészően csekély az ősök teljes sorához, az összes örök¬
séghez képest. Az individuum tehát helyesen és szaba¬
tosan csakis1 egy olyan derékszögű parallelogram¬
mával jelképezhető, m e 1 y n e k s z é 1 e s s é g e a z e g y -s é g,
hosszúsága pedig a végtelenbe, n y ú 1 i k. Az individuumot
egy végnélküli lánczhoz* is hasonlíthatjuk, melynek első szeme az , indivi-

Annales Musei Rationalis Hungarici. XV.

25

886

D5 FÉNYES DEZSŐ

Pl

Pl

2 a. ábra. — 2 fehér apa y2; 3 fekete anya y2, a szülői nemzedék y2 + % — 1 > 1 az
ivadék individualitása, y2 fehér + % fekete, y2 + y2 = 1.

Pi

Pi

2 b. ábra. — 4 — 6 fehér nagyszülők, egyenkint %, 7 fekete nagyanya %';■ a nagyszülői
nemzedék 4 x % = 1 ; 2 fehér apa y2, 3 szürke anya % fehér + % fekete ; a szülői nem¬
zedék y2 + (2 X y4) = 1 ; 1 az ivadék individualitása % fehér -j- % fekete ; % + V4 = 1.

Pb

Pb

Pi

Pi

2 c. ábra. — 8—14 fehér dédszülők, egyenkint l/8, 15 fekete dédanya Ysî a dédszülői
nemzedék 8 x 1/8 == 1 ; 4— 6 fehér nagyszülők, egyenkint %, 7 szürke nagyanya 1/8 fehér + 1/3
fekete ; a nagyszülői nemzedék (3 X y4) + (2 X l/s) = 1 ; 2 fehér apa y2, 3 anya 3/8 fehér +V8
fekete ; a szülői nemzedék y2 + 3/8 + 1/8 = 1 ; 1 az ivadék individualitása, 7/8 fehér + Vs
fekete, 7/8 1/8 = 1. — (A %, % és 7/8 vérű ivadék pedigree je. I\ az ivadék individuali-

tása, Px a szülői, P2 a nagyszülői, P3 a szépszüjői nemzedék.)

8

9

10

11

12

13

14

15

L

-

Ì

j

1

4

\

l

'

!

Ì

1 _ _

2

3

i

i

PEDIGREE-ÖRÖKLES. B87

dualitást, második szeme a szülői, harmadik szeme a nagyszülői nemzedéket,
és a következő szemek mindegyike az egyes következő ősi nemzedékeket
jelképezi. Ezt a levezetést pedigree alakjában a 2 a, 2 b és 2 c, illetőleg a
3. ábra tünteti fel.

Fönti arány az öröklés átlagos valószínűségét fejezi ki, melyet a kísér¬
letező (a tenyésztő) mint mathematikai valószínűséget előzetes számításba
vehet. Ha pl. az alábbi pedigree (4. ábra) van adva, melyben I = fehér
(jó), II = szürke (mérsékelt), és III = fekete (rósz) tulajdonságokat jelent,
megközelítő biztossággal átlag, 2*1 fehér (jó), 3*3 szürke (mérsékelt), és
1 fekete (rósz) ivadékra lehet számítani, vagy átlag, olyan szaporulatra,
melynek minden egyede az említett tulajdonságokat ugyanilyen arányban
egyesíti.

Az öröklés, visszaütés (atavismus, reversio) és variatió lényegének a
szokottnál természetesebb értelmezése kívánatos. Az individuum tulajdon¬
ságait általában háromféle szempontból szokás megitHni. (1) Az ivadéknak
a szülők és a távolabbi ősök tulajdonságai átlagának megfelelő tulajdon¬
ságait öröklésnek, (2) az ivadéknak az átlagtól eltérő, de egy vagy több ős
tulajdonságaival összehasonlítva ezekkel egyezőnek talált, tulajdonságait
visszaütésnek, és (3) a testvéreknek, a szülők és a távolabbi ősök tulajdon¬
ságaira való tekintet nélkül, az átlaghoz viszonyított különböző fokú el¬
téréseit variatiónak szokás nevezni. Öröklés, visszaütés és variatió között
nem lehet éles határvonalat húzni, de ezek megkülönböztetése már csak
azért is zavart idéz elő, mert az. öröklés semmi egyéb, mint mindazoknak a
valószínűségi esélyeknek sorozata, melyek a szülők és a távolabbi ősök
tulajdonságait az individuumban érvényesítik; következésképen az átlagtól
különböző fokban eltérő tulajdonságok öröklésének az átlaghoz képest a
szélsőségek felé mind ritkább esélyei — visszaütés és variatió — szintén
az öröklés fogalmával egyesítendők.

Legyen alábbiakban fehér recessiv, szürke domináns és fekete recessiv.
A MENDEL-féle elv szerint, ha —

a) Tisztavérű szürkét és tisztavérű feketét keresztezünk, a hybridek
kivétel nélkül szürkék (uniformisok, Lang) és heterozygoták lesznek. Ezen
teljes testvérek egymás közötti párosodásának származékai külsőleg két¬
félék lesznek, szürkék (domináns) és fehérek (recessiv), és 3 : 1 arányban
oszlanak meg. Ezek között a másodízű hybridek között a szürkék 1/3 része
homozygota és 2/3 része heterozygota, a fehérek valamennyien homo¬
zygot ák. A homozygoták constansok, hűen örökítenek, mint a tiszta fajták,
míg ellenben a heterozygoták szaporulata (az első ízű korcsok szaporula¬
tához hasonlóan) ismét szürke : fehér = 3:1 arányban oszlik meg.

ß) Tisztavérű fehéret és tisztavérű feketét keresztezünk, a hybridek
kivétel nélkül uniformis szürkék és heterozygoták lesznek. Eleknek az első

25*

888

D; FÉNYES DEZSŐ

3. ábra. — Az öröklési átlag-arány. — P5 az ükszülöi nemzedék, 32x1/32=l; P4 a szép-
szülői nemzedék 16x1/16 = l ; P3 a dédszülői nemzedék, 8xV8 — 1 ; P2a nagyszülői nemzedék^.
4x |4 = 1 ; Pi a szülői nemzedék, 2x |^=:1 ; Pj az ivadék individualitása = 1.

I

I

I [

I í

W

n

n

i í

i n

ili li

dp

ni

2)

<1

2X[

i 2xn

i

2X0

1

2É]

[ 2>

<n 2:

4cD 2>

dii

4)

<1

! 4>

<nj

í

! L

ixU

i

_l - -

j 4Xffl

j ■ *

»

Éj 1

ixl

I

. i

I

I

1

I

-

sin

1 !

1

1

í í

1

1

1

! 1

j

4. ábra. — Az átlag-öröklés gyakorlati kiszámítása adott pedigree alapján. Pj az átlag;
ivadék, a szülői, P2 a nagyszülői, P3 a dédszülői, P4 a szépszülői nemzedék. A tulajdon¬
ságok aránya I: IX: 111=21 : 33: 10=2*1 : 3*3=1.

PEDIGREE-ÖRÖKLBS. 389

ízű korcsoknak intér se párosodása folytán külsőleg is háromféle másodízű
hybridek származnak, és a jellemző arány fehér (recessiv, homozygota) :
szürke (domináns, heterozygota) : fekete (recessiv, homozygota) =1:2:1.
A homozygoták hűen örökítenek, míg a heterozygoták további szaporulata
ugyancsak 1:2:1 ratiót eredményez.

A MENDEL-féle tan egyes esetekben beválik, más esetekben azonban
alkalmatlannak bizonyul. E tan alátámasztására és a tényleges viszonyokkal
való összeegyeztetésére számos «dolgozó hypothesis» felállítása vált szüksé¬
gessé. Ez utóbbiak közé tartozik Bateson presence and absence hypothesise
:is, mely ugyancsak sokszor ellentmondásba kerül a valósággal.

Jellemző a MENDEL-féle kutatási irányra az, hogy hol a phylogene-
tikailag ősibb tulajdonságok tekintetnek dominánsoknak és az újabb szer¬
zemények recessiveknek (De Vries), hol megfordítva; hol egy bizonyos
tulajdonság jelenléte tekintetik dominánsnak és ennek távolléte recessivnek
(Bateson); hol egy oly factor jelenléte tekintetik dominánsnak, a mely
valamely tulajdonság érvényesülését megakadályozza («Hemmungsfaktor»)
és e különös factor hiánya, mi az illető tulajdonság érvényesülésének nem áll
útjában, recessivnek (Lang) ; hol, végre, a feltételezendő factor-párok
számának szükség szerinti, sokszor rendkívüli növelése vagy csökkentése
jellemző arra az igyekezetre, mely a valóság tényeinek a MENDEL-féle ratiók
merev korlátái közé való erőszakolását czélozza.

A MENDEL-féle elvek szerint csakis utólag, kisérletezés útján dönthető
el az egyes tulajdonságok domináns vagy recessiv volta; és e tan nem kutatja
az okát és nem adja magyarázatát a bélyegek viselkedésének. Ezen elvek
szerint az összetett (?) tulajdonságok, mint polyhybrid keresztezések,
elemi (?) tulajdonságokra, monohybrid keresztezésekre bontandók fel, és a
közreműködő factor-párok igazi (?) számára vonatkozó következtetések
ugyancsak utólag a kísérleti eredményekre alapítandók. (így újabban az
egerek szín-öröklését általában 10 pár factor combina tióinak szokás
tulajdonítani.) Nem remélhető, hogy a MENDEL-féle elmélet alapján a
magasan differentiálódott organismusok complex tulajdonságainak örök¬
lése, az összes öröklés, az összes esetekben egyezően és egységesen levezet¬
hető legyen.

Tegyük fel, hogy egy szürke fajtából bizonyos természetes okok hatása
alatt két új fajta, egy fehér és egy fekete fajta, vált ki, és idők folyamán és
azonos viszonyok között bizonyos fokig constanssá, hűen örökítővé álla¬
podott meg.

a) A szürke tiszta fajta és a fehér tiszta fajta keresztezését a következő
pedigree fejezi ki :

szürke szürke

ï r

szürke X fehér

390

Dï FÉNYES DEZSŐ

Erre a keresztezésre jellemző a pedigreeből levezethető
következő MENDEL-féle ratió : — szürke (domináns) : fehér (recessiv) = 3 : 1 .

fi) A. fehér tiszta fajta és a fekete tiszta fajta keresztezését a követ¬
kező pedigree fejezi ki:

szürke szürke

I t

fehér X fekete

Erre a keresztezésre jellemző a pedigreeből levezethető
következő MENDEL-féle ratió: — fehér (recessiv): szürke (domináns): fekete
-(recessiv) =1:2:1.

Példa: 0x3. — Számarány levezetése :

4 szürke +

2 szürke + 2 fehér
6 szürke : 2 fehér = 3:1. .

3 X4. — Számarány levezetése :

2 fehér + 2 szürke -f-

-f- 2 szürke + 2 fekete
2 fehér : 4 szürke : 2 fekete = 1:2: 1.

1x6. — Számarány levezetése :

3 fehér + 1 szürke +

+ 3 szürke + 1 fekete

3 fehér : 4 szürke : 1 fekete =3:4:1.

PEDIGREE-ÖRÖKLES.

391

Ez a két MENDEL-féle ratió csakis azokban az esetekben nyilat -
kozhatik pontosan meg, ha fehér, szürke és fekete egyenlő mértékű mennyi¬
ségek. Ha ellenben fehér ^ szürke, szürke ^ fekete, és fehér ^ fekete, az
aránynak megfelelően meg kell változnia, mit bőséges alkalom kínálko¬
zik tapasztalni. Az «öröklési ratió» nem állandó, hanem
minden esetben változó az esetek természete sze¬
rint, a pedigré enek megfelelően, és csak az egyes
esetekre jellemző. Az idevonatkozó 5. ábra a domináns és recessiv
tulajdonságok lehetséges arányainak negyedekben kifejezhető összes eseteit
magában foglalja.

Dominantia alatt kétfajta keresztezése alkalmával hasonló tulajdonságok¬
nak a pedigree alapján kimutatható találkozása és a különböző tulajdonságokkal
szemben való érvényesülése értendő. Kétféle dominantia van;
vagy az egyik szülői fajta dominál, az, a melyik¬
ből a másik szülői fajta származott (átlag ratió
3:1), vagy a szülői fajták egyike sem, hanem egy
harmadik fajta p redominál, és pedig a közös ős, a
melytől mind a két szülői fajta származott (átlag
ratió 1:2:1). Előfordulnak olyan, különösen érdekes, esetek, midőn
egyes tulajdonságok öröklése kifejezett dominantiát (uniformitást) tüntet
fel, míg ellenben az összes többi tulajdonságok öröklése a dominantiának
nyomait sem mutatja ; ezek a viszonyok általában olyan távoli rokon
fajták keresztezésére jellemzők, a melyek dominánsnak bizonyult tulajdon¬
ságai az egész pedigreet tekintve hasonlóak és túlsúlyt képviselnek a meg¬
felelő, de különböző tulajdonságokkal szemben, míg ellenben a két fajta
összes többi tulajdonságai, az ősök megfelelő tulajdonságait is beleértve,
egymástól különbözők.1 Nem ismerek példát sem kísérleteim, sem a tudo¬
mányos örökléstani, sem az állattenyésztési irodalom terén, melyben domi¬
nantiának és a pedigreeben kimutatható közös ősi bélyeg, illetőleg
hasonló tulajdonságok túlsúlyra jutásának azonosságát kiderítenem ne

1 Fox-terrier és tacskó (Dachshund, Teckel) keresztezése alkalmával azt tapasz¬
taltam, hogy a tacskó egészen fekete és tan színe domináns, és a fox-terrier fehér, fekete
és tan (tarka) színe recessiv bélyeg, míg a typus és alkat, tehát az összes többi tulajdon¬
ság öröklése a pedigree apa és anya tulajdonságai között nagy individuális eltérésekből álló
átmeneti sorozatot eredményez. A modern fox-terrier történetére vonatkozó hiteles fel¬
jegyzések bizonysága szerint, ennek egyenes ősei, a régi kennel terrierek eltérő, de leg¬
gyakrabban egészen fekete és tan, színűek voltak. A fox-terrier és tacskó keresztezése alkal¬
mával tehát a hasonló szín, az egészen fekete és tan, túlsúlyra jut és predominál a ki¬
sebbségben levő különböző, így a fehér, fekete és tan, azaz tarka, szín fölött, anélkül, hogy
a tacskó többi bélyegei, egyenként vagy összesen, mint dominans tulajdonságok, a fox-
terrier bélyegei pedig mint recessiv tulajdonságok viselkednének.

392

Dl FÉNYES DEZSŐ

sikerült volna. Ennek nem mondanak ellent azok az aránylag ritka és
látszólag különös esetek sem, melyekben új szerzemény domi¬
nánsnak és ősi bélyeg recessivnek bizonyúlt. Mind
az ilyen esetekben az illető (domesticált) fajták compositiójára vonatkozó
hiteles történeti adatok alapján kimutatható az a tény, hogy az illető
«recessiv» ősi bélyegű fajták előállításában résztvettek azok a fajták, vagy
hasonló tulajdonságokkal bíró fajták, a melyeknek újabb eredetű bélyegei
a keresztezés alkalmával dominánsoknak bizonyultak. A keresztezendő
fajták eredetét és compositióját, a párosítandó példányoknak és ezek őseinek
tulajdonságait, vagyis egyszóval, pedigreeiket ismerve, a domináns és recessiv
tulajdonságoknak valamely adott esetben várható, valószínű öröklési
ratióját előzetes számításba lehet venni.

Unii ormitás, azaz a variatió hiánya, az első
hybrid nemzedékben nem választható el a d o mi¬
ll a n t i á t ó 1. Minél közelebbi a keresztezendő fajták
között fennálló rokonság, illetőleg minél nagyobb
túlsúlyt képviselnek az ősök hasonló tulajdon¬
ságai a különböző tulajdonságokhoz viszonyítva,
annál nagyobb lesz a dominantia és annál kisebb
a variatió, és megfordítva, minél távolabbi a rokon¬
ság, minél különbözőbbek az ősök tulajdonságai,
annál kisebb lesz a dominantia és annál nagyobb
a variatió. Ezt az összefüggést igazolja az az általános tapasztalat,
hogy a MENDEL-féle ratiókat csak a varietás — és race — keresztezések szár¬
mazékai közelítik meg, míg a subspecies (illetőleg fajta), species, subgenus és
genus bastar dók a variatiónak fokozatosan hosszabb sorozatait szolgáltatják.

Ha a keresztezésre alkalmazandó fajták rokonok, illetőleg őseik
hasonló tulajdonságokkal birtak, dominantia lép fel, azaz: az első hybrid
nemzedék uniformis lesz, míg a második és a további nemzedékekben külön¬
böző typusok sorozata jelenik meg. Ha ellenben a keresztezendő fajták
nem rokonok, illetőleg őseik különböző tulajdonságokkal birtak, nincs
dominantia vagy uniformitás, és már az első hybrid nemzedékben eltérő
typusok sorozata jelenik meg. A rokonság fokában, illetőleg abban, hogy
az ősi tulajdonságok mennyire hasonlóak, rejlik az oka közelebbről annak
is, hogy az ivadék variatiója «teljes» vagy «hiányos» sorozatot 1 eredményez.

A MENDEL-féle tan szerint keresztezés folytán a második hybrid
generatiótól kezdve a heterozygotákon kívül homozygoták, hűen

1 «Teljes» sorozat kifejezéssel a continuous, illetőleg kontinuierlich, «hiányos» sorozat
kifejezéssel pedig a discontinuous, illetőleg diskontinuierlich angol és német műszavakat
óhajtom helyettesíteni.

PEDIGREE- ÖRÖKLÉS.

893

örökítő, a t i s z t a na gyapai és tiszta nagyanyai fajták¬
kal egyenlő értékű ivadékok lépnek fel ; a szélsőségek ingadozása
a további nemzedékek során is állandó, a tisztavérű ősök közti különbséggel
egybevágó marad. A tiszta fajták között esetleg középhelyet elfoglaló
heterozygota származékok bélyegei soha sem állandósulnak, a mi azt jelenti,
hogy a fajták egymással keresztezve új (közbülső) fajtákat nem hozhatnak
létre, hanem ismét szétválnak az eredeti fajtákra. Ez a feltevés támogatható
lehet a fajok állandóságára vonatkozó, idejüket multa, tanokkal, dé semmi¬
féle értelmezéssel sem hozható összhangba az evolutió eszméjével, és még
kevésbbé egyeztethető meg a valósággal. — A homozygotáknak feltételezett
hybridek nem constansok, nem örökítenek hűen, nem e g y e n é r-
tékűek a megfelelő nagyszülői fajtával. Ennek kimutatására a követ¬
kező egyszerű kisérlet alkalmas :

Fehér tiszta fajta és fekete tiszta fajta a szürke tiszta fajtából szár¬
maznak. Fehér, szürke és fekete egyenlő mértékű mennyiségek. Fehér és
fekete keresztezését a következő pedigree fejezi ki:

szürke szürke

ï Ï

fehér x fekete

Az első hybrid nemzedék uniformis szürke ; a második nemzedéket
fehér: szürke: fekete = 1:2:1 ratió jellemzi. Mendel hypothesise értel¬
mében a másodízű bastardok között a szürkéknek heterozygotáknak, a
fehéreknek és feketéknek pedig homozygotáknak kellene lenniök. Keresz¬
tezzünk vissza egy másodízű hybrid fekete (homozygota?) nőstényt tiszta-
vérű fehér nagyapjával. E vissza-keresztezés pedigreeje:

sz ürke szürke szürke szürke szürke szürke szürke szürke

i ï J ï ï ï ï t

fehér fehér fehér fehér fehér fekete fehér fekete

(fehér) (fehér) (szürke) (szürke)

(tiszta vérű fehér A) X (másodizű hybrid fekete $)

(A zárjelek közé foglalt értékek, melyek csak két nemzedéknek felel¬
nek meg, elenyészően csekélyek az ősök teljes sorát képviselő értékek Össze¬
géhez képest, miért is a számításban figyelmen kívül hagyhatók.)

Ha a MENDEL-féle «homozygotâk» a tiszta fajtákkal egyenlő értékűek
volnának, azokhoz hasonlóan kellene, hogy örökítsenek, tehát a fönti
keresztezésnek is fehér : szürke : fekete = 1:2:1 MENDEL-féle ratiót kellene
eredményeznie, holott a valóságban apedigreeből levezethető
6 : 8 : 2 = 3 : 4: 1 arányt megközelítő eredmény tapasztalható. Hűen

394

Dt FÉNYES DEZSŐ

örökítő, a tiszt’avéru őssel -egyenlő értékű homozy-
goták nincsenek tehát a félvér hybridek között.

A homozy goták alatt, melyek inter se hűen örökítenek, de a tiszta
fajtákkal még sem egyenlő értékűek, De VRiES-féle mntatiók is érthetők.
Egyes valószínűségi esélyek, visszaütések, variatiók, szélsőségek, átmenetek
nélkül ; hiányos sorok. Hasonló hasonlót nemz.

A dominantia (uniformitás) uj interpretatio ja. — Eehér tiszta fajta és
fekete tiszta fajta a szürke tiszta fajtától származnak. Szürke x fehér
keresztezés pedigree átlag-ratiója tehát, szürke: fehér = 8 : 1. Minden első
ízű hybrid % szürke + % fehér keveréke ; a hybridek valamennyien egészen
szürkék, de mégsem egyeznek teljesen a tiszta vérű szürkékkel, a mennyiben
színük egy árnyalattal világosabb, vagy pedig, szürke színükön némi csekély
fehér jelek foglalnak helyet. E hybridek egymásközti párosodása, átlag,
egészen szürke : egészen fehér = 8:1 másodízű hybrid keletkezését ered¬
ményezi. — Fehér x fekete keresztezés pedigree átlag-ratiója fehér: szürke:
fekete = 1:2:1. Minden első ízű hybrid % fehér + y2 szürke + % fekete
keveréke ; valamennyien egészen szürkék, de mégsem egyenlőek a tisz távéra
szürkékkel, a mennyiben színük változó világosabb-sötétebb árnyalat felé
hajlik, illetőleg a szürke színen némi csekély fehér és fekete jelek fordul¬
nak elő. Inter se párosodásuk, átlag, egészen fehér: egészen szürke: egészen
fekete = 1:2:1 másodízű hybrid fellépésére vezet.

Ivari arány. — Első példa. Úgy a fehér, mint a fekete tiszta fajták
a szürke tiszta fajtától származnak. Tegyük fel, hogy a szürke tiszta fajtá¬
ban 1 hím, a fehér fajtában 2 hím, és a fekete fajtában 8 hím esik, átlag, min¬
den nőstényre. Fehér x fekete keresztezés alkalmával tehát

szürke (1 1 $) szürke (1 A: 1 $)

J J

fehér (2 <?: 1 Ç) X fekete (3 1 $)

7 (J : 4 Ç ivari arány várható.

Második példa. Egy férfi, a kinek csupa fivérei vannak és egyetlen
nővére sincsen, házasságra lép egy olyan nővel, a kinek felerészben fivérei,
felerészben nővérei vannak. Ebből a házasságból, minden valószínűség sze¬
rint, % részben fiú és % részben leány gyermekek fognak származni. Ha
pedig az a férfi, a kinek csupa fivérei vannak és egyetlen nővére sincsen,
egy olyan nővel lép házasságra, a kinek ugyancsak csupa fivérei vannak,
e házasságból, minden valószínűség szerint, csupa fiúgyermekek fognak
származni. Az előre számításba vehető valószínűséget a születendő gyerme¬
kek ivari aránya a valóságban még jobban meg fogja közelíteni, ha nemcsak
a szülők testvéreinek, hanem a távolabbi ősök testvéreinek és az oldalágak
jellemző ivari aránya is tekintetbe jön a számításnál. Rokonaink és isme-

PEDIGREE-ÖRÖKLÉS.

395

rőseink családjai számos példát szolgáltatnak az itt ismertetett egyszerű
mód helyességének eldöntésére, mely mód különösen a háború okozta vesz¬
teségek pótlása, a népesedés fokozása és az ivari arány szabályozása szem¬
pontjából bír jelentőséggel.

Harmadik példa. Azt tapasztaltam, hogy egyes fox-terrier kanjaim
hasonló vérbeli szukáimmal sokszorta több szuka, mint kan kölyköt nem¬
zenek. Viszont ugyanezek a kanok idegen vérű olyan szukákkal, melyeknek
több kan, mint szuka teljes-testvérei vannak, csaknem annyi kan, mint
szuka köly köket nemzenek. A háziállatok ivari arányának szabályozása a
tenyésztő szempontjából bír rendkívüli jelentőséggel.

A «pedigree-öröklés» elvének alkalmazása mono-, di- és polyhybrid-
keresztezések megkülönböztetését és egyúttal a factor-párokkal végzendő
nehézkes mathematikai műveleteket feleslegessé teszi. Ebben a magam
részéről — eltekintve attól, hogy véleményem szerint az öröklés jelenségé¬
nek legközelebb fekvő és legvalószínűbb természetes okára mutattam rá —
gyakorlati előnyt látok, részint azért, mert a valóságban általában alig
lehetséges a keresztezett és teljességgel lehetetlen a keresztezendő tulajdon¬
ságok egyszerű vagy összetett voltát eldönteni, és főleg azért, mert kétséges,
hogy léteznek-e egyáltalában factorok, és alig tehető fel, hogy pontosan
kimutatható legyen az öröklés egyes eseteiben, egyes részleteiben, közre¬
működő factor-párok igazi száma. A keresztezésre alkalma¬
zandó fajták származását, a párosítandó példá¬
nyoknak és ezek őseinek tulajdonságait, egyszó¬
val pedigreeit ismerve, előzetes számításba lehet
venni a valószínűöröklési ratió t, a mi nem más,
mint az ősök tulajdonságainak a pedigree alapján
megállapítható proportiója. Világos, hogy e sze¬
rint némely esetekben az egyes tulajdonságok
egyenként, más esetekben együttesen, vagy pedig,
a tulajdonságok részint egyenként és részint
együttesen, öröklődnek.

A pedigreeből az öröklésre, az öröklésből a
pedigree re lehet következtetni.

E dolgozat szerzője is minden elképzelhető mód között legvalószínűbb¬
nek tartja azt, hogy az öröklés jelenségét olyanféle végtelenül bonyolult
folyamatok idézik elő, mint a milyenekre Darwin hypothesise, a pan-
genesis utal, és mely feltevést a MENDEL-féle tan, bizonyos módosítással,
szintén magáévá tette. Minden valószínűség a mellett szól, hogy a generatiók
során folytonos gemmulák, illetőleg genek, factorok, összessége a gameták
közvetítésével az egyes esetekre jellemző esélyeknek megfelelően combi-
nálódva, az öröklésben — beleértve a visszaütést és variatiót is — nyilat-

396

Dl FE NY ES DEZSŐ

kozik meg. Valószínűnek, sőt majdnem bizonyosnak látszik azonban az is,

hogy a genek, factorok száma, melyek az öröklésben közreműködnek,

hasonlíthatatlanul nagyobb, mint azt a MENDEL-féle elmélet hívei gondol-
. *

ják ; a végtelen sok gén, factor pedig, végtelen sokféle és esetenként változó
arányban, az ősök tulajdonságainak arányában, részint hasonló és részint
különböző. Az öröklés átlagát és a visszaütések és a
variatió szélsőségeit a genek, factorok lehetséges
eombinatiói által végeredményben az ősök tulaj¬
donságainak aránya, illetőleg a megfelelő való¬
színűség, határozza meg. Vájjon közelebb jutunk-e czélunkhoz,
az igazság megismeréséhez, ha a genek, fact or -párok számát kutatjuk és
megtudjuk-e számlálni a tengert alkotó vízcseppeket? Nem jutunk-e rövi-
debb és biztosabb úton a tényeknek és a tények okainak megismeréséhez,
ha ezek helyett a teljesen kilátástalan találgatások helyett az ősök tulaj¬
donságai arányának kutatásával igyekszünk az öröklés problémájának
fátyolát fellebbenteni?

Tegyük fel, hogy fehér és fekete tiszta fajták között nem áll fenn
rokonság, illetőleg e két fajta messze eltávolodott a közös őstől. Ke¬
resztezésük alkalmával nincs tehát dominantia, nincs uniformitás. A hybrid
származékok a binomiális szabály szerint variáló átmeneti sorozatot alkot¬
nak és három természetes csoportba oszthatók : (1) patroklin typus, látszatra
% fehér + % fekete ; (2) átlag, látszatra y2 fehér + y2 fekete (szürke) ;
(3) matroklin typus, látszatra % fehér + % fekete. A három typus számbeli
aránya 1:2:1. (Már itt megjegyzendő, hogy a goneoklin szélsőségek nem
•örökítenek a %, illetőleg % vérű hybridekhez hasonlóan, hanem az örö¬
kítést tekintve csak egy kissé térnek el az átlagtól, a mi az individuum és
az ősök tulajdonságai között fennálló, e dolgozat elején ismertetett viszony¬
nak megfelelően, magától értetődik.) A további lehetséges párosítások
három fő-osztályba foglalhatók : (1) ugyanazon nemzedékbe tartozó ivadékok
egymás közt párosíttatnak ; (2) különböző nemzedékekbe tartozó ivadékok
párosíttatnak össze ; (3) hybrid származékok következetesen az egyik
tisztavérű őssel kereszteztelek vissza. Minden fő-osztályon belül ismét
három al-osztály lehetséges, a szerint, hogy (1) patroklin, (2) átlag, vagy (3)
matroklin jellegű ivadékok alkalmaztatnak.

Mindezekben az esetekben természetesen szabályszerűség nyilatkozik
meg, ezeknek részletes ismertetésére azonban jelen alkalommal nem óhajtok
kiterjeszkedni. Csak annyit említek meg általános jellemzésül, hogy azonizű
inter se párosítások alkalmával a származékok jellegének kiegyenlítődése
oly átlag körül történik, mely a két tiszta fajta között középen foglal helyet ;
goneoklin selectió alkalmazása mellett az átlag bizonyos határig a meg¬
felelő oldalra tolódik el. Vissza-keresztezés alkalmával, midőn követke-

PEDIGREE-ÖRÖKLES.

397

zetesen az egyik tiszta fajta és átlag-származékok egyesíttetnek, a meg¬
állapodás a számtani haladvány görbéjén közelíti meg és éri el a tiszta
fajta jellegét; geneoklin selectió alkalmazása esetén a származékok átlaga
kevesebb nemzedék alatt esik össze a tiszta fajta variálási centrumával.
A különböző nemzedékekbe tartozó átlag, illetőleg goneoklin hybridek
következetes párosítására jellemző variálási módok ugyancsak esetenként
változók és együttvéve mintegy a hasonizű hybridek egymásközti párosí¬
tására és másrészről a vissza keresztezésre jellemző viszonyok közé illesz¬
kednek.

Johannsen érdeme, hogy a valószínűség görbéjén variáló population,
a phænotypuson belül biotypusokat, tiszta vonalakat fedezett fel. Ide¬
vonatkozó kísérletei folyamán a populatióból bizonyos jellegű példányokat
választott ki, és — növényekkel kísérletezvén — ezeket ö n t érmé¬
ké n y í t é\s utján szaporította. A szaporulat számos kisebb, különböző
helyzetű és Az egyes esetekre jellemző variálási görbéket eredményezett,
a biotypusokat, melyek együttvéve a phænotypust teszik ki. A biotypu-
sokon belül alkalmazott selectió teljesen hatástalannak bizonyult, a mennyi¬
ben az átlaghoz való visszatérés mindenkor azonnal és teljesen bekövet¬
kezett. Azokat a viszonyokat, melyeket az öntermékenyítésre vonatkozólag
Johannsen megállapított, másokkal egyetemben magam is az azon-izű
teljes testvérek párosításának több esetében tapasztaltam.1 Helytelen
azonban az a ma divó általánosítás, mely szerint JoHANNSEN-nek a meg¬
felelő körülmények között kétségbevonhatatlan megállapításai a bel¬
tenyésztés összes lehetséges eseteire kiterjesztessenek. Beltenyész¬
tés, azaz vérrokonok egyesítése, alatt ugyanis nem csak a teljes testvérek,
hanem a különböző generatiókba tartozó ivadékok párosítása és a vissza
keresztezés, vagyis az utódnak az őssel való párosítása is értendő. Ezekben
az esetekben pedig a selectiónak a DARWiN-féle tan megingathatatlan
alapját képező hatása nem ütközik korlátokba, azaz selectió utján szinte
tetszés szerinti eltérések idézhetők elő a nemzedékek során, tehát a jellegek
eltolhatok.

Ha általában, a selectió hatása korlátozva volna, mint azt manapság
állítani szokás, vagyis ha selectió új fajtákat nem hozhatna létre, vagy ha
nem selectió, hanem a De VRiES-féle mutatiók utján vagy bármilyen más
okok folytán keletkeznének az új fajták, a természetben, a létező vad
fajok és al-fajok számát tekintve, számtalanszor annyi új és új forma fel¬
lépését kellene állandóan tapasztalnunk, mint a hány változás a domesticált
fajták esetében szemeink előtt megy végbe. Ezen beállítás illusztrálására a
kanári madár esetét hozom fel, a legújabban domesticált madárét, mely a

1 Erre vonatkozólag háromszínű tengeri malaczokkal kísérleteztem.

398

Dì FÉNYES DEZSŐ

vad ős, a Serinus serinus canarius alakjában a XVI-ik században domes-
ticáltatott. A kanári standard fajtái, a közönséges német, a Harz (Trute,
Seifert, stb.), a Waterslager (Simili- Rossignol), a Bossu Belge (B. Gantois,
Posturvogel), a Scotch Fancy (Glasgow Don), a Yorkshire, a Manchester,
a Border Fancy, a London Fancy, a Lizard, a Cinnamon, a Frisé de Paris,
a Frisé de Roubaix, a Frisé de Suisse, a Münchener Holländer, a Wiener
Holländer, stb., a domesticati alatt létrejött és átalakulásaiban lépésről
lépésre követhető ezen fajták oly nagy mértékben különböznek a Serinus
s. canariustól és egymástól, mely különbségek hasonlíthatatlanul nagyob¬
bak, mint a Serinus genusba tartozó mintegy 22 faj és alfaj között fennálló
bárminő különbség, sőt a körülbelül három és fél száz év alatt czéltuda-
tosan fokozott különbségek legalább is oly nagyfokúak, mint a Fringil-
lidae család 139 genusába tartozó mintegy 1187 faj és alfaj között meg¬
állapítható különbségek bármelyike.

Egy nem kevésbbé feltűnő példát szolgáltat a páva-galamb, a kék
szirti-galambtól ( Columba lima) származó házi-galamb e remek fajtája is,
melynek egy különösen jó tartású skót törzsét éveken át magam is tenyész¬
tettem. A fossilis Pezophaps és Didus genusoktól, melyeknek igazi «madár
farkuk» nem volt, eltekintve, a Cólumbif ormes egész rendjében (6 család,
94 genus és mintegy 650 faj és al-faj) 12 és 20 között ingadozik a fark
tollainak száma, a Columbidae családban (ca. 120 faj és al-faj) állan¬
dóan 12. A páva-galambok között olyan példányok, melyeknek 36 fark-
tollúk van, nem ritkák, sőt állítólag 42 farktollal bíró példányok is akad¬
nak. A páva-galamb farka a standardnak megfelelően, három-negyed kör¬
alakú, teljesen lapos és függőlegesen hordozott kell, hogy legyen ; túlságosan
sok toll megnehezíti a fark szabályszerű hordozását, miért is a farktollak
számának korlátozása, a mind általánosabbá váló ízlés szerint 28 és 32
között, kívánatos. Kétségtelenül csakis ez a körülmény gátolja meg azt,
hogy a pávagalamb fark tollainak száma 42 fölé emeltessék. Aliért csakis
a páva-galamb farktollainak száma szaporodott meg oly feltűnő mérték¬
ben az őséhez képest? Lehetséges-e egyáltalában feltenni azt, hogy ezen
meristicus jelleg eltolódását bármilyen más ok idézte elő, mint a mestersé¬
ges selectió ?

Az individuumok kategóriáknak egymásba tolódása folytán jönnek
létre, a változásoknak csak egyes fokait képviselik és maguk is változók.
Érzékeink csalódnak, midőn individuumokat látunk a kategóriák helyett.
A legkisebb kategória, az, ami individuumnak látszik, a legkisebb bio-
typus, és a varietás a legkisebb phænotypus ; a következő biotypus a varietás
és a megfelelő phænotypus a subspecies; a subspeciesnek mint biotypus-
nak a species felel meg, mint phænotypus, és így tovább. A biotypusok
annyiban állandók, amennyiben együttvéve a phænotypus határaihoz

PEDIGREE-ÖRÖKLES.

399

alkalmazkodnak ; a phaenotypus azonban változó, és változása maga után
vonja a biotypusokat. Az állandók a változóhoz alkalmazkodnak tehát,
és így a kategóriák egymásba folynak.

A beltenyésztés és keresztezés. — Beltenyésztés utján, amint azt bizo¬
nyára minden tenyésztő tapasztalta, selectió alkalmazása nélkül, az összes
előnyös és hátrányos tulajdonságok megállapodnak. A beltenyésztés és
keresztezés között fennálló elvi különbség eldöntése céljából néhány párhuza¬
mos kísérletet végeztem, melyeknek során egyrészről vérrokon, másrészről
olyan példányokat párosítottam, melyek egymással nem voltak rokonság¬
ban, de hasonló tulajdonságokkal bírtak; minden esetben az ősök tulajdon¬
ságait is szem előtt tartottam. Ily módon bizonyságot szerezhettem arról,
hogy a beltenyésztés elvi jelentősége annak a gya¬
korlati valószinűségével egyértelmű, hogy ha¬
sonló tulajdonságok találkoznak. Hasonló tulaj¬
donságok jelenléte esetében beltenyésztés és
keresztezés hasonló eredményekre vezet. — Keresztezés
alatt nem rokon, vagy helyesebben távoli rokon, illetőleg különböző tulaj¬
donságokkal bíró példányok egyesítését szokás érteni. A vérrokonság azon¬
ban, teljesHestvérek inter se párosodásától, szülő és ivadék párosodásától
kezdve mindaddig, míg termékenyítés egyáltalában lehetséges, fokozatot
képvisel ; másrészről, közeli rokonok gyakran különböző, és távoli rokonok
gyakran hasonló tulajdonságokkal bírnak. A definitió tehát nem tart¬
ható fenn. A beltenyésztés és keresztezés között nem lehet éles különbséget
tenni ; a különbség csak aránylag az, hogy beltenyésztés
folytán a tulajdonságok kiegyenlítődnek, természetes vagy mesterséges
selectió hatása alatt pedig a származékok tulajdonságai az átlagtól, az ősi
fajta tulajdonságaitól fokozatosan eltéríthetők, tehát beltenyésztés és
selectió új tulajdonságokat, új fajtákat hozhat létre ; keresztezés
folytán ellenben új tulajdonságok nem jöhetnek létre, hanem, amennyiben
különböző tulajdonságokkal bíró — de végeredményben hasonló tulajdon¬
ságokkal bíró ősöktől származó — példányok párosíttatnak, a közös
ősi tulaj donságpk túlsúlya érvényesül, vagyis más szavakkal, visszaütés
a keresztezésnek szükségszerű következménye. Keresztezés az
ős felé vonzza, beltenyésztés pedig ellenkező
irányban taszítja a fajtákat. A természeti körülmények
állandósága a beltenyésztésnek, a természeti körülmények megváltozása
pedig a keresztezésnek esélyeit mozdítják elő. — Az itt elmondottak
sem tekinthetők azonban általános érvényű meghatározásoknak, már
csak azért sem, mert a beltenyésztés és keresztezés fokozatosan egy¬
másba átmenő fogalmak. Beltenyésztés általában ha¬
sonló ivadékokat eredményez, midőn tehát leg-

400

Dì FÉNYES DEZSŐ

nagyobb az unii ormitás és legkisebb a variation
közeli rokonok keresztezése már csak ki se b b, de még
mindig lényeges nnif or mi tá st eredményez, mely
uniformitas a közös ős dominantiáj ával, vissza¬
üt é s s e 1 egyértelmű, a va r i at i ó tehát nagyobb;
távoli rokonok kereszt ez ése, végül, nagy mértékű
V a r i a t i ó t eredmény ez, minek megfelelőn az uni¬
to rrni t á s, a közös ős do minantiája, a vissz a ü t é s,
elenyésző. 'Egyrészről beltenyésztés és unifor¬
mi t á s, másrészről keresztezés és v a r i a t ió, okok
és okozatok átmeneti sorozatai. A keresztezést követő
beltenyésztés útján az esetleg intermeditär variánsok jellegei megállapodnak
és selectió alkalmazása mellett az átlagtól eltérnek, tehát új fajták kelet¬
keznek.

A «pedigree-öröklés» elve szerény nézetem szerint a tudósok és te¬
nyésztők részéről egyaránt vitatott, de általánosan elismert, ú. n. á t ü t ő-
képesség (prepotentia) megmagyarázására is alkalmas. Tapasztalati
tény az, hogy általában, minél nagyobbmérvű beltenyésztésből származik
valamely individuum, annál nagyobb biztossággal örökíti át tulajdonsá¬
gait az ivadékokra, illetőleg, midőn egy olyan individuummal párosíttatik,
a mellyel rokonságban nem áll, s a mely nem beltenyésztés által jött létre,
az ivadékokra sokkal inkább reányomja saját jellegeit, mint a párja. Ennek
a ténynek természetes oka abban a gyakorlati valószínűségben rejlik,
hogy a beltenyésztésből származó egyed ősei túlnyomóan hasonló, a nem
ilyen származású egyed ősei pedig különböző tulajdonságokkal bírtak,
párosításuk alkalmával tehát a hasonló tulajdonságok túlsúlya érvényesül
a különböző tulajdonságokkal szemben.

A varia tiókat az öröklés szempontjából manapság általában két
csoportba szokás osztani, amelyeknek egyikébe a modificatiók vagy soma-
tiók, azaz olyan tulajdonságok tartoznak, melyek az ivarsejtektől függet¬
lenül variálnak, tehát nem öröklődnek, míg a másik csoportba a mutatiók
vagy blastovariatiók, az ivarsejtekkel kapcsolatos, tehát öröklődő variatiók
tartoznak. Ennek a megkülönböztetésnek alig van jelentősége. Abból
kiindulva, hogy az élőlények összes tulajdonságai variálnak, a variátiókat
két sokkal természetesebb csoportba oszthatjuk. Az első csoportba azok
a tulajdonságok tartoznak, amelyek, hordozóikra nézve vagy előnyösek,
vagy hátrányosak, amelyek változásai tehát közvetlenül az életfeltételek
(talaj, gyakorlat, táplálék, hőmérséklet stb.) változásaitól függnek, azokra
reagálva a nemzedékek során fokozódnak, ismét megváltoznak, vagy el¬
enyésznék ; ezek a «szerzett» progressiv és regressiv variatiók, a melyek az
alkalmazkodással egyértelműek, állandó életfeltételek között öröklékenyek

401

PEDIG REE-ÖRÖKLES.

és a természetes selectió hatásának tulajdoníthatók. Ezekkel a varia tiók-
kal szemben a conditiók megfelelő, czéltudatos szabályozása nélkül a mester¬
séges selectió hatástalan, amennyiben hatását a természetes selectió vagyis
az alkalmazkodás ellensúlyozza, és, a legtöbb esetben, reversiót idéz elő.1
A másik csoportba azok a tulajdonságok tartoznak, amelyek hordozóikra
nézve sem nem előnyösek, sem nem hátrányosak, mely indifferens tulajdon¬
ságok variálása tehát független az életfeltételektől. Ezek a rendkívül
változékony tulajdonságok a szoros értelemben vett természetes seleetiónak
nem szolgáltatnak anyagot és öröklésüket csak isola tió, vagy általában
az az eshetőség idézheti elő, hogy az átlagtól hasonló irányban eltérő egye¬
bek párosodnak : hasonló hasonlót nemz ; az ellenkezőt, az indifferens válto¬
zások elenyészését, aránytalanul számosabb esetben, ugyancsak a való¬
színűség esélyei idézik elő azáltal, hogy különböző irányban eltérő példá¬
nyok párosodnak. A mesterséges selectió ellenben tökéletesen szabályozni
képes az indifferens tulajdonságok öröklését.

Egyrészről előnyös vagy hátrányos, progressiv vagy regressiv
«a d a p t i V» és másrészről, adott viszonyok között «i n d i f f e r e n s»
tulajdonságok tökéletesen kielégítő terminusokat szolgáltatnak a varia tiók
természetének és öröklésének elbírálása szempontjából. Ha természetes
selectió alatt az életfeltételeket értjük, a természetes selectió fogalmát ki¬
terjeszthetjük a természetben egymásra halmozódó véletlenségek, való¬
színűségi esélyek összességére is, melyek hasonló vagy különböző irányban
és mértékben variáló egyedek párosodását idézik elő ; ez általánosítás
többletét passiv természetes selectió na k kívánom ne¬
vezni, szemben az activ természetes selectió vai, minek
jelentősége a conditiókra, és minek hatása az alkalmazkodásra szorítkoznék.

Fönnebbi megkülönböztetések illusztrálására szolgáljon a következő
gyakorlati példa. A modern kiállítási fox-terrier értékét, minden más
érdemei előtt, a lábak egyenessége és a lábfejek gömbölyűsége fejezi ki.
E tulajdonságok fenntartására és javítására nem elegendő a megfelelő
egyedek kiválasztása és a pedigree tenyésztés, hanem elengedhetetlen fel¬
tétel egyszersmind az, hogy a terrierek és kölykök állandóan a lehető leg¬
keményebb talajon tartassanak t's gyakoroltassanak, mert ellenkező

1 Id. Dr. Entz Géza egyetemi tanár úrnak, kinek a természeti problémákra vonat¬
kozó felfogásait elfogulatlan logika jellemzi, köszönöm a következő találó hasonlatot, me¬
lyet egy, e tárgyban folytatott, eszmecsere alkalmával volt szíves velem közölni. A tanár
úr a tenyésztő eljárását az orvoséval hasonlította össze. Eszerint az orvos nem gyógyít,
hanem a természet gyógyít ; az orvosi beavatkozás csak szabályozza azokat a körülményeket,
melyek a gyógyulás folyamatát a helyes irányba térítik. A tenyésztő hatalma pedig csak
azon feltételek tervszerű szabályozására szorítkozik, mely feltételek hatása alatt a mester¬
séges selectió hatásának tulajdonított változások bekövetkeznek.

Annales Musei Nationalis Bűingarici XV

26

402

Di FÉNYES DEZSŐ

feltétel mellett, puha talajon, a lábak és lábfejek minőségükből rohamosan
veszítenek. A fox-terrier füleinek nagysága, alakja és hordozása, mint a
domesticatió alatt tökéletesen indifferens, a conditióktól függetlenül
variáló bélyegek, mesterséges selectió, illetőleg pedigree tenyésztés által
tökéletesen szabályozhatók. — Általában, az «adaptiv» tulajdonságok szabá¬
lyozása nehéz, az «indifferens» tulajdonságok szabályozása pedig könnyű
feladatokkal állítják a tenyésztőt szentbe.

Minden «adaptiv», adott életfeltételek mellett viselőikre nézve előnyös
vagy hátrányos, tulajdonság a feltételek megváltozása folytán «indifferens»
tulajdonsággá változhatik és viszont. A domesticatió alatt indifferens tulaj¬
donságok ismét természetes viszonyok közé jutva, ismét kénytelenek
lesznek ezekhez alkalmazkodni.

DARWiN-nak a való tényekből merített és azokkal mindenkor egyező
tanai mind á jelen dolgozatban érintett problémák egységes és természetes
megmagyarázására alkalmasak. A «pedigree öröklés» gondolatá¬
ban bátor voltam, csekély tehetségemhez képest, megkísérelni azt, hogy
egyrészről a tények, az evolutió alapeszméje, a Darwin szellemében értel¬
mezett variatió, selectió és öröklés, illetőleg Haeckel biogenetikai alap¬
törvénye, és másrészről, a módosított GALTON-féle ősi öröklés törvénye,
illetőleg a módosított MENDEL-féle öröklési elvek között egységes kapcso¬
latot keressek, és egyúttal, az aetiologia kívánalmainak megfelelően, meg¬
kíséreltem azt is, hogy a genetika körébe vágó jelenségek egységes és termé¬
szetes okára reámutassak. Felfogásom helyességének eldöntését az illetékes
szakemberekre bízom.

Korlátok, állandó ratiók nincsenek az élő természetben ; minden téren
csakis változások, az egyes esetekre jellemző esélyek sorozatai léteznek.
Öröklés, visszaütés, variatió, beltenyésztés, keresztezés, alkalmazkodás és
selectió, egyetlen egy kérdés és nem ugyanannyi kérdés. A változások
megismerésének kulcsát a pedigree szolgáltatja. Az Arany Szabály az, hogy
nincsenek arany szabályok.

A genetikai és állattenyésztési irodalom tanulmányozása, a tenyész¬
tésre alkalmazott állatok gondozása, az egyes példányok tulajdonságainak
megítélése, és a tapasztalatokra alapítandó következtetések megállapítása
közben feleségem mindenkor támogatott. Ezt az alkalmat felhasználom
arra is, hogy id. dr. Entz Géza egyetemi tanár úrnak, kinek annak idején
tanítványa voltam, szíves érdeklődéséért és becses tanácsaiért hálás köszö-
netemet kifejezzem.

A jelen dolgozatban ismertetett megállapításokat minden kísérletező
és tenyésztő saját tapasztalataival hasonlíthatja össze. Hálás köszönettel

PEDIGREE-ÖRÖKLÉS.

408

vennék (Budapest, Magyar Nemzeti Muzeum) bárki részéről minden ide¬
vonatkozó közlést, akár egyezik, akár ellenkezik a fennebbiekben előadott
fejtegetéseimmel.

*

I made hereditary experiments extended over different groups of
mammals and birds ; I used partly wild and partly domestic animals ;
and, with a view to determining the exact measure of variation, as far as
possible, I chose, in the case of domestic breeds, pedigree specimens which
came near the Standards laid down for the different breeds. I intend, in
the present paper, to sum up the principal conclusions, based on the general
results of my experiments ; I shall put off, to a future occasion, the minute
details of the experiments themselves.

«Breeding is a Lottery»: Without perverting its meaning, this old
established and generally used proverb of the breeders, can be modified
and employed in explaining the seemingly wonderful, or, at least infinitely
complicated, problem of Heredity in the following form : «Inheritance
is the Series of the Chance’s of Probability.» No
scientific definition could compare to the clearness and exactness of this
proposition, nor could approach the real facts. Leading breeders know
very well how to confine the caprices of fortune within the narrowest pos¬
sible limits, or, in other words, how to exchange them with the chances
of probability, which can be anticipated.1 Knowledge of the most succesful
methods of breeding would be an invaluable gain to science also.

Galton’s Law of Ancestral Inheritance considers the individuum
as a unit, as a quadrate, in which all its predecessors — all the generations
of its predecessors — are absorbed, and its two parents contribute be¬
tween them; on the average, one half of the total heritage (one quarter each) :
the four grandparents, one quarter (one sixteenth each) ; the eight great-
grandparents, one eighth (one sixty-fourth each), and so on to the com-

1 Mr. Francis Redmond, who can be regarded as the founder of the modern Show
Fox-Terrier, and whose successes in breeding, exhibiting and judging through half a century
are unrivalled, writes me in his letter dated Whetstone House, Totteridge, N., August 16,
’13, as follows : «... X was very gratified to hear of the success your breeding had met with
at the shows, the more so, when I noted they were the progeny of Dusky Diver and Bostock
Rona and Duke Michael, as I am convinced, that, if bred with judgement, from good stock,
success is almost certain, and I find no difficulty in breeding at least one good winner in
every litter, this, by taking the average, is a moderate estimate.» etc.

404

Dl D. FÉNYES

pletion. (Fig. I.)1 * 3 * * * Galton’s Law fails in Fact. The individuals which belong
to different systematic groups, owe their existence to different long series-'
of ancestral generations respectively, are no units, are no quadrates, are
not of equal value. The higher groups of living things are successively
«longer», more valuable, than the organisms belonging to the lower groups
which make up the series of phylogenetic development. (Eocene, Miocene,
Pliocene and modem horses show a series of development, a series of
differences of their values, each of these forms being «longer» than the
foregoing one.) Haeckel’s Fundamental Biogenetic Law, — i. e. the on¬
togeny is a shortened recapitulation of phylogeny, — can only be explained,,
from the standpoint of heredity, in this way, that the value of the'
individual is equal to the extract of phylogeny
with the individuality, viz. the removal, progress or regress,
made by the individual in comparison to its predecessors, added. The
produce is, with one generation, «1 o n g e r» than it s
parents, with two generations, than its grand-
p a f e n t s, and so on.

In the following deductions «white», «grey» and «black» are to stand
for any three such forms — varieties, breeds, sub-species or species — the
corresponding and constant properties of which, taken singly or collectively,,
are different.

A w hite pure breed and a black pure breed are crossed, the
issue of which will have, on the average, the character of y2 white + % .
black (grey). This progeny bred back again to the pure-bred white, % white ~F
% black average will be produced. Through the generations succeeding
each other, from the consequent back-crossings of progeny and pure-bred
white, there will result in the 3rd generation 7/8 white + Vs black, in the 4th 15/16
white -J- 1/16 black, in the 5th 31/32 white -j- 1/32 black, in the 6th 63/64 white +
1/64 black, in the 7th 127/128 white -|- 1/i28 black, in the 8th 255/256 white -j-
1/256 black, on the average, and so on. This series shows in the most natural
way, and with mathematical accuracy, that, on the average, each
parent contributes % (the two together 1), each
grandparent % (the four together 1), each grea t-
grandparent x/8 (the eight together 1), e a c h grea t-
g re a t - g r andp a rent 1/16 (the sixteen together 1), and

1 Fig. 1. (See pag. 384.) — Galton’s average ratio of inheritance. — Pj parenta],.

P2 grandparent a], P3 great ‘■grandparental, P4 great-great-grandparental generations: 2 and

3 the parents, each, the two together 2 X % == y2 ; 4 — 7 tin teg. parents, Vie each, the four

together 4 x Vie — 8 — 15 the g. g. parents, Ve4 each, the eight together 8 X Ve 4 = Vai

16 — 32 the g. g. g. parents, Vase each, the sixteen together 16 x V256 — Vie >' the following

streak includes all the succeeding ascendant generations.

PEDIGREE INHERITANCE.

405

so on, to the total heritage of the individual, t h a t
is to say, each ancestral generation supplies one
unit, on the average, to the total heritage of the
individu a 1. The value of the individuality, viz., the removal made
by the individual in comparison to its ancestors, is equal to the value of
each generation of its predecessors, is equal to the unit, and is almost nothing,
as compared with the full series of ancestors or, with the total heritage.
The only correct representation of the individual
is such a rectangular parallelogram, the width
of which is equal to the unit, and whose varying
length goes on ad infinitum. The individual can also be
■compared to an endless chain, the first link of wThich represents the indivi¬
duality, the second, the generation of the parents, the third, that of the
grandparents, and the succeeding links, one of the ascendant ancestral
generations each. This deduction is shown in the form of a pedigree in the
iigs. 2 a, 2 b and 2 c,1 and fig. 8, 2 respectively.

The above ratio expresses the average probability of the heredity,
which can be estimated beforehand as a mathematical probability, by the
experimenter or breeder. If e. g. the following pedigree is given (fig. 4),3
in which I == white (or good), II = grey (or moderate) and III == black
(or bad) qualities, one can anticipate 2*1 white (or good), 8*8 grey (or mo-

1 Fig. 2 a. — 2, white sire y2, 3, black dam y2; the parental generation y2 + 42 = 1 ;
1, the individuality of the produce, y2 white + y2 black, y2 + y2 = 1.

Fig. 2 b. — 4 — 6, white g. parents, 44 each; 7, black g. dam 44 ; the g. parental gene¬
ration 4 X 44 = 1 ; 2, white sire y2, 3, grey dam 44 white + 44 black; the parental gene¬
ration y2 + (2 X 44) — 1 ; 1, the individuality of the produce % white + 44 black, % +
44 = l.

Fig. 2 c.— 8 — 14, white g. g. parents, 1/8 each, 15, black g. g. dam Vs the g. g. parental
generation 8 X 4/s = 1 ; 4—6, white g. parents, 44 each, 7, grey g. dam Vs white + 1/8 black,
the g. parental generation (3 X 44) + (2 X x/8) = 1 ; 2, white sire y2 , 3, dam â/8 white + Vs
black; the parental generation 44 + 3/s + Vs = 1 î V the individuality of the produce
7/s white + V8 black, 7/8 + Vs = *•

(Figs 2 a—c, see pag. 386. — The pedigree of the y2, % and 7/s bred produce.
F1, the individuality of the produce, P1. the parental, P2, the g. parental, P3, the g. g.
parental generations.)

2 Fig. 3. (See pag. 388.) — The average ratio of inheritance. — P6, the g. g. g. g.

parental generation, 32 x 4/32=1 ; P4, the g. g. g. parental generation, 16x1/16 = l ; P3, the g.
g. parental generation, 8x 7s=i;^> the g. parental generation, 4x 44 — 1 > Fi, the parental

generation, 2x 42 = 1 5 the individuality of the produce = 1.

9 Fig. 4. (See pag. 388.) — The practical calculation of the average inheritance
on the ground of a given pedigree. Ft, the average produce : P1? the parental, P2, the g.

parental, P3 the g. g. parental, P4, the g. g. g. parental generations. The ratio of the

properties I : II : 111 = 21 : 33 : 10=2T : 3’3 : 1 .

406

Dl D. FÉNYES

derate), and 1 black (or bad), specimens amongst the produce, or, on the
average, a stock, each specimen of which exhibits above-named qualities
in the same proportion in itself.

A more natural interpretation than usual, of the significance of
heredity, atavism or reversion, and variation is desirable. It is usual to
consider the qualities of the individual from three standpoints ; (1) the
properties of the produce, so long as they resemble the average of those
of the parents and more remote ancestors, are looked upon as «heredity»;

(2) the qualities of the progeny, in so far as they deviate from the average
and are found similar to the characteristics of one or more predecessors,
when compared with the latter, are considered as «atavism or reversion»;

(3) the different degrees of the deviations of the full brothers and sisters
compared to the average, but without taking into account the properties
of the parents and more remote ancestors, are generally called the «variation»-
No hard and fast line can be drawn between heredity, atavism or reversion
and variation, and the distinctions of these would create confusion just
for the very reason, that heredity is nothing else but the series of chances
of probability, which bring out the properties of the parents and more
remote ancestors in the individual ; consequently, the chances of the in¬
heritance of the qualities which deviate from the average to different
degrees or to the extremes, — chances, which are rarer, of course, than the
average, — the atavism or reversion and variation — are to be classed
under heredity also.

Henceforth, white will be recessive, grey dominant, and black also
recessive. When, according to Mendel and his followers, —

a) Pure-bred grey and pure-bred white are crossed, all the hybrids,
without exception, will be grey (uniform, Land) and hétérozygotie. The
produce of the inter se matings of these full brothers and sisters will be,
as regards their outer appearance, of two kinds, viz., greys (dominant)
and whites (recessive), and will show a 3 : 1 ratio ; amongst these hybrids
of the second generation, one-third of the greys will be homozygots and
two-thirds heterozygots, and all the whites, homozygots. — The ho¬
mozygots are constant, they breed true, like the pure breeds, while, on
the other hand, the progeny of the heterozygots (like the progeny of
the hybrids of the first generation) will again show the grey : white = 3:1
ratio.

ß) Pure-bred white and pure-bred black are crossed, all the hybrids
will be, without exception, uniform grey, and hétérozygotie. From the
inter se matings of the hybrids of this first generation, there will result
three kinds of hybrids of the second generation, which are also externally
different, viz., whites (recessive homozygots) : greys (dominant hetero-

PEDIGREE INHERITANCE.

407

zygots) : blacks (recessive homozygots) ==1:2:1. — The homozygots will
breed true, while the successive produce of the heterozygots will again
show the 1:2:1 ratio.

Mendel’s Principles succeed in some of the cases, and fail in others.
To support this theory and make it conformable to facts, it was necessary
to set up several working hypotheses. Bateson’s Presence and Absence
Hypothesis, which, likewise, often contradicts façts, belongs to the latter also.

It is characteristic of the Mendelian manner of researches, that, in
some cases, ancestral properties are considered as dominant (De Vries),
and new characteristics as recessive, or vice versa, in others ; or the presence
of a certain property is looked upon as dominant, and the absence of it, as
recessive (Bateson) ; or the presence of a factor which prevents the appear¬
ance of a property (the «Hemmungsfaktor» of Lang) is considered to be
dominant, and the absence of this curious factor, which does not prevent
the showing up of the respective property, as a recessive character; or
finally, the necessary, sometimes extra-ordinary, increasing or diminishing
of the numbers of the pairs of f actors which ought to be supposed, is cha¬
racteristic of the aim which is directed towards forcing the facts into the
Mendelian fixed limits.

In the sense of Mendel’s Doctrine, the dominant or recessive cha¬
racters of the single properties can only afterwards be proved by experi¬
ments, the cause of the behaviour of the characters being passed over, and
being inexplicable by this doctrine. Furthermore, in this sense, the com¬
plex (?) properties, as polyhybrid crosses, must be taken asunder into unit (?)
characters, into monohybrid crosses, and the suppositions of the very (?)
numbers of the pairs of factors, which are at work, must be based, after¬
wards, upon the results of the experiments too. (Thus e. g. the colour-
inheritance of mice is nowadays generally supposed to be the consequence
of the cooperation of about. 10 pairs of factors.) It cannot be expected that
the inheritance of the very complex properties of highly differentiated
organisms, their total heritage, could be deduced consistently, and according
to the facts, in all the cases, by means of the Mendelian Theory.

Let us suppose, that from a pure grey race, under the influence of
certain natural causes, two new breeds, a white and a black, have sprung
apart, which, during a certain time, and under unchanged conditions, and
up to a certain degree, became constant, breeding true.

a) The cross between pure-bred grey and pure-bred white is shown
by the following pedigree :

grey

Ï

grey

X

grey

!

white

408

Dì D. FÉNYES

The characteristic of this cross is the grey (dominant) : white (reces¬
sive) = 3:1 Mendelian ratio, which can be deduced from the
pedigree.

ß) The cross between pure-bred white and pure-bred black is shown
by the following pedigree:

grey grey

* Ï !

white X black

The characteristic of this cross is the white (recessive) : grey (domi¬
nant) : black (recessive) =1:2:1 Mendelian ratio, which can be de¬
duced from the pedigree-.

These two Mendelian ratios can present themselves precisely, in such
cases only, when white, grey and black are quantities of equal measure.
When, on the other hand, white ^ grey, grey ^ black, and white ^ black,
the ratio must change, and there is plenty of opportunity to observe
this. «The hereditary ratio» is, conseque n t by, not
fixed, but k e e p s c h a n g i n g in each case, according
to the nature of the cases, according to the pe¬
di g r e e, a n d is c h a r a c t e r i s t i c of the single cases
o n 1 y. The fig. 5,1 2 3 referred to here, shows the series of the possible ratios
of the dominant and recessive properties, which can be expressed in quarters.

The phenomenon of dominance is to be ex¬
plained thus, that, in consequence of across, simi¬
lar properties in e e t, and so far as they re p resent
then a majority over the different properties,

1 Fig. 5. (See pag. 390.) — The Table of Dominance.

Examples: 0x3. — The deduction of the ratio:

4 greys +

2 greys -}- 2 whites

6 greys : 2 whites =3:1.

3 x4. — The deduction of the ratio :

2 whites -f- 2 greys +

+ 2 greys + 2 blacks

2 whites : 4 greys : 2 whites = 1:2:1.

1x6, — The deduction of the ratio :

3 w'hites + 1 grey +

-f- 3 greys 4- 1 black

3 whites : 4 greys : 1 black = 3:4:1.

PEDIGREE INHERITANCE.

409

€ o m e ou t — a 11 of which can be traced to the pedigree.
There are two kinds of dominance, W zv, -either one
of the two parental breeds predominates, from
which the other sp r a n g (average ratio 3:1), or
neither of the parental breeds, but a third breed
predominates, the common ancestor, from w h i c h
both parental b r e e d s s p r a n g (a v*e r a g e ratio 1 : '2 : 1).
There occur also, specially interesting, cases in which the inheritance of
some of the properties shows pronounced dominance (uniformity), while,
on the other hand, the inheritance of all the other properties does not show
the slightest trace of dominance ; this course of things is generally characte¬
ristic of the crosses between such distantly-related breeds, whose similar
properties, proved as dominants, represent, as regards their full pedigrees,
a majority over the corresponding but different properties, while, on the
other hand, all the other properties of the two breeds, the corresponding
properties of the ancestors included, are different.1 I had met no example,
either in my own experience, or in the scientific heredity literature, or in
breeders’ publications, in which I could identify, on the basis of pedigrees,
dominance and preponderance of common ancestral type or similar
properties. There is nò contradiction between this statement and such
relatively rarer and seemingly strange cases, where characteristics of
new origin were found as dominant, and ancestral properties as reces¬
sive. In each of these cases the fact can be shown, by means of the
authentic data of the histories of the respective (domestic) breeds, that
the breed which exhibited its new characters as «dominants», — or another
breed with similar properties — had a share in the composition of the
other, the «ancestral» properties of which were proved to be «récessives»
when crossed with the former. Knowing the origin and composition of the
breeds, knowing the qualities of the specimens — and of their ancestors —
which are intended to be crossed, or knowing, in a word, their pedigrees,

1 When I crossed the Fox-Terrier and the Dachshund, I found, that the all black
and tan colour of the latter is a dominant, and the white, black and tan (i. e. pied) colour
of the former a recessive character, while, on the other hand, the inheritance of type, make
and shape, or that of all the other points of these two breeds, results in a series of gradations,
made up of great individual variations, between the pedigree sire and dam. Authentic data
of the history of the fox-terrier tell us, that the direct predecessors of the modern breed,
the ancient kennel terriers, were of different colours, but most of them were all black-
and-tans. Consequently, when present day fox-terriers and dachshunds are crossed, the
similar colour, the all black and tan, is in a majority, and predominates over the dif¬
ferent — white, black and tan — colours, which are, of course, in a minority, — without
all the other points of the dachshund, taken singly or collectively, behaving as dominant
and the points of the fox-terrier as recessive, characters.

410

Dl D. FÉNYES

the probable hereditary ratio of the dominant and recessive properties
in the given cases, can be estimated beforehand.

Uniformity — namely the absence of vari¬
ation — in the first generation, cannot be separat¬
ed from the dominance. The closer the relation¬
ship between the breeds intended to be crossed,
or the greater the preponderance of the similar
properties of the ancestors, compared to the diffe¬
rent properties, the greater will be the dominance,
and consequently, the smaller the variation; and
vice versa — the more remote the relationship, the
more different the properties of the ancestry, the
smaller will be the dominance, and the greater the
variation. This connection is proved by the general experience, that
the proper Mendelian ratios are approached by the hybrids of the variety -
or race — crosses only ; while the hybrids produced by the crosses between
subspecies, species, subgenera, and genera respectively, show successivly
longer series of variations.

If the breeds intended to be ciossed are related, or their ancestry
had similar properties, dominance will appear, i. e\, the first hybrid gene¬
ration will be uniform, while, in the second and following generations,,
different types will be shown by the offspring. If, on the other hand, the
breeds intended to be crossed are not related, or their predecessors had
different properties, there is no dominance, no uniformity, and, already
in the first hybrid generation, a series of different types will appear. In the
grade of the relationship, or in the grade of the similarity of the ancestral
properties, lies, the cause proxima tly also, that the variation of the offspring
will show a continuous or discontinuous series respectively.

According to Mendel’s Principles, — in consequence of a cross, there
will appear, *in the second, and following generations, besides the hetero-
zygots, homozygots also, viz., descendants, which breed true, which are
of the same value as the pure grandpaternal and grandmaternal breeds
respectively ; the extreme variations through the successive generations
remain the same, and equal to the difference between the pure-bred
ancestors. The characters of the hétérozygotie descendants, which eventually
come midway between the pure breeds, will never be fixed, which means,
that the breeds crossed will never produce new (intermediate) breeds, but
their offspring will always return to the original pure breeds. This suppo¬
sition can easily be supported by the — now obsolete — doctrine of the
constancy of species, but no interpretation could bring it in accordance
with the idea of evolution, and less so with facts. The hybrids supposed

PEDIGREE INHERITANCE.

411

to be homozygots are not constant, they do not breed true, they are not
of equal value with the respective pure breeds. The following simple
experiment goes to show this:

Pure white breed and pure black breed are descended from the pure
grey breed. White, grey and black are values of equal measures. The cross
between white and black is shown in the following pedigree :

grey grey

ï ï

white X black

The first hybrid generation will be uniform grey. The second gene¬
ration is characterized by the white : grey : black = 1:2:1 ratio ; according
to the Mendelian hypothesis, the greys ought to be hétérozygotie, and the
whites and the blacks homo zygotic. Let us cross-back a hybrid black
(recessive, homozygotic) female of the second generation to her pure-bred
white grandsire. The pedigree of this back-crossing is as follows:

grey grey grey grey grey grey grey grey

ïïïïïïïï

white white white white white black white black

(white) (white) (grey) (grey)

(pure-bred white <J) X (hybrid black $of the 2nd generation)

(The values enclosed above, between brackets, which answer to two
generations only, are almost nil, compared with the values which represent
the full series of ancestry, for which reason they can be omitted from the
following calculation.)

If the Mendelian «homozygots» were to be of equal value with the
pure-bred specimens, they would breed like the latter, and consequently,
the above mating would also result in a white : grey : black = 1:2:1 Men¬
delian ratio, but in reality the ratio which can be deduced from
the pedigree, viz., 6 : 8 : 2 = 3 : 4 : 1 will be proved in fact. There
are no homozygots between the half-bred hybrids, which breed true, like,
and are of equal value with, the pure-bred ancestors.

The homozygots which breed true inter se , but which are still not
of equal value with the pure breeds, can be regarded also as the mutations
of De Vries. Single chances of probability, reversions, variations, extremes
without intermediates, discontinuous series ; like begets like.

A new interpretation of Dominance (Uniformity). —White pure breed and
black pure breed are descended from the grey pure breed. — The pedigree
ratio of the cross grey x white is consequently 3 : 1 on the average. Each

412

Dt D. FÉNYES

hybrid of the first generation is % grey + % white blended ; all the hybrids
are whole-coloured greys, still they are not precisely like the pure-bred
greys, their colour being of a slightly lighter shade, or, if not lighter, with
slight white markings. The inter se matings of these hybrids result, on the
average, 8 all-grey : 1 all-white hybrids in the second generation. — The pe¬
digree ratio of the cross white x black is 1 : 2 : 1 on the average. Each hybrid
of the first generation is % white -f- y2 grey -f- % black blended; all the
hybrids are whole-coloured greys, still they are not exactly like the pure¬
bred greys, their colour varying from a slightly lighter to a slightly darker
shade, or, if not generally lighter or darker, with slight white and black
markings. The inter se matings of these hybrids result, on the average,
1 all-white : 2 all-grey : 1 all-black hybrids, in the second generation.

Sexual ratio. — First example. White pure breed and black pure
breed are descended from the grey pure breed. Suppose, that, in the grey
breed there are, on the average, 1 male, in the white, 2 males, and
in the black breed, 3 males to each female. When white and black are
crossed,

grey (1 c?:l?)

grey (1 <J: 1 ■?)

J

black (3 SS • 1 ?)

Ï

white (2 SS : 1 $) X

7 males : 4 females can be reckoned on. — Second example. A man who has
brothers only, but no sister, marries a woman who has as many brothers
as sisters, including herself. From this marriage there will issue, in all pro¬
bability, three times as many boys as girls. When, in another case, a man
who has brothers only, but no sister, will marry a woman who likewise
has only brothers, this marriage will produce, in all probability, only boys.
The probability, which can be estimated beforehand, will be the more
approached in fact by the sexual rate of the children who will be born,
when not only the sexual rate of the brothers and sisters of the pa¬
rents, but also that of the more remote ancestors, and that of the
collateral lines, are also taken into account. The families of our relations
and acquaintances supply us with numerous examples to prove the
correctness — or not — of the simple method made known here, which
method, if correct, would become important just from the standpoint of
making up the deficiency for loss of life in consequence of the war,
viz., of increasing the population, and of regulating the sexual ratio. —
Third example. I found, that some of my fox terrier sires produced,
out of the bitches of the same strain, many times more bitch than dog-
puppies. The same dogs sired, on the other hand, ex such bitches of other
strains, which had more full-sisters than brothers, nearly as many dog as

PEDIGREE INHERITANCE.

41»

bitch puppies. The regulation of the sexual ratio in the domestic animals
would become important from the breeders’ point of view.

The application of the idea of the «Pedigree Inheritance» renders
the distinguishing of mono-, di- and poly hybrid crosses, and the troublesome
mathematical operations with the pairs of factors, superfluous. In this —
irrespective of, as I think I pointed out, the most proximate and most
probable natural cause of the heredity — I, for my part, see a practical
advantage, partly, because in fact it is scarcely possible to decide about
the properties crossed, and the more these are to be crossed, which are unit
and which are complex, and, chiefly, because it is doubtful whether the
factors exist at all ; and it can hardly be supposed that the very number
of the pairs of factors which are at work in the single cases, in the single
details of heredity, could be exactly proved. Knowing the origin
and composition of the breeds, knowing the qua¬
lities of the individuals — and of their ancestors —
which are intended to be crossed, or, knowing, in
a word, their pedigrees, the probable hereditary
ratio can be taken into account beforehand, being
nothing else than the proportion of the properties
of the ancestry, which can be traced to the pedigree.
Consequently it is clear that the single properties
are inherited separately in some of the ea s es, and
collectively in others, or, partly separately and
partly collectively in still otlie r\s.

From the pedigree the inheritance, and from
the inheritance the pedigree can be guessed.

The writer also thinks that in all the ways which can be imagined,
the most probable is, that the phenomenon of inheritance is caused by such
or similar infinitely complicated processes as are pointed out by Darwin’s
Hypothesis of Pangenesis, and which supposition with some alterations
is also accepted by the Mendelian Theory. Every probability speaks for
this, that the totality of the gemmulae, respectively genes or factors, which
run continuously through the series of generations, combining with each
other by means of the transfer of the gametes in accordance with the chances
characteristic of the single cases, results in the heredity including atavism
or reversion and variation also. It seems probable, or almost certain, however,
that the number of the genes or factors which are at work in the inheri¬
tance, is incomparably greater than the believers in the Mendelian Principles
think ; and, indeed, the infinitely many genes, or factors, in infinitely diffe¬
rent and varying proportions according to the cases, according to the pro¬
perties of the ancestors, are partly similar and partly different. The ave-

414

Dl D. FEN YES

rage of the inheritance and the extremes of the
atavism or reversion and variation by means of
the possible combinations of the genes or factors
are determined finally by the proportion of the
corresponding chances of probability respectively.
It is doubtful if we could come nearer our aim, the knowledge of the
truth, when we search for the number of the pairs of genes or factors, and
it is a question whether we could count the number of the drops which
make the ocean. Would the way to the knowledge of facts and causes of
facts not be shorter and surer, if, instead of the prospectless guesses, we
were to try, by means of the study of the proportions of the properties of
the ancestors, to tear off the dense veil of the problem of heredity?

Suppose, that there is no relationship between white pure
breed and black pure breed, viz., these two breeds moved themselves far
from the common ancestor ; when crossed, there is, consequently, no domi¬
nance, no uniformity. The hybrid offspring will represent an intermediate
series varying in accordance with the binomial rule, and can be classed
under three natural groups, viz., (1) patroklin type, in appearance % white -f
% black ; (2) the average, in appearance y2 white + % black (grey) ;
(8) matroklin type, in appearance % white -|- % black. The numerical
ratio of the three types is 1:2:1. (It should be stated at the outset, that
the goneoklin extremes do not breed like % bred, or % bred hybrids re¬
spectively, but, as regards heredity, they only slightly deviate from the
average, which is, considering the above explained relation between the
properties of the individual and that of those of the ancestry, self evident.)
The succeeding possible matings belong to three chief classes, viz., (1) inter
se matings between full brothers and sisters ; (2) matings between the
offspring of different generations ; (8) consequent back-crossings of the
hybrid stock to one of the pure-bred ancestors. There are, under each of
these chief classes, three possible sub-classes again, according as offspring
of the (1) patroklin, (2) average, or (8) matroklin type, respectively, are used.

Naturally, in all the above cases, regularity can be observed, but on
the present occasion I do not intend to deal with them. I note only, for
their general characterizing, that in the cases, when offspring of the same
generation are mated inter se, the type through the series of succeeding
generations gradually becomes uniform about an average, which is inter¬
mediate between the two ancestral breeds; when goneoklin selection is
employed, the average declines to a certain limit towards the corresponding
side. In the cases of back-crossing, i. e., the consequent matings of the
average-produce and one of the pure ancestral breeds, the equalization
approaches and reaches the type of the pure ancestral breed through arith-

PEDIGREE INHERITANCE.

415

metical progression ; when goneoklin selection is employed, the average
of the produce will coincide with the centre of variation of the pure
breed through a lesser number of generations. In the cases of the con¬
sequent matings of the average, or of the goneoklin types of offspring
respectively, belonging to different generations, the characterizing curves
of variations, likewise, vary in each case, and, taken altogether, quasi
fall into the ranks between the cases of the inter se matings of the pro¬
duce of the same generations, and the characteristics of back-crossings.

We owe it to Johannsen, that he discovered within the phænotypes -
which vary on the curve of probability — the bio types or the pure lines.
During his experiments referred to here, he selected, out of the population,
specimens of certain types, and — experimenting with plants — multiplied
them by self-fertilization. The offspring resulted in numerous
curves of probability also, which were small ones, and their position was
different and characteristic of each of the cases, and, which taken altogether,
made up the whole phænotype. The selection employed within the bio types
turned out to be totally ineffective, viz., the falling back to the average
always took place suddenly and completely. The findings of Johannsen -
which in the cases of self-fertilization cannot be gainsaid, and which were
proved by many others as well as myself 1 in some cases of matings between
full brothers and sisters of the same generation also — are today generally
extended over all the possible cases of i n-b reedin g, but this gene¬
ralization seems to be a failure. By the term in-breeding — the matings
of blood-relations — must be understood, not only the matings of full
brothers and sisters of the same generation, but also all the matings between
produce of different generations, and the back-crosses, viz., matings between
offspring and ancestor, too. In all these cases, the effect of selection
which will always remain the unshakeable basis of Darwin’s Doctrine -
meets no obstacle ; by its means, through more or less generations, deviations
can be called up almost at will, or in a word, the types can be shifted.

When generally, the effect of selection would be limited, as is usually
stated nowadays, i. e., when the selection could not produce new breeds,
or, when newT breeds were to originate, not by selection, but as mutations
of De Vries, or, in consequence of any other causes, it should be observed
in Nature, considering the numbers of existing species and sub-species,
that continually new and new breeds would appear, innumerably more
than changes in the domesticated breeds take place before our eyes. As an
illustration of this -matter I note only the case of the Canary, that of the
latest domesticated bird, which was, in the form of its wild ancestor, the

1 My expjriments referred to here were made with tricolor Guinea Pigs.

416

Dì D. FÉNYES

Sérinus serinus canarius , tamed in the XYI th century. The Standard
Breeds of the Canary, viz., the Common German, the Hartz (strains of
Trute, Seifert, etc.), the Waterslager (Simili-Rossignol), the Bossu Belge
(B. Gantois, Posturvogel), the Scotch Fancy (Glasgow Don), the Yorkshire,
the Manchester, the Border Fancy, the London Fancy, the Lizard, the
Cinnamon, the Frisé de Paris, the Frisé de Roubaix, the Frisé de Suisse,
the Münchener Holländer, the Wiener Holländer etc., which originated
under domestication, and whose evolution can he followed step by step,
differ so much from each other and the Serinus s. canarius, that their diffe¬
rences are incomparably greater than any difference between the — about
22 — species and sub-species belonging to the genus Serinus ; the differences
systematically increased within three and a half hundred years are even
at least as great as any differences which can be observed between the —
about 1187 — species and sub-species belonging to the — about 189 -
genera of the Fringillidae. — Another example, not less striking, is supplied
by the Fan- tailed Pigeon, a Scotch strain of which, of small size and faultless
carriage, I bred for years ; this is a beautiful breed of the Domestic Pigeon,
which again was descended from the Blue Rock or Columba livia. In the
Order of Columbiformes (6 families, 94 genera and about 650 species and
sub-species), the fossil genera Pezojphaps and Didus excepted, which had
no real bird- tail, the number of tail feathers varies between 12 and 20,
and is always 12 in the Family Columbidae (about 120 species and
sub-species). Fan-tails with 86 feathers are not rare, and it is said that some
specimens were found with 42. A perfect fan-tail, as required by the Stan¬
dard, must form three-fourths of a regular circle, and must be carried
absolutely perpendicular ; too many feathers, however, would render the
faultless carriage of the tail difficult, for which reason, and because of the
fashionable taste, it is desirable to limit their number between 28 and 82.
There is no doubt, that this circumstance alone prevents the increasing
of the number of the tail feathers of the Fan-tailed Pigeon, by selection,
over 42. Why did the number of the tail-feathers of the Fan-tailed Pigeon
only become, in such a marked degree, increased in comparison with the
1 2 of its ancestor? Would it not be quite absurd to suppose, that this meristic
character was shifted by any other cause than selection?

The individuals get their origin by the passing of the categories into
each other ; they represent only grades of the changes and they themselves
are variable too. Our senses fail, when we consider individuals instead of
the categories. The very smallest category is, what seems to be the indivi¬
dual, the smallest biotype, and the variety, the smallest phænotype; the
next biotype is the variety, and the fitting phænotype, the sub-species ;
to the sub-species, as a biotype, comes the species, as a phænotype, and

PEDIGREE INHERITANCE.

417

so on. The biotypes are so far constant, that taken altogether, they adapt
themselves to the limits of t^ie phænotype ; the phænotype being, however,
variable, its changing effects also the changing of the bio types: in this
way, the constants adapt themselves to the variable, and the categories,
consequently, pass into each other.

In-breeding and Cross-breeding . — Through in-breeding, as certainly
every breeder has experienced, without employing selection, both advan¬
tageous and disadvantageous properties will be equally fixed. To decide
the principal difference between in-breeding and cross-breeding, I carried
out some parallel experiments, in which I employed on the one hand, spe¬
cimens which were closely blood-related, and on the other hand, speci¬
mens with similar properties but no blood-relationship between them, the
properties of the ancestry being in all the cases also kept in view, I was
able to establish undeniably in this way that the principal sign i-
ficance of i n-b reeding is no thing else but the ge¬
neral probability of the meeting of similar pro¬
perties. The presence of similar properties leads,
in all the cases both of i n-b reeding and eros s-b r e ed-
i n g, to similar results. — By the term cross-breeding we
understand the matings between non-related, or, more precisely, distantly-
related specimens, also matings between specimens which possess different
properties. The blood-relationship, however, from the inter se matings of
full brothers and sisters, or the union between offspring and parents, re¬
presents a gradation up to the limit of the possibility of fertilization ; on
the other hand, closely-related specimens exhibit sometimes different,
and distantly-related specimens, similat1 properties. The definition con¬
sequently cannot be upheld. Between in-breeding and cross-breeding
no hard and fast line can be traced, the difference being only relati v e,
viz., through I n-b reeding the properties become fixed, and under
the influence of selection, natural or artificial, the properties of the produce
can be made deviate gradually from the average, i. e., from the properties
of the ancestral breed ; in-breeding and selection, consequently, may call
up new properties, new breeds ; through Gros s-b r e.e din g, on the
other hand, new properties cannot be called up, but when specimens with
different properties — which were however originally derived from an¬
cestors which possessed similar properties — are crossed, the prepon¬
derance of the common ancestral properties come out, or in other
words, reversion is the necessary consequence of cross-breeding. Gros s-
breeding attracts the breeds towards the ancesto r ,
and i n-b reeding repels them in the opposite di¬
rection. The constancy of natural conditions promotes the chances

Annales Musei Nationalis Hungarici. XV.

47

418

Di D. FÉNYES

of in-breeding, and the changing of the natural conditions promotes the
chances of cross-breeding. The statements made here, cannot be regarded,
however, as definitions of general value, just for this reason, that the
meanings of in-breeding and cross-breeding gradually pass into each other.
I n-b reeding generally produces similar offspring,
when uniformity is greatest and variation least;
the eros s-b reeding be tween close relations result
in an already smaller, but still essential uni¬
formity, which is nothing else than the dominance
of the common ancestor — the atavism or re¬
version — and the variation is consequently
greater; the cross between distant relations,
finally, results in a wide-spread variation, in
consequence of which, the uniformity, i. e., the
dominance of the common ancestor, the reversion,
is narrowly limited. I n-b reeding and uniformity,
on the one hand, and eros s-b reeding a n d v a r i a t i o n,
on the other, are series of gradations of causes
and their effects. When cross-breeding is followed by in-breeding,
the characters of the, eventually intermediate, variants become fixed,
and, by employing selection, they can deviate from the average, i. e, new
breeds will be formed.

The proposition of the «Pedigree Inheritance» is, in the writer’s humble
opinion, capable of interpreting the prepotency which phaenomenon
was always a matter of dispute, though generally accepted by the scien¬
tists and breeders. It is a fact of experience, that, generally, the greater
the in-breeding to which a certain individual can be traced, the greater
will be the certainty that it will reproduce its properties in its offspring,
or, when it is mated with another individual, to which it is not related,
and which is not in-bred, it impresses its own stamp on the produce to a
far greater degree, than its pair. The natural cause of this fact lies in this
practical probability, that the ancestors of the in-bred individual had,
to a great extent, similar, and these of the non in-bred one, different, pro¬
perties, and consequently, when they are mated, the preponderance of the
similar properties comes out and predominates over the differents.

The variations are nowadays, from the standpoint of heredity, gene¬
rally devided into two groups, one of which includes the modifications
or somations, i.e., such properties, as vary independently from the gametes,
which are, consequently, not inherited, and the other is made up of the
mutations or blastovariations, namely, the variations depending on the
gametes, which, of course, are hereditary. These distinctions are of little

PEDIGREE INHERITANCE.

410

or no importance. Starting with the fact that all properties' of living things
vary, two far more natural groups of the variations can be made. To the
first of these groups belong such properties as are advantageous or disad¬
vantageous to their possessors, the variation of which properties depends
directly on the different changes of the conditions of life (soil, training,
food, temperature, etc.), to which they conform by degrees through the
serie*, of generations, or change again or disappear; these «acquired» pro¬
gressive or regressive variations, which are nothing else but the «adap¬
tations», are inherited under permanent conditions of life, and can be set
down duly as the effects of the natural selection. Upon these variations
artificial selection is ineffective unless the conditions are accordingly and
systematically regulated, or, if not, its effect will be checked by the natit-
ral selection, i. e., the adaptation, which causes, in most of the. cases, rever¬
sion.1 The second group includes those properties which are neither ad¬
vantageous nor disadvantageous to their possessors, the variation of which
indifferent properties does not depend on the conditions of life. These
extraordinarily variable properties do not supply natural selection in the
strict sense with matter, and their inheritance can be caused only by iso¬
lation or generally by those chances which pair such individuals as vary
in the same direction in comparison to the average ; like breeds like ; the
contrary, the disappearing of the indifferent variations, in incomparably
more numerous cases, is also caused by the chances of possibilities, in this
way that such specimens as vary in different directions pair. Artificial
selection, on the other hand, is able to regulate the inheritance of the in¬
different properties perfectly.

Advantageous or disadvantageous, progressive or regressive «adap¬
tive» properties on the one hand, and properties which are «indifferent»
under given conditions, on the other, supply us with perfectly convenient
terms to decide the nature and heredity of the variations. If by natural
selection we mean the conditions of life, then we can extend the idea of
natural selection over the totality of those accidents, chances of possibili¬
ties which accumulate in Nature, which cause matings between individuals

1 I thank Prof. Dr. G. Entz sen., whose conceptions of natural problems are always
characterized by an unprejudiced logic, for the following striking co mparison, which he
kindly gave me on an occasion when speaking about this theme. The Professor compared
the methods of the breeder with those of the physician. According to this analogy the phy¬
sician does not cure, but Nature cures : the intervention of the physician is confined to the
intentional regulation of those circumstances which keep the progress of healing within
the proper limits. So also the breeder’s power is restricted to the systematic regulation of
those conditions, under whose influence the changes, which are attributed to the effect of
the 'artificial selection, are brought about.

420

Di D. FÉNYES

which vary in the same or different directions and degrees ; the surplus
of this generalization I intend to call the passive natural selec¬
tion, in contradistinction to the active natural selection,
the meaning of which latter could be limited to the conditions, and its
effect, to the adaptation.

The following practical example will serve as an illustration of the
above distinctions. The value of the modern show fox-terrier is decided
first and foremost, irrespective of any of its other merits, by the straight¬
ness of the legs and the roundness of the feet. To preserve and improve these
points, it is not sufficient to select the best and pedigree breeding, but a
condition sine qua non is the keeping and exercising of the terriers and
puppies consistently over the hardest possible ground, whereas, under
the opposite , condition, viz., over a soft ground, the legs and feet soon
spoil. Again, on the other hand, the size, shape and carriage of the fox
terriers’ ears, being, under domestication, totally indifferent properties
which vary independently of the conditions, can be perfectly regulated
through artificial selection, or rather, by pedigree breeding. — In general,
the regulation of the «adaptive» properties is a difficult, and that of the
«indifferent» properties, an easy task from the breeders’ standpoint
of view.

All «adaptive» properties which are, under given conditions, advan¬
tageous or disadvantageous to their possessors can, in consequence of the
changing of the conditions, become «indifferent» properties, and vice versa.
Properties indifferent under domestication will be forced, when passing
again into natural circumstances, to adapt themselves to the latter.

Darwin’s Principles derived from the real facts and which always
correspond to the latter are able to interpret, in the most conformable and
natural manner, all the problem^ which were touched upon in this paper.
In the idea of the «Pedigree Inheritance» I ventured as far as in me lay,
to make out a uniform connection between the facts, the ground principle
of evolution, the conception of variation, selection and heredity, in the
Darwinian sense, and Haeckel’s fundamental biogenetic law, on the
one hand, and, Galton’s law of ancestral inheritance and Mendel’s prin¬
ciples of heredity, both modified as in the present paper, on the other
hand ; and I ventured at the same time, to try and point out, in accordance
with the requirements of the ætiology, a uniform and natural cause of the
phenomena which fall within the sphere of genetics. To my respected
readers I leave the decision of the correctness of my conceptions as ex¬
pressed in this paper.

There are no limits, definite ratios in living Nature ; there exist, on
all its fields, changes, chances characteristic of the single cases, only. Here-

PEDIGREE INHERITANCE. 421

dity, reversion, variation, in-breeding, cross-breeding, adaptation and
selection are one and the same, and not separate questions. The key to the
knowledge of the changes is supplied by the pedigree. The Golden Rule
is, that there are no golden rules.

In the study of the literature of genetics and breeding, in the man¬
agement of the animals kept for breeding purposes, in the judging of the
points of the single individuals, and in the establishing of the conclusions
based on the experience, my wife gave me every possible assistance. — I take
this opportunity also, to return my sincere thanks to Prof. Dr. G. Entz sen.
for his kind interest and valuable advice.

Every experimenter and breeder can compare the statements and
conclusions made known in this paper, with his own experience, and
I would be very thankful to any person who would kindly give me (Hun¬
garian National Museum, Budapest) any information either for or against
the assertions herein expressed.

XY.

ANNALES MUSEI NATIONALS HUNG ARICI.

1917.

NEUER BEITRAG ZUR KENNTNIS DER OST- UND
ZENTRALAFRIKANISCHEN CASSIDINEN.

Von Dr. Franz Spaeth.

(Mit 2 Textfiguren.)

1. Aspidomorpha pallescens nov. spec.

Hellgelb bis rötlichgelb, die 4 letzten Fühlerglieder, sowie zuweilen
die Basis des 1. schwärzlich, Kopf, Prosternum, Brust und Hinterleib,
letzterer mit Ausnahme eines breiten, hellen Saumes schwarz, die Schenkel
in ihrer Basalhälfte samt Hüften und Trochantern pechschwarz. Hals¬
schild halbkreisförmig mit fast rechtwinkligen Ecken an der Basis und
schwach aufgebogenem Vordach ; die Flügeldecken sind an der Basis
kaum breiter als der Halsschild, innen sehr“ fein dunkel krenuliert, aussen
kaum vorgezogen, mit rechtwinkligen, aber verrundeten Schulterecken
und wenig erweiterten Seiten. Die ohne Höcker gewölbte Scheibe hat
10 regelmässige Streifen sehr dicht stehender Punkte ; der 9. ist viel feiner,
der letzte tiefer als die übrigen ; der 4. ist im ersten Drittel nach der Basis,
der 5. schräg vorne davon, der 6. und 7. hinter der Mitte tiefer eingedrückt,
die Zwischenräume daher dort mehr gewölbt. Die Klauen sind beiderseits
gekämmt, die inneren Kammzähnehen kräftig und lang. Beim Ç ist die
Spitze der Epipleuren behaart. 12x9 mm.

Kongo museum: Kongo (Musungura, Kasenga (10° lo7 S., 28° 45' Oe.),
Kundelungu (9—10° S., 28° Oe.), Köngolo (Dr. Bequaert). Meine Samm¬
lung: ühehe (Ertl), Benguela (Plason).

Der À. palleago Boh. sehr nahe verwandt ; etwas kürzer und schmäler,
die Seiten des Halsschildes vor der Basis mehr senkrecht zu dieser, die
Ecken daher rechtwinklig, weniger spitz, die Scheibe der Flügeldecken
infolge der geringeren Breite nach den Seiten mehr gewölbt, die Basis
schwächer krenuliert, die vorletzte Punktreihe viel feiner, das Seitendach
viel schmäler, bis an den verdickten Rand schwach geneigt und erst diese
aufgebogen, während bei palleago auch das äussere Sechstel des Seiten¬
daches auf ge bogen ist.

Die Gruppe der A. palleago Boh. ist durch eiförmigen Umriss, die
über die Halsschildbreite kaum vortretenden Flügeldecken, den Mangel

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN.

423

einer Höckerbildung, regelmässige, dichte und tiefe Punktstreifen und die
Behaarung der Epipleurenspitze beim Ç charakterisiert ; die hieher gehö¬
renden bekannten Arten sind in folgender Weise zu unterscheiden:

a) Der Rand des Seitendaches ist leistenförmig verdickt . b

a%) Der Rand ist nicht verdickt, Seitendach steiler abfallend, Körper seitlich

mehr gewölbt ; Unterseite und Basalhälfte der Schenkel schwarz. 9—10*5 mm.
Aequatoriales Zentralafrika. strigosa Gorh.

b) Körper schmal, nach den Seiten mehr gewölbt ; die Schenkel ganz gelb oder

nur an der äussersten Basis gebräunt ; an den Fühlern nur die zwei letzten
Glieder dunkel; Seitendach schmäler, aussen nicht aufgebogen. 10*5 mm.
Nordöstl. Deutsch-Ost- Afrika. mrogorensis Weise.

b2) Körper breiter und flacher; die Schenkel fast immer bis zur Mitte und die
Fühler vom 7. oder 8. Gliede an dunkel; Seitendach aussen aufgebogen, e
e) Flügeldecken fein punktiert -gestreift, hinten in eine »kurze, stumpfe Spitze
ausgezogen, oben matt, seidenglänzend; der Rand des Seitendaches schwach
verdickt; Scheibe des Halsschildes zerstreut, äusserst fein punktiert. 10 mm.
Kilimandjaro,1 Aruscha. kilimana Weise.

e^) Flügeldecken mit groben Punktstreifen, hinten verrundet, oben glänzend,

der Rand des Seitendaches kräftig verdickt. Halsschild un punktiert . d

d) Seitendach nur am Rande aufgebogen; der vorletzte Punktstreif feiner;
Körper schmäler. Halsschild mit nahezu rechtwinkligen Ecken. 11—12 mm.
Benguela und östlicher Teil von Belgis ch-Kongo. pallescens m.

d2J Seitendach im äusseren Sechstel aufgebogen ; der vorletzte Punktstreif nicht
feiner, Halsschildecken spitzig. Körper breit. 12—13 mm. Natal.

palleago Boh.

2. Aspidomorpha astraea nov. spec.

e?. Kurz-elliptisch, eiförmig, hinten breit verrundet, an den Seiten
massig erweitert, $ schwach eiförmig, etwas schlanker, dabei länger als
das (J, hinten weniger breit verrundet. Glänzend, sehr flach gewölbt, ohne
Höckerandeutung, hellgelb, das Prosternum und die Mitte der Brust,
dann zwei breite, hinten verschmälerte und abgekürzte, den Aussensaum
breit freilassende, in der Mitte oft zusammenfliessende Binden auf dem
Abdomen schwarz ; die 2 letzten Fühlerglieder schwärzlich, oberseits das
Vor- und Seitendach wenig heller als die Scheiben. Halsschild halbkreisför¬
mig, fast doppelt so breit als lang, hinten fast gerade abgestutzt, die recht¬
winkligen, nicht scharfen Hinterecken in der Basalquerlinie gelegen, die
Scheibe sanft gewölbt, glatt, vom aufgebogenen Vordache durch eine weite

1 Nach WiiiSE sind bei dieser Art die Schenkel nur an der Spitze hell ; bei dem
einzigen Stücke meiner Sammlung, das ich auf kilimana beziehen möchte, ist aber nur
die äusserste Schenkelbasis angedunkelt ; es stammt aus Umgoni (Rollè.)

424

Di FRANZ SPAETH

Falte abgesetzt. Flügeldecken an der Basis kaum breiter als der Halsschild
und daher den Umriss ohne Unterbrechung fortsetzend, die Seiten wenig
(beim etwas stärker) erweitert, die flach gewölbte Scheibe mit 10 wenig
regelmässigen Punkstreifen, deren mässig grobe Punkte nicht dicht hinter
einander stehen; zuweilen sind Lücken in diesen Punktstreifen; auf dem
4. vor der Mitte eine flache Grube ; die Zwischenräume vielmals breiter
als die Streifen, flach, glatt : das Seitendach aussen gerunzelt. 10 X 8 mm,
Ç: 11*5 X 9 mm.

Meine Sammlung: Angola, Benguela, Inneres Deutsch- Ost- Afrika.
Deutsch. Entom. Mus. : Benguela (Dr. Wellmann).

Ab. stigma nov. ab.

Auf den Flügeldecken treten kleine schwarze Mäkeln auf ; sie sind
punktförmig, von einander weit getrennt, sie haben meist folgende Anord¬
nung : 2 bis 4 jederseits an der Basis nebeneinander, einige auf dem 1 . Punkt¬
streifen hinter einander, 8 bis 4 kleine, quadratische hinter der Schulter
auf dem drittletzten Zwischenraum, der hier, da sich der 7. und 8. Streif
nähern, sehr schmal ist, endlich einige Punktflecke auf der Scheibe, hinter
der Mitte.

Meine Sammlung: Angola, Inneres Deutsch- Ost -Afrika.

Ab. benguelica nov. ab.

Auf dem Seitendache sind je zwei schmale Bandäste, deren vorderer
nicht ganz an der Basis liegt, sowie die Nahtspitze schwarz ; die Flügel¬
deckenscheibe mit einigen kleinen schwarzen Punktflecken wie bei stigma.

Meine Sammlung: Angola? (Nonfried). Deutsches Ent. Museum:
Benguela (Dr. Wellmann).

Von A. quadrimaculata Ol. sind A. astraea und ihre Aberrationen,
abgesehen von dem Fehlen der Halsschildmakel, durch seitlich weniger
austretende Schult erecken, flachere Wölbung, weniger eiförmige, mehr
gerundete Gestalt, feinere Punktstreifen, von sternalis Wsb, der ins beson¬
ders die ab. benguelica sehr ähnlich ist, durch breiter gerundete Körperform,
besonders zur Mitte stärker erweiterte Flügeldecken, breiteres, hinten wej
niger verschmälertes, schmäler gerandetes Seitendach, nicht aufgebogenen
Band desselben, weniger spitze Halsschildecken, ganz gelben Kopfschild,
am leichtesten aber dadurch zu unterscheiden, dass bei sternalis und ihren
Abarten das Abdomen in der Mitte stets schwarz, nur an den Seiten hell
gerandet ist, während bei allen zu astraea gehörenden Formen das Abdomen
zwei schwarze Längsbinden trägt, die selbst, wenn sie zusammenfliessen,
stets noch stellenweise die helle Mittellinie erkennen lassen.

ŐST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN.

m

3. Aspidomorpha sternalis Wse.

Diese Art, welche von Ruanda westlich vom Kiwu-See beschrieben
wurde, hat stets die zwei letzten Fühlerglieder schwarz, den Kopfschild
schwarz mit einer dreieckigen gelben Makel vor den Fühlern, Prosternum,
Brust und Bauch schwarz mit breiter gelber Randung ; die Flügeldecken
haben bei der Nominatior m eine grosse Anzahl meist kleiner schwarzer
Flecke, die hauptsächlich an der Basis, an der Naht und in je einer
Seitenbinde am Aussenrande der Scheibe stehen und zuweilen stellenweise
zusammenfliessen ; ausserdem sind die Spitze und Randäste auf dem
Seitendach u. zw. auch unterseits schwarz oder braunrot.

In der Umgebung des Tanganikasees, wo sie häufig zu sein scheint,
kommt neben der Nomina tform eine Abart (ab. exsucta m. nov. ab.) vor,
bei welcher die Scheiben des Halsschildes und der Flügeldecken einfärbig
weisslichgelb, braunrot oder endlich lackschwarz sind, bei letzterer Färbung
meist mit 4 kleinen gelben Flecken an der Basis der Flügeldecken und zweien
hinter dem Schildchen ; bei den Stücken mit ganz weissgelber Flügeldecken¬
scheibe verschwinden oft auch die Randäste teilweise.

4. Aspidomorpha adumbrata nov. spec.

Eiförmig, ohne Unterbrechung im Umriss zwischen Halsschild und
Flügeldecken, da letztere an ihrer Basis kaum breiter als der Hinterrand
des Halsschildes sind ; glänzend, schwach gewölbt, bräunlichgelb, die Brust
in der Mitte schwarz, das Prosternum mit schwarzer Randung, das Abdomen
beiderseits mit undeutlichem, dunkleren Längswisch, oben bräunlichgelb,
die Scheibe des Halsschildes und der Saum des Seitendaches gesättigter
gefärbt, die Scheibe der Flügeldecken hellbräunlich mit einem schmalen
ebensolchen Saum an der Bassis des Seitendaches, die 2 letzten Fühler¬
glieder schwarz. Halsschild doppelt so breit als lang, an der Basis aussen
kaum vorgezogen ; die spitzwinkligen, nur wenig abgerundeten Hinterecken
liegen knapp vor der Bas&llinie ; die Seiten vor ihnen sehr schräg, anfangs
nur wenig gebogen konvergierend; die Scheibe glatt, das Vordach ziemlich
aufgebogen. Flügeldecken um die Hälfte länger als breit, bis zur Mitte
schwach erweitert, das Ende zulaufend abgerundet, die Scheibe niedrig
gewölbt, im Basal dreieck sehr schwach eingedrückt, dahinter mit einem
sehr niedrigen, kaum bemerkbaren stumpfen Höcker, dessen Profillinie
nach vorne steiler, nach hinten wenig geneigt, in beiden Richtungen gerade,
erst hinter der Mitte konvex abfällt. Scheibe mit wenig regelmässigen
Reihen ziemlich dicht hinter einander gestellter, mässig grober Punkte und
viel breiteren, flachen, glatten Zwischenräumen ; Seitendach mässig geneigt,

426

Dl FRANZ SPAETH

fast glatt, am Rande nicht aufgebogen. Klauen beiderseits gekämmt.
12 X 10 mm.

Entebbe in Uganda am Victoria-See. In meiner Sammlung.

Á. adumbrata ist sehr ähnlich der ebenfalls vom Victoria-See beschrie¬
benen A. candens m. ; bei letzterer ist jedoch der Höcker höher, knopfförmig,
seine Profillinie vorne deutlich konkav, nach hinten anfangs steiler ab¬
fallend, hier schon fast ausgebuchtet, die Halsschildseiten sind weniger
schräg, mehr gebogen, die Unterseite ist ausgedehnter schwarz, im übrigen
gleichen sich beide Arten ausserordentlich in Zeichnung und Färbung.

5. Áspidomorpha expansa boy. spec.

Sehr flach, kaum gewölbt, ohne Höckerandeutung breit gerundet,
stark glänzend, weissgelb, an der Basis der Flügeldecken jederseits 2 bis
4 punktförmige, schwarze Flecken, zuweilen auch ein solcher neben der
Mitte der Naht und an der Seitendachbrücke ; der Basalrand der Flügel¬
decken aussen schmal schwarz gesäumt, die 8 letzten Fühlerglieder schwärz¬
lich, die Unterseite einfärbig gelb. Das $ gerundet, mit zwischen Halsschild
und Flügeldecken nicht unterbrochenem Umriss, letztere an den Seiten
bis hinter die Mitte erweitert, am Ende sehr breit verrundet, der
Halsschild an der Basis quer abgestutzt, mit in der Basallinie gelegenen
spitzwinkligen, nur am äussersten Ende abgerundeten Ecken und schräg
in sehr schwachem Bogen nach vorne zusammenlaufenden Seiten, mehr
als doppelt so breit als lang. Beim $ liegt die grösste Breite weiter vorne,
in der Mitte der Flügeldecken und der Halsschild ist im Verhältnis zur
Länge unmerklich schmäler. Halsschild oben spiegelglänzend, glatt, seine
Scheibe sehr schwach gewölbt, das breite Vordach flach, dazwischen ein
seichter Eindruck. Flügeldecken ebenfalls spiegelnd, im Basaldreieck
nicht eingedrückt, mit ziemlich regelmässigen Reihen kaum merkbarer,
äusserst feiner und seichter Pünktchen, die auf dem Abfall ganz erlöschen.
Seitendach breit, flach, glatt, spiegelnd aussen nicht aufgebogen, sehr fein
gerandet. Das Ç hat auf dem letzten Sternit jederseits einen von vorne aussen
nach, hinten Mitte verlaufenden breiten seichten Eindruck, durch den der
Vorderrand und damit zusammenhängend eine zapfenförmige Verlänge¬
rung in der Mitte schwach herausgehoben werden ; auch beim ist die
gleiche Bildung, aber viel schwächer angedeutet. Die Schenkel und Schienen
sind auffallend dünn, das Klauenglied ragt etwas weiter als gewöhnlich
über das letzte Tarsenglied hinaus; die Klauen sind beiderseits gekämmt,
die inneren Kammzähne massig lang. $ : 12x10 bis 12*5x10*2, Ç: 12*5 x
10 mm.

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN.

427

•2 <J, 1 Ç in meiner Sammlung : Tanganika (Plason), Moschi (Stau¬
dinger).

An dem starken Spiegelglanz der Oberseite und der breiten, flachen
Gestalt leicht kenntlich. Von A. indistincta durch grösseren, breiteren
Körper, viel feinere Punktierung, glattes Seitendach, kürzeren Halsschild,
von A. astraea durch die gleichen Merkmale und weniger aufgebogenen
Band des Seitendaches verschieden.

6. Aspidomorpha relexa nov. spec.

Gerundet-eiförmig, kürzer, dabei etwas breiter als A. cincta F. höher
gewölbt ; länger, nicht schmäler, aber an den Seiten weniger erweitert als
A. tecta Boh., wesentlich gestreckter als A. Schönherri, is'paretta Boh.
Glänzend, bräunlichgelb, das Prosternum, die Mitte der Brust und 2 auf¬
gelöste Längsbinden auf dem Abdomen, schwarz, die 2 bis 3 letzten Fühler¬
glieder schwarz, oben gelb, die Scheibe des Halsschildes gesättigter, jene
der Flügeldecken sowie je 2 breite Bandäste und die Xalitspize rotbraun;
Kopf, Hüften und Trochanter gelb.

Halsschild fast halbkreisförmig, mit wenig spitzwinkligen Hinter¬
ecken in der Basallinie. Flügeldecken an der Basis nicht breiter als der
Halsschild, die Schulterecken nicht vorgezogen, rechtwinklig, nicht scharf,
die Seiten dahinter kaum erweitert, die Spitze verrundet ; die Scheibe der
Flügeldecken verhältnismässig hoch gewölbt, im Basaldreieck schwach
eingedrückt, dahinter in einen sehr niedrigen und stumpfen, nach vorne
gerade und stärker, nach hinten kaum ausgebuchtet abfallenden Höcker
erhoben, weiterhin nach hinten stark konvex ; die Scheibe mit groben,
wenig regelmässiggen Punktsreifen und viel breiteren, gewölbten, glatten
Zwischenräumen. Das Seitendach, ebenso wie das Vordach des Halsschildes
am Bande auffällig stark auf ge bogen, daher innen mit tiefer Binne. Die
Spitze der Epipleuren nicht behaart. 10 x 7*5 — 8 mm.

Meine Sammlung. Der Typus wurde dem Afrikaforscher Dr. Holub,
der das Tier auf seiner ersten grossen Forschungensreise im westlichen
Transvaal gesammelt hatte, mir vor Jahren überlassen; ein zweites Stück
besitze ich aus Weenen in Natal ; wahrscheinlich gehört aber hieher auch
ein teilweise monströses Stück meiner Sammlung aus Tabora in Deutsch-
Ost- Afrika.

Die Art gehört in die Verwandtschaft der A. cincta und ist an dem
auffällig strak aufgebogenen Seitendach der Flügeldecken im Zusammen¬
hänge mit dem kaum stärker als bei Schönherri, schwächer als bei dissentanea
Boh. entwickelten Höcker kenntlich ; von A. intricata Weise und delitescens
Weise, bei denen das Seitendach ebenfalls stark aufgebogen ist, unterschei-

428

Dì FRANZ SPAETH

det sie sich durch geringere Grösse, viel schmälere Gestalt und den viel
niedrigeren,, hinten viel schwächer ausgebuchtet abfallenden Höcker.

7. Aspidomorpha (Spaethia) scalena nov. spec.

Eiförmig, mit der grössten Breite in der Querlinie des Höckers, stark
lackartig glänzend, grün (im Tode in Gelb verblichen) ; das 8. Fühlerglied
mehr als doppelt so lang als das 2., das 4. und 5. wenig kürzer ; Halsschild
querelliptisch, mehr als doppelt so breit als lang, mit weit gerundetem
Vorderrand und schwach spitzwinkligen, wenig abgestumpften, fast in
der Basallinie gelegenen Ecken, der Hinterrand ist gebuchtet, aussen kaum
vorgezogen.

Die Flügeldecken schliessen in der Rundung fast an den Halsschild
an, sind daher an der Basis nur wenig breiter als dieser am Hinterrand,
an der Basis innen gebuchtet, aussen kaum vorgezogen, mit abgerundeten,
recht winkeligen Schulterecken. Die Scheibe ist im Basaldreieck eingedrückt,
dahinter in einen gemeinsamen, hohen, an der Spitze schwach knopfförmigen
Höcker erhoben, dessen Profillinie nach vorne sehr steil, nach hinten wenig-
geneigt, in beiden Richtungen konkav abfällt. Die glatte, glänzende Scheibe
hat regelmässige Reihen feiner, von einem glasigen Hofe umgebener Punkte
und viel breitere, glatte, glänzende Zwischenräume, deren letzter und vor¬
letzter wesentlich breiter sind. Das Seitendach ist in gleicher Weise wie die
Scheibe geneigt, innen ziemlich verloschen unregelmässig punktiert, aussen
glatt, ungerandet. Die Klauen haben innen 5 kurze Kammzähnchen und
sind aussen glatt. 10*8 X 7*5 mm.

Südosten des Belgischen Kongo : Elisabethville, Kapiri. Von der Mission
Agric. unter Professor Leplae mitgebracht. Die Typen im Kongo- Museum
in Brüssel und in meiner Sammlung.

Von den übrigen Spaethia- Arten durch den viel höheren, beiderseits
konkav abfallenden Höcker, schlankere, längere, verhältnismässig-
schmälere Gestalt verschieden ; in Färbung und Puntierung mit inen über¬
einstimmend.

8. Aspidomorpha (Spaethia) siticulosa nov. spec.

Eiförmig, aber nicht wesentlich länger als breit, am breitesten in der
Querlinie des Höckers, stark gewölbt mit stumpfem Höcker, glänzend, ein-
färbig grünlichgelb, im Leben jedenfalls grün- metallisch.

Der A. Schoutedeni m. aus Brazzaville und Manyema sehr ähnlich,
wie diese punktiert und gefärbt, etwas grösser und breiter, weniger gerundet,
mit der grössten Breite weiter vorne, kürzerem, vorne flacher gerundetem

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN.

429

Halsschild, weniger vemmdeten Schult er ecken. Der Höcker ist zwar kaum
höher, fällt aber nach vorne steiler, schwach konkav, nach hinten gerade
(bei Schoutedeni konvex) ab und das Basaldreieck ist im Gegensatz zu dieser
Art sehr leicht eingedrückt. Yon A. pellucida Weise ist sie durch längeren,
mehr eiförmigen Umriss, weniger vorgezogene, weniger verrundete Schulter¬
ecken, kürzeren Halsschild mit spitzeren Ecken, höhere Wölbung, höheren,
vorne steiler abfallenden Höcker, eingedrücktes Basaldreieck, von A.
Ganglbaueri m. durch viel kleinere, schmälere Gestalt, höheren, vorne
konkav abfallenden Höcker, von A. scalena m. dagegen durch niedrigeren,
vorne weniger steil, hinten nicht konkav abfallenden Höcker verschieden.
8 X 6*7 bis 9 X 7 ‘2 mm .

Belgisch Kongo: Kasenga (Dr. Bequaert, II. 1912 9 Stücke.) Die
Typen im Kongo-Museum und in meiner Sammlung.

9. Aspidomorpha (Spaethia) socnis nov. spec.

Viel flacher und paralleler als alle bisher bekannten Spaethia- Arten,
weniger glänzend, die Flügeldecken gröber punktiert, die Zwischenräume
schmäler, weniger flach, der 4. sehr schwach rippenförmig. Wassergrün,
der Leib und der Halsschild im Tode grünlichgelb, das letzte Fühlerglied
schwarz. Halsschild schwach quer-elliptisch, mit stärker gebogenem Vorder-,
wenig gerundetem Hinterrand und nicht weit vor dem Schildchen gelegenen,
mässig spitzen Ecken. Flügeldecken in den abgestumpften, wenig vorge¬
zogenen Schzulter ecken kaum breiter als der Halsschild, ihre Seiten bis zur
Mitte sehr wenig erweitert, dann etwas mehr zur Spitze verengt ; die Scheibe
wenig gewölbt, kaum gehöckert, der Abfall nach vorne nur wenig steiler,
nach hinten fast eben und gerade ; das Basaldreieck nicht eingedrückt,
die Punktsreifen mit etwas grösseren, von einem glasigen Hof umgebenen
Punkten, die Zwischenräume schmal, schwach gewölbt, der letzte viel
breiter ; das Seitendach schräg, undeutlich punktiert. Die Klauen innen
mit sehr kurzen Kammzähnchen, aussen glatt. 9 x 6*5 mm.

Südosten des Belgischen Kongo: Kapiri (Leplae). Die Typen wie
bei den früher beschriebenen Arten.

10. Aspidomorpha (Spaethia) fatua nov. spec.

Kurz-eiförmig, wenig gewölbt, glänzend, weisslichgelb (im Leben je¬
denfalls hellgrün), nur die Fühler vom Ende des drittletzten Fühlergliedes
mit Ausnahme der äussersten Spitze pechschwarz. Der Vorder- nud der
Hinterrand des Halsschildes bilden flache, ziemlich gleichartige Bogen,
die in der Längsmitte in einem spitzigen, kaum abgerundeten Winkel

430

D? FRANZ SPAETH

Zusammentreffen. Halsschild doppelt so breit als lang, mit glatter, sehr
wenig gewölbter Scheibe und flach ausgebreitetem, hyalinen, grobmaschig
retikulierten, fast glatten Vordach. Flügeldecken in den schwach vorgezo¬
genen, rechtwinkligen, ziemlich scharfen Schulterecken sehr wenig seitlich
über die Halsschildecken hinaustretend, nur ein Viertel länger als breit,
an den Seiten nicht erweitert, hinten breit verrundet ; die Scheibe sanft
ohne Höckerspur gewölbt, stark glänzend, mit mässig regulären Reihen
seichter, von einem grossen Hofe umgebener Punkte : die Zwischenräume
eben, glatt. Seiten dach in der Neigung der Scheibe abfallend, oben schwach
gerunzelt, durchscheinend genetzt. Klauen aussen glatt, innen mit 3 kurzen,
aber deutlichen Kannnzähnchen. 6x5 mm.

Kamerun: Joko (Dr. Staudinger). Typus in meiner Sammlung.

A. fatua gehört infolge der aussen glatten Klauen zur Untergattung
Spaethia Berg, steht aber im übrigen der A. chlorina Boh., die von West¬
afrika bis zum Victoria Nyanza verbreitet ist, und der A. viridula Weise,
die vom Kilimandjaro beschrieben ist und mir von Kapiri im südöstlichen
Teil des Belgischen Kongo vorliegt, äusserst nahe ; bei diesen beiden Arten
sind die Klauen zwar aussen an der Basis äusserst kurz gekämmt, im übri¬
gen aber bilden sie den Übergang zu Spaethia. Mit A. viridula stimmt
A. fatua in der Körperform, der Wölbung der Flügeldecken, der Bildung
des Halsschildes überein, nur sind die Halsschildecken bèi fatua noch etwas
spitzer und schärfer; dagegen weicht sie in der Skulptur von viridula be¬
deutend ab, da bei dieser die Flügeldecken vor der Mitte zwischen dem 3.
und 4. Punktstreif eine ziemlich tiefe Grube, weiter hinten zwischen dem
4. und 7. Zwischenraum einen langen seichteren Läng^ein druck haben und
das Seitendach grob runzelig punktiert ist. Mit A. chlorina stimmt A. fatua
in der glatten, gleichmässig (aber schwächer !) gewölbten Oberseite überein,
unterscheidet sich von ihr aber noch auffälliger als von viridula , durch
den an den Seiten nicht breit verrundeten Halsschild, der im Verhältnis
zu den Flügeldecken breiter ist als bei chlorina, ferner durch die parallelen
Seiten der letzteren und das mehr gerunzelte Seitendach. Von A. socrus
ist sie durch noch schwächere Wölbung, undeutlichere Höcker bildung,
mehr parallele, an den Seiten weniger gerundete Flügeldecken, stark lack¬
artig glänzende Oberseite verschieden.

11. Conchyloctenia multimaculata nov. spec.

Rechteckig mit gleichartiger Verrundung vorne und rückwärts, an
den Seiten nicht erweitert, mässig gewölbt, schwach glänzend. Rötlichgelb,
das Prosternum, die Brust und der Hinterleib schwarz, letzterer an den
Aussenseiten breit, am Hinterrande der einzelnen Sternite schmal rötlich

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN.

481

gelb gesäumt oder ganz rötlichgelb ; Kopf und Beine schwarz, Fühler
rötlich, das 1., die Spitze des 8. bis 6. Gliedes und das 7. bis 11. Glied schwärz,
die letzteren als Endglieder matt, die übrigen glänzend : oben rötlichgelb,
das Schildchen schwarz ; auf dem Halsschilde 9 schwarze Flecken, nämlich
2 an der Basis vor dem 2. Punktstreifen der Flügeldecken, quer ; 8 vor ihnen
in einer Querreihe, der mittlere rundlich, die äusseren länglich, 2 in der
Quermitte, näher der Mittellinie als die früher erwähnten äusseren, 2 vor
ihnen, wieder weiter aussen : die mittleren 8 fliessen zuweilen zu einer
kreuzförmigen Zeichnung zusammen ; auf der Scheibe der Flügeldecken
4 Reihen mässig grosser schwarzer Makeln, je 5 bis 6, die innerste an der
Naht, die äusserste schon am Rande der Scheibe, die 8. in der Mitte nach
innen gerichtet, dann wieder weiter aussen fortgesetzt ; zuweilen fliessen
die Makeln, besonders jene der Aussenreihe zusammen ; endlich sind auf
dem Seitendache je zwei Randäste und die Nahtspitze schwarz. Kopf¬
schild breit, um die Hälfte kürzer als breit, an den Seiten im Bogen verengt,
flach oder seicht eingedrückt, fein, aber deutlich punktiert ; an den Fühlern
das 2. Glied sehr kurz, rundlich, das 3. viermal so lang, so lang als das
4. bis 6. zusammen ; die äusseren Glieder mässig verdickt. Halsschild halb¬
kreisförmig, fast doppelt so breit als lang, die scharf rechtwinkligen Hinter¬
ecken in der Basallinie ; die gewölbte Scheibe ist dicht und deutlich punk-
tuliert, vom aufgebogenen, glatten Vordach durch eine tiefe Rinne abge¬
setzt. Flügeldecken nicht breiter als der Halsschild, an den Seiten nicht
erweitert, an der Basis abgestutzt, mit rechtwinkligen, etwas verrundeten,
nicht vorgezogenen Schulterecken ; die Scheibe schwach und gleichmässig ge¬
wölbt, mit wenig regelmässigen, dichten Reihen feiner Punkte, die Zwischen¬
räume flach, glatt, glänzend, aber die schwarzen Makeln in ihnen sehr
dicht punktiert ; das Seitendach glatt, sein Rand aufgebogen. Prosternum
breit, seicht eingedrückt. Klauen beiderseits gekämmt, die inneren Zähne
lang. Das Ç ist schlanker und länger als der <$ und hat auf dem letzten
Sternit jederseits eine weite Grube ; auch ist das Abdomen matter, fein und
undeutlich punktiert, beim glänzend, grösstenteils glatt.

e?: 9*3 X 7*2, Ç 11*5 x 7*5 mm.

Meine Sammlung: Angola (Staudinger); 3 Stücke.

C. multimaculata gehört in die Gruppe der C. praecox Boh., die aber
kürzer und breiter, an den Seiten stärker erweitert, höher gewölbt ist,
überdies auch durch hellen Kopf Schild, andere Zeichnung des Halsschildes
und grössere, mehr zusammenfliessende, nicht punktierte Makeln
auf den Flügeldecken, sowie schwächer aufgebogenes Vor- und Seitendach
abweicht.

482

M PRAN» SPAETH

12. Cassida obdurans nov. spec.

Eiförmig, um die Hälfte länger als breit. Halsschild ganz matt, ziegel¬
rot, das Vordach ober dem Kopfe nur wenig verblassend heller, mehr gelb¬
lich. Flügeldecken kaum stärker glänzend, pechbraun mit stark rötlichem
Stich, die erhabenen Quer- und Längsrunzeln auf den inneren Zwischen-
räumen teilweise ziegelrot, das Seitendach dunkel pechrot, etwas heller
als die Scheibe. Körper schwarz, mit hellerem Abdominalsaum* Kopf,
Fühler und Unterseite des HalsSchildes wenig lebhaft ziegelrot, Beine und
Epipleuren etwas dunkler pechrot. Die höchste Erhebung der gewölbten
Oberseite hegt hinten vor dem Abfall, nicht wie gewöhnlich, in der Höcker¬
stelle, von der die Profillinie nach rückwärts noch sehr schwach aufsteigt.
Kopf schild breit, rechteckig, kaum länger als breit, nach der Fühlerwurzel
nicht verengt, mikroskopisch fein gekörnt, matt, mit einer undeutlichen
lanzettförmigen Erhebung in der Mitte. Fühler mässig lang, kaum die
Halsschildecken überragend, mit 5 wenig dickeren Endgliedern, das 2. Glied
sehr kurz, kugelig, das 8. fast doppelt so lang, das 4. und 5. wenig kürzer
als das 8., das 8. bis 10. so dick als lang. Halsschild kurz-elliptisch, aber der
Vorderrand schwach vorgezogen ; die Seiten sind sehr breit verrundet, der
Hinterrand gebuchtet ; die Scheibe ist sehr fein körnig punktiert, das Vor¬
dach ober dem Kopfe feiner, sonst gröber runzelig-körnig als die Scheibe *
Flügeldecken infolge des steil abgebogenen Seitendaches nur wenig breiter
als der Halsschild, bis in die Mitte sehr wenig erweitert, dann zuerst ebenso
schwach verengt, schliesslich breit verrundet ; die Basis .gebuchtet, die
Schulterecken nicht vorgezogen, aber spitzwinklig, mässig scharf ; die Scheibe
gleichmässig gewölbt, bis über die Mitte sanft ansteigend, mit sehr groben
und tiefen Punktstreifen, von denen der 1. bis 4. durch kielförmige, durch
erhabene Querleisten verbundene, vielfach heller gefärbte Zwischenräume
getrennt werden ; der Bandstreif besteht aus besonders groben, grübchen¬
artigen Punkten, während die Anfangspunkte des 7. bis 9. Punktstreifen
verhältnismässig fein sind, der 2. bis 4. Zwischenraum sind vor dem Abfall
überhöht, rippenförmig. Das Seitendach ist steil, fast senkrecht geneigt,
an der Spitze aber wägrecht ausgebreitet r oben ziemlich dicht, mässig grob
punktiert, a,n der Seitendachbrücke gewölbt, unter der Schulter mit einer
grossen, weiten Grube. Klauen glatt. Die Unterseite des Halsschildes neben
dem Kopfe mit einem Bug, so dass die Basalglieder der Fühler zwischen
Kopf und Halsschild wie in eine Fühlerrinne eingelegt werden können.
47 X 48 mm. i

Meine Sammlung: Belgisch- Kongo : wahrscheinlich bei Léopold-
ville gesammelt. Die Art steht nach meiner Kenntnis ohne nähere Verwandt¬
schaft in der Gattung da.

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIBINEN. 438

13. Cassida pernix nov. spec.

Ziemlich flach, kreisrund, mit kaum über die Halsschildecken seitlich
hinaustretenden Schulterecken, im Leben mit einem festen, matten Über¬
zug, der sich leicht entfernen lässt, worauf das Tier stark glänzt, unten
ganz hell rötlichgelb, die Fühler vom 7. oder 8. Gliede pechbraun, oben
gelbbraun, rötlich bis dunkelpurpurrot, das Vordach des Halsschildes und
Seitendach der Flügeldecken hellgelb durchscheinend, letzteres mit zwei
Randästen, von denen der basale die äusserste Schulterecke freilässt, einer
kleinen Makel um die Seitendachbriicke und der Spitze, alles purpurrot,
auch wenn die Scheibe der Flügeldecken bräunlich ist ; bei helleren Stücken
trägt auch die Scheibenmakel des Halsschildes, die sich an der Basis bis
gegen die Ecken fortsetzt, einige kleine purpurrote Fleckchen, auch die
Punkte der Streifen in den Flügeldecken sind oft yon purpurnen Ringen
umgeben, bei einem Stücke fehlt der äussere Teil des Basalastes ünd alle
dunklen Zeichnungen sind braunrot.

Kopfschild flach, stark glänzend, glatt, mit feinen, am Augenrande
verlaufenden, an der Fühlerwurzel vereinigten Stirnlinien.. Die 5 letzten
Fühlerglieder behaart und verdickt, das 8. bis 10. doppelt so breit als lang;
das 3. doppelt so lang als das kurze 2. und länger- als die folgenden. Hals¬
schild annähernd quer-elliptisch, aber mit scharfen, ziemlich rechtwink¬
ligen, in oder bald hinter der Mitte gelegenen Ecken, stark gerundetem
Vorder-, aussen winklig vorgezogenem Hinterrand ; die Scheibe ist ziemlich
grob, mässig dicht punktiert, das aussen sehr schwach vorgezogene Vor¬
dach äusserst fein gekörnt. Flügeldecken mit schwach vorgezogenen, spitz¬
winkligen Schulter ecken, dann bis zur Mitte sehr* schwach erweitert, hinten
breit verrundet ; die Scheibe mit kaum eingedrücktem Basaldreieck, ohne
Höcker, ist regelmässig punktiert-gestreift; die Punkte ziemlich grob and
tief, die Zwischenräume schmäler als die Streifen, der 2. und 4. schwach
erhöht, der 2. mit der Höckerstelle durch einen Querkiel verbunden; aas
Seitendach ist flach, breit, sehr fein körnig-gerunzelt. Die Klauen sind
ungezähnt und überragen wenig die Borstenkränze. 5 X 4*5 mm.

Südöstlicher Teil des Kongostaates: Elisabethville, Kapiri. Von der
Mission Agricole unter Professor Leplae 1911—12 in 11 Stücken gesam¬
melt ; die Typen in meiner Sammlung und im Kongomuseum.

14. Cassida eherenica nov. spec.

Oval, mässig gewölbt, wenig glänzend, gelb, Kopfschild nächst dem
Munde, Prosternum und Brust pechbraun, das Ende der Fühler etwas
gebräunt, die Scheibe der Flügeldecken bis zum vorletzten Punktstreifen

28

Annales Musei Nationals Hungarici. XV.

484

Di' FRANZ SPAETH

mit kleinen, pechschwarzen Mecken, die meist in den Gruben der Punkt -
streifen stehen und sich nur wenig zu kurzen Quer- und Längsbinden zu-
sammenschliesseü, die Höckerstelle mit einem grösseren, gemeinsamen,
dunklen Fleck ; auf dem erhöhten zweiten Zwischenraum ist auf der Ab¬
fallstelle ein stärkc-r hervortretender gelber Fleck, der vorne und hinten
von dunklen Fleckchen begrenzt wird. Kopfschild trapezförmig, doppelt
so lang als breit, zur Fühler' wurzel stark verengt, mit lang dreieckigem
Mittelstück, das flach und über die Seitenteile nicht erhaben, matt, mit
zerstreuten Pünktchen besetzt ist und von feinen, aber ziemlich tiefen
Stirnlinien begrenzt ist, die nächst dem Munde am Augenrande, an der
Fühlerwurzel aber von ihm weit entfernt verlaufen und sich hier in sehr
spitzem Winkel treffen. Das 8. Fühlerglied fast von der doppelten Länge
des 2., wenig länger als das 4. und 5., die Endglieder vom 7. an verdickt,
nicht länger als dick. Klauen mit stumpfem Basalzahn. Halsschild annä¬
hernd elliptisch, aber vorne stark gerundet, hinten fast gerade, mit
breit verrundeten Ecken hinter der Längsmitte, an den Seiten wesentlich
kürzer als in der Mitte, um die Hälfte breiter als lang ; oben glatt, aber die
Scheibe mit verloschenen, nicht einzeln erkennbaren Pünktchen, die sie
matt und schwach runzelig erscheinen lassen, während das Vordach stark
glänzt. Flügeldecken unwesentlich breiter als der Halsschild, mit den schwach
vorgezogenen, spitzwinkeligen Schulterecken an ihn fast anschliessend ;
die Scheibe im Basaldreieck kaum eingedrückt, ohne Höcker, mit sehr
stumpfwinklig gebrochener, nach rückwärts eben und gerade, nach vorne
steiler und fast konkav abfallender Profillinie ; die Punktstreifen sehr
grob und tief, ihre Zwischenräume mit Ausnahme des 2. sehr schmal, viel
weniger breit als die Punkte, der 2. viel breiter und höher, hinten schwielig,
mit der Höckerstelle durch eine aussen gegabelte Querleiste verbunden;
ausser dieser sind noch im äusseren und rückwärtigen Teil der Scheibe
einige erhöhte gelbe Querleisten, der letzte Zwischenraum ganz hell, gelb ;
der Kandstreif mit tieferen Punkten, Seitendach ziemlich steil abfallend,
mit undeutlichen Punkten, hiedurch runzelig aussehend. 5 x 3*5 mm.

Erythraea: Cheren; zwei Stücke in meiner Sammlung (Staudinger).

C. cherenica ist der C. lacrimosa Boh. aus Natal sehr nahe verwandt
und ähnlich, gestreckter und schmäler, höher gewölbt, mit steiler abfallen¬
dem Seitendach, dichter schwarzbraun gesprenkelten Flügeldecken und
wesentlich längerem und schmäleren, vorne stärker gerundetem Halsschild;
das Basaldreieck ist bei G . lacrimosa tiefer eingedrückt, die Punktstreifen
gröber, weniger regelmässig, das Abdomen bei den Stücken aus Natal
innen schwarz oder mindestens gebräunt ; nach Boheman (Mon. IV. p. 311)
soll es bei einer Abart vom Cap der guten Hoffnung ganz gelb sein.

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN.

435

15. Cassida semiglobosa Boh.

Diese Art (Boh. Mon. II. p. 441) ist auf kleine heller gefärbte
Stücke von C. convexa Boh. (ibid. p. 418) aufgestellt.

16. Ischiocassis nov. gen.

Körper eiförmig, gewölbt. Kopf ganz unter dem Halsschild verborgen,
wagrecbt. Kopf Schild trapezförmig, um die Hälfte breiter als lang,
mit breit trapezförmigem, ebenem, über die Seitenteile schwach erhöhtem
MittMstück und schmalen leistenförmigen, gegen die Fühlerwurzel nicht
verbreiterten Seitenteilen ; die Stirnfurchen laufen neben dem Augenrande,
sind schwach gebogen, schräg zu einander und endigen an der Fühler wurzel,
weit von einander getrennt. Augen von einander weit abstehend. Fühler
kurz, mit ihrem Ende die Halsschildecken weitaus nicht erreichend, 11-glie-

Fig. 2. Oocassidn.

dérig, mit 5 verdickten, im Durchschnitt kreisrunden Endgliedern, die
kaum behaart und ohne deutliche Grenze von den Basalgliedern sind ;
das 2. bis 10. Glied fast gleich in der Länge, nur das 3. und 6. unwesentlich
kürzer ; die äusseren Glieder viel dicker als lang. Prosternum zwischen
den Vorderhüften schmal, tief gefurcht ; der Fortsatz schnell erweitert,
kurz rhombisch, breiter als lang ; der Vorderrand an der Seite gleichmässig
vor gezogen, an den Enden wenig steiler abfallend, vorher aussen mit einem
aufgesetzten, nach hinten gerichteten, zapfenförmigen Höcker (Fig. 1 a),
welchem ein dreimal so langer Zahn (b) gegenübersteht, der aus der bogig
vorgezogenen, rückwärtigen Umgrenzung der Vorderhüfte bzw. der Pro¬
sternai- Epimere über die vordere Umgrenzung weit nach vorne herausragt ;
letztere verläuft gegen die Hinterecke des Halsschildes in eine seichte
Falte, die zur Aufnahme des Fühlerendes in der Ruhelage dient ; der vordere
Teil der Fühler wird in eine aussen nicht scharfkantig begrenzte Rinne
zwischen Halsschild und Kopf eingelegt. Die Episternen des Mesothorax

28*

436

Dì FRANZ SPAETH

mit einem nach vome gerichteten, innen ausgerandeten, in den Prothorax
hineinragenden Zähnchen. (Fig. 1 c). Halsschild, abgesehen von der starken
Rundung des Vorderrandes, trapezförmig, mit aussen Aveit vorgezogener
Basis und weit vor der Längsmitte gelegenen Ecken. Schildchen gross,
gleichseitig dreieckig. Flügeldecken mit vorgezogenen Schulterecken, fast
parallelen Seiten, gleichmässig gewölbter Scheibe und fast senkrecht ab¬
fallendem Seitendach; die Scheibe mit Punktstrêifen. Klauen kräftig, ohne
Zahn, die Borstenkränze des letzten Tarsengliedes nicht überragend.

Ischiocassis ist besonders durch die Bildung der Vorderhüften und des
Prosternums ausgezeichnet und in dieser Hinsicht der Gattung Oocassida
Weise nahestehend. Auch bei dieser besteht die innere Begrenzung der
Fühlerrinne aus zwei Teilen, nämlich vorne aus einer Verdickung der
Vorderrandskante des Prosternums (Fig. 2 a), rückwärts aus einem sehr
grossen dreieckigen Zahn (b), der sich als Verlängerung der rückwärtigen
Umgrenzung der Vorderhüfte erweist und sich hohl über die Vorderhüfte an
die Unterseite des Halsschildes legt, wodurch eine tiefe Rinne zur Aufnahme
des Fühlerendes gebildet wird. Dieser Zahn ist viel grösser als bei Ischio¬
cassis, dreieckig, innen zuerst gerade, hinten ausgeschnitten, aussen konkav,
ausgerandet ; der äussere Rand bildet eine scharfe Kante, die senkrecht,
zum Teile sogar überhängend abfällt und bis nahe in die Hinterecke des
Halsschildes reicht ; unter ihn wird in der Ruhelage das Fühlerende tief
eingelagert, so dass es von ihm ganz überdeckt ist. Die Fühlerrinne ist daher
bei Oocassida viel tiefer und länger ausgebildet als bei Ischiocassis und dient
auch zur Aufnahme des Fühlerendes, das bei Ischiocassis freiliegt. Überdies
ist Oocassida von dieser noch durch gezähnte Klauen, viel breiteres, hinten
wenig erweitertes Prosternum, genäherte Augen, schmäleren und längeren
Kopf schild, nicht überhöhten Mittelteil und zur Fühlerwurzel verbreiterte
Seitenteile desselben, endlich nicht vorgezogene Schulterecken und andere
Halsschildbildung verschieden.

Ich glaube, die Art, für welche ich die Gattung Ischiocassis errichte,
als Cassida umbrata Boh. (Mon. II. p. 420) richtig bestimmt zu haben. Der
Autor beschreibt sie aus Cai fraria, meine Stücke stammen von Grahams-
town ; ich fand sie unter den Doubletten der BALY’schen Sammlung, wo
sie nicht determiniert waren. Da sie unausgereift sind (oben gelb, nur die
Flügeldeckenbasis schwarz krenuliert, Mittelbrust, Abdomen und Schenkel,
dann der Zahn am Vorderrande des Prosternums, die Ränder des grösseren
Gegenzahnes, sowie das Zähnchen an der Episterne des Mesothorax pech¬
braun), stimmt natürlich die Färbung nicht vollkommen mit der von
Boheman angegebenen überein, die übrige Beschreibung aber passt ganz gut.
Der Halsschild ist auf der Scheibe mässig tief, grob runzelig punktiert,
das Vordach ober dem Kopfe fast glatt, an den Seiten dicht, verloschen

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN.

437

punktiert. Die Punktstreifen der Flügeldecken sind massig stark, bis ein¬
schliesslich des 5. wenig regelmässig, mit eingestreuten doppelten Punkten,
der 2. Zwischenraum ist regelmässig, viel breiter, höher : die äusseren Punkt¬
streifen sind feiner, fast regelmässig : ihre Zwischenräume mit reihen weisen,
zerstreuten Pünktchen ; auch das Seitendach hat eine stellenweise ver¬
doppelte Punktreihe ; es fällt bis zur Umbiegung senkrecht ab und ist an der
Spitze schwach aufge bogen ; sein Rand ist mit äusserst kurzen, feinen
Pörstchen spärlich besetzt.

17. Oocassida Schultzei nov. spec.

Viel schlanker und verhältnismässig länger, hinten mehr zugespitzt
als alle bisher bekannten Oocassida, sonst in Körperbau und Skulptur den¬
selben ähnlich.

Rötlichgelb, unten stärker, oben schwächer glänzend, die Spitze
des letzten Fühlergliedes gebräunt, die Faht der Flügeldecken und eine
von der Schulterbeule bis hinter die Mitte reichende Längsbinde auf dem
5. und 6. Punktstreifen gelbrot; Faht und Binden sind schlecht begrenzt,
-ausserdem ist noch der Grund einzelner Punkte, besonders in den inneren
Streifen gelbrot. Eiförmig, mit der grössten Breite vor der Mitte der Flügel¬
decken, nach hinten mehr und schneller verengt als nach vorne, gleich-
mässig hoch gewölbt. Kopfschild und Fühler wie bei tunisiensis. Halsschild
kaum um die Hälfte länger als breit, mit aussen stark und schräg vorgezo¬
gener Basis und stumpfwinkeligen Ecken noch hinter der Längs mitte,
Vorderrand sehr stark gerundet, die Scheibe nicht sehr dicht mit groben,
aber seichten Punkten besetzt, das Vordach feiner und dichter punktiert.
Flügeldecken mit wenig vorgezogenen, spitzwinkeligen Schulterecken ;
die Scheibe mit sehr regelmässigen Punktstreifen, deren Zwischenräume
innen gewölbt und schmäler als die Streifen, aussen breiter , und weniger
gewölbt sind ; die Punkte in den Streifen sind innen, besonders in den dunk¬
leren Streifen 1,5 und 6 sehr grob und tief ; aber der Unterschied in der
Dichte und Stärke der Punkte ist nicht so auffällig wie bei 0. cruenta F.;
der letzte Zwischenraum vor der Seitendachbrücke sehr breit, glatt, glän¬
zender; das Seitendach ist etwas weniger geneigt als der äussere Teil der
Scheibe, fein punktiert. 7 X 4*3 mm.

Das einzige mir bekannte Stück dieser Art wurde am 31. X. 1903 von
Herrn Leutenant Sohultze in Dure, Süd-Burnu, gelegentlich seines dortigen
Aufenthaltes zur Feststellung der Grenzen am Tschadsee gesammelt und
mir vor Jahren von seinem Vater, dem bekannten Cureulioni denforscher
Oberst Schultze freundlichst überlassen.

438

Dï FRANZ SPAETH

18. Fornicocassis nov. gen.

Kopf vollständig vom Halsschilde überdeckt, wagrecht. Fühler
11-gliedrig, ziemlich kurz, mit ihrem Ende nicht bis an die Halsschildecken
reichend, das 3. Glied um % länger als das 2., das 4. und 5. von gleicher
Länge wie das 8., das 6. kürzer; vom 7^ an schwach verdickt, nur wenig
länger als dick, als Endglieder gebildet, schwach behaart, von den Basal¬
gliedern nicht scharf getrennt ; der innere Teil der Fühler liegt in einer,
aussen nicht durch eine scharfe Kante abgegrenzten Fühlerrinne, die da¬
durch gebildet wird, dass die Unterseite des Halsschildes neben dem Kopfe
anfangs stark herabgebogen, dann aber nach aussen hin flach ausgebreitet
ist ; die Endglieder liegen frei. Kopfschild sehr breit, breiter als lang, schwach
trapezförmig, zur Fühler wurzel wenig verengt, mit trapezförmigem, nur so
lang als breitem Mittelstück, welches zur Fühlerwurzel stark verengt,
oben flach, über die Seitenteile kaum erhöht und von sehr breiten, dabei
tiefen Stirnlinien eingefasst ist, welche nach dem Munde zu breiter werden.
Augen von einander weit abstehend. Yorderrand des Prosternums an den
Seiten gleichmässig abfallend. Prosternum zwischen den Vorderhüften
mässig schmal, der Fortsatz sehr kurz, dabei stark in die Quere gezogen,
kurz-rhombisch. Mittelhüften stark genähert. Klauen kräftig, glatt, ohne
Zahn, länger als die Borstenkränze.

Körper eiförmig, hoch gewölbt, mit gleichmäßiger Profillinie, die
ihren höchsten Punkt erst hinter der Körpermitte erreicht und dann nach
hinten steil abstürzt. Halsschild elliptisch. Flügeldecken mit steil ab¬
fallendem Seitendach, groben Punktstreifen und mässig breiten Zwischen¬
räumen, die Epipleuren an der Spitze noch ziemlich breit, hier flach aufge¬
bogen, mit feinen, sehr kurzen Härchen besetzt.

Fornicocassis gehört zur Verwandtschaft von Cassida und erhält
ihre Stelle neben Oocassida, von der sie sich durch andere Bildung der
Fühlerrinnen, weiter von einander entfernte Augen und Mittelhüften,
den breiteren Kopfschild, die breiten, tiefen Stirnlinien und fehlenden
Klauenzahn unterscheidet.

Fornicocassis rufocincta nov. spec.

Eiförmig, hoch gewölbt, ohne Andeutung einer Höckerbildung, glatt,
mässig glänzend, gelbrot, die Scheibe der Flügeldecken schwarz mit gelber
oder roter Zeichnung, die Tarsen rötlichgelb. Kopf Schild mit sehr groben,
ziemlich tiefen Punkten im Mittelteil. Halsschild kaum um die Hälfte breiter
als lang, die Seiten von der Schulterbeule an schwach schräg erweitert*
die sehr breit verrundeten Ecken liegen vor der Längsmitte, der Hinterrand

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN. 489

gerade, der Vorderrand ziemlich stark gerundet, die Scheibe gegen das
Vordach durch einen nur vorne über dem Kopfe fehlenden Eindruck,,
welcher anfangs senkrecht zur Basis verläuft und an der Basis innen von
einem zweiten, kürzeren Längseindruck begleitet ist, abgesetzt und über
das Vordach schwach erhöht ; die Scheibe mit sehr feiner, nicht dichter,
Punktulierung, das Vordach sehr fein und dicht gerunzelt. Schildchen mit
abgerundeter Spitze, dreieckig, mit schwach gebogenen Seiten. Flügel¬
decken an der Basis kaum breiter als der Halsschild, fast doppelt so lang
als breit, an der Basis innen sanft gebuchtet, aussen massig vorgezogen,
mit scharfen, rechtwinkligen Schulterecken und ' im Bogen verlaufendem
Vorderrand des Seitendaches ; die Scheibe mit sehr groben und tiefen, dabei
vollständig regelmässigen Punktstreifen und kaum breiteren, wenig ge¬
wölbten Zwischenräumen. Lie nicht konstante gelbe Zeichnung besteht
aus einer Längs binde von der Basis bis zur Mitte auf dem 1. Zwischen¬
räume, einer ebensolchen Binde auf dem 4., die sich verbreiternd noch vor
der Mitte nach innen biegt und mit der inneren Binde zusammenfliesst,
dann aus einer in mehrere Flecken aufgelösten Querbinde hinter der Mitte
und einer zweiten ebensolchen Querbinde vor dem Abfall : endlich ist der
letzte Zwischenraum in seiner ganzen Ausdehnung gelb und hat an der
Seitendachbrücke innen eine kleine Erweiterung. Bas Seitendach ist dicht
und fein runzelig punktiert, aussen gerandet, der Band vorne eher einge¬
bogen, hinten aufgebogen und wagrecht abstehend. 7 X 4*8 mm.

Von Dr. Emil Holub von seiner ersten südafrikanischen Expedition
in einem sehr beschädigten Stücke mitgebracht ; auch bei Swakopmund
auf gef un den.

19. Chirida tessellata nov. spec.

Durch den langgestreckten, eiförmigen Körper von allen mir bisher
bekannten Arten verschieden.

Doppelt so lang als breit, an den Seiten kaum erweitert, fast parallel,
oben gleichmässig gewölbt, etwas glänzend, bräunlichgelb, Flügeldecken
und Halsschild schwarz gezeichnet, Schildchen pechschwarz, innen zuweilen
bräunlich, Kopf, Prosternum, Brust, Abdomen (mit Ausnahme des Saumes),
Hüften und Trochanter schwarz, aie Schenkelbasis angedunkelt. Kopf¬
schild dreieckig, zur Fühler wurzel ziemlich verengt, um die Hälfte länger
als breit, kaum gewölbt, matt, sehr grob und deutlich gewirkt, mit einzel¬
nen zerstreuten seichten oder fein eingestochenen Punkten und tiefen,
vorne genäherten, .vom Augenrande sich kaum entfernenden Stirnlinien.
Halsschild um die Hälfte breiter als lang, elliptisch mit viel stärker gerunde¬
tem Basal- als Vorderrand, vor der Mitt - am breitesten, hier weit verrun-
det ; die Scheibe sehr fein und ziemlich dicht punktuliert, das Vordach

440

Di FEANZ SPAETH

stark autgebogen, tief abgesetzt, auf der Sebeibe stehen 4 schwarze Makeln,
eine grössere vor dem Schildchen, vorne gespalten, länglich, vor ihr eine
runde oder quere kleinere und je eine kleine runde beiderseits der ersten.
Flügeldecken um ein Viertel breiter als der Halsschild, an der Basis tief
ausgerandet und hier, besonders innen in der Bucht kräftig schwarz ge-
zähnelt, mit stark vorgezogenen, von oben gesehen verrundeten, aber auch
bei seitlicher Ansicht wenig scharfen Schulterecken. Die Scheibe mit feinen
Punktstreifen und flachen, glatten Zwischenräumen; der 2. Streif ist der
Naht vor der Mitte buchtig genähert, daher sind der 1. Zwischenraum
vor und nach dieser Stelle, der 2. an derselben verbreitert ; auch der 6. und
7. sowie der 8. und 9. Streif sind einander genähert, die bezüglichen Zwi¬
schenräume daher schmäler, dagegen der letzte und drittletzte breiter.
Die kleinen, würfeligen Flecke stehen nicht ganz regelmässig in drei Längs¬
reihen; die 1. an der Naht mit 2—8 Flecken vor bis knapp nach der Mitte ;
die 2. auf dem 2. Zwischenraum mit einer Basalmakel und einer zweiten
weit vor der Mitte ; die 8. geht von der Schul ter beule aus, auf der ein Fleck
steht, fast ganz auf dem 5. Zwischenraum und hat 5 bis 6 Flecke, die oft
in eine unterbrochene Längsbinde zusammenf Hessen. Das Seitendach ist
stark geneigt, kaum punk túliért, aussen fein gerandet. 6 x 4*5, Ç:
7 X 4*8 mm.

Kongomuseum: Mufungwa (9° 80' S., 27° 25' Oe.) (Dr. Bequaert),
Kapiri im südöstlichen Kongo (Miss, agric. Leplae). Auch in meiner Samm¬
lung.

20. Chirida tanganikana nov. spec.

Von Ch. tessellata m. durch folgende Merkmale verschieden : Der
Umriss ist kurz-eiförmig, viel kürzer und verhältnismässig breiter als bei
tessellata, der Halsschild ist doppelt so breit als lang, kürzer und ver¬
hältnismässig breiter als bei tessellata, sein Vorderrand ist stärker gerundet,
sogar mehr als der Hinterrand ; die grösste Breite des Halsschildes liegt
daher in oder hint e r der Längsmitte, die Ecken sind weniger breit
verrundet, die Scheibe ist etwas matter, weniger deutlich punktuliert,
die vordere Makel fehlt, auch die rückwärtige Mittelmakel ist zuweilen
verloschen, die Schulterecken sind etwas weniger vorgezogen, die Basis
der Flügeldecken seichter gebuchtet, viel weniger stark krenuliert und hier
nicht schwarz gefärbt. Das Schildchen ist rötlichgelb; die Zeich¬
nung der Flügeldecken ist die gleiche, ebensowenig konstant; auch die
Punktierung ist gleichartig, insbesonders die Ausbuchtung des 2. Punkt¬
streifen vor der Mitte. Kopf Schild schwarz, flach, grob gewirkt mit einigen
groben, seichten Punkten, einem Längseindruck an der Spitze und tiefen
Stirnlinien ganz am Augenrande. 5x4 mm.

OST- UND ZENTRALAFKIK ANISOHE CASSIDINEN.

441

Meine Sammlung : Deutsch- Ost- Afrika am Tanganikasee (Stau¬
dinger).

Von der in Natal heimischen Ch. rorida Bon. ist tunganikana durch
viel weniger gerundete, mehr parallele Seiten, geringere Wölbung, weniger
gerundeten Yorderrand des kürzeren Halsschildes, viel feinere Punkt¬
streifen, andere Halsschildzeichnung verschieden ; der Kopfschild ist bei
natalensis braunrot.

21 . Ghinda spadix nov. spec.

Gerundet, stark gewölbt, schwach bucklig, oben stark glänzend,
unten bräunlichgelb ; auf der Scheibe der Flügeldecken ein grosser gemein¬
samer kastanienroter Fleck, der von der Basis bis weit hinter die Mitte,
aussen beiläufig bis zum vorletzten Zwischenraum reicht und von einem
pechschwarzen Ring eingefasst wird, der, überall ziemlich gleich breit, die
ganze Scheibe des Halsschildes ausfüllt, auf den Flügeldecken die Schulter¬
beule, den Rand der Scheibe, die Spitze derselben und das Seitendach
mit Ausnahme des Randes umfasst, aussen wird dieser Ring von einem
glashellen, um die Hälfte schmäleren Saum umgeben; das Schildchen ist
pechschwarz mit gelbem Kern. Kopfschild dreieckig, um die Hälfte länger
als breit, gewölbt, glänzend, glatt, mit tiefen Stirnlinien parallel dem Augen¬
rande. Halsschild elliptisch, kaum um die Hälfte breiter als lang, vorne
weniger als hinten gerundet, mit sehr breit verrundeten Ecken vor der
Längsmitte ; die Scheibe stark gewölbt, glänzend, glatt, vom Vordache
beiderseits durch tiefe Furchen abgesetzt. Flügeldecken fast um die Hälfte
breiter als der Halsschild, an der Basis tief ausgerandet, mit seitlich weit
abstehenden, auch nach vorne ziemlich vorgezogenen, am Vorderrande
gerundeten, spitzwinkeligen, scharfen Schulterecken, dahinter die Seiten
massig erweitert, die Spitze kurz und breit verrundet ; die Scheibe hoch,
gewölbt, in einen stumpfen, niedrigen Buckel auslaufend, der nach vorne
gerade, nach hinten schwach konvex abfällt. Die Punktreihen sind regel¬
mässig und bestehen aus feinen eingestochenen Punkten, die im kastanien¬
roten Mittelteil von dunklen Höfen umgeben sind. Seitendach vollständig
glatt. 5 X 4*4 mm.

Das einzige Stück meiner Sammlung dieser reizenden, durch die Zeich¬
nung sehr auffälligen Art habe ich vor Jahren von Herrn Dr.. Boutarel
erhalten; es stammt aus Brazzaville im Französischen Kongo.

44 ‘2

Dï FRANZ SPAETH

22. Chirida Boutareli nov. spec.

Gerundet, ziemlich gewölbt mit sehr stumpfem Buckel, glänzend;
unten bräunlichgelb, oben gelb mit schwarzer Zeichnung, das Vor- und
Seitendach glasig durchscheinend ; die Spitze des letzten Fühlergliedes
gebräunt. Auf der Halsschildscheibe eine grosse, sie fast ganz ausfüllende
schwarze Makel, die vorne an der Spitze schmal ausgeschnitten ist und vor
dem Schildchen zwei schräge, divergierende, grössere, gelbe, länglich bim¬
förmige Flecke hat, vor deren Ende eine kleine, gelbe Makel quer vorge¬
lagert ist, die in seltenen Fällen fehlt. Schildchen schwarz mit gelbem Mittel.
Flügeldecken mit schwarzer Nahtbinde, die durch die hinten vertiefte erste
Punktreihe scharf begrenzt erscheint ; auf der Mitte jeder Decke ein grosser,
schwach eiförmiger, schwarzer Punkt ; am Bande der Scheibe eine mässig
breite, schwarze Binde, die vor der Schulterbeule meist eine sehr kleine
gelbe Makel trägt, vor der Mitte innen eingebuchtet ist und hinten die
äusserste Scheibenspitze freilässt, indem sie sich kurz vor derselben mit
der gegenüber liegenden und der Naht binde vereinigt ; die Spitze des Seiten¬
daches bleibt hell. Kopfschild wie bei Ch. spadix. Halsschild quer-elliptisch,
fast doppelt so breit als lang, vorne nur wenig schwächer als hinten gerundet,
die breit verrundeten Ecken daher knapp vor der Längsmitte gelegen;
die Scheibe glatt, beiderseits durch tiefe Rinnen vom Vor dache getrennt ;
die Flügeldecken um ein Drittel breiter als der Halsschild, an der Basis
ziemlich ausgeschnitten, mit seitlich stark vor tretenden, vorne kaum gerun¬
deten, rechtwinkligen, mässig scharfen Schulterecken; die Seiten schwach
gerundet-er weitert, die Spitze breit verrundet, die Scheibe gewölbt, mit
stumpfem, niedrigen, nach vorne steiler und gerade, nach rückwärts etwas
konvex abfallendem Buckel und feinen regelmässigen Punktreihen mit
breiten, ebenen Zwischenräumen. Das Seitendach glatt. 6x5 mm.

Ebenfalls aus Brazzaville von Herrn Dr. Boutarel erhalten; unter
dem obigen Namen (i. 1.) bereits vielfach in Sammlungen verbreitet. Die
Typen in meiner Sammlung.

Wie Ch. spadix aus der Verwandtschaft der Ch. lorata , abgesehen
von der. Zeichnung durch die höhere bucklige Wölbung der Flügeldecken
verschieden.

23. Chirida subgibbosa nov. spec.

Die dritte, durch einen schwachen Buckel ausgezeichnete Art aus
derselben Gruppe ; hier tritt dieses Merkmal noch auffälliger hervor, weil
das Basaldreieck beiderseits der Naht schwach eingedrückt ist. Gerundet,
kürzer und breiter als Ch. Boutareli, glänzend, braungelb, das Schildchen,
die Scheiben des Halsschildes und der Flügeldecken schwarz ; auf dem

OST- UND ZENTRALAFRIKANISCHE CASSIDINEN. 448

ersteren zwei kleine gelbe Schrägmakeln vor dem Schildchen, auf den Flügel¬
decken jederseits drei gelbe Makeln: die 1. gross, unförmig, vorne mit
einem kleinen, schwarzen Punktfleck, hinten quer abgestutzt, nach der
Basis, in der Breite mehr als eine halbe Decke einnehmend; die 2. sehr-
klein, dreieckig, in der Längsmitte neben der Naht, die 8. vor der Spitze,
gross, dreieckig, vorne abgestutzt oder ausgerandet, innen von der 2. Punkt¬
reihe nicht scharf begrenzt, aussen abgeschrägt; die äusserste Spitze der
Scheibe ist hell. Kopfschild glänzend, ziemlich flach, dreieckig bzw. trapez¬
förmig, mit feinen, tiefen, an der Fühlerwurzel vom Augenrande sich kaum
entfernenden Stirnlinien. Halsschild nur um die Hälfte breiter als lang,
schmäler als bei Boutareli, vorne und hinten ziemlich gleich gerundet, die
breit verrundeten Ecken etwas vor der Längsmitte. Flügeldecken
um ein Drittel breiter als der Halsschild, an der Basis mässig ausgerandet,
mit kaum vorgezogenen, abgestumpft gewinkelten Schulterecken, schwach
erweiterten Seiten, breit verrundeter Spitze. Scheibe im Basaldreieck schwach
eingedrückt, ziemlich hoch, aber sehr wenig bucklig gewölbt, mit feinen
regelmässigen Punktreihen und breiten, ebenen Zwischenräumen. Seiten¬
dach glatt, fein gerandet. 5*5x4*7 mm.

Kongomuseum: Südl. Belg. Kongo, Ponthierville (0*25 ° S., 25 °80'
Oe.) (Dr. Bequaert, 22. X. 1910.)

Von den ähnlich gezeichneten Arten der lorata- Gruppe durch die
viel höhere, bucklige Wölbung der Flügeldecken und das eingedrückte
Basaldreieck verschieden.

24. Chirida irrorata nov. spec.

Eiförmig-gerundet, sanft und gleichmässig gewölbt, glänzend ; bräun¬
lich-gelb mit gelblich-braun, mit hellerer Fühlerbasis ; auf dem Halsschilde
stehen einige dunkler braune Flecken, die meist sehr verschwommen und
zusammengeflossen sind und aus denen nur die heller gelbe Mittellinie her¬
vortritt ; ursprünglich sind diese Punkte in folgender Weise verteilt : je ein
querer an der Basis vor der Schulter beule, 2 durch eine schmale Mittellinie
getrennte längliche vor dem Schildchen, je 8 daneben in einem Bogen bis
auf das Vordach, endlich ein sehr kleiner, schräg vor dem mittleren dieser
letzteren Punkte ; auf der Scheibe der Flügeldecken ist die gelbe Grund¬
farbe nur an wenigen Stellen noch erkennbar, da die Punkte der Streifen
mit grossen Höfen umgeben sind, welche grösstenteils Zusammenflüssen ;
zuweilen ist die Grundfarbe der Oberseite mehr rötlichgelb.

Kopf schild ähnlich jenem von Ch. nigroseyta, trapezförmig, wenig
länger als breit, mit seichten, an der Fühler wurzel verlöschenden, vom
Augenrande etwas abgerückten Stirnlinien und einem trapezförmigen,

444

Dì FRANZ SPAETH

massig gewölbten, bis auf einige eingestochene Punkte glatten Mittelstück.
Halsschild elliptisch, um die Hälfte breiter als lang, mit sehr breit ver-
rundeten Seiten, deren grösste Erweiterung etwas vor der Mitte liegt, da
der Hinterrand stärker gerundet ist als der Yorderrand ; die Scheibe glatt,
gewölbt, beiderseits vom Yordache durch eine tiefe Rinne, hinter der einige
undeutliche Eindrücke stehen, abgesetzt. Flügeldecken um % breiter als
der Halsschild, mit tief ausgerandeter Basis und fast bis zur Halsschild¬
mitte vorgezogenen, spitzwinkligen, vom Halsschild seitlich abgerückten
Sehulterecken ; die Seiten sind wenig erweitert, die Spitze breit venundet.
Die Scheibe ist ohne Spur eines Höckers gewölbt, im Basal dreieck auch
nicht eingedrückt, mit regelmässigen, ziemlich groben, nach hinten und
aussen sich sogar noch vertiefenden Punktstreifen und breiten, innen flachen,
aussen schwach gewölbten Zwischenräumen, auf welchen die helleren
Grundfarbestellen schwach relief artig hervortreten. Das Seitendach ist stark
geneigt, fast glatt.

Der ist etwas kürzer und gerundeter als das Ç. Das letzte Sternit
des $ hat am Hinterrande eine sehr grob und runzelig punktierte, ver¬
tiefte Furche und ist langabstehend behaart. 6x4*8 bis 7x6 mm.

Meine Sammlung: Zambesi (Bradshaw 1878); Caia am Zambesi
(Swale); Tonghi (Donckier) ; Matabele (v. d. Poll).

Museum Amsterdam: Zambesi (Bradshaw).

Sammlung Andre wes : Caia (Swale).

Sammlung Reineck: Deutsch- Ost- Afrika, Manjoni.

25. Chirida sexoculata Thoms.

Chirida sexoculata Thoms., deren Typ ich besitze, ist, wie schon
seinerzeit Weise (Deutsch. Ent. Zeit. 1896 p. 25.) richtig vermutet hatte,
auf ein abnormal gefärbtes Stück von Ch. quadriguttata Boh. aufgestellt,
bei dem der vordere helle Fleck der linken Flügeldecke (ob auch auf der
rechten, kann ich nicht sagen, da sie an dieser Stelle von der Nadel durch¬
bohrt ist) eine kleine braunschwarze Makel zeigt. Ch. quadriguttata selbst
ist übrigens nur eine Aberration von Ch. Aubei Boh. mit in der Mitte unter¬
brochenen gelben Längsbinden und wurde besonders bei Kribi in Kamerun
häufig mit der Stammform gemeinsam gesammelt.

XY.

ANNALES MUSEI NATION ALIS HUNGARICI.

1917.

DESCRIPTION D’UNE NOUVELLE CIGALE D’ÉGYPTE.*

Par le Dr. G. Horváth.

Le genre Hymenog aster Horv., si remarquable dans la famille des
Oicadides par la singulière structure de l’abdomen du mâle, n’était connu
jusqu’à présent d’Égypte que par une seule espèce : H. longiceps Put.
décrite primitivement de la Tunisie comme Cicadatra et trouvée ensuite en
Egypte à Amriéh et Mokatam. Les deux autres espèces, H. tabida Horv.
et Kovácsi Horv., sont propres à l’Arménie russe et à l’Abyssinie.

M. Ad. Andres a bien voulu me communiquer récemment le mâle
et la femelle d’une Oicadide qui appartient également au genre Hymeno-
g aster, mais qui représente une espèce nouvelle. Il en a capturé, avec M. le
docteur Innes Bey et autres entomologistes égyptiens, au commercement du
juillet 1913 dans le désert à proximité d’Heliopolis près du Caire, une dizaine
d’exemplaires, mâles et femelles. Voici la description de cette espèce nou¬
velle.

Hymenogaster planiceps n. sp.

Albido-testacea, nigro-picta, parce albo-sericea, capite et pectore
praeterea albo-pilosis ; capite latitudine sua cum oculis fere dimidio bre¬
viore, sed quam pronoto paullo longiore, vitta percurrente verticis, areae
apicalis insertae et frontis, versus apicem areae et in parte superiore frontis
longitrorsum fissa, notato, vertice oculo paullo plus quam duplo latiore,
marginibus ejus internis areae insertae contiguis parallelis, area apicalis
inserta parum convexa, utrinque modice arcuata, latitudine sua basali
paullo et quam parte post eam sita verticis 2/7 longiore ; antennis fuscis ;
rostro apice nigricante; pronoto basi longitudine sua media circiter triplo
latiore, vitta mediana, basin et apicem haud attingente, nigra notato;
mesonoto nigro- et albido-variegato ; elytris duplo et a/4 longioribus quam
latioribus, totis vitreis, immaculatis, area postcostali apicem versus vix
dilatata et medium areæ apicalis primæ haud attingente, venula transversa

1 Cette note a été écrite pour le Bulletin de la Société entcmologique d’Égypte et
le manuscrit a été envoyé déjà en décembre 1913 au Caire. Ignorant si ce manuscrit y est
bien arrivé et s’il fut imprimé ou non, l’auteur croit nécessaire de publier .ici sa note pour
assurer la priorité de la nouvelle espèce décrite.

446

D? G.' HORVÁTH

anteapicali prima obliqua, antice distincte extrorsum vergente, area apicali
octava margine exteriore quam interiore duplo et 2/5 longiore ; dorso abdo¬
minis medio nigro-vittato ; femoribus anticis obsolete fusco -vittatis, subtus
spinis nigris armatis ; tibiis apice, plerumque edam basi cum apice tarsorum
nigris.

<$. Capite superne inter oculus discoque laterali pronoti utrinque
fusco, plus minusve nigricante; mesonoto nigro, lineis duabus a basi fere
pone medium extensis et leviter introrsum curvatis, limbis angustis laterali¬
bus apiceque utrinque albidis ; elytris totis albido -venosis ; alis areis api¬
calibus quinque instructis ; dorso abdominis flavo-testaceo, vitta nigra
percurrente basi latissima, retrorsum usque ad medium angustata et ad
marginem posticum segmentorum interrupta signato ; operculis albis, apice
rotundato-truncatis, extus rotundatis; appendicibus postcoxalibus meta-
stethii albis, parabolicis, sat longe supra opercula extensis ; segmento ven¬
trali ultimo transversim rhomboidali; valvula genitali oblonga et quam
segmento ventrali ultimo fere 2/5 longiore, albo-pilosa; hypopygio a latere
viso supra recto, postice oblique sinuato. Long. corp. 16, cum elytris
20 y2 mill.

Ç. Pronoto utrinque versus latera nonnisi levissime infuscato ; meso¬
noto albido-testaceo, maculis tribus basalibus nigris — una media latiu-
scula tantum usque ad medium mesonoti extensa et retrorsum vittam nigri¬
cantem emittente, duabus lateralibus oblongis — et pone medium utrinque
puncto nigro notato; elytris ante medium albido-, pone medium fusco-
venosis; alis areis apicalibus sex instructis ; vitta mediana nigra dorsi ab¬
dominis basin versus haud dilatata ; segmento ventrali ultimo segmento
penultimo fere æquilongo, apice sat late emarginato, utrinque prope lineam
medianam in lobulum parvum producto; vagina fusca, haud exserta. Long,
corp. 15, cum elytris 20% mill.

Cette nouvelle espèce est bien distincte de VH. longiceps et se rap¬
proche plutôt de Y H. tabida, mais diffère de toutes les deux par la structure
de sa tête. La pièce insérée du vertex est moins convexe en dessus avec les
bords latéraux libres moins arqués ; les bords latéraux internes du vertex,
contigus à la pièce insérée, ne sont pas divergents en avant, mais pa¬
rallèles. Les nervures des élytres sont entièrement blanchâtres chez le mâle,

H. longicefs est plus grande et d’un jaune testacé ; les ailes du mâle
présentent six cellules apicales au lieu de cinq et les élytres de la femelle
sont dépourvues de taches obscures.

H. tabißa a des élytres plus courtes, de forme moins allongée et les
ailes de la femelle n’ont que cinq cellules apicales.

NOUVELLE CIGALE d’ÉGYPTE.

447

Observation. — J’avais indiqué dans la description du genre
Hymenogaster (Ann* Mus. Hung. IX. 1911. p. 601) que les ailes ont six
cellules apicales. Mais je viens de constater que le nombre de ces cellules
est variable d’après les espèces et même d’après les sexes. Ainsi on
o uve chez

c? ?

H. longiceys 6 6 cellules

H. ylaniceys 5 6 «

H. tabida — 5 «

H. Kovácsi 6 — «

Je ferai remarquer cependant que l'aile droite de l’une des deux fe¬
melles de VH. tabida que j’ai sous les yeux, montre six cellules apicales
au lieu de cinq.

i

b

.) : .. I •:

i •: íj t: i np ( .<•[ ■. " ! u '■ . .

• ; 'ii '■ • i, .f. • ■

: . ■ • > ; •

Ann. Mus. Hung. XV. (1917)

Tab .III.

'

Werner u Winter, Frankfurt a/M.

B=.Ad. Lendl : Muskelfasern der Arachniden.

& P

Ann. Mns. Hung. XV. (1917).

a títáűbíiÍ!&&BS^^

Adnatdel.Lendi

D= Ad. Lendl: Muskel

Tab. IV.

Werner u. Winter, Frankfurt a/M .

ern der.Arachnideri.

Tab. IV.

Ann. Mus. Hung. XV. (1917)

Werner u.Winter, Frankiunk!

D- Ad. Lendl : Muskelfasern der Arachmden

Ann. Mus. Hung, XV. (1917).

'"Adnat.del.Lendl.

D= Ad. Lendl: Muskelfc

Tab.V.

IS

\51i

m

V iii.

i»

Werneru.Wïnter, Frankfurta/M.

rn der Arachniden:

An n . Mu 8 - Hung ,XV. ( 1917 J Tab.V.

D= Ad. Lendl : Muskelfasern der Arachniden.

Ann. Mus. Hung. XV. (1917) .

J

. . Dï Ad. Lendl : Muskelfaíj

Ad nat.del. Lendl.1

Wen i eruWinter, Frankfurt3/!!

á der Arachniden.

Ann. Mus. Hung. XV. (1917)

TabVI.

DS Ad. Lendl : Muskelfasern for Arachniden

Dí Ad. Len dl : Muskelfasj

Ad nat. del. lendi

Ann. Mus. Hung .XV. (1917) .

Tab .VII.

Weiner u.Wimer, Frankfurt a/M.

Lv Jer Arachniden,.

Ann. Mu s. Hung. XV. (1917).

Tab .VII.

Dï Ad. Lendl -. Muskelfasern der Arachniden..

Ann. Mus .Hung. XV. ( 1917 )

Ad nat. del .Lendi'

D= Ad. Lendi: Muskelfas

'i

TabVÏÏI.

n .der Arachmden.

Ann. Mus . H un g . XV. ( 1917 ). Tab VIH.

DS Ad. Lendl : Muskelfasern der Arachniden.

Ann. Mus. Hung. XV. (1917).

•Tab. I

Di' Ad. Lendl : Muskelfasern der Ärachniden.

Ann. Mus. Hung. XV. (1917).

Tab. X.

Phot. Dr. Szabó-Patay.

Díváid & Monostory Budapest.

ANNALES H I STORIO O -NATURALES
MUSEI NATIONALIS HUNGARICI

A Magyar Nemzeti Múzeumi; természetrajzi osztály ainah folyóirata.

Kiadja a Magyar Nemzeti Múzeum.

A 35 — 40 ív terjedelmű s a szükséges táblákkal ellátott évfolyam előfizetési
ára: 30 korona. A hazai nyilvános tanintézetek, múzeumok és könyvtárak
50% árengedményben részesülnek, ha megrendeléseiket egyenesen a Magyar
Nemzeti Muzeum titkári hivatalához intézik.

A folyóirat szellemi részét illető küldemények, valamint a cserébe küldött
kiadványok a Magyar Nemzeti Muzeum állattári osztályába czímezendők.

Ces Annales -publiées par le Musée National Hongrois forment
un volume de 35 à 40 feuilles par an, accompagné de planches ,
Prix d* abonnement : 30 couronnes. On s’ abonne chez M. le Secrétaire
du Musée National Hongrois à Budapest.

Adresser tout ce qui concerne la rédaction et les échanges, à la
Section zoologique du Musée Nati oval Hongrois à Budapest.

A Magyar Nemzeti Muzeum kiadásában megjelent következő természet¬
rajzi munkák megrendelhetők a Magyar Nemzeti Muzeum titkári hivatalánál:

Természetrajzi Füzetek. Szerk. Herman Ottó, Schmidt Sándor és Mocsáry
Sándor. Budapest, 1877 — 1902. Nagy nyolczadrét. I — XXV. köt.

A 25 kötetből' álló teljes sorozat ára 200 korona. s

Az I — IV. kötet külön nem kapható.

Az V — XIX. kötet ára kötetenkint 6 korona.

A .XX— XXV. « . « « 10 «

Méhely Lajos, Magyarország- Denevéreinek Monograpliiája. Mono-
graphia Chiropterorum Hungáriáé (cum appendice in lingua germanica conscripta).
Budapest, 1900. Nagy nyolczadrét. XI -f- 372 lap, 22 táblával. _ Ára IO korona.

Hr. Madarász Gyula, Magyarország- Madarai. A hazai madárvilág meg¬
ismerésének vezérfonala. Anhang : Hie Vögel Ungarns. Auszug in deutscher Sprache.
Budapest, 1899 — 1903. Negyedrét. XXXIII -f- 666 lap, 170 szövegrajzzal és 9 táblával.

Ára 40 korona.

Hr. 0. Kertész, Catalogus Dipterorum Imcusque descriptorum.
Budapest. In 8°.

Voi. I. Sciaridæ — Psychodidæ. 1902. (339 pag.).„, „„ Pretium 18 coronae.

Vol. II. Cecidomyiidæ — Cylindrotomidæ. 1902. (359 pagi) Pretium 20 coronæ.

Vol. III. Stratiomyiidæ — Rhagionidæ. 1908. (367 pag.) Pretium 22 coronæ.

Vol. IV. Oncodidæ — Asilidæ. 1909. (349 pag.) „„ Pretium 22 coronæ.

Vol. V. Bombyliidæ — Omphralidæ. 1909. (200 pag.) Pretium 12 coronæ.

Vol. VI. Empididæ — Musidoridæ. 1909. (362 pag.) Pretium 22 coronæ.

Vol. VIL Syrphidæ — Clythiidæ. 1910. (470 pag.) Pretium 30 coronæ.

Opus completum in voluminibus 10 — 11 apparebit.

Les ouvrages indiqués ci-dessus et publiés par le Musée National
Hongrois sont en vente chez M. le Secrétaire du Musée National
Hongrois à Budapest.

Ffanklin-Társ-ulat nyomd áj;

. I

J

3 9088 01236 2703